Tizenhetedik fejezet 

A zúgás olyan halk volt, hogy Leia először azt hitte, a hőség végül legyőzte a kis napló hűtőjét. Mivel nem akarta, hogy a memória áramkörei túlhevüljenek, megnyomta a KI gombot, a hangot azonban továbbra is hallotta. Aztán felnézett, és látta, hogy Han kitekeredve ül a nyergében, és sötét szemüvegén át a mögöttük lévő eget kémleli. Leia megfordult, és észrevette, hogy Csubakka, a squibek és néhány közeli askaji ugyancsak az égre néznek. A napló hűtőjével semmi gond nem volt. Egy TIE-vadász hangját hallotta. Leia felemelte a kezét, és megpróbálta olyan szögben tartani, hogy mindkét napot kitakarja vele, de még így is úgy érezte, mintha egy remegő, kék-fehéren ragyogó pokolba bámulna. Addig meresztette a szemét, amíg végül sötét pacákat kezdett látni, majd a fájdalomtól becsukta a szemét és félrenézett. Bárhol is volt az a TIE, Leia csak remélni tudta, hogy a pilótáját és a gép műszereit ugyanúgy megvakította a Nagy Sóstó rekkenő hősége. A hang pár másodperc múlva megszűnt, és amikor nem hallottak hangrobbanást sem, Leia tudta, hogy nem fedezték fel őket. Ha a TIE észrevette volna a karavánt, a hajtómű zaja nem szűnt volna meg, mivel a pilóta felettük körözött volna, hogy ne veszítse őket szem elől, vagy pedig egyre hangosabbá és visítóbbá válik, ahogy alacsonyabbra ereszkedik, és megközelíti őket. Amint ismét jól látott, Leia aktiválta a visszaszámláló funkciót az óráján. Ha a TIE keresőrácsot követve repült, akkor rendkívül fontos volt, hogy megismerjék az egyes elrepülések között eltelt időt, mert csakis így kerülhették el, hogy észrevegyék őket.

Visszatette a naplót a zsebébe, majd kézbe vette a pásztorbotot és a kantárszárakat. Bár ő maga nem tudta rávenni a harmathátút, hogy gyorsabban haladjon ezen a nehéz terepen, bízott benne, hogy a jószágok a TIE lövedékeinek süvítését és a hajtóműve visítását sokkal ösztönzőbbnek fogják érezni. Han egyre látványosabban ingadozott a nyeregben, de legalább annyira magánál volt, hogy rendszeresen igyon. A következő tíz perc során Leia két alkalommal is látta, hogy a szája elé emeli a vizes-palackját, és rájött, hogy a férje is az óráját figyelve iszik. A távoli hegyek barnás fala továbbra is ott sötétlett a horizonton, és a hegyek lábánál továbbra is látszott a kék színű délibáb, ami úgy nézett ki, mintha egy lebegő tó lett volna. A délibáb alatt egy másik sivatagi optikai jelenség bukkant fel: egy remegő fekete sáv, aminek látszólag nem volt racionális magyarázata. Leia most vette észre először. Amikor legutóbb Hanra nézett, még biztosan nem volt ott. Amikor észrevette, hogy az egyik vége szélesebb, mint a másik, arra gondolt, hogy talán a Chimaera árnyékát látja a sivatag talaján. A Birodalom általában nem engedte, hogy a csillagrombolókat ennyire közel vigyék egy bolygó felszínéhez, kivéve, ha bombázásra készültek – ugyanis korábban elveszítettek néhány csillagrombolót a felszín felől érkező turbólézer-támadásnak köszönhetően –, azonban az új admirális az eddigi tapasztalatok alapján semmit sem csinált a hagyományos módon. A zúgás visszatért, és most már annyira hangos volt, hogy Leiának nem voltak kétségei a hang eredetét illetően. Először rápillantott az órájára és látta, hogy az előző repülés tizennégy perccel korábban történt, és csak ezután nézett fel az égre. Beletelt pár másodpercbe, mire megtalálta az ionhajtómű kék fénycsóváját, ami egyre csak pislogott, ahogy a felszálló légoszlopok alkalmanként eltakarták a szeme elől. Úgy számította, hogy némi szerencsével a TIE csak a következő elrepülés után fog olyan pozícióba kerülni, hogy észrevehesse őket. Leia körülnézett, és megpróbálta azonosítani Bornót a sok remegő folt között.

Korábban azt mondta neki, hogy ha harcra kerülne a sor, akkor nem volna más választása, mint feladni őket a birodalmiaknak. Leia pedig nem tudta elképzelni, hogyan tudnának elbújni ezen a nyílt terepen. Annak is lettek volna előnyei, ha esetleg elváltak volna a karavántól. A harmathátúak nélkül sokkal könnyebben beásták volna magukat a homokba a sziklák tövében, és el tudtak volna rejtőzni még a rövid hatótávolságú szenzorok elől is. Ráadásul, ha az askajik nélkülük folytatnák az útjukat, talán sikerülne meggyőzniük a birodalmiakat, hogy a karaván hirtelen irányváltásának nem volt semmi különös oka… De Borno, bárhol is volt, nem tett semmi azért, hogy hátrahagyja őket. Talán ő is látta Leia tervének hibáját, hogy az askajik nélkül ő és a társai valószínűleg egy napig sem maradnának életben a sivatagban. Valószínűleg azt gondolta, hogy még akkor is sokkal jobbak az esélyeik a túlélésre, ha a birodalmiak kezére kerülnek. A karaván tovább folytatta az útját korábbi lassú tempójában, míg a TIE elhúzott mögöttük az égen, Han pedig megfordult a nyergében, és a horizontot bámulta maguk mögött. Leia megpróbálta rávenni a harmathátúját, hogy közelebb kerüljön Hanhoz, és megnézze, milyen állapotban van. A saját hátasa ügetni kezdett, de két lépés megtétele után majdnem lerepítette magáról, amikor az egyik teherhordó megbotlott. Ezután az állatok nem voltak hajlandóak gyorsabban haladni, függetlenül attól, hogy milyen gyakran ütögette meg őket a pásztorbotjával.

A távoli TIE-vadász sivítása elhallgatott, és Leia újraindította a visszaszámlálót a kronométerén. Ha szerencsések voltak, akkor tizennégy percük maradt. Nem sok. Ha most nem hagyják el a karavánt, egyszerűen nem lesz idejük beásni magukat a homokba, és elrejtőzni. De hogyan tudná elmagyarázni a tervét a többieknek anélkül, hogy elővenné az adó-vevőt? A karaván további két percig az eddigi lassú tempóban haladt előre, aztán meghallott – vagy inkább megérzett – egy olyan fojtott morgást, mint amit akkor hallott, amikor megpróbálták elfogni az elkóborolt állatokat.

Han, Csubakka és a squibek harmathátúi ügetésbe kezdtek, de egyre csak botladoztak és tántorogtak a nehéz terepen. Leia hátasa is próbált a többiek után sietni, de amint észrevette, hogy még mindig össze van kötve a teherhordókkal, azonnal megállt, mérgesen morgott, és összevissza dobálta a fejét. Az askajik kioldották a kötelékeket, és elengedték a teherhordókat, és egyre több harmathátú követte Hant, illetve a többieket. Leia nem értette a dolgot, és miközben bízott benne, hogy Bornónak van valami jobb terve a szemtől szembeni harcnál, ő is megfordult a nyeregben, és elkezdte meglazítani a teherhordó állatok gyeplőit. Alighogy kioldotta a másodikat, mindhárom állat ügetni kezdett. A pásztorbotja véletlenül beszorult egy szikla mögé, és kirepült a kezéből, ezért Leia a következő néhány másodpercet azzal töltötte, hogy hátradőlve zötykölődött, és igyekezett a lábát a kengyelben tartani, valamint elkapni az egyik hurkot. A forróságtól azonban ez az egyébként sem egyszerű feladat szinte lehetetlen küldetéssé vált, és mire sikerült elkapnia a csomót, a szemüvege annyira bepárásodott, hogy szinte alig látott valamit. Leiának szinte annyi ereje sem maradt, hogy felegyenesedjen, és mire végre sikerült, szabályosan szédelgett a kimerültségtől.

Felemelte a szemüvegét, hogy a nedvesség elpárologhasson a Tatuin száraz levegőjébe, majd miután visszahelyezte a szeme elé, észrevette, hogy az imént látott árnyékos sáv hatalmas, sötét ék alakú folttá szélesedett ki. A válla fölött hátrafordult, felnézett az égre, és meg volt győződve róla, hogy látni fogja a Chimaerát, ahogy eltakarja a napkorongokat. Azonban a két izzó naptól eltekintve semmi sem volt odafent. Leia ismét előre nézett, és látta, hogy a karaván egyre gyorsabban halad előre, és a teherhordók megelőzték a hátasokat. Az askajik nem sokkal lemaradva követték őket, Csubakka pedig szorosan a nyomukban haladt. Míg az askajiknak és Csubakkának nem okozott gondot a hatalmas állatok nyergében ülni, addig Han és a squibek jóformán állandóan a levegőben voltak, és a squibek csak akrobatikus képességeiknek köszönhetően tudtak az állat hátán maradni. Han inkább előredőlt, és mindkét karját a harmathátúja nyaka köré fonta. Leia benyomta a sarkát a saját hátasa oldalába, és megveregette a nyakát, ezzel is megpróbálta rávenni arra, hogy zárkózzon fel Han mögé. Az állat azonban szinte meg sem érezte az ütéseket.

Aztán a legelöl lévő harmathátúak hirtelen eltűntek. Leia először azt hitte, hogy már olyan messzire mentek, hogy a hőségtől remegő levegőfüggöny eltakarja őket. Ahogy azonban tovább haladt előre, észrevette, hogy mielőtt elveszítette őket szem elől, kissé nagyobbnak tűntek, és valahogy tisztábban látszottak. A délibáb előtt lévő sötét árnyék egyre nagyobbá és határozottabb formájúvá vált, és a harmathátúak látszólag mindig egy bizonyos sávban tűntek el. Pontosabban nem eltűntek, hanem lementek valahová. Először a harmathátúak lába, majd a teste, aztán a feje tűnt el, végül pedig, ahogy az első askajik is elértek arra a pontra, ők maguk is. Aztán az árnyék elkülönült a délibábtól, és egy mély szurdok vált láthatóvá a helyén. Csubakka is elérte a szélét, és követte az askajikat az ismeretlenbe. Egy másodperccel később Han kiesett a nyeregből. Leia azonnal felállt a kengyelben, lehúzta a sálját a szája elől, és kiabálni kezdett:

– Csubi, várj! – De kiszáradt torkából mindössze hangos krákogás szakadt fel. Ennek ellenére az egyik squib megfordult és visszanézett. Leia nagyjából arra a pontra mutatott, ahová Han leesett, bár már nem tudta kivenni a testét a kövek között. – Han leesett! – A hangja reszelős volt, és nem tudott kiabálni. – Szólj Csubinak!

A squib visszakiáltott valamit, amit nem értett, majd az egyikük elkezdett ugrálni a nyeregben, a másik kettő pedig ütögetni kezdte a harmathátú nyakát, hogy megfordítsa a hátasukat. Az állat azonban rájuk sem hederített, és folytatta útját. Leia tudta, hogy amíg az állatok morognak, addig esély sem volt arra, hogy eltérítsék vagy lelassítsák őket. Kiemelte a jobb lábát a kengyelből, átlendítette a másik oldalra. Az egyenlőtlen terhelés miatt az állat kissé balra fordult, vagyis abba az irányba, ahol Han volt, és mivel Leia nem látta a férjét a sziklák között, elkezdett aggódni, nehogy az állat eltapossa. Ekkor a squibek leugrottak a nyeregből, és a kifeszített porköpenyeikkel próbálták meg fékezni az esésüket. Ez azonban nem sokat segített: ahogy egymás után elérték a felszínt, a sebességük miatt mindhárman pattogni kezdtek. Leia legszívesebben megcsókolta volna őket. Miután tanult a squibek hibájából, megvárta, amíg egy homokos területre érnek, majd a másik lábát is kiakasztotta a kengyelből, elrugaszkodott, és esés közben a kezével védte a fejét. A lába bokáig a homokba süllyedt, az oldalára dőlt, és egy pillanat alatt az összes levegő kiszorult a tüdejéből. Átlagos körülmények között a fájdalomtól fekve maradt volna, amíg sikerül levegőt vennie, azonban most nem átlagos körülmények között volt. Úgy érezte, hogy mindjárt megsül, ezért fel kellett másznia a sütőből a tűzhely tetejére. A homok olyan forró volt, hogy a vastag porköpenyén keresztül is azonnal égetni kezdte a bőrét, és azon kapta magát, hogy már lábra is állt, mielőtt tudatosult volna benne a vállában érzett fájdalom. Leia a sérült karjára nézett és látta, hogy az erőtlenül lóg az oldalán. Amikor megpróbálta felemelni, majdnem térdre esett a fájdalomtól.

– A csodába! Ha esik, akkor zuhog… – morogta, majd felnézett az égre, és megrázta a fejét. – Bár erre itt semmi esélyünk. – Emala közeledett hozzá, szikláról sziklára ugrálva. Mögötte tíz méterrel Grees és Sligh azon ügyködött, hogy felültesse Hant.

– Maga megőrült, hogy leugrott egy mozgó harmathátúról? – dühöngött Emala.

– Én legalább nem próbáltam meg repülni – vágott vissza Leia, és bénult karját a squib irányába tolta. – Fogja meg, és húzza! – Emala mindkét kezével megragadta Leia csuklóját… aztán felrántotta a lábát, és egész súlyával lefelé húzta a hercegnő kezét. Hangos kattanás hallatszott, és ezúttal Leia térdre esett. Emala odanyomta a szőrös kis arcát Leia elé, és megrebegtette hosszú szempilláit.

– Most már jobb?

– Meg… fogom… ölni – suttogta a fogát csikorgatva Leia.

– De akkor ki segít a párjának? – kérdezte Emala, miközben egy cseppet sem volt elragadtatva Leia válaszától. – Különben is, csak arra gondoltam…

– Ki ne mondja! Ne is gondoljon rá! – recsegte Leia, azzal felállt és próbálta megmozdítani a karját. Az az érzése támadt, hogy villám vág végig az izmaim, de a karja felemelkedett. – Mindenesetre köszönöm.

Követte Emalát a többiekhez. Sligh és Grees a vállán tartotta Han egy-egy karját.

– Milyen állapotban van? – kérdezte Leia.

– A súlyával nincs gond – nyögte Grees. – Fogja meg az egyik lábát, és mehetünk.

– Egy perc… – kérte Leia, majd odalépett a férjéhez, benyúlt a sálja alá és kitapintotta a pulzusát. Gyenge volt és lassú, a bőre pedig olyan száraz, mint egy szikla, és majdnem olyan forró is. – Már nem izzad, és ez rosszat jelent.

– Ezek szerint itt akarja hagyni? – kérdezte Sligh.

– Dehogyis! – tiltakozott Leia, és rápillantott az órájára. – De nincs időnk, hogy továbbmenjünk. Az a TIE két percen belül visszatér. – A squibek a szurdok irányába néztek. Most, hogy lent voltak a földön, a délibáb tenger sokkal közelibbnek hatott. Innen nem látszott a szurdok széle, csak az a sötét árnyék, ami a legelső jele volt annak, hogy van ott valami.

– Na és? – morogta Grees, és húzni kezdte Hant. – Eddig sem vett észre bennünket.

– De most sokkal közelebb lesz – felelte Leia, és körülnézett; hogy menedéket keressen, végül egy keskeny árnyékra mutatott egy hatalmas szikla hátánál. – Segítsenek oda fektetni, aztán húzódjanak be valamelyik szikla árnyékos oldalára. – A squibek kétkedően néztek össze, de engedelmeskedtek, és a sziklatömb közelébe vitték Hant. Az árnyékos sávban a homok korántsem volt hideg, de legalább nem volt annyira forró, mivel a napok nem sütöttek rá közvetlenül. Leia úgy gondolta, Hannak biztosan nem fog ártani, ha pár percig fekve marad. Harminc másodperccel később meghallották a TIE-vadász zúgását, ami gyorsan sivítássá erősödött. Ezúttal tényleg közel volt. Leia kinézett a szikla felett, és biztosan érezte, hogy a gép közvetlenül a horizonton fog elhúzni. Miközben folyamatosan figyelte a vadászgép hangját, levette Han szemüvegét és lehúzta a csuklyáját – elég nehezen boldogult egy kézzel –, majd ráöntötte a vizes-palackja tartalmát az arcára és a ruháira. Bár a víz forró volt, legalább addig hűsített egy kicsit, amíg elpárolgott. Han kinyitotta a szemét; a tekintete üveges volt, és a szeme nem tudott fókuszálni.

– Már megint fürdenem kell? – mondta reszelős hangon.

– Csak egy gyors zuhany – felelte Leia. Mivel nem volt biztos benne, hogy Han viccelt vagy hallucinált, ezért a fejét az ölébe tette, és levette a vizes-palackját az övétől. – Tudsz inni?

– Van nálad egy Gizer?

– Csak víz. Egy kicsit meleg.

– Az is jó lesz – suttogta Han, majd megragadta Leia vállát, hogy felhúzza magát, és meglepetten pislogott, amikor látta, hogy Leia az alsó ajkába harap kínjában. – Mi történt veled?

– Sikerült elesnem – válaszolta Leia. – Kificamodott a vállam, de semmi komoly. Tudom mozgatni a karomat.

Han bólintott, majd végre meghallotta a TIE sivítását, és felnézett az égre.

– Ugye, ezt nem a karod adja ki magából?

– Nem.

– Akkor jó. Semmi gond – dörmögte Han, majd felemelte a vizes-palackot, ivott néhány kortyot, és savanyú arcot vágva megjegyezte: – Szerinted ez egy kicsit meleg?

A TIE hangja elhalkult, majd végképp elhalt. Leia félredobta a palackokat, és szólt a squibeknek, hogy előbújhatnak a rejtekhelyükről. Han azonban nem akarta, hogy összetörjék a fejét a sziklákon, ezért ragaszkodott hozzá, hogy a saját lábán járjon. Leia eközben átkozta magát mindazokért a kifogásokért, amikre hivatkozva nem tanulta meg az Erőt használni arra, hogy makacs férjeket lebegtessen. Han majdnem egy tucat lépést tudott megtenni, aztán felakadt a szeme, és újból összeesett. Leia megpróbálta elkapni, és ösztönösen mindkét kezével felé kapott, de a vállába nyilalló éles fájdalom miatt újra átkozta magát, amiért nem tanulta meg, hogyan lehetne az Erőt lebegtetésre használni.

Ahogy a fájdalom lassanként csillapodott a karjában, mind a négyen felemelték Hant: Grees és Sligh a felsőtestét, Leia és Emala pedig a lábait fogta. A sziklákkal teleszórt talajon sokkal nehezebben tudták követni a karavánt, mint azt először gondolták. Ilyen közel a felszínhez a levegő annyira forró volt, az ikernapok pedig annyira erősen sütöttek, hogy amikor Leia megpróbálta megkeresni a nyomokat, nem látott mást, csak vibráló és vakító ragyogást. Végül úgy döntöttek, hogy követik az árnyék irányát, és ahogy elindultak, hamar rájöttek, hogy még az élénk sétairam is túl gyors. Alig egy perc elmúltával mindannyian szédelegni kezdtek a forróságtól és a megerőltetéstől. Három perc után meg kellett állniuk pihenni és inni.

– Milyen messze… lehet? – zihálta Grees, miközben a szemüvege fölé tette a kezét, és a remegő levegőbe bámult. – Nem tűnt túl messzinek.

– Mivel ilyen közel vagyunk a talajhoz, a délibábeffektus sokkal erősebb – válaszolta Leia, és nem tette hozzá azt, amit lázadóként a katonai kiképzésen tanult: egy sivatagban a távolságok általában háromszor akkorák, mint amekkorának látszanak. – Ne aggódjanak, nemsokára elérjük azt a szurdokot.

A squibek úgy néztek rá, mintha legalábbis azt közölte volna velük, hogy rövidesen esni fog az eső, aztán eltették a vizes-palackjaikat, és felkapták Hant. Ezúttal lassú tempóban haladtak, majd körülbelül öt perc elteltével a sötét sáv végre újra megjelent a délibáb alatt, és ismét egy szurdokra kezdett hasonlítani. Sligh hirtelen megállt, és egy másik irányba mutatott, közben majdnem elejtette Hant.

– Az a vuki meg hová megy? – Leia is abba az irányba nézett, és egy szőrös alakot látott, amint elszaladt mellettük a sivatag irányában. Elengedte Han lábát, és integetni kezdett.

– Csubakka! – kiabálta, és amikor a vuki megállt, és feléjük nézett, kissé halkabban hozzátette: – Siess! – A vuki fél perc alatt ott termett, és üveges szemmel, a hőségtől szédelegve, de boldogan hörgött. Leia ránézett az órájára, és aggodalmasan bejelentette: – Csubi, négy percünk van, mielőtt…

Csubakka meg sem várta a folytatást, máris a vállára dobta Hant, és elindult vele a szurdok felé. A squibek ugrándozva követték, Leia pedig lassan kocogva ment utánuk, és bízott benne, hogy ezt a tempót fogja tudni tartani. Azonban két perc sem telt el, amikor máris szédülni és izzadni kezdett. Egyszer csak a reszkető hőfüggöny végre felemelkedett előtte, és megpillantotta a homokkő szurdok aranyszínű falait, amiket számos sziklaterasz és árnyékot adó túlnyúló perem tarkított. A túloldalon a délibáb keskeny, kék sávvá szűkült, ami a barna hegyvonulat szabálytalan csúcsai mentén haladt a messzeségbe. Leia úgy érezte, hogy a szíve a fülében dobog. Lelassított sétatempóra. A szurdok széle mindössze húsz méterre volt tőle. Rengeteg ideje volt odaérni – feltéve, ha addig nem ájul el. A látása kezdett elhomályosodni. Kirántotta a palackját az övéből, de gyanúsan könnyűnek találta, és eszébe jutott, hogy mi történt az utolsó néhány korty vízzel. A válla lüktetni, ő pedig szédülni kezdett. A füle csengett. Nem, nem is a füle csengett, hanem a csuklója felől hallotta a hangot. A sípolás az órájából jött. Egy perc volt hátra. Leia alig kapott levegőt, és a látótere beszűkült. Letépte a sálat az arcáról, majd futni kezdett, hogy utolérje Csubakkát és a squibeket. Már nem izzadt, és érezte, hogy a teste egyre jobban felmelegszik a Tatuin forró napjainak könyörtelen hevétől.

– Csu… – nyöszörögte, mert már csak erre futotta az erejéből. – Csu…

Tudta, hogy bajban van. Csubakka elérte a szurdok szélét, és lassan eltűnt a szeme elől, ahogy leereszkedett a meredek lejtőn. Aztán látta, hogy a squibek is eltűntek a perem takarásában. Az erő kezdte elhagyni a lábát. Ettől függetlenül csak szaladt tovább, és sikerült még három lépést megtennie, mielőtt a térde megroggyant. A látása teljesen elhomályosult. Megpróbált vakon a szurdok széle felé kúszni. Hirtelen elfogyott a lába alól a talaj. Leia megrémült, hogy esetleg elájul, és öntudatlanul fog feküdni a nyílt síkságon, ahol a TIE szenzorai könnyedén észrevehetik.

Ekkor éles fájdalom hasított a sérült vállába. Érezte, hogy kétszer is átfordul, közben két puha testen is átesett, mígnem egy szőrös, oszlopszerű láb állta útját. Halk sivítást hallott, és egy pillanatra azt hitte, hogy az egyik squiben fekszik. Aztán rögtön felismerte, hogy a sivítás folyamatosan erősödik. A TIE megérkezett. Leia szinte egy örökkévalóságig feküdt, miközben azon gondolkodott, vajon elég mélyen bent van-e a szurdokban, és vajon a perem elrejti-e a szenzorok elől. Úgy érezte, hogy a TIE már soha nem repül át felettük. Először nem látott mást, csak szürke homályt, ami aztán aranyszínű ragyogássá vált. A TIE hajtóművének zúgása visszaverődött a szurdok túlsó faláról. Leia attól félt, hogy a keresővektor pontosan a hasadék fölé vezeti a vadászgépet. Egy lázadó pilóta még azt is megkockáztatta volna, hogy berepüljön a hasadékba, de a birodalmi pilóták nem tértek el a parancsoktól. Ők mindig szigorúan tartották magukat az előírásokhoz. Legalábbis majdnem mindig. Leia várt, és figyelte, ahogy a hajtómű sivítása visszhangzik az aranyszínű falak között. A látása kezdett kitisztulni, és azon kapta magát, hogy a szurdok túlsó végét szemléli.

Attól tartott, hogy valamelyik kanyar mögül bármelyik pillanatban kibukkanhat a birodalmi gép. Ez a pilóta azonban nem tért el a kijelölt repülési útvonalától. A hajtóművek hangja egy darabig erősödött, azután halkulni kezdett, a visszhangok pedig fokozatosan távolodtak a szurdokban, és végül a sivítás teljesen elhallgatott. A következő hang, amit Leia hallott, Sligh hangja volt, és nagyon mérgesen hangzott.

– Maga így hálálja meg, hogy segítettünk? – dühöngött a squib. – Megpróbál bennünket megölni?

– Vége az üzletnek! – jelentette ki Grees. – Magában nem lehet megbízni.

Leia feltornázta magát ülő helyzetbe, de azonnal vissza is kellett feküdnie, mert újra szédülni kezdett. Csubakka arca jelent meg felette, és morgott valamit.

– Jól vagyok – állította Leia, és felkönyökölt. – Csak egy kis vízre van szükségem.

Csubakka kikapott egy palack vizet Emala kezéből, és átadta Leiának, mire ő azonnal inni kezdett. Miután végre elmúlt a szédülése, felült, és azonnal rájött, hogy a squibek miért akarták lefújni a megállapodásukat. A szurdok mélyére vetülő hűs árnyékban egy vízszintesen fekvő, jókora sziklatömb alatt egy java homokkúszó hátsó lánctalpa látszott.