Második fejezet

Mos Espa utcáin sárga homokfelhők repültek a viharos szélben – a szálló homokszemcsék mikroszkopikus karcokat véstek a védőszemüvegek lencséibe, a várost pedig kupola alakú sziluettek útvesztőjévé változtatták. A homokvihar mostanra jelentősen lecsillapodott, de a szélrohamok még mindig erősek voltak. Korábban ugyanez a homokvihar rejtette el a Millennium Falcont Pellaeon TIE-vadászai elől, ezért Leiának nem is kellett volna meglepődnie, amikor két rohamosztagost pillantott meg maguk előtt a félhomályban… de meglepődött. A félelme teljesen alaptalan volt: Han az egész estét azzal töltötte, hogy kétezer kilométeren át félig vakon vezette a Falcont a tomboló vihar által sújtott szurdokok labirintusában, és Pellaeon nem tudhatta, hogy a „Regina Galas” túlélte-e a homokviharon való átkelést.

A hajót Han egyik régi törzshelyén rejtették el: egy hatalmas, de alig ismert csempészbarlangban, harminc kilométerre a várostól a sivatagban. Egy sebtében kidugott antennán keresztül egész délelőtt próbálták lehallgatni a helyi kommunikációs csatornákat, és próbálták kitalálni, vajon a Birodalom elkezdte-e őket keresni. Csak azután merészkedtek elő, miután nem észleltek semmi gyanúsat; Han előszedte a Falcon rakteréből a robogót, és elszáguldott vele Mos Espába, hogy felszíni járművet kerítsen a többiek számára. Leiának tényleg nem kellett volna meglepődnie. Pellaeon egy igazi régi vágású tiszt volt, túlságosan óvatos és jól képzett ahhoz, hogy könnyelmű hibákat kövessen el.

Voltaképpen az összes csillagromboló kapitánya ilyen volt, még mostanában is, amikor a költségvetés a végletekig feszes volt, a legénység pedig csupa zöldfülűből állt. Han megfogta Leia karját, és maga után húzta őt.

– Semmi baj nincs, ha egy kicsit tétovázol. Igazából erre számítanak. – A szájába rejtett apró szintetizátor miatt a hangja pont olyan érdes volt, akár egy devaronié. A szintetizátor a hangprofilját is megváltoztatta, ezért a hangja akkor sem lett volna azonosítható, ha valaki hanglenyomat technológiával próbálta volna megvizsgálni. – De azért ne bámuld őket. – Leia belekarolt Hanba, és megpróbált hízelgőnek mutatkozni, miközben a fegyveres alakok felé haladtak. Bár mindketten csuklyás köpenyt és maszkot viseltek, amik a kint-tartózkodás nélkülözhetetlen kellékei voltak még enyhe szélben is, Leia mégis úgy érezte, mintha teljes alderaani hercegnő öltözékében parádézna a birodalmiak előtt. Ő és Han a leginkább ismert emberek voltak az Új Köztársaságban, és biztos volt benne, hogy ha bármelyiküket elkapnák – vagy éppen megölnék –, az gazdag jutalommal járna mindazoknak, akik részt vettek az akcióban.

Ha Han ideges is volt, nem mutatta. Egyenesen a rohamosztagosok felé tartott, védőszemüveggel fedett szemét a mögöttük lévő ajtó felett villódzó feliratra emelte.

– Mawbo Táncterme – mondta. – Megérkeztünk.

– Egy táncház? – áradozott Leia. – A legjobb helyekre hozol el!

Han jelentőségteljesen rámeredt a rohamosztagosokra, azok pedig közömbösen néztek vissza rá sötét maszkjuk mögül, végül félreálltak. Az egyikük még ki is nyitotta előttük az ajtót. Leia nem köszönte meg neki. Egy nagy méretű homokos előtérben találták magukat, ahol egy weequay állt az elhanyagolt kinézetű ruhatár bejáratánál. Az arca, akárcsak fajtája többi tagjának, olyan ráncos volt, mint egy összegyűrt bőrdarab. A tarkójáról legyezőszerű alakzatba rendezve mintegy két tucat hosszú hajfonat lógott, mindegyik egy, a szülőbolygójától távol töltött évet szimbolizált. Öltözéke – meglehetősen abszurd és nyilvánvalóan kényelmetlen módon – egy új, csillámselyem vállköpenyből és egy alul-méretezett ujjasból állt, amelyeket minden kétséget kizáróan a mai eseményre vásárolt. Bár első ránézésre nem volt nála fegyver, abból, ahogyan a hátát a falnak nyomta, Leia feltételezte, hogy a vállköpeny alatt nagy teljesítményű sugárvetőt rejteget – de lehet, hogy kettőt is. Végül is egy weequayről volt szó.

– A műtárgyak megtekintésére jöttek? – kérdezte.

– Pontosan. – Han felemelte a védőszemüvegét, és Leia mintha egy pillanatra egy kis feszültséget látott volna rajta, amikor a weequay szemébe nézett. – A Killik alkony? – A weequay megvonta a vállát.

– Mawbo sok mindent akar árverésre bocsátani odabent. – Bütykös ujjával rámutatott a köpenyükre. – Hagyjátok itt a köpenyeteket. Mawbo nem szeretné, ha behurcolnátok oda a homokot.

Leia és Han betuszkolták a szemüvegüket és a maszkjukat a zsebükbe, és átadták a köpenyüket. Leia világoskékre festett bőrével, és a hátán tekergő mű lekku-párral egészen meggyőzően alakította egy twi’lek feleség szerepét Han kopasz, szarvas, gonosz kinézetű és nagyon vörös devaroni álcája mellett. Mindkét álcát az Új Köztársaság hírszerzése bocsátotta rendelkezésükre, és retinafedő kontaktlencse, valamint az ujjaikra rögzített hamis ujjlenyomat egészítette ki. Ezért amikor a weequay megszaglászta a köpenyüket, majd vigyorogni kezdett, és kinyújtotta a szabad kezét Han felé, Leia teljesen megdöbbent.

– Gondoltam, hogy megismerem ezt a kenőolaj-keveréket, amit parfümnek nevezel, Solo! – mondta a weequay.

– Jaxal – tette hozzá gyorsan Han. – Solo Jaxal, ugye emlékszel?

Jéghideg csomó kezdett kialakulni Leia gyomrában. A weequayk illatokkal kommunikáltak a saját klánjuk tagjaival, ezért kivételesen jól emlékeztek az illatokra. A Solók álcájának kitalálója nyilvánvalóan nem is feltételezte, hogy Han össze fog találkozni egy weequayjel Mos Espában, akihez már korábban is volt szerencséje. Erre még Leia sem gondolt. Azonban úgy tűnt, hogy a weequaynek nem áll szándékában elárulni őket. Egyszerűen csak bólintott, rádobta a köpenyüket a mögötte lévő halomra, majd ennyit mondott:

– Jaxal, hát persze. Sajnálom, elfelejtettem.

– Nem történt semmi – mondta Han. – Örülök, hogy újra látlak, Grunts. Ne gondoltam volna, hogy még mindig éjszakai bárokban dolgozol a Tatuinon. – Grunts vállat vont.

– Hová mennék? Bár Mawbo felszabadított, ez még nem jelenti azt, hogy megvette volna a menetjegyemet a hazaútra. Azért keményen meg kell dolgozni. – Leia felé fordult, nyilvánvalóan arra várva, hogy bemutassák neki. Mivel ez nem történt meg, hozzátette: – Úgy érzem, hogy még mindig a szőrmók társaddal dolgozol. Ő most merre van?

– Itt van nem messze – mondta Han. Csubakka és 3PO egy közeli fogadóban bérelt szobában vártak. – Szokatlan hely ez egy árveréshez. – Grunts bólintott.

– Mawbo szívességet tesz annak, aki előjött a híres festménnyel. Az egyik régi szeretője.

– Szinte mindenki az, nem?

– Most, hogy így mondod… – Grunts a ruhatár végében lévő fegyverszekrény felé mutatott. – Ellenőriznem kell a fegyvereiteket.

– Már megtettük – válaszolt Han rezzenéstelen arccal. – Tökéletesen működnek.

Grunts kuncogott egyet, majd azt mondta:

– Csak ne legyenek szem előtt. Mawbo megkorbácsolna, ha azt hinné, hogy nem vettem észre őket, és tudod, hogy mennyire élvezi. – Megfordult, hogy kinyissa nekik az ajtót, de Leia feltett egy kérdést:

– Mit csinálnak odakint a rohamosztagosok, Grunts? – Bár feltételezte, hogy már tudja is a választ a kérdésére – a Regina Galas legénységére vadásznak –, de szerette volna hallani, hogy a birodalmiak milyen fedőtörténetet találtak ki. – Mawbo új biztonsági őröket vett fel? – A weequay enyhén sértődöttnek tűnt.

– Két tisztet kísértek. Én mondtam nekik, hogy várjanak kint. – Grunts olyan pillantást vetett Hanra, ami azt sugallta, hogy megtaníthatná viselkedni a twi’leket. Leia nem foglalkozott a weequay véleményével, és megkérdezte:

– Tisztek? Mit csinálnak azok itt?

– Gondolom, ugyanazt, amit mindenki más. – Grunts kitárta az ajtót. – Meg akarnak győződni az áru valódiságáról, mielőtt kezdetét veszi az árverés. – Betessékelte őket egy terembe, amiben hat színpad sorakozott. A pódiumok elszórtan voltak elhelyezve a nagy térben, és mindegyikre egy kis bárpultot állítottak fel, amelyek nem örvendtek túl nagy népszerűségnek az amúgy is ritkás tömegben. A rengeteg kilöttyent italtól foltos padlón helyenként kör alakú, tiszta foltok voltak láthatóak, amelyek a szokásos berendezés részét képező asztalok helyét jelölték – ezeket azonban most a szabad tér biztosítása érdekében eltávolították. A terem közepén helyezkedett el a fő színpad, a falak mentén pedig több tucat privát fülkét állítottak fel, amelyekben a délutáni aukcióra kínált tárgyakat lehetett megtekinteni.

A teremben lézengő pár vendég megjelenése alapján a legtöbb művészetkedvelő vásárlót egy másik világról vonzotta ide a híres Killik alkony birtoklásának – vagy legalább megtekintésének – lehetősége, míg a legtöbb eladó helyi lakos volt, akik azzal akarták megcsinálni a szerencséjüket, hogy áruba bocsátottak mindent, ami szerintük értéket képviselt. Leia közel hajolt Hanhoz, miközben a tömeget figyelte.

– Honnan ismered Gruntsot?

– Ez egy hosszú történet, de a lényeg az, hogy megbízhatunk benne.

– Neked minden történeted hosszú – mondta Leia. – És hogy szól a rövidített változat? Szeretném, ha meggyőznél.

Han mély levegőt vett, és elindult a legközelebbi pódium felé, ahol egy szoborszerű, négy karú, hegyes fülű és hajlékony testalkatú codru-ji nő szolgált fel italokat. Bár diszkrét, csillámselyem blúzt és hangulattól függő – jelenleg bíborvörös – színű mellényből álló ruházatot viselt, ugyanolyan kényelmetlenül érezhette magát az új ruháiban, mint Grunts. Annak alapján, hogy milyen széles mosolyt küldött az irányukba, Leia azon tűnődött, hogy ő vajon mennyire jól ismerheti Hant. Han kért maguknak két üstökösporolót, majd miközben a zajos keverőgép a molekulákat gerjesztette, Leia fülébe suttogott.

– Szóval, onnan ismerem, hogy régebben a szolgám volt.

– Hogy micsoda? – Leia azon merengett, hogy az a nyolc, harccal és munkával teli év, amit Han mellett töltött, nem volt-e kevés, mielőtt igent mondott neki az esküvőn. – Neked volt egy szolgád? Hogy tehettél ilyet?

– Valarian úrnőtől nyertem egy szabakk-játszmán – mondta Han, mintegy bocsánatkérésként. – Természetesen utána felszabadítottam.

– Mennyi idővel azután?

– Miután elhagytuk a Lucky Despotot – védekezett Han. – Szerettem volna felbérelni, hogy segítsen a rakományoknál, de ő és Csubi nem bírták egymást. A szagokkal kapcsolatban volt valami probléma. Amikor egy szerencsejátékon meg akarta nyerni a szabadságát Mawbótól, veszített, a többit pedig már hallottad. – Megkapták az italukat, a codru-ji nő pedig egy lassú kacsintás kíséretében fogadta el a fizetséget. Han kéjsóvárnak látszó mosollyal válaszolt, bár ezért valószínűleg főleg devaroni álcája lehetett a felelős. Leia megvárta, amíg a codru-ji elment, majd megkérdezte:

– Na és ő mikor volt a szolgád?

– Ő? – Han közben elindult, és a terem közepén keresztül a hátsó fal felé tartott, ahol már több tucat érdeklődő sorakozott fel egy jól őrzött fülke előtt, a Killik alkony szemrevételezésére várva. – Miből gondolod, hogy Celia valaha is a szolgám volt? – Leia tudta, hogy Han csapdába akarja csalni. Alig bírta megállni, hogy ne kérdezze meg tőle, honnan tudja, hogy a nőt Celiának hívták, amikor észrevette, hogy két birodalmi áll a sor vége felé. Egyikük a birodalmi technikusok szokásos fehér egyenruháját hordta, a másik viszont egy birodalmi őrparancsnok szürke egyenruháját és rangjelzéseit viselte. Ez utóbbi tiszt minden bizonnyal Pellaeon közvetlen beosztottja volt, és a jelenléte mindent elárult Leiának arról, hogy mi lehet a birodalmiak tatuini küldetésének valódi célja. Ha csak néhány csempészt akarnának lefülelni, akkor nem küldtek volna ide egy ilyen magas rangú tisztet. Egyértelműen a Killik alkonyt akarták megszerezni. Leia a terem elülső része felé vette az irányt, Hant pedig magával húzta egy színpompás tatuini csillámüveg alkotásokkal teli fülke felé.

– Láttad?

– Még akkor sem lehet nem észrevenni azt a rangjelzést, ha nem jártál a Birodalmi Akadémiára – suttogta Han. – Azok a rohamosztagosok csak díszként vannak odakint. Az biztos, hogy megfelelő védelem nélkül nem engednék, hogy egy csillagromboló őrparancsnoka egy ilyen helyen legyen.

Megkerültek egy másik pódiumot, amelyen egy elomi nő kínált poshadt víztől bűzlő vízipipákat.

– Tudják… biztos, hogy tudják! – mondta Leia. Han nem ellenkezett vele. – Csak azt nem tudom, hogyan jöttek rá – folytatta Leia. – Mindössze hárman tudtunk az egészről, és a többiek az Alderaanon tartózkodtak, amikor a Halálcsillag elpusztította a bolygót.

– A főnököd tudja. Lehet, hogy ő…

– Nem. Ha valaki, akkor ő aztán tudja, hogy mit jelent az, hogy titkot tartani. – Leia egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy a dolgok ennyire bonyolulttá válnak…

– Akkor is eljöttél volna. Ahogy én is. Nagyon jól tudod, hogy soha nem engedném, hogy nélkülem egy ilyen dologba keveredj. – Leia megszorította a karját, ezzel némán megköszönve neki, hogy nem hibáztatta. – Ettől függetlenül örültem volna, ha már az elején beavatsz a dologba. – Odaértek a csillámüveg tárgyakat kínáló fülkéhez, majd úgy tettek, mintha az organikus folyómintával díszített, ízléstelen táblákat tanulmányoznák. Egy kis táblamonitor azt állította, hogy ezek a műtárgyak Jabba, a híres hutt bűnöző palotájából származnak. Persze a panelek a valóságban nem is lehettek volna távolabb Jabba ízlésétől, legalábbis amennyire Leiának módjában állt megfigyelni, mielőtt a rabszolgaláncával megfojtotta volna – Jabba inkább a valóságábrázoló művészetet kedvelte, annak is lehetőleg a minél bujább fajtáját. Egy magányos gran lépett a fülke elejéhez, a tekintete végigsiklott Han feltűnő köpenyén, hosszú, nyújtott szája pedig kéjsóvár vigyorba húzódott. Leia elrángatta onnan a férfit, és majdnem belebotlottak a szomszédos fülke árusaiba: két bundás, csípőmagasságú, rövid ormányú és hosszú, bojtos fülű, két lábon járó teremtménybe.

– Hé, vörös-szarvú! – mondta az egyikük, és megragadta Han csuklóját. – Te úgy nézel ki, mint aki felismeri és értékeli a minőséget. Gyere, hadd mutassam meg neked ennek a zsibvásárnak a legértékesebb darabját!

A másik megfogta Leia kezét.

– Erre! – A saját fülkéjükhöz vitték őket, ahol harmadik társuk az egyik irányba fényvisszaverő tükörmező előtt várakozott. – Mindössze két kredit; ha kihagyjátok, örökké sajnálni fogjátok! – A csapat harmadik tagja benyúlt a fülkébe és egy picit állított a tükörmező fényáteresztő képességén, így Leia vethetett egy gyors pillantást a bent található helyi kézműves termékek összevisszaságára, egy csavart plasztacél oszlopra, valamint néhány olyan ízléstelen bolygólátképre, amiket általában a nebula-cirkálók turistaosztályának folyosóin lehetett látni. Han megtorpant.

– Két kredit csak azért, hogy benézzünk? – Lerázta magáról az egyik lény kezét, majd előrenyúlt, és Leiát is kiszabadította a másik lény fogásából. – Lehet, hogy egy kicsit túl sok időt töltöttetek a napon.

A kis lények felnéztek rá, szaporán pislogtak nagy, barna szemükkel, amelyek oly barátságosnak és ártatlannak hatottak, hogy Leia azonnal megkedvelte a gazdáikat.

– Ha ez az igazán kis összeg zavar, akkor vedd úgy, mint egy foglalót – mondta az egyikük. – A teljes összeget visszakapod, ha alkudozol valamelyik tárgyunkra.

– Nem érdekelnek a kacatjaitok, világos? – Han átférkőzött a lények között, maga után húzva Leiát, és közben magában morgolódott. – Squibek. Ha nem vigyázol, eladnak neked egy vödör levegőt, és a végén megtartják a vödröt.

A következő fülke extravagáns módon színezett tálakkal volt tele, amelyek egy olyan különlegesen finom anyagból készültek, hogy Leia látta a polcok anyagát a tálak alján keresztül. A barabel árus által kihelyezett táblamonitor alapján alasl-tálak voltak, amelyeket a buckalakók saját kezűleg készítettek, és amelyeket a Jundland-sivatagban lévő lelőhelyekről gyűjtöttek. Leia szeretett volna ott maradni, és alaposan tanulmányozni az edényeket, sőt esetleg alkudozni is hajlandó lett volna, azonban a potenciális vevők nyomása miatt ez a hely egyáltalán nem volt ideális a megfigyelésre, ráadásul még meg kellett találniuk az őrparancsnok embereit is. Ha esetleg valami rosszul sülne el, Hannak tudnia kellett, hogy kit kell lelőni. A barabel fülkéje mellett folytatták útjukat a terem hátsó része felé, miközben figyelték, hogy hol vannak azok a pontok, amelyek nem láthatóak a birodalmi tisztek számára, ugyanakkor azt is próbálták szemmel tartani, hogy vannak-e olyanok, akik viszont éppen ezeket a területeket keresik.

– Ott az egyik. – Han egy nagydarab, rövid hajú ember felé intett, aki úgy tett, mintha egy teljesen értéktelen, lézerektől összeolvadt, megüvegesedett homokdarabot tanulmányozna. – Nem túl óvatosak, ugye?

– Ahhoz képest, hogy a Birodalomtól van szó, ez szerintem egyértelműen annak számít – mondta Leia. Hamar felfedeztek még két őrt, egy férfi-női párost, akik egy kuati arisztokratának és telbun szeretőjének álcázták magukat. Egy olyan fülkénél álltak meg, amelyben kifinomult szobrok és mintegy fél tucat, fénytintával készült, imagista stílusú tatuini tájkép volt kiállítva. Az egyik egy közeledő homokvihart és egy üres homokkőmedencét ábrázolt, címe Az utolsó tó volt. Egy túlméretezett holo-kocka volt kiállítva mellette. A képen homokszínű hajú, körülbelül kilenc- vagy tízéves kisfiú látszott, aki egy régi fogatgondola műszerfala mellett állt, nyakán védőszemüveg, két kezét pedig magasan a feje fölé tartotta. Az arcán látható mosoly nagyon megkapó és ártatlan volt – úgy tett, mintha megnyerte volna a híres versenyt –, de igazából nem is ez ragadta meg Leia figyelmét. Volt valami abban a tekintetben, ami teljesen elvarázsolta, és Leia csak állt ott, megfeledkezve Hanról és az árusról. Rájött, hogy Luke szemei néznek vissza rá.

A ragyogó kék szín, a mélység és a lágyság ugyanaz volt, mint a testvére tekintetében. Valamiféle csendes intenzitás áradt azokból a szemekből. Leia újra maga elé képzelte a fehér szemgödröket, amelyek a Falconon látott álmában átvették Luke szemének a helyét, és érezte, hogy valami különös, túlvilági kapcsolat van közte és a fiú között. Ez a fiúcska azonban nem Luke volt – túl széles volt az arca, az orra pedig túl kicsi. Csak egy álom volt… Az álmok pedig nem látomások, emlékeztette magát Leia. Az álmok betekintést nyújtanak egy személy privát bölcsességébe, és segítenek megtalálni az igazságot, amit a félelem és a vágy iker vornskrjai az elme rejtett zugaiban tartanak fogva.

Azok a szemek, amiket a Falcon fedélzetén látott, az ikernapok, a tatuini kisfiú ezek együttesen próbáltak elmondani neki valamit. De vajon mit? A magyarázatot egyelőre homály fedte, mint ahogyan azt is, hogy a fiú képének látványa miért hozta elő olyan élénken az álmot. Egy vékony, barna bőrű, ötven év körüli férfi közeledett hozzá, akinek sötét színű szemei nem Leia arcát, hanem a kezeit figyelték. Leia ugyanis a hasa előtt összekulcsolva tartotta a kezeit, ahhoz hasonlóan, ahogyan nyilvános beszédei alatt szokta. Winter, a személyi asszisztense már említette neki, hogy ez már-már teljesen egyedi – és figyelmeztette, hogy próbálja meg elkerülni ezt a testtartást, ha nem szeretné felfedni a valódi kilétét. Miközben átkozta magát, amiért már megint a régi szokások rabjává vált, Leia gyorsan leengedte a két kezét, majd az egyiket finoman Han vállára tette. A férfi, aki nyilvánvalóan a holo-kocka tulajdonosa volt, felemelte a tekintetét, és úgy tett, mintha nem vette volna észre az iménti közjátékot. Fekete haja és barna bőre, valamint a belőle sugárzó óvatos tartózkodás előkelő származásra, vagy – és a Tatuinon ennek volt nagyobb az esélye – valamilyen távoli bolygón végzett tanulmányokra utalt. Egyenesen Leia szemébe nézett, és elmosolyodott – mosolya éppolyan őszinte, mint amilyen ragyogó volt.

– Nem lep meg, hogy ön is elbűvölőnek találja ezt a holót mondta. Leia érezte, amint Han ingerültté válik az eladó tudálékos hangnemétől. Megszorította a vállát, jelezvén, hogy fogja vissza magát, majd felöltötte a tőle telhető legjobb twi’lek szerető stílusát.

– Ó, az egyszer biztos, egyszerűen imádom a kisgyerekeket! Körbenézett a fülkében, a holo-kockát azonosító táblamonitort keresve, amit végül meg is talált, a földön, összetaposva, olvashatatlanul. – Különösen az ember gyerekeket.

Az eladó ravaszul elmosolyodott.

– Hát persze. De ez a gyerek, akit a kockában látnak, már nem gyerek. Ez a kép akkor készült, amikor megnyerte a Boonta-futam fogatversenyt, több mint negyven évvel ezelőtt.

– Megnyerte? – kérdezte gúnyosan Han. – Nézze, ne gondolja, hogy nerf-pásztorokkal akadt össze. Amikor a fogatversenyzés még legális volt, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az embereknek egyszerűen nincsenek olyan reflexeik, hogy túléljenek egy futamot arról nem beszélve, hogy meg is nyerjék azt, ráadásul gyerekként!

Az árus nem foglalkozott Hannal.

– Nem szeretnék megválni tőle, ugyanis ő volt a legjobb barátom, de most nagyon nehéz időket élünk. Ha úgy dönt, hogy nem akarna kihagyni egy nagyon jó vételt az árverés előtt, még most eladom magának.

– Aha, abban biztos vagyok. – Han elrángatta onnan Leiát. – Gyere, Tails! –  Amint a férfi hallótávolságán kívülre értek, Han megkérdezte: – Szóval ki volt az a kölyök?

– Honnan tudhatnám?

– De hát olyan hosszan bámultad – mondta Han. – Sosem gondoltam volna, hogy így rajongsz a hologramért.

– Nem rajongok… A szemei viszont emlékeztettek valakire… most azonban más dolgunk van. Lehet, hogy az az eladó felismert. – Leia elmesélte a kéztartásával kapcsolatos aggodalmait.

– Winter mondta, hogy mindig így tartom a kezem a holo-adásokban, és igaza van. Lehet, hogy arra utalt, le kellene fizetnünk, ha azt szeretnénk, hogy hallgasson.

– De az is lehet, hogy birodalmi kém, aki le akar buktatni – mondta Han. – Nem tetszik ez nekem. Az pedig határozottan rossz ötlet volna, hogy azzal hívjuk fel magunkra a figyelmet, hogy licitháborút folytatunk a Birodalom ellen.

Visszafordult a squibek fülkéje felé.

– Han, ugye viccelsz? Szerinted mit tudhat egy csapat túlméretezett patkány a művészetről?

– Semmit. – Négy kreditet vett ki a zsebéből. – Az árveréseket viszont jól ismerik.

A tükörmező előtt álló két squib végül feladta a küzdelmet a togoriaiakkal, akiket éppen zaklattak, majd önelégült mosollyal nézték, amint Leia és Han közeledett hozzájuk. Han kitartotta feléjük a markát, benne a kreditekkel.

– Egy szó, és már itt sem vagyunk! – mondta. – Hadd lássuk a cuccot!

A vezetőjük – legalábbis Leia úgy látta, hogy ő lehetett az – úgy tett, mintha azon gondolkodna, hogy még többet kérjen. Han visszatette a krediteket a zsebébe, a squib reakciója viszont meglepte Leiát, hiszen az egyszerűen csak vállat vont, maid megfordult, és egy másik vásárló után nézett. Han mély levegőt vett, majd amikor újra elővette a kezét a zsebéből, már hat kreditet tartott benne.

– Nem érünk rá egész nap. – A squib szeme felragyogott, és feltartotta a tíz ujját. – Hét – mondta Han. – Én tudom, hogy ennyit sem ér az egész. – A squib leengedte az egyik ujját. Han még két kreditet vett elő a zsebéből, így összesen nyolc volt nála. Még így is majdnem feladták, mire a squib végül feltartotta a tenyerét és intett, hogy elfogadja a pénzt. A squib hozzádörzsölte a krediteket szőrös arcához, bólintott, majd átadta őket a társának, aki ugyanígy tett, és továbbadta őket a tükörmező mögé. Csak azután engedték be a két Solót a fülkébe, hogy a harmadik squib is megvizsgálta és jóváhagyta a kreditek valódiságát. A fülke azokkal a használt műtárgyakkal volt tele, amiket Leia már korábban megpillantott: a csavart plasztacél oszloppal – ami a táblamonitor alapján a talált szobor nevet viselte – és az ízléstelen bolygólátképekkel. A squibek azonnal elkezdték ajánlgatni nekik a tárgyakat: minden alkalommal gondosan beledörzsölték őket a pofaszőrükbe, mielőtt belenyomták volna Han és Leia kezébe. Mivel tisztán emlékeztek Han feltételére, amit a beszélgetésük legelején leszögeztek, mindezt egyetlen szó nélkül tették. Han félretolt egy viseltes hűtőegységet, és így szólt: – Elég volt! Már mondtam, hogy nem érdekelnek a cuccaitok. Nem ezért vagyunk itt.

A vezetőjük annyira meglepődött, hogy majdnem elejtette a kezében tartott, kissé töredezett csontüveg tálat.

– Nem érdekelnek? – A társai csitítani próbálták, hogy megnyugtassák.

– Ne aggódjanak – mondta Leia. – Beszélni akarunk magukkal, de először egy nyugodt helyre van szükségünk.

– A beszélgetés nem lesz olcsó – figyelmeztette őket a második squib.

– Az idő pénz – vetette közbe a harmadik. Han Leiára nézett, és forgatni kezdte a szemeit.

– Ezt most miért kellett nekik elmondanod?

– Figyeljenek! – mondta Leia. – Szeretnénk, ha elvégeznének nekünk egy munkát.

A fülkére teljes csend telepedett. A vezetőjük elfordította a fejét, és fél szemmel Leiára nézett.

– Nem szoktunk munkákat elvállalni. Nem vagyunk bérencek.

– Szeretnénk megnyerni az egyik licitet – javította ki Han.

– Az egyik licitet? – A vezetőjük összetette két apró kezét. – Melyiket?

– A Killik alkonyt – mondta Leia. – Azt szeretnénk, hogy vegyék meg nekünk.

– A költségeket természetesen mi álljuk – tette hozzá gyorsan Han. – A ti részetek a móka.

A squibek egymásra néztek, bólintottak, majd a vezetőjük közölte:

– Megegyeztünk!

– Viszont cserébe az összes árunkat meg kell vásárolnotok! tette hozzá a második squib.

– Nincs szükségünk az árujukra – mondta Leia. – Nem tudjuk hová tenni.

– Az már nem a mi problémánk – válaszolt a harmadik squib.

– Tudunk nektek szerezni egy mágneses teherrekeszt.

– Hozzá sem fog érni a jachtotokhoz! – Egyre nehezebb volt követni, hogy éppen melyikük beszélt.

– Csak egy ezressel kerül többe!

– És ahhoz mit szólnak, ha csak kifizetjük az árut? – kérdezte Leia. – Ettől függetlenül még mindig eladhatják az aukción.

– Azt nem lehet.

– Nektek kell megvennetek őket az árverésen – ebben egyeztünk meg!

– Ide figyeljetek, nem kell az árutok! – mondta Han.

– De akkor miért veszitek meg a teherrekeszt?

– Nem vesszük meg! – válaszolta Leia.

– És nem veszünk semmit az árverésen – tette hozzá Han. – Ebbe nem megyünk bele. Nem most jöttünk le a falvédőről, és nem akarjuk, hogy az egyik emberetek alaposan felsrófolja az árakat.

– Hát mikor jöttetek le a falvédőről?

– Legalább egy…

– Nem! – ordította Han. A squibek elhallgattak, és meglepetten pislogtak rá. Végül körbeforgatta a szemét, és így szólt: – Rendben, mennyi árutok van? – Ezzel megkezdődött a műsor: a squibek mondtak egy árat, Han és Leia pedig megpróbált alkudozni. Ha sikerült kihúzni egy-egy tárgyat a listáról, a squibek két másikat dobtak be helyette. Az alkudozás hangsebességgel zajlott, és egy másodperc alatt olyan átláthatatlanul bonyolulttá vált, amilyet új köztársasági diplomata létére még Leia sem látott. Mire végeztek, a következőkben állapodtak meg: Han és Leia, illetve a kijelölt ügynökük minden kategóriából három, szabadon választott árura fog licitálni, a maximális árat pedig az ár emelkedésének mértékétől függően egy bonyolult képlettel fogják meghatározni. Emellett mindkét félnek lehet egy beépített embere a licitálók között.

– Természetesen miután megvásárolták, ideadják nekünk a képet – mondta végül Leia. – Csak szeretném, ha ez a dolog teljesen egyértelmű lenne. – Mindhárman bólintottak.

– Részünkről rendben – mondta a vezérük. – Amíg betartjátok az egyezség rátok vonatkozó részét, addig ránk is számíthattok.

– Jól van. Én Limba vagyok – nyújtotta ki a kezét Leia. – Mondhatom, nagyon tanulságos volt önökkel üzletet kötni. Jaxalnak igaza volt – maguk tényleg profik! – A squibek melle látványosan kidomborodott a büszkeségtől.

– Ez így van! – mondta a vezetőjük. Odadörgölte az arcát Leia kezéhez, maid Hanéhoz, és hüvelykujjával a mellkasára bökött. – Én Grees Vagyok, ez pedig Sligh.

Grees a második squibre mutatott, aki előrelépett, és ő is odadörgölte az arcát Han és Leia tenyeréhez.

– Én pedig Emala vagyok. – A harmadik squib is odanyomta az arcát Leia kezéhez. – Már láttam rosszabbat, mint egy twi’lek.

– Köszönöm – mondta Leia. – Legalábbis azt hiszem…

Han megvárta, amíg Emala odadörgöli az arcát az ő kezéhez is, majd megkérdezte:

– Melyikőtök tart velünk megnézni a festményt? Biztos akarok lenni benne, hogy tudjátok, mire kell alkudozni.

Emala és Grees várakozóan nézett Slighra. Sligh vett egy mély lélegzetet.

– Én megyek. – Rosszallóan rázta meg a fejét. – De ha visszajövök, én leszek kint elöl!

Amint előléptek a tükörmező mögül, azt látták, hogy a birodalmi tisztek már végeztek a festmény megtekintésével, és éppen kifelé igyekeznek a szórakozóhelyről. Érezhető megkönnyebbülés töltötte be a levegőt, és a visszafogott duruzsolás hangos zümmögéssé erősödött. Még több potenciális vásárló került elő a sötét sarkokból és a fülkék mögül, a mellékpódiumokon felállított italpultoknál pedig végre aktívan beindult az üzlet. Leia, Han és Sligh beállt a sor végére, és majdnem egy egész óra hosszáig kellett várniuk, mire bejutottak a tükörmező mögé. A festmény helyett azonban Mawbo nylar zubbonyt és csillámselyem köpenyt viselő fél tucat orgyilkosával találták szemben magukat, akik lézerkarabélyaikat a potenciális vevőkre szegezték.

– Semmi hősködés! – mondta egy rodiai. Hegyes orra megrándult a Leia jobbján található sötét sarok irányába, majd valaki hátulról bekötötte a hercegnő szemét. – Biztonsági óvintézkedés.

– Mi szükség van erre? – morgott Han. – Egy weequay szaglászik a fegyverek után a bejáratnál!

– Akarod látni a festményt vagy nem?

Han elhallgatott. Egy hosszú folyosón keresztül a fülke hátuljába vezették őket, majd egy emelvényen keresztül egy csípős, thag-füsttől bűzlő, csendes területre értek. Eltávolították a szemüket takaró kötést. Sötét teremben találták magukat, amelynek egyik fala egy részletét egy plafonról függő panel világította meg, és két gamorreai őr állt a két oldalán. A falrészlet közepén foglalt helyet az elbűvölő színű, bársonyos alderaani mohafestmény, amelynek páratartalom-szabályozó készülékét feltűnésmentesen rejtették el a belső keretbe. Alig ötven centiméteres átmérőjével kisebb volt, mint amire Leia emlékezett, de a látványa annál gyönyörűbb és megindítóbb volt.

– A Killik alkony – hallatszott mögöttük a rekedt, érdes női hang. – Két percetek van.

Leia ellenkezni akart, hogy két perc semmire sem elég, főleg annak tükrében, hogy egy évtizeden keresztül csak lelki szemei előtt láthatta különleges szerkezetét és finom színárnyalatait. Már azt hitte, hogy ez a kincs mindörökre elveszett számára – és az alderaani túlélők jövőbeli leszármazottai számára is. Most azonban itt függött előtte, kézzelfogható távolságban. A viharos égbolt Killik városának sziklái fölé tornyosult, az előtérben sorakozó különleges, rovarszerű lények – egy letűnt faj tagjai, amelyek az Alderaan őslakosai voltak az emberek előtt – éppen visszafordultak, és figyelték a közelgő sötétséget. Amikor a festményre nézett, minden alkalommal a művész varázslatos jövőbelátó képességén merengett, és azon gondolkodott, vajon Ob Khaddor hogyan láthatta előre ilyen kristálytisztán, hogy Palpatine felemelkedése milyen borús jövőt hoz majd a galaxisra… és hogyan tudta kifejezni a szomorúságát ennyire gyönyörűen és megkapóan egy ilyen kis felületen.

– Ha szeretnének meggyőződni az eredetiségéről, csak nyugodtan – mondta az érdes hang. – De kizárólag ecsettel vehetnek róla mintát. A festék kis darabjának eltávolításáról szó sem lehet!

Sligh azonnal előrelépett, és szőrös pofájával a festmény felé fordult. Leia alig tudta elkapni a squibet.

– Ne!

– Ki fogja megvásárolni ezt a képet, mi vagy ti? – vágott vissza Sligh, miközben az ormányán lévő szája sértődött vicsorgásba torzult. – Ellenőriznünk kell az árut.

– Ez az eredeti festmény. – Leia elhúzta a képtől a squibet. – Semmi szükség a vizsgálatra ahhoz, hogy tudjam.

Hátranézett, és látta, hogy Han elmélyülten tanulmányozza a képet: nem tudta levenni róla a szemét, a szája pedig enyhén tátva maradt a csodálattól. Bár már nyolc éve ismerte, de Han még mindig tudott meglepetést okozni neki.