Huszonnegyedik fejezet

Han nem is vette észre, hogy a taszkenek mikor nyitottak tüzet. Körülbelül félúton járhatott, a hátán fekve és a lábát magasba emelve csúszott lefelé a dűne oldalán, miközben próbálta Leiát is szemmel tartani – és mindvégig a vele együtt lezúduló homoklavina halk surrogását hallgatta. Aztán ST–297 hangja hallatszott a sisak hangszórójából:

– Élve kell elfogni a tolvajokat! Nyissanak tüzet a taszkenekre! Ismétlem, csak a taszkenekre lőjenek! Ne tüzeljenek a lázadókra! – Nem sokkal Han háta mögött számos lézersugár indult útjára, és a feje fölött átrepülve becsapódott a taszkenek kunyhóiba, szétrobbantva őket, és beterítve az oázist füsttel és lánggal. A banthák bőgni kezdtek, majd kör alakba rendeződtek, de ekkorra a tábor gyakorlatilag megszűnt létezni. Leia felnézett Hanra, és odaszólt neki:

– A taszkenek lőnek ránk?

– Ki tudja? Még most sem látok egyetlen… – Leia letette a lábát a talajra, amitől bukfencezni kezdett, és elejtette a karabélyát. Han egy kézzel elkapta, ugyanakkor ijedten nézte, hogy Leia egyre gyorsabban pörög, míg végül olyan sebességgel bukfencezett lefelé a dűne oldalán, hogy egyetlen taszken sem tudta volna eltalálni. Han nem akart lemaradni, ezért mindkét kezével a mellkasához szorította a karabélyt, a mellkasa felé döntötte a fejét, amennyire csak tudta, és ő is letette a lábát. Bár már eddig is elég nagy sebességgel csúszott lefelé, hirtelen úgy érezte magát, mintha kilőtték volna egy ágyúból. Előrelódult, a levegőbe repült, majd a világ kaleidoszkóppá változott: nem látott mást, csak homokot, az eget, és lézersugarakat, és a képek gyorsan váltogatták egymást. A bukfencezés közben Han csak félig fogta fel a sisakjában hallható beszédfoszlányokat. A birodalmiak azt találgatták, hogy pontosan mi is történik. Az egyik hadnagy például azt kérdezte:

– Megsérültek? – Valaki más pedig ráordított:

– Miért szegték meg a rádiócsendet? – Han ennyit hallott, mielőtt átpattogott egy sűrű bozótoson, és végül nekicsapódott egy sziklatömbnek. Megpróbált feltápászkodni, de azonnal összeesett, amikor valami fülsiketítő robaj kíséretében becsapódott a sisakjába. Sugárnyaláb suhant el a feje fölött, majd nehéz tárgy landolt a felsőtestén.

– ST-Kettő-Kilenc-Hét, mi történik odalent? – harsogta valaki a sisakjában. – Azonnali jelentést kérek!

– A lázadók – válaszolt a hadnagy. – Szemmel tartjuk őket. A taszkenek tábora felé menekülnek.

– Micsoda? – Egy másik hang hallatszott, ugyanazé a személye, aki néhány órával korábban leteremtette az A-század parancsnokát, amiért az kételkedett a parancsban. – Jelentést kérek!

– A taszkenek tábora felé menekülnek, uram! A nyomukban vagyunk, de kevés emberünk van.

– Mi az, hogy követik őket, hadnagy? Nyissanak tüzet kábító lövedékekkel, és állítsák meg őket!

Pillanatnyi szünet következett, majd a hadnagy így szólt:

– Azokkal nem megyünk semmire, uram. Lopott vagy zsákmányolt páncélzatot viselnek.

– Aha, ezért használta az imént a tolvajok kifejezést! – mondta az ismeretlen férfi.

– A legjobb mesterlövészeimet állítottam rájuk.

– Azt nagyon jól tette. De várjunk csak… ezek szerint feltételezhetjük, hogy a jelenlegi kommunikációs csatornán folytatott beszélgetésünket is hallják?

– Ööö, valószínűleg igen, uram.

– Gondoltam. Figyelem, minden egységnek: további utasításig a nem biztonságos kommunikációs helyzetre vonatkozó utasítások szerint cselekedjenek. És hadnagy?

– Igen, uram?

– Miért önnel, és miért nem az A-század parancsnokával beszélek?

– A taszkenek, uram.

– Ó, természetesen. Rendben, folytassa, hadnagy! Hamarosan megérkezik az erősítés – közölte az ismeretlen tiszt, majd egy pillanattal később elgondolkodva hozzátette: – Ez érdekes…

– Han! – Eltartott egy darabig, mire Han rájött, hogy a hang a sisakján kívülről származik. Megfordult és a mellkasán fekvő taszken harcos védőszemüvegére bámult – ez volt az első taszken, akit az oázisban látott.

– Leia? – nyögte halkan. Két páncélkesztyűs kéz megragadta a buckalakó holttestét és lehúzta róla, majd elvette tőle az egyik lézerkarabélyt.

– Talpra! Dolgunk van – mondta határozottan Leia. Han a fejét ért ütéstől még mindig szédült, ezért csak tántorogva tudott lábra állni, de követte Leiát az oázis irányába. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának fentről látszott: egy körülbelül húsz méter széles és száz méter hosszú sávon terült el. A dűnéhez közelebbi oldalon voltak, és látták, hogy a rohamosztagosok már félúton jártak a dűne oldalán. Leia megfordult, és a központi kunyhó felé kezdett rohanni, közben találomra tüzelt a tábor belseje felé. Han az ellenkező irányba, a dűne irányába küldött néhány lövedéket.

– Leia, van ötleted, hogy hová menjünk? – kérdezte közben.

– Hogyne! – válaszolta Leia. – Ha buckalakó volnál, és lenne egy tizenötmillió kreditet érő festményed, hová tennéd?

– Nem azt mondtad korábban, hogy senki sem tudja, hogy a taszkenek mit miért csinálnak?

– Jogos – ismerte el Leia. – Szerinted inkább menjünk az ellenkező irányba? – Han hátranézett a bőgő banthák felé. Bár a bokrok és az egyre nagyobb porfelhő miatt semmit sem lehetett látni, azt gyanította, hogy a taszkenek tábora a legutolsó hely, ahová egy rohamosztagos páncélt viselő ember szeretné betenni a lábát.

– Ööö, azt hiszem, talán inkább nem – dörmögte a fejét csóválva. A taszkenek nagyjából akkor kezdték utolérni őket, amikor az oázis túlsó végén jártak. Han nem látott egyetlen buckalakót sem, viszont összeesett, amikor egy golyó hátba találta. Leia is a földre esett, amikor a lábát védő páncélba csapódott egy másik lövedék. Gyorsan a hátukra fordultak, és abba az irányba kezdtek lőni, amerről a golyók érkeztek.

– Rendben vagy? – kiáltotta Han.

– Csúnya zúzódás lesz belőle – válaszolt Leia.

– De amúgy jól vagy?

– Azt hiszem, igen – mondta Leia. – Ez a páncél tényleg hatékonyan véd a lövésektől.

– Persze, egészen addig, amíg senki sem lő rád lézerrel! – Seregnyi sugárnyaláb indult útjára mögöttük, és a fejük fölött átrepülve lemészárolták a ritkás bokrok között rejtőzködő taszkeneket.

– Kellett ezt emlegetned? – kiáltotta Leia. Néhány taszken hörögni kezdett – a buckalakók soha nem sikítottak a haláltusájuk közben –, és a fegyvereik is elhallgattak. Han és Leia térdre emelkedtek, és a dűne irányába tüzeltek. Hannak sikerült leterítenie két rohamosztagost alig három méterre tőlük, és további tucatnyit pedig arra kényszerített, hogy fedezékbe vonuljanak. Furcsán érezte magát amiatt, hogy lelőtt két embert, akik alig egy perccel ezelőtt megmentették az életét, de hát a csaták általában nem szűkölködtek a különös fordulatokban. Ezenkívül nem engedhették meg maguknak, hogy elfogják őket. Gyorsan talpra ugrott, és miközben folyamatosan tüzelt a birodalmiakra, megragadta Leia kezét, és együtt futva megtették a kunyhóig hátralevő néhány métert.

– Keresd meg a festményt! – hadarta Han, majd a földre vetette magát a bordaív mellett, és folyamatosan lőtte a birodalmiakat, akik folyamatosan tüzeltek a taszkenekre, akik pedig továbbra is ki-kibújtak a fedezékükből, hogy egy-egy lövést leadjanak kettejük felé. – Én pedig fedezlek.

Végletekig meggyötört ember rekedtes hangja hallatszott a kunyhó belsejéből:

– Ki van ott? Mi… történik odakint?

– Kitster? – kiáltott Leia, majd az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta a csontreteszt. – Kitster Banai? Életben van?

– Azt… azt hiszem, igen. – Ahogy Leia elkezdte kinyitni az ajtót, erős ütést érzett, amint egy golyós lövedék csapódott a páncélzatába, és az ütés nekilökte a kunyhónak. Kisvártatva egy újabb találat érte.

– A pokolba! – nyögte elkeseredetten, és átgurult a kunyhó dűne felőli oldalára, Han mögé. – Ez fájt! – tette hozzá, majd a kunyhóhoz kúszott, és átkiabált a szövetfalon. – Kitster, én vagyok az, Leia Organa Solo. Ott van…

– Leia Organa Solo? – Kitster most kissé éberebbnek tűnt, de még mindig kába volt a fájdalomtól. – Nem úgy hangzik, mintha ő volna.

– Ne foglalkozzon vele! – kiáltotta Han. – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk!

– Ott van magánál a festmény? – kérdezte Leia.

– A festmény… nem mondok… semmit… vigyenek… ki innen!

– Nincs nála – állapította meg Leia.

– Hát persze, hogy nincs. Túl egyszerű dolgunk lenne – morogta Han, majd felkiáltott: – Kitster, tudsz járni?

– Nem… mondok… semmit.

– Figyelj, cimbora, ha még nem jöttél volna rá, mi vagyunk itt a jó fiúk – válaszolta Han, majd Leiához beszélve hozzátette: – Azt hiszem, nekem kell majd cipelnem. – Intett Leiának, hogy foglalja el a helyét, majd az áldozati csontkupac túloldalán lévő sziklákra mutatott. – Be akarnak minket keríteni! – Leia felállt, leadott két lövést, és miután két birodalmi hörgése hallatszott a sisak hangszórójából, elégedetten kijelentette:

– Most már nem fog menni. – Han a kunyhó falához ugrott, és megkérdezte.

– Figyelj, Kit, mi történt a festménnyel?

– Nem… mondok… semmit – nyöszörgött a férfi. – Itt fogtok hagyni…

– Nos, rendben – dörmögte Han, azzal körülbelül egy méterrel a hang forrása mellé tüzelve lyukat hasított a bantha-gyapjúból készült falba.

– A törzsfőnöknél… a táborban – bökte ki ijedten Kitster

– Köszönjük! – Han belépett a kunyhóba a nyíláson, és a látottaktól szinte szédülni kezdett. Kitster Banai a kezénél és lábánál fogva kifeszítve feküdt a földön, valaha sötét haja olyan fehér volt, akár a homok. A bokái megduzzadtak, a testét mindenfelé horzsolások és égési sérülések borították, és három ujját is levágták a középső ujjperc magasságában. – Kitster! Hogy vagy, cimbora? – kérdezte Han, és a férfi mellé térdelt. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire ideértünk. Igazából nem is számítottunk rá, hogy életben találunk.

– Én… sem. – Kitster sötét szemeiben rettegés tükröződött. – Ki… vagy te?

– Han Solo – közölte Han. A taszkenek golyói több helyen is elkezdték átlyukasztani a kunyhó falát, ami újból tüzelésre késztette a birodalmiakat. – Azt hiszem, ezt most el kell hinned nekem. – Han elővett egy lézervágót a páncélzata övtáskájából, és átvágta a Kitster csuklóit és bokáit tartó köteleket. A kunyhón kívül Leia folyamatosan tüzelt a sugárkarabéllyal.

– Segíts! – kiabálta közben.

– Egy perc, Leia! – kiáltotta Han. – Most dolgom van.

– Le fognak minket gyűrni! Túlerőben vannak!

– Akkor vágj oda pár detonátort – javasolta Han, majd levette a saját hődetonátorát az övéről és odadobta a feleségének. – Ez legalább egy kicsit lelassítja majd őket. – Leia abbahagyta a tüzelést, és pár másodperccel később két hődetonátor robbanásának hangjától visszhangzott az oázis. – Kössünk üzletet! – mondta Han, és a vállára vette Kitstert. A férfi annyira kiszáradt és lefogyott, hogy pehelykönnyűnek érezte. – Meg kell szereznünk, vagy meg kell semmisítenünk azt a festményt, ami azt jelenti, hogy Leia és én bemegyünk a taszkenek táborába. Ha gondolod, velünk tarthatsz, vagy átadhatlak a rohamosztagosoknak is. A birodalmiak valószínűleg életfogytiglani börtönbüntetésre fognak ítélni…

– Veletek… – suttogta Kitster. – Szeretném látni a gyerekeimet.

– Féltem, hogy ezt fogod mondani – jegyezte meg Han, és sóhajtott egyet.

– De ne menjetek sehová – folytatta Kitster, és egy pillanatra elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön. – Ne a táborba.

– Attól tartok, nincs más választásunk – válaszolta Han, és elindult a falba vágott nyílás felé. – Hagynod kellett volna, hogy megsemmisítsük a festményt az árverésen.

– Micsoda pazarlás lett volna – kapkodott levegőért Kitster. – De nem kell odamennetek. Fordulj… meg.

– Nézd, nincs túl sok időnk…

– Bízz bennem! – kérte Kitster. – Nézz fel! – Han végre megértette, és felnézett. A Killik alkony a mennyezeten lógott a felett a hely felett, ahol a fogoly az imént feküdt. A viharos égbolt még mindig ugyanolyan sötétlila volt, és a rovarszerű alakok ugyanúgy a viharral készültek szembenézni, ahogyan Han emlékezett rá.

– Úgy emlékeztem, azt mondtad, hogy…

– Hazudtam – mondta Kitster. – Azt hittem, hogy… rohamosztagos vagy.

– Azt hitted… Kit, öreg haver, te egy végletekig naiv műkedvelő vagy! – Han leemelte az adó-vevőt az övéről, és háromszor megnyomta a mikrofon gombját – vagyis elküldte a megszereztük egyezményes jelét. Egy pillanattal később Leia is bekukucskált a sugárnyalábokkal vágott nyíláson, de továbbra is a sziklák irányába lőtt.

– Tényleg nálad van? – kérdezte reménykedve.

– Odafent – felelte Han, és a hüvelykujjával a mennyezetre bökött. – Én fedezlek, te pedig vedd le onnan.

Leia óvatosan belépett a kunyhóba, és a lövedékek egyre ritkásabb kereszttüzében helyet cserélt Hannal.

– Sértetlen – jegyezte meg halkan.

– A taszkeneket is lenyűgözte – mondta Kitster. – Persze ez nem gátolta meg őket abban, hogy eltörjék az ujjamat… amikor meg kellett locsolnom. És a sivatagban…

– Tudom… – szólt közbe Han, miközben Kitster eltorzult ujjaira gondolt. – Sok vizet igényel.

Kinézett a nyíláson, és tucatnyi rohamosztagost látott alig tíz méterre tőlük, akik a taszkenek állandó kereszttüze ellenére is egyre közelebb értek. Az egyiküket szemen, egy másikat torkon lőttek, a többiek pedig azért estek a földre, mert a becsapódó lövedékek ellökték őket, de ez utóbbiak azonnal talpra álltak. Han a kunyhóhoz legközelebb lévő három rohamosztagost választotta, és miközben ügyelt rá, hogy Kitstert a vállán tartsa, arra összpontosított, hogy leterítse őket, amikor éppen fel akartak tápászkodni. Az oázis túlsó oldalán gránát robbant. A banthák egyszerre kezdtek el bőgni, és baljóslatú, mély hang hallatszott.

– Ez meg mi? – kérdezte Leia. Han megvonta a vállát.

– Talán Emala? – felelte, és beleküldött két sugárnyalábot az egyik rohamosztagos mellvértjébe, de a két másik felugrott. Alig öt méterre voltak. – Kit érdekel? Majd kéz a kézben fogunk sétálni, ha nem…

Leia leadott egy hosszú sorozatot. Han megfordult, és azt látta, hogy a Killik alkony már csak egy vékony, füstölgő anyagcsíkon csüng a mennyezetről. Leia lekapta a festményt a horgokról, amiken eddig lógott, majd megfordult, és a szemközti falra is lőtt egy nyílást, majd kiadta a parancsot:

– Gyerünk! – Han visszanézett, és látta, hogy két rohamosztagos szalad a régi nyílás felé. Közvetlen közelről tüzelt rájuk. Az egyik hanyatt esett, a másik pedig gyorsan fedezéket keresett. Miközben Han az új nyílás felé hátrált, folyamatosan tüzelt – és meghallotta az energiacella alacsony töltöttségi szintjét jelző riasztást.

– Mindig van valami! – morogta ingerülten, majd kihátrált a kunyhóból, közben kivette a fegyveréből az energiacellát, visszadobta a kunyhóba, és Leia után szaladt. Az egyik rohamosztagos felkiáltott:

– Detonátor! – Han elővett egy új energiacellát az övéből, és becsúsztatta a fegyverbe, majd térdre vetette magát, megfordult, és várt. Hangos morajlás hallatszott az oázis felől. Han nem mert a hang forrása felé nézni. Egy birodalmi tiszt hangja szólalt meg a sisak hangszórójában.

– Látom a lázadókat. Megszöktettek egy foglyot, és náluk van az admirális festménye. Ismétlem, náluk van a festmény. – Han megfordult és látta, hogy Leia az egyik szikla mögött rejtőzött el. Amikor újra a kunyhó felé nézett, már egy rohamosztagos állt a nyílásban. Egy pontos lövéssel lyukat égetett a katona mellkasába, majd folyamatosan tüzelt a kunyhó irányába.

– Megszöktettek egy foglyot? Roppant érdekes – mondta az a férfi, aki a hadműveletet irányító parancsnok lehetett. A hangjától Hannak a hideg futkosott a hátán. – Náluk van a festmény? Biztos benne?

– Teljesen, uram.

– Rendben – mondta a hang. – Engedélyezem, hogy lőjenek rájuk, de csak a lábukra!

Han beszüntette a tüzelést, azonnal felugrott a helyéről, és egy mesterlövész-karabély lövedéke szaggatta fel a földet azon a helyen, ahol az előző másodpercben térdelt. Vadul cikázva Leia felé rohant, lebukott a legközelebbi sziklatömb mögött, és abban reménykedett, hogy Banainak van még annyi ereje, hogy tovább kapaszkodjon. Egy újabb lövés tépte fel a talajt közvetlenül a lába mellett. Végre volt egy szusszanásnyi ideje arra, hogy megnézze a dübörgő hang forrását: az oázis túlsó vége felől három méter magas, gyapjúból és szarvakból álló fal közeledett, és vele együtt hatalmas porfelhő is érkezett.

– Mi lesz a következő? – kiabálta dühösen, mialatt a karabélyát a sziklatömb másik oldala felé fordította, és vaktában tüzelt. – Fejvadászok? Sarlakk-gödrök?

– Nem, annyira nem rossz! – felelte Leia, aki a térdének támasztva tartotta a Killik alkonyt, és éppen egy zsinórt húzott elő az övtáskájából. – Lehet, hogy Emala lesz a megmentőnk… ha Csubinak sikerül időben ideérnie.

– Gondolod? – Han továbbra is vaktában lövöldözött, és közben nézte, hogy a felesége rögzíti a zsinór egyik végét a páncélja övéhez, a másik végén pedig kinyitja az apró csáklyát.

– Igen, ezt gondolom – felelte Leia, majd fedezte Hant, amíg ő is előkészítette a saját zsinórját. Mivel Han attól tartott, hogy az utasa nem fog tudni kapaszkodni, miközben egy bantha hátán utaznak a sivatagban, Kitster karjait a saját mellkasa alá húzta, és összekötözte a csuklóit.

– Han, erre most nincs időnk! – kiáltotta Leia, miközben folyamatosan lőtt. – Indulj!

– Tudom magam… – Kitster elharapta a szót, amikor Leia lézernyalábjai elrepültek Han sziklája mellett. Han a felesége felé pillantott, és látta, hogy két rohamosztagos közeledik felé hátulról.

– Bukj le! – ordította, miközben feléjük fordította a karabélyát. Leia oldalra gurult, és mozgás közben felkapta a Killik alkonyt. Han sugárnyalábokat küldött a mögötte lévő rohamosztagosok felé, majd szaladni kezdett. Fogalma sem volt róla, hogy az őt üldöző rohamosztagosok milyen közel lehettek, de a Leia mögötti katonák körülbelül öt méterre voltak – és gyorsan közeledtek.

– Nincs találat, nincs találat – jelentették a mesterlövészek. – A földön fekszenek.

A rohamosztagosok azonnal megpróbáltak változtatni a helyzeten, és futás közben tüzeltek Han és Leia lábára, amitől a körülöttük lévő homok szinte fortyogni kezdett. Han vadul ugrált, egyik kezével Banait és a zsinórt tartotta, másikban pedig a karabélyát, és igyekezett fedezni Leiát, miközben mögötte szaladt. Leia ugyanezt tette – bár ő a festményt fogta a bal kezében. Egyikük sem talált el senkit, de legalább a rohamosztagosok sem tudtak rendesen célozni, és sikerült őket megfelelően lelassítaniuk. És most ez volt a legfontosabb.

– Kitster! – Hannak ordítania kellett, hogy a lövések zajától egyáltalán hallani lehessen a hangját. – Milyen messze vannak azok a banthák?

– Közel – jött a gyenge válasz. – Tizenöt méterre, de el fognak mellettünk menni. Azt hiszem, a hátsó… – Leia felsikoltott és elesett, amikor az egyik taszken lövedéke eltalálta a vállpáncélját. Han azonnal megfordult,–hogy a segítségére siessen – és ez mentette meg az életét. Fülsiketítő reccsenés hallatszott a sisakjában, majd valami a földre préselte. Kitster leesett a válláról. A füle csengett, a feje iszonyúan fájt, és az ájulás határán volt. A hátára fordult és látta, hogy alig egy méterrel a feje fölött lézersugarak repültek. Megpróbálta felemelni a lézerkarabélyát, de rájött, hogy nincs a kezében. Már nem röpködtek felette sugárnyalábok, és szinte túlvilági csend telepedett az oázisra. Han kereste a sugárkarabélyát, de sehol sem találta. Leia mozdulatlanul, hason feküdt a közelében, a Killik alkony pedig mellette hevert. A banthák most már olyan közel jártak, hogy a föld is beleremegett, ahogy elvágtattak mellettük.

– Leia? – Han térdre emelkedett, és megtalálta Kitstert: egy méterrel mögötte feküdt, a sziklák túloldalán pedig egy sor rohamosztagos hevert a földön, mozdulatlanul. – Leia? – ismételte kábán. Torokhangú röhögést hallott maga mögött. Megfordult, és három taszken harcost látott felé rohanni, akik a kezükben lévő golyós karabélyokkal a fejére céloztak. A harcosok mögött két taszken kölyök állt, miniatűr gaffi botokkal felfegyverkezve. Han lehajtotta és elfordította a fejét, hogy védje a sisakja lencséjét. Az egyik taszken erre hangosan felnevetett, aztán előrelépett és a karabélya tusával lesújtott Han sisakjának állrészére – de mielőtt célba talált volna, váratlanul összeesett, amint Leia hátulról tüzet nyitott, és egy sugárnyaláb átégette a mellkasát. A másik két taszken villámgyorsan megfordult, és egyszerre felemelték golyós karabélyaikat. Az egyiküket Han térdhajlaton rúgta, de mialatt a buckalakó elterült, gyorsan le kellett hajolnia, mivel Kitster irányából érkező lézersugár éppen csak elkerülte a sisakját. A lövés ugyan nem talált, de legalább elég hosszú időre elvonta a harcos figyelmét ahhoz, hogy Leia célozni tudjon a fegyverével. A taszken összeesett, és hangosan hörögve a torkát szorongatta.

– Han! – Han éppen időben fordult hátra, hogy lássa, amint Banai feléje dobta a karabélyát. Leia azonban gyorsabb volt, és sikerült leterítenie az utolsó taszkent is egy sorozattal. Ekkor gyenge ütések záporoztak Han sisakjára és vállára. Amikor megfordult, látta, hogy a taszken kölykök csépelik miniatűr gaffi botjaikkal. Leengedte a karabélyát, és a kezével hárította az ütéseket, majd kirántotta a botokat a kölykök kezéből, és rájuk kiáltott:

– Gyerünk… tűnés innen! – A kölykök továbbra sem menekültek, hanem megpróbálták visszaszerezni a gaffi botjaikat. Han eltörte a térdén a botjaikat, és eldobta a törött darabokat. – Ti még túl kicsik vagytok! – förmedt rájuk, és egy bokorra mutatott. – Mindjárt beváglak oda titeket! – A kölykök egymásra néztek, majd megfordultak, és szaladni kezdtek – a banthák irányába. Han először azt hitte, hogy az állatok össze fogják őket taposni, azonban a banthák nem ész nélkül menekültek, hanem viszonylag jól szervezett módon vonultak: a hatalmas állatok a csorda belsejében tartották a borjaikat, és ügyeltek rá, hogy ne haladjanak gyorsabban annál, ahogy a borjak képesek voltak tartani a sebességet. A két taszken kölyök elkezdett az egyik bantha mellett szaladni, majd megragadták a bozontos gyapjat és felkapaszkodtak az állat hátára. Sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnt, mint rádobni egy hurkot az egyik nagy hím szarvára – és sokkal okosabbnak is. Leia hirtelen felbukkant Han mellett, és segített neki talpra állni.

– Tápászkodj fel, nagyfiú! – biztatta lihegve. A Killik alkony a sérült vállára volt erősítve a lelógó drótok segítségével, a fegyverét pedig az övébe dugta. – Hamarosan társaságunk lesz. – Han is elrakta a fegyverét, majd megfordult, hogy felemelje Banait a földről, azonban egy újabb osztagnyi fehér páncélos alakot látott a bokrok között.

– Mi a csodát csinál Csubi? – morogta Han, és a hátára kapta Banait. – Csak nem a bolygó túlsó oldala felől közelít?

– Azt mondtad neki, hogy egy karcolást sem ejthet a hajón – felelte Leia, majd megfordult, és elindult a banthák felé. Han követte, bár nehezére esett tartani a tempót. Ahogy egyre közelebb értek a hatalmas állatokhoz, a föld egyre jobban rengett alattuk, Han pedig mind fojtogatóbb bűzt érzett, amit még a sisakjának szűrőrendszere sem volt képes teljesen megszüntetni. Kitster közelebb hajolt Han sisakjának a hangérzékelőjéhez, és a banthák keltette zajon keresztül kiabált:

– Ha nem bírom ki…

– Ne aggódj! – nyugtatta meg Han. – Nem fogok érted visszajönni.

– Csak egy… véres pacát találnál, ebben biztos vagyok – mondta Kitster. – Csak mondd meg a gyerekeimnek… hogy szeretem őket.

– Tarts ki – válaszolta Han –, és mondd el nekik te személyesen! – Leia átvette a hátára a festményt, majd elkezdett szaladni a csorda mellett, és amikor utolérte az egyik állatot, felnyúlt és megragadta a bundáját. Ekkor azonban megbotlott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy el fog esni, és az állatok átgázolnak rajta, vagy a bantha pánikba esik, és lerúgja magáról. Aztán egyszer csak a lába felemelkedett a talajról, és merev mozdulatokkal sikerült magát felhúznia az állat hátára. Mászás közben egyszer majdnem lecsúszott, amikor a testsúlyát a fájós vállára kellett ráhelyeznie.

Han a mellette lépkedő állatot szemelte ki magának. Nagy nehezen sikerült utolérnie, majd ő is felnyúlt, és megragadta az állat bundáját. A lábai azonnal elszakadtak a talajtól, ami épp jókor jött, hiszen lézersugarak repültek át az állat lábai között. A legtöbb szerencsére el sem találta, vagy pedig ártalmatlanul lepattant a lábát védő páncélról, azonban az egyik átégette a páncélt, és megperzselte a combja külső ívét. Han összeszorított foggal koncentrált a feladatra, és Leiához hasonlóan próbálta felküzdeni magát a bantha hátára. Azonban a lövés miatti sokk, vagy Kitster súlya miatt – vagy pedig egyszerűen csak azért, mert nem volt olyan erős, mint a felesége –, még félúton sem járt, amikor a keze remegni kezdett, és az izmai begörcsöltek. Kitster érezte, hogy Han ereje fogytán volt, ezért megpróbálta felhúzni magát. Ő azonban még rosszabb állapotban volt, és még ahhoz is túl gyenge, hogy a sérült kezével Hanba kapaszkodjon, de azért ép kezével megragadta a bantha gyapjat. A szorítása azonban hamar gyengült, és majdnem lezuhant.

– Semmi baj! – kiáltotta Han. – Csak kapaszkodj belém! – Ebben a pillanatban vékonyka hangot hallott felülről.

– Csendet, Solo! Szeretnéd túlélni, Banai? Akkor fogd meg az én kezemet!

– Emala? – Han felnézett, és meglátta a squibet, amint félig a bantha hátán fekve, félig fejjel lefelé lógva csimpaszkodik a sűrű szőrzetbe. – Te meg hogy kerültél ide?

– Mit gondolsz, hogy? Ide ugrottam! – közölte ingerülten Emala, és mindkét kezével megragadta Banai alkarját. – De ez a dolog sokkal egyszerűbb lett volna, ha jó banthát sikerült volna kiválasztanod!

 

A repülés első két perce – mielőtt a birodalmiak magukhoz tértek volna az AT-AT felrobbantása által okozott sokkból – viszonylag simán ment. Csubakka valamivel a gyújtósebesség alatt robogott át a Nagy Fennsík fölött, vagyis éppen olyan sebességgel, hogy a hajó mögött még nem alakult ki tűzgömb, és közben minden tőle telhetőt megtett, hogy lakatlan területek fölött repüljön, ahol a lökéshulláma nem döntötte romba az épületeket. Azzal, hogy ilyen alacsonyan repült – ahogyan arra 3PO folyamatosan emlékeztette –, több kilométer magas homokfelhőt hagyott maga mögött. Csubakkát nem érdekelte. A birodalmiak pontosan tudták, hogy merre tartanak. Várni fognak rájuk… méghozzá erősítéssel. A Falcon a Jundland-sivatagban találkozott az első ellenséges gépekkel. Csubakka a magasba emelkedett. A TIE-k két oldalról közelítettek és több szögből nyitottak tüzet. A lézerágyúkat irányító Grees és Sligh sikeresen kilőtték az első három gépet, mielőtt az első, találatot jelző riasztók megszólaltak volna a pilótafülkében.

De ettől még kilenc gép maradt. Amikor az egyik TIE megpróbált a Falcon hasa alá repülni, hogy alulról támadjon, Csubakka a legközelebbi szirt felé repült, és a támadója felkenődött a sziklára. A többiek nem is próbálkoztak többet ezzel a csellel. A Falcon elérte a Dűne-tenger hullámzó pusztaságát… és azonnal szembetalálta magát egy másik rajjal. Mivel a pajzsok már meggyengültek, a pilótafülkében riasztók vad bithiai kórusa szólt, és a bal vektorlemez olyan sok lövést kapott, hogy a Falconnal könnyebb lett volna orsózni, mint fordulni. Csubakka érezte, hogy a következő összecsapás túlélésére szinte semmi esélyük. Ezért úgy döntött, hogy alulról próbálja meg kikerülni őket.

Amint a Falcon átrepült a homokdombok teteje fölött, azonnal lefelé fordította. 3PO sikítani kezdett, de Csubakka tudomást sem vett a droidról. Belevezette a hajót a két hatalmas dűne között húzódó szűk szurdokba, és tíz méteren hozta vízszintesre – ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy alig három méter volt az alsó lézerágyú és a felszín között –, majd látta, hogy a TIE-k követik a szurdokba. Sligh a szemből érkező birodalmiak irányvektorára eresztett egy sorozatot; igazából nem is célzott, de három TIE így is tűzgömbbé vált. A többiek a Falcon fölött húztak el, közben alaposan megszórták lézersugarakkal, amelyek közül túl soknak sikerült áttörnie a gyengülő pajzsokon. A riasztó villogott, a műszerfal úgy nézett ki, mintha lángra lobbant volna. Amint a TIE-k elhúztak a Falcon felett, és belerepültek a mögötte felkavart, kilométer magas homokfelhőbe, teljesen vakon folytatták útjukat… és egyenesen belerohantak a szemből érkező, és ugyancsak vakon repülő Jundland-osztag túlélőibe. A taktikai számítógép kijelzője teljesen elfehéredett a rengeteg felrobbanó TIE-től. Csubakka büszkén felüvöltött.

– Nos, ez bizonyára megtanítja őket arra, hogy ne játsszanak vukikkal – értett vele egyet 3PO. – Már persze azokat, akik túlélik a játszmát.

 

– Csubakka még sosem hagyott bennünket cserben – mondta Leia, majd kihúzott egy hüvelykujj méretű adatrudat a Killik alkony páraszabályozó egységéből, és belenyomta a homokból frissen kiásott kis mélyedésbe. – A vukik soha nem hagyják cserben a barátaikat.

– Mindig van egy első alkalom – közölte Emala, azzal felkapta a rudat, és az ormányához dörzsölte. – Szóval emiatt a kis mütyür miatt van ez az egész felhajtás?

– Nagyrészt. De a festményt is meg akartam szerezni. – Egy kis meredély tetején görnyedtek, amit néhány, körben elhelyezkedő szikladarab vett körül. A körülöttük lévő tömbökről a taszkenek lövedékei pattogtak, miközben két csapat rohamosztagos próbálta bekeríteni őket a környező ormokon. A banthák, amelyek idáig elhozták őket, gyűrűt formáltak az alattuk elhelyezkedő szakadék mélyén, ahol váratlanul megálltak. Leia páncéljának hűtőegysége egy korábbi találat eredményeképpen elromlott, az ikernapok viszont továbbra is kegyetlenül ontották magukból a forróságot, és a hercegnő elkezdett elevenen megfőni a páncéljába zárva. De legalább sikerült megszerezni az Árnyékhálózat kódjának kulcsát, egyikük sem halt meg, és leadták a jelzést Csubakkának. Ha átgondolta, hogy milyen sok minden ütött ki balul, és milyen kevés dolog ment a tervek szerint, Leia végül is elégedett lehetett a dolgok alakulásával… legalábbis ahhoz képest, hogy a Tatuinon voltak. Gyorsan kikapta az adatrudat a squib kezéből, majd a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy még mindig az Árnyékhálózat adattárolóját tartja a kezében, aztán visszahelyezte a mélyedésbe.  Emala azonban újból felkapta, ezúttal a szeme elé tartotta és megkérdezte:

– Szóval, mi az ördög ez?

– Tényleg tudni akarja? – kérdezett vissza Leia, és előhúzta a sugárvetőjét.

– Sajnálom, hogy segíteni akartam – felelte Emala, és visszadobta az adatrudat a mélyedésbe. – Csak arra akartam utalni, hogy gondolja át még egyszer, hogy biztosan ezt akarja-e tenni.

– Csakis így lehetek biztos benne, hogy nem kerül rossz kezekbe – válaszolta Leia, újból ellenőrizte a rudat, majd visszatette a mélyedésbe. – Ha újból megpróbálja elvenni onnan, lelövöm!

– Miután megmentettem a párja életét? – pufogott Emala. – Nem kell udvariatlannak lennie. Mindössze a saját érdekében…

– Vigyázzon! – szakította félbe Leia. A pisztolyával a mélyedésre célzott, és meghúzta az elsütőbillentyűt. Az adatrúd kis salakdarabbá olvadt össze. Újból rálőtt, amitől a salakdarabka is füstté vált. – Erről ennyit – jelentette ki Leia, és visszahelyezte a páraszabályozó egységet a Killik alkony keretébe, aztán odaadta a festményt Emalának. – Fel kell tölteni. Tudja, hogyan kell csinálni?

Emala a jobb oldalával felfelé fordította a festményt, és a keret felső szélén lévő apró nyílásra mutatott.

– Ide kell önteni a vizet, egészen addig, amíg látszani kezd.

– Igen, és csakis tiszta vizet! – figyelmeztette Leia a squibet, és egy pillanatra elbizonytalanodva a festményre nézett, mielőtt visszatért volna a csatába. – Ez rendkívül fontos. Ugye tudja, hogy megbízom önben?

– Gondolja azt, hogy félig vuki vagyok – javasolta Emala, és kinyitotta a vizes-palackját. – Nem fog bennem csalódni.

– Majd én megmutatom neki – szólt közbe Banai, és megragadta a palackot. Leia nem bírta végignézni. Odamászott egy kis hasadékhoz, ahol Han feküdt két szikladarab között, és próbálta szemmel tartani a taszkeneket – vagyis a bantháikat. Magukat a harcosokat lehetetlen volt kiszúrni ebből a távolságból. A hercegnő odafurakodott a férje mellé, de közben véletlenül meglökte a sebesült combját, mire Han felmordult.

– Jól vagy? – kérdezte Leia. – Mennyire súlyos?

– Nem vészes – felelte Han, és hátranézett Banaira, aki türelmesen magyarázta Emalának, hogy miért nem lehet egy vizes-palackból feltölteni a festmény víztartályát. – Biztos, hogy jó ötlet Emalára bízni a Killik alkonyt?

– Semmi kedvem hozzá, de jelenleg a squibek tulajdonát képezi. Az üzlet az üzlet. – Három dörrenés hallatszott odalentről, majd három puskagolyó csapódott be a feje mellett, és kőszilánkokkal terítette be a sisakját. Leia próbálta megtalálni a támadóit, azonban csak köveket, homokot és mindent betöltő ragyogást látott.

– Hol a csodában vannak? – kérdezte.

– Mondd meg te – válaszolta Han. – Ha tudnám, már rég visszalőttem volna.

Leia folyamatosan ügyelt. Amikor újabb szilánkeső hullott a sisakjára, a legközelebbi szikladarab felé tüzelt.

– Láttál valamit? – kérdezte Han.

– Nem, semmit. De nem akarok csak itt feküdni és Várni…

– Rendben. – Han is elkezdett ugyanarra a sziklára lőni, és az végül darabokra tört. Egy meglepett taszken harcos ugrott fel mögötte, és tüzet nyitott, azonban annyira megijedt, hogy jóval föléjük lőtt. Leia viszont lábon találta, amitől lezuhant a szakadékba. Han is kiválasztott egy sziklatömböt, és lőni kezdett. Leia is csatlakozott, és a tömb kettéhasadt. Nem volt mögötte senki. A szurdok bejáratánál a banthák riadtan felbőgtek, és megindultak a sivatag felé. A lövedékek, amelyek eddig a sziklákra záporoztak, hirtelen irányt változtattak, és Leia és Han búvóhelye fölött húztak el a levegőben. Leia fordult, hogy megnézze, hogy a buckalakók valóban azt lövik, amire ő gondol, de mielőtt megpillantotta volna az eget, beütötte a fejét egy sziklába. Han is próbált az ég felé nézni, de ő Leia sisakjába ütötte be a fejét. – Hát, valami nyilvánvalóan megijesztette azokat a jószágokat – állapította meg. – Biztosan a Falcon lesz az.

Leia fehér páncélba öltözött alakokat pillantott meg a banthák lábai között, és megjegyezte:

– Vagy pedig azok a rohamosztagosok. – A szurdok bejáratánál lévő homokos területre lőtt. A banthák megindultak, és fellökték a páncélos alakokat, akik vagy fekve maradtak a földön, vagy nagy nehezen feltápászkodtak. Ragyogó sugarak villantak fel a csorda legsűrűbb részében, ami arra utalt, hogy a rohamosztagosok a lehető legrosszabb módon reagáltak a helyzetre. A banthák haragosan üvöltöttek és védekeztek: a hímek vadul harapták és taposták a birodalmiakat, a nőstények pedig szinte ügetve terelték a borjaikat. A taszken harcosok kibújtak homokkal fedett rejtekhelyeikről. Mindegyikük leadott egy-két lövést Leia és Han irányába, mielőtt a banthák után indultak volna. Leia továbbra is a földet lőtte a csorda közvetlen közelében, hogy minél jobban összezavarja a birodalmi katonákat.

Sugárnyalábok csapódtak a mögöttük lévő sziklákba. Leia folyamatosan tüzelt, és megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történhet a háta mögött. Emala és Banai feladata volt azt az irányt figyelni, és mivel egyikük sem jelzett, valószínűleg csak a túlsó hegycsúcson lévő rohamosztagosok lövései érték el őket. Az alattuk lévő szakadékban az egymással szemben haladó taszkenek és a birodalmiak összetalálkoztak. Menet közben ugyan harcba keveredtek egymással, de aztán mindenki ment a maga dolgára: a buckalakók próbálták elkapni a bantháikat, a rohamosztagosok pedig folytatták útjukat az emelkedőn Leia és Han iránya. Ennyit arról, hogy sikerült őket összezavarni – kesergett magában a hercegnő. Leia és Han újból tüzet nyitottak, aminek az lett az eredménye, hogy tíz rohamosztagos esett a földre füstölgő páncélzattal. További harminc katona azonban folytatta az útját, és energianyalábokkal árasztották el szurdokot, amitől mindenfelé kőszilánkok röpködtek, és egyre sűrűbb füst gomolygott. Apró kéz ütögette meg Leia lábvértjét.

– Ideje indulnunk! – kiáltotta Emala. – A gépünk hamarosan megérkezik.

– Pontosan menetrend szerint! – tette hozzá elégedetten Han, és hátrálni kezdett. Leia azonban a helyén maradt.

– Ha szerinted ez pontosan menetrend szerint történik, akkor már értem, hogy haragudott meg rád Jabba! – kiabálta, és a fegyverét fel-le mozgatva egy hosszú sorozattal megszórta a szurdokot. – Nem mehetünk el addig…

Nem tudta kimondani, hogy amíg meg nem állítjuk a rohamosztagosokat, ugyanis egy becsapódó bomba dörrenése belefojtotta a szót. A rohamosztagosok szanaszét repültek, míg a szurdokot vakítóan erős fény és forróság töltötte be.