Prológus

Leia Organa, vagyis az esküvőjük óta Leia Organa Solo, Han és Csubakka mögött ült a Millennium Falcon fedélzetén. Az ablakon túl a Tatu rendszer ikernapjai ragyogtak, mint egy fehéren izzó szempár az űr fekete mélységében. Csakúgy, mint minden ikerpárt, őket is egy olyan erő kötötte össze, amely éppolyan kiszámíthatatlan volt, amilyen erős. A közöttük lévő kötelék néha olyannyira felerősítette a fényüket, hogy az erősebbé vált, mint két átlagos nap ragyogása. Ugyanez a kötelék máskor ionkitörések hullámait szabadította el, amelyek az űrön áthaladva összezavarták az áramköröket, és megbolondították a navigációs számítógépeket. Az ikernapok most elektromágneses kitörésekkel bombázták a Falcont, túlterhelve a szenzorokat, sztatikus zörejjel megtöltve a pilótafülke hangszóróit. Csubakka azon dolgozott, hogy kiválassza a megfelelő szűrőket – a hangos sztatikus zörej először recsegéssé, majd halk sivítássá gyengült, szaggatott ritmusban váltogatva erősségét. A furcsa, nevetéshez hasonlító hangtól kissé meglepve Leia rápillantott a fő kommunikációs konzolra, és látta, hogy az továbbra is keresi a jeleket. Előrehajolt, és nekifeszült a biztonsági hevederének.

– Han, te is hallod, hogy – kezdte, de torkán akadt a szó. A vihogó hang mély kuncogássá vált, majd sötét gázfelhő kezdett gyülekezni a Falcon előtt. Han látszólag semmilyen jelét nem adta, hogy észrevette volna, mi történik. Csubakka sem reagált, még akkor sem, amikor a felhő egy Jedi-köpeny alakját öltötte magára. – Han! Nem látod, hogy…

De ezúttal sem volt hangja. Most, hogy a köpeny csuklyája alól ragyogtak, az ikernapok még inkább szemekre emlékeztettek – könyörtelen szemekre, amelyek rosszindulatot és hatalomvágyat sugároztak. Azokon a részeken, ahol a felhő anyaga ritkásabb volt, a mögötte átsejlő vékony, kacskaringós, lila színű sugárzás egy eltorzult száj és ráncos arc képzetét keltette. A száj sarkai felemelkedtek. „Az enyém!” A hang kegyetlen volt, és sugárzott belőle a sötét oldal ereje. Leiának elállt a lélegzete. Megpróbálta felemelni az egyik karját, ám képtelen volt megmozdulni.

A száj gúnyosan mosolygott. „Az enyém!” Han és Csubakka továbbra sem vette észre, hogy mi történik. Leia sikítani próbált, de a szája nem engedelmeskedett. A felhő fokozatosan sűrűsödni kezdett, és a lila ráncok lassan elhalványultak a mélykék fátyol előtt. Az ikernapok is elsötétültek, és a fekete köd egy ismerős maszk alakját öltötte magára – egy maszkét, amelynek éles sarkai voltak, feketén csillogott, és amit a nyakat is elfedő fekete sisak szegélyezett.

Vader sisakja. Leia hirtelen émelyegni kezdett. Az ívelt szemlencsék fokozatosan átlátszóvá váltak, és azon kapta magát, hogy a Tatuin izzó ikernapjai helyett – vagy éppen Darth Vader vörössel szegélyezett dühös tekintete helyett – az ikertestvére kék szemébe néz.

– Luke! Te meg mit csinálsz…? – Kérdése azonban ugyanolyan néma maradt, mint a korábbiak. Luke szemei üressé és zavarossá váltak, és a sisak lassan az egyik oldalról a másikra fordult. A légzőnyílás mögötti hangsugárzóban kék elektromos szikrák jelentek meg, azonban a sztatikus recsegés miatt a szavait alig lehetett hallani. Leia mindössze valami olyasmit értett meg az egészből, hogy ne kövesse őt, és tartsa magát távol a sötétségtől, maid Luke újra elhallgatott. Leia próbálta közölni vele, hogy a készüléke nem működik, és hogy a hangját elfedte a zörej, ám mielőtt egyáltalán kitalálta volna, hogyan értesse meg magát vele, a sisak nem mozdult többé. Luke és Leia tekintete összekapcsolódott, és másodpercekre… vagy éppen percekre… fogva tartotta Luke immár élettelen, jéghideg kék szeme. Leia hirtelen fázni és rettegni kezdett, majd a maszk lassanként újra átadta helyét a világűr végtelen ürességének, Leia pedig ismét a Tatu rendszer ikernapjainak végtelenül erős ragyogását nézte.