Huszonkettedik fejezet 

Mire a homokkúszó szögletes teste lassacskán eltűnt a homokbuckák között, a Tatu I a teljes Nyugati Dűne-tengert beborította a fényével. Leia visszanézett Hanra, aki a sikló elülső rakterének tetején feküdt, és az elektro-távcsővel az eget fürkészte.

– Elment – jelentette ki Leia. Csubakkával, 3PO-val és a squibekkel együtt körülbelül tíz kilométerre voltak Obi-van egykori házától, és a Dűne-tenger szélénél egy árnyékos szurdok bejáratában várakoztak. – Látsz valamit?

– Továbbra is csak az az egy TIE követi – felelte Han, majd leengedte az elektro-távcsövet, és leugrott a siklóról. – Úgy tűnik, bejött a terved.

– Amennyiben Herat betartja az ígéretét – emlékeztetett 3PO, aki az elöl lévő ülésben ült. – A magam részéről nem bízom a javákban. – Csubakka, aki a botkormány mögött ült, gorombán morgott.

– Ennek ahhoz semmi köze – mondta 3PO. – Egy pillanatra sem hittem el, hogy Leia hercegnő hajlandó lett volna eladni engem.

– Ahhoz képest, hogy droid, egész pimaszul viselkedik – jegyezte meg Han, majd Leiához fordult. – 3PO-nak egyébként igaza van. Herat nagy kockázatot vállalt. Csak nehogy a végén úgy érezze, hogy túl nagyot.

– Ez attól függ – mondta Sligh. Ő és Grees hátul ültek, és a barlangban összegyűjtött rohamosztagos-sisakok beépített adó-vevőin munkálkodtak. – Talán már őt is átverték?

– Senkit sem vertünk át – vágott vissza Leia. – Maguk fújták le az alkut ott a szurdokban. Semmi sem kötelezett bennünket arra, hogy visszaszolgáltassuk az iniciátort.

– Ha már erről beszélgetünk, hogy az ördögbe tudtátok újraindítani a reaktormagot? – kérdezte Han.

– Egy baradium töltettel, amit egy termális…

– Sligh! – kurjantott Grees. – Szerinted fizettek azért, hogy elmondd?

– Meg fogja tenni, amit kell – mondta Sligh, aki gyorsan témát váltott, és újból Heratról beszélt. – Ezért javasoltuk maguknak, hogy inkább ígérjék neki oda a diagnosztikai műszert a Falconról a protokoll-droid helyett. Egy Quaxcon Tizenötös túlságosan értékes ahhoz, hogy egy java figyelmen kívül hagyja. El fogja végezni a feladatát, egészen addig, amíg azt hiszi, hogy a végén felkeresitek, és megkapja a műszert.

Recsegő sztatikus zörej hallatszott a Grees ölében lévő sisakba épített hangszóróból. A squib átállított egy kapcsolót az áll körüli párnázás alatt, majd bólintott, és Slighhoz fordult.

– A droidnak igaza volt – közölte Grees, és odadobta a sisakot Csubakkának. – Megváltoztatták a modulációt. Most már Biztonsági Kék.

– Természetesen – mondta 3PO. – A birodalmi adattábla biztosított róla, hogy a moduláció megváltoztatása része a szokásos protokollnak, ha egy kommunikációs egység az ellenség kezére kerül.

Sligh is állított a nála lévő sisak frekvenciáján, majd ő is előreadta a felszerelést. Hannak a következőt mondta:

– Nagyon kell bíznunk bennetek…

– Akkor miért teszitek kockára az ő életét? – kérdezte Han, és Emala felé intett, aki sárgásbarna porköpenyben állt Leia mellett. Egy rohamosztagos sugárkarabélyt tartott a kezében, ami túlságosan nagy volt hozzá képest, ráadásul jókora, vízzel teli tartály is volt nála, ami feleannyit nyomott, mint ő maga. – Ennyire azért nem volt szükségünk társaságra.

– Én csak segítek megtalálni a szellemoázist – mondta Emala. – Kizárólag a műtárgyat tartjuk szem előtt.

Bár Leia tisztában volt vele, hogy a squibeknek sokkal fontosabb a saját érdekeik érvényesítése, mint a küldetés eredményességének biztosítása, meg sem próbált vitatkozni velük. Amellett, hogy Herat ragaszkodott hozzá, hogy önmagában a homokkúszó visszaszerzése nem volt elég az általa viselt kockázat kompenzálására, ez volt a nagy sietségben lefolytatott tárgyalások egyik legsarkalatosabb pontja. A squibek kizárólag úgy voltak hajlandóak belemenni az alkuba, ha az egyikük Leiával és Hannal együtt elmehetett a szellemoázishoz – még azon az áron is, ha ezzel esetleg lebuktatja őket. Leia megfogta a sisakját, majd Emalára nézett.

– Remélem, hogy ki fogja bírni – mondta. – Hőmérséklet-szabályozóval ellátott páncél nélkül nagyon forró útnak néz elébe.

– Éppen ezért megy ő – mondta Grees. – Ö közülünk a legkeményebb. – Emala fülei büszkén felemelkedtek. Han csak a szemét forgatta, majd ő is megfogta a sisakját, és megütögette Csubakka alkarját.

– Ne menj neki semminek. És ha odaérsz a Falconhoz, nehogy megkarcold…

Csubakka az égre meresztette a szemét, és színlelt nyugtalansággal hörgött.

– Han, azon a hajón még az első Halálcsillaggal vívott csatából származó karcolások is vannak! – jegyezte meg Leia, majd Csubakka felé fordult, és így szólt: – Karcold csak meg bátran! Legalább így végre talán lefesti azt a roncshalmazt. – Csubakka lelkesen bólogatott, aktiválta a lebegtetőrendszert, és 3PO-val, valamint a két squib férfival együtt útnak indult a szurdokban, közben néha a válla fölött integetett. Leia tudta, hogy a vukik így szoktak elbúcsúzni hasonló körülmények között – ha nagyobb jelenetet rendez, azzal azt sugallta volna, hogy nem bízik benne, hogy valaha látják még egymást. Han a felesége vállára tette a kezét, és együtt nézték végig, hogy a sikló eltűnik az egyik kanyarban.

– Szóval – kérdezte tőle – szerinted tényleg működni fog a terv?

– Nem tudom – felelte halkan Leia, azzal megfordult, és megkérdezte: – Van jobb ötleted?

– Van – válaszolta Han, majd mindkét kezét Leia csípőjére tette, és olyan közel húzta magához a hercegnőt, hogy a mellvértjeik összeértek, aztán az arcához hajolt. – Erre gondoltam.

Emala felmordult. Leia nem foglalkozott vele, hanem inkább megcsókolta Hant, olyan hosszan, amíg a gyomra remegni kezdett, sőt még annál is tovább. Nem azért, mintha attól tartott volna, hogy ez lehet az utolsó alkalmuk, hanem mert együtt vettek részt az akcióban. Végül elhúzódott tőle, és kedvesen mosolyogva megszólalt:

– Itt az ideje, hogy megkezdjük a küldetésünket, katona! – Leia és Han felvették a sisakot, és elindultak az oázis felé, Emala pedig körülbelül fél kilométerrel lemaradva követte őket, akár egy hátvéd – és hogy ne legyen annyira szem előtt, ha esetleg egy váratlanul felbukkanó felderítőcsapat keresztezné az útjukat. Végig megpróbáltak a sziklaszirtek árnyékában haladni, ezzel is csökkentve annak esélyét, hogy egy távoli őrszem felfedezze őket – legyen az birodalmi vagy taszken. A Birodalomtól kölcsönvett páncélba épített hűtőegységek kitartó munkája ellenére lassan haladtak, és kényelmetlenül érezték magukat. Hannak a homokkúszón lévő darabokból sikerült összeállítania egy olyan páncélt, aminek a mérete majdnem tökéletes volt számára, de Leiának tomuon-gyapjúval kellett kibélelnie a saját páncélzatát.

Ennek ellenére a lábszárát és az alkarját védő részek túl hosszúak voltak, ezért minden egyes lépésnél küzdenie kellett, hogy be tudja hajlítani a bokáját, a térdét és a könyökét. Négy órájukba került, mire sikerült átverekedniük magukat a homokon és a sziklákon átvezető négy kilométeres távolságon. Amikor végül elrejtőztek az egyik oldalszurdok hasadékában, Leia teljesen kimerült volt, és mindene sajgott. Ennek ellenére hálás volt a sorsnak. Kitster Banai biztosan sokkal rosszabb körülmények között volt – feltéve, ha még egyáltalán élt. Ráadásul Leia tudta, hogy ha nem sikerül visszaszerezniük a Killik alkonyt, és nem tudnak időben kapcsolatba lépni Mon Mothmával, akkor az askaji ellenállás több száz harcosára kínvallatás vár. Emala pár perccel később utolérte őket. Olyan hangtalanul mozgott, és a porköpenye olyan tökéletes álcázást biztosított számára, hogy majdnem túlment rajtuk, mire Leia egyáltalán észrevette, és elő kellett lépnie a rejtekhelyükről, hogy integessen neki. A squib még Leiánál is kimerültebbnek nézett ki, és hatalmas sóhajtás kíséretében rogyott le az árnyékos szurdokban. A hátán lévő vízkészlete már csaknem háromnegyed-részt üres volt.

– Hogy érzi magát, Emala? – kérdezte Leia.

– Nos, itt vagyok, nem igaz? Csak nem hiszik, hogy itt fognak hagyni, ebben a…

– Csak nyugalom – szólt közbe Han. – Mi csak a hogyléted felől érdeklődtünk.

– Ne higgyék, hogy át tudnak ejteni – felelte Emala, és próbált haragosan nézni, de nem nagyon sikerült. – Túlságosan jól ismerem az embereket.

– Pihennie kell? – kérdezte tőle Leia. – Csubi és a többiek mostanra már a síkságon vannak. Nem tudják elhagyni a szurdokot, amíg meg nem kapják tőlünk a jelet.

Emala nagyokat kortyolt a válla fölött lógó vizes csőből, majd előhúzta a sugárkarabélyát.

– Ne aggódjanak, fedezem a hátukat – ígérte mogorván. Leia visszavette a sisakját, majd előhúzta a birodalmiaktól zsákmányolt adó-vevőt az övétől, és Hanra pillantott. Mivel attól tartottak, hogy ha a saját kommunikátoraikkal tartanák a kapcsolatot, az ellenség hírszerzői azonnal rájuk találnának, úgy döntöttek, hogy azzal próbálják meg megnehezíteni a dolgukat, hogy a Chimaera saját kommunikációs hálózatát használják. Ha egy kis szerencséjük van, a birodalmiaknak nem is fog feltűnni az a kis többlet forgalom.

– Csubba! – morogta Emala, majd felnyúlt, és megnyomta az adógombot. – Csak kattintunk egyet, és lássuk, mi történik! – Csubakka csaknem azonnal küldött egy dupla kattintást válaszként.

Leia és Han óvatosan haladtak a hasadékban egészen addig, amíg végül egy olyan helyre értek, ahonnan jó rálátásuk nyílt a Dűne-tenger fölötti égboltra. Han a szeme elé emelte az elektro-távcsövet, letérdelt, és elkezdte kémlelni az eget. Egy perc eltelt… majd kettő… és Leia már azon kezdett aggódni, hogy Herat végül mégiscsak úgy döntött, hogy nem vállalja a kockázatot. Han végül megszólalt:

– Bevették! – Átadta a távcsövet Leiának, aki legalább egy tucat TIE-t – vagyis egy teljes rajt – látott leereszkedni a Dűne-tengerre. Aktiválta a távolságmérőt, de nem látott mást, mint egy 1-est, és mögötte két állandóan változó számjegyet.

– Száz kilométer? Ez nem lehet igaz!

– Szerintem inkább százötven – mondta Han. – Herat bizonyára a kritikus értékhez közeli teljesítményen járatta a homokkúszó energiaközpontját. Nagyon kell neki az a Ouaxcon Tizenötös.

– Meg is érdemli. – Leia visszaadta az elektro-távcsövet, majd kattintott egyet a birodalmi adó-vevővel. Csubakka ezúttal nem válaszolt, mivel abban egyeztek meg, hogy a lehető legkevesebb jellel kommunikálnak, hogy ezzel is megpróbálják elkerülni a lebukást. Leia tudta, hogy Csubakka hamarosan megteszi az utolsó pár száz métert a siklóval a szurdokban, majd folytatja útját a Nagy Fennsík felé, a Falcon rejtekhelye irányába. Ha az elterelő hadművelet a Dűne-tengeren elég sokáig lekötné a birodalmiak figyelmét ahhoz, hogy a vuki beleolvadjon a Mos Espa és Mos Eisley közötti forgalomba, akkor az útnak ez a része körülbelül egy órát vesz majd igénybe. A visszaút pedig – feltéve, hogy a Falcon még mindig a csempészbarlangban lesz, mire odaér – mindössze háromperces lesz. A távolban kék csíkok villantak az égen.

– Tüzet nyitottak – jelentette Han.

– Heratra lőnek? – érdeklődött Emala.

– Innen nem tudom megmondani – mondta Han.

– Ezek figyelmeztető lövések – állította Leia, és emlékeztette őket a korábban hallott parancsnoki utasításra. – A Chimaera parancsnoka élve akar elfogni bennünket. Sőt ami még fontosabb, tudni akarja, hogy valóban mi vagyunk azok. Nem akarja megkockáztatni, hogy véletlenül eltalálják a reaktormagot, és ezzel felrobbantják az egész homokkúszót. – Körülbelül további két percen keresztül némán nézték a lövedékeket. Leia mindent megadott volna, hogy a sisakrádiójából halljon egy hangot, ami akár egy parancsokat osztogató tiszté, akár egy értetlenkedő rohamosztagosé, vagy bármit, ami arra utalt volna, hogy a Chimaera hogyan reagált az elterelő hadműveletre. Normál körülmények között ezt tették volna. Azonban ez a két lesben álló csapat annyira fegyelmezett volt, amelyhez foghatót a császár bukása óta nem láttak, és egyszerűen semmit nem hallott a kommunikációs csatornán, ami bármilyen módon is arra utalt volna, hogy mennyire működött a tervük.

– A pokolba! – fakadt ki Han. – Úgy látszik, hogy a nehezebb megoldást kell választanunk. Biztosan le fognak hozni még egy csapatot a bolygó körüli pályáról. – Leia egyetértően bólintott.

– Gondolnunk kellett volna rá, hogy van egy tartalék csapatuk is. Ezek a birodalmiak… ezek valami új taktikát követnek, és sokkal okosabbak, mint az elődeik. – Eltették az elektro-távcsövet, és ismét útnak indultak az oázis felé. Leia és Han körülbelül ötven-méterenként helyet cseréltek Emalával – így felváltva fedezték egymást, és közben szemmel tartották a birodalmiakat is. Körülbelül kétszáz méter megtétele után a távolból hallani kezdték a banthák üvöltését, és inkább visszahúzódtak a Jundland-sivatag területére. Jobb lett volna a Dűne-tenger szélén, a két terület találkozásánál, vagyis a leggyorsabb és egyben a leginkább rejtett útvonalon haladni – azonban ez volt a leginkább nyilvánvaló útvonal is, így inkább letettek róla. Az első rohamosztagosokat körülbelül harminc méterrel feljebb, a szurdokban pillantották meg: a lejtőn feküdtek, a fegyvereik mellettük hevertek, és fehér páncéljukat vérnyomok tarkították. Az egyikük sisakjának szemlencséjén golyó ütötte lyuk sötétlett, a másik pedig mellvértje és a sisakja álla közötti védtelen területre kapta a lövedéket.

– Úgy tűnik, nem jó álcát választottunk magunknak – jegyezte meg Han, és hangja pontosan úgy hallatszott a hangsugárzóból, mint bármelyik rohamosztagosé, akivel Leiának valaha dolga akadt. – Van ezzel kapcsolatban valamilyen B-tervünk?

– Nem igazán – vallotta be Leia. – Látod valahol az orvlövészt? – Han az elektro-távcső segítségével alaposan megvizsgálta a szemben lévő hegyoldalt, majd megrázta a fejét, és megszólalt:

– Azt persze hozzá kell tenni, hogy rengeteg helyen elbújhatott.

– Valószínűleg már továbbállt – mondta Leia.

– Valószínűleg – értett egyet Han. – De azért fedezz. – Miközben a fegyverét tüzelésre készen tartotta, Han átszaladt a mészárlás helyszínén, és lebukott a túloldalon lévő két nagy sziklatömb mögé. Leia követte, és amikor visszafordult, látta, hogy Emala a halott rohamosztagosok sisakjához dörzsölte az ormányát. Amikor végzett, lecsatolta a műszereiket tartalmazó öveiket, átvetette őket a vállán, majd csatlakozott a két Solóhoz a sziklák között. Miután észrevette, hogy a két ember őt figyeli, mogorván megszólalt:

– Meg kellett róla győződnünk, hogy halottak, nem igaz? Akár csapdát is állíthattak volna nekünk.

Han némán megrázta a fejét, és elkezdett felfelé lépkedni a domboldalon, de hirtelen megállt, amikor váratlanul hatalmas lebegtető-hajtóművek zúgása visszhangzott körülöttük. Leia visszahúzta a férjét a sziklák közé, majd a hang forrása felé pillantott, és egy porfelhőt látott a szurdokban. Egy pillanattal később páncélozott birodalmi csapatszállító jelent meg a kanyarban, és mindössze néhány méterrel repült el a fejük fölött, mielőtt újra eltűnt a szemük elől a szurdok bejáratánál.

– Na, ez már valami – jegyezte meg Leia. Maga elé képzelte, hogy mi játszódhat le Herat homokkúszójában a következő percekben. A rohamosztagosok sodronyokon leereszkednek a monstrum tetejére, átvágják a fedelet, és észlelik, hogy a híd üres. Ezután óvatosan átfésülik a jármű belsejét. Valamelyikük rábukkan az alsó raktérben hagyott birodalmi siklóra, amelynek a holo-térképet tönkretették, és észreveszik, hogy a jeladó, aminek az adására felfigyelt a Chimaera hírszerzése is, rövidzárlatos lett. Egy másik katona felfedezi Heratot, akit valaki bezárt egy szerszámos-ládába. Herat megkönnyebbülten fogja tudomásul venni, hogy a kalózok elhagyták a járművét, és buzgón hálálkodni fog a birodalmiaknak, amiért megmentették az életét – egészen addig, amíg fel nem fedezi, hogy a kalózok ellopták a fedélzeten szállított vadonatúj robogókat. A parancsnok, ha vonakodva is, de megtöri a rádiócsendet, és jelenti, hogy a lázadók valószínűleg robogón menekülnek a Dűne-tengeren… – Be fogják venni – mondta halkan Leia.

– Talán – mondta Han. – De az is lehet, hogy az a csapatszállító csak azért indult útnak, hogy felvegyem egy…

Han mondanivalóját félbeszakította egy hang a sisakjukban.

– A-század, jelentkezzenek a hajónál, és készüljenek fel a szállításra. B-század, foglalják el a helyüket, és készüljenek a támadásra!

– Támadásra? Ennyien? – válaszolta egy ingerült férfi. – Már így is elveszítettem a csapatom felét…

Egy mélyebb hang hallatszott a kommunikációs csatornán:

– Százados, nem akarja végrehajtani a kapott parancsot?

– Nem, uram…. mindössze pontosítást kérek – hadarta azonnal alázatos hangon a tiszt.

– Á, szóval pontosítást kér – mondta a másik férfi, aki nyilván a százados felettese volt. – Az a parancs, hogy foglalják el a helyüket, és állítsanak csapdát a Dűne-tengeren és a szurdokokban. Az összes szurdokban. Ne foglalkozzon a veszteségekkel egészen addig, amíg van annyi embere, hogy el tudják kapni a lázadókat, ha egyáltalán megérkeznek. Ha úgy ítélem meg, hogy az időzítés megfelelő lesz ahhoz, hogy megszerezzem a festményt, erősítést küldök, hogy segítsem a megmaradt csapata munkáját. Érthető voltam?

– I… igen, uram.

– Nagyon helyes, százados. Valamennyi egység térjen vissza a Sárga Prioritás kommunikációs csendhez.

– Miért kételkedsz folyton bennem? – kérdezte halkan Leia.

– Azt hiszem, nehezen tanulok – dörmögte Han. Leia és Han egyelőre maguk mögött, a sziklák között hagyták Emalát, miközben óvatosan megmászták a homokdűne lankás részét, amíg csak pár lépésre voltak a tetőtől, majd odakúsztak egy felmeredő kőtömbhöz, ami mellett átnézhettek a csúcs felett anélkül, hogy messziről látszottak volna. Han négykézláb odamászott egy hosszú árokhoz, ami minden oldalról védte őket. Leia fedezte, amíg pár méterrel beljebb surrant, és intett neki, hogy kövesse. Amint ő is négykézlábra ereszkedett, és a karabélyát maga előtt tartva elindult, hirtelen észrevett egy rongyokba csavart buckalakót, amint éppen felemelkedett Han mögött, és a kezében tartott gaffi botot ütésre emelte. Leia azonnal megállt és felkapta a karabélyát, ekkor azonban árnyék vetült a mellette lévő homokkőre. Han felemelte a sugárvetőjét, hogy tüzet nyisson, azonban a mögötte álló taszken már majdnem lecsapott a gaffi botjával.

– Han, mögötted! – kiáltott Leia. A taszken mellkasa füst- és tűzgomoly formájában felrobbant, majd sugárnyaláb villant el Han feje fölött, és becsapódott valamibe Leia mögött. Halk sikoly hallatszott abból az irányból, és az árnyék eltűnt. Leia megfordult, hogy megnézze, mi történt. Egy harmadik lövés is fénybe borította a környéket, és eltalált valamit mögötte, ezúttal a másik oldalon. Most nem fordult meg, hanem felállt és szaladni kezdett, átugrott Han felett, és az árok másik oldalán ért földet. Amikor végül egyetlen gaffi bot sem sújtott le a sisakjára, nagy nehezen talpra állt, és óvatosan kidugta a fejét a mélyedés szélénél, közben a karabélyát a mellkasa előtt tartotta, és készen állt arra, hogy tüzet nyisson. Nem látott más célpontot, csak a három taszkent, amint füstölgő mellkassal feküdtek kiterülve a köveken. Ketten egyértelműen halottak voltak, a harmadik azonban megpróbálta elérni a gaffl botját, és közben halkan hörgött. Han átnyúlt Leia válla felett, és lelőtte a harmadik buckalakót.

– Te nyomorult – suttogta rekedtes hangon –, hátulról akartad megölni a feleségemet?

Leia egy kis ideig tanulmányozta a három harcost, miközben időt adott magának arra is, hogy megszűnjön a remegése. Végül Hanra nézett és így szólt:

– Vajon ki mentett meg minket? Csak nem Lando bujkál itt valahol?

– Nem hiszem – felelte Han, majd megfordult, és a mintegy kétszáz méterre lévő szomszédos hegygerincre mutatott. – A lövések valahonnan abból az irányból érkeztek. – Egy körülbelül két méter hosszú rudat – mesterlövész-karabélyt – a kezében tartó rohamosztagos lépett elő az egyik hasadékból, és integetni kezdett. Han visszaintegetett, mire egy második rohamosztagos, aki sárga őrmesteri rangjelzést viselt, intett nekik, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Leia visszaintett nekik, hogy rendben, majd segített Hannak eltüntetni a három halott taszkent. Ezután, miközben úgy tett, mintha fel akarná szedni az egyik távolabb heverő gaffi botot, figyelmeztetni akarta Emalát az őrszemekre, ám nyomát sem látta a squibnek.

– Mesterlövészek vannak a környéken – mondta ettől függetlenül Leia. – Vigyázzon magára!

– Ne gondolja, hogy ilyen könnyen meg tudnak tőlem szabadulni – hallatszott az egyik közeli szikla felől. – Pontosan tudom, hogy mit csinálok.

Leia nagyon jól tudta, hogy nincs értelme vitatkozni, ezért szó nélkül megfordult, és Han nyomába eredt a birodalmiak irányába. Megpróbálták úgy leküzdeni a távolságot, hogy ne nyújtsanak könnyű célpontot az esetlegesen ott rejtőzködő taszkenek számára, de már nem próbáltak meg elrejtőzni. Legalább egy tucat rohamosztagost láttak a Dűne-tenger homokbuckáin mozogni, és ha bujkálni próbáltak volna, csak felhívják magukra a figyelmet.

– Nos, mi a terv? – kérdezte Leia. – A közelükbe megyünk és lelőjük őket?

– Ha ezt kell tennünk, megtesszük – mondta Han. – De próbálkozzunk először valami mással. Nálad van még az az adattábla, amit a birodalmi robogón találtunk? – Leia hátat fordított Hannak, hogy ki tudja venni a hátán lévő rekeszből az adattáblát, majd nekivágtak az emelkedőnek – útközben két rohamosztagos holtteste mellett is elhaladtak –, míg végül odaértek az őrmesterhez, aki egy homokkő tömbökkel határolt mélyedésben várakozott. Az őrmester tetőtől talpig végigmérte Leiát, mivel egyértelműen szemet szúrt neki a túlméretezett páncélzat és Leia kis termete, majd így szólt:

– Azonosító számok?

– A társam taktikai hatékonysági elemzést végez – jelentette Han, a hüvelykujjával Leia felé bökve. – Én vagyok a testőre. – Az őrmester azonban továbbra is Leiát méregette.

– És a kiképzőknek nincsenek azonosító számaik? – kérdezte gyanakodva.

– A főparancsnokságról küldtek, és nem a kiképzőktől – felelte Leia egyenesen az őrmester szemlencséibe nézve, és nem mondott mást, mintegy jelezve, hogy részéről megválaszolta a kérdést. A következő másodpercben az őrmester Hanra nézett, és megkérdezte:

– És magának?

– Ne válaszoljon, katona! – szólt rá Leia a férjére, majd elvette tőle az adattáblát, és odaadta neki a sugárkarabélyát. – A főparancsnoksághoz van áthelyezve ideiglenes szolgálatra. Nyilván érti, hogy miről beszélek.

Az őrmester, aki nyilvánvalóan nem értette meg, továbbra is Hanra meredt. Han megvonta a vállát, és széttárta a karját. Az őrmester ismét Leia felé fordult, és kijelentette:

– Ahhoz képest, hogy milyen fiatal, eléggé rámenős, nem igaz?

– Igazán dicséretes, hogy ennyire elkötelezett az előírások betartása mellett – mondta Leia, eleresztve a megjegyzést a füle mellett. – Ezt belefoglalom a jelentésembe. Mi az azonosító száma?

– ST-Három-Négy-Hét – hadarta szinte ösztönösen az őrmester, és hozzátette: – Uram.

– Köszönöm – felelte Leia, és látványos mozdulatokkal beütötte az azonosítót az adattáblába, majd ismét megszólalt: – Az A-század mellett tartózkodtunk egészen addig, amíg szétszóródtak. Most pedig önökkel fogunk dolgozni. Egy védett helyre van szükségünk, ahonnan ráláthatunk a táborra, olyan közel a hadművelet helyszínéhez, amennyire csak lehetséges.

– Uram?

– És egyedül kell lennem – tette hozzá Leia. – A megfigyeléseim szigorúan titkosak.

– Elfoglalhatja ezt a helyet – válaszolta ST–347 a hüvelykujjával a rejtekhelye felé mutatva. – Innen jól ráláthat a helyszínre, amennyiben van maguknál egy elektro-táv…

– Közel kell lennem a hadművelet helyszínéhez – ismételte Leia szigorúan. – El kell foglalnunk a helyünket, mire az A-század is elfoglalja a pozícióit. – Az őrmester sóhajtott egyet.

– Közel, mi? – mondta, és az adattáblára mutatott. – Szerintem ezt tegye el. És húzza be a nyakát. A taszkenek úgy gondolják, hogy a szemlencséink kiváló célpontok. – Miután elkészültek, ST–347 elvitte őket a domb gerincéig, ahol hasra vetették magukat, és addig kúsztak előre, amíg megpillantották a lent elterülő tábort. Leia legnagyobb meglepetésére egész nagy területet foglalt el a homokos területen, és gyakorlatilag az első nagyobb dűnéig terjedt. Épp hogy ki tudta venni a szabadon kószáló banthák alakját és a buckalakók kupola formájú kunyhóit, de szabad szemmel ennél többet nem látott. – Annál a dűnénél közelebb nem tudjuk magukat vinni – mondta az őrmester. – Bár ha valóban az A-századdal voltak eddig, akkor most épp onnan jöttek.

– Furcsa, hogy azok a dombok mennyivel távolibbnak tűntek onnan – közölte Leia, majd Han felé fordult, és színpadias dorgálásban részesítette. – Nem megmondtam magának, katona, hogy ellenőrizze a távolságot?

Az őrmester Hanra pillantott Leia háta felett, és teljesen átérezte a másik helyzetét, pontosan úgy, ahogyan minden katona érez, amióta feletteseik vannak. Azután lenézett a mögöttük lévő lejtőre, ráparancsolt két rohamosztagosra, hogy álljanak meg, majd ismét Leia felé fordult.

– Csatlakozzanak Hét-Nyolc-Kilenchez és Hat-Három-Hathoz, uram. Ők épségben oda tudják vinni magukat.

– Ez rendkívül hatékony megoldás öntől, ST-Három-Négy-Hét – válaszolta Leia, azzal óvatosan visszakúszott a gerincről és felállt, majd látványosan Han felé fordulva kijelentette: – Elég egyértelmű, hogy nem a legjobb kísérőt kaptam. – Amint Leia elindult lefelé a lejtőn az újdonsült kísérőivel, hallotta, hogy ST–347 megkérdezi Hantól:

– Ki ez a kölyök? Csak nem Pellaeon egyik unokaöccse?

– Rosszabb – válaszolta Han. – Quenton fia. Egyenesen az akadémiáról.

– Quentonnak van egy fia?

– Nem szokott vele dicsekedni. Talán most már ön is látja, hogy miért.

– Kemény dolog ez, katona! – mondta ST–347. – Sok sikert, hogy életben tudja tartani!

Negyven fájdalmas és fárasztó perc elteltével Leia és Han a dűne gerincére vezető néhány utolsó méteren kapaszkodtak fel. Az ikernapok kegyetlenül tűztek a homokra, és bár a páncélja hűtőegységét a maximális fokozatra állította, Leiának mégis az az érzése támadt, hogy egy forró sütőn kell keresztülvergődnie.

– Rendben vagy? – kérdezte Hanra pillantva.

– Miattam egy percig se aggódj. Láttad valahol Emalát?

– Nem – válaszolta Leia. – De nem aggódom miatta. Mondtuk neki, hogy megtörténhet valami hasonló.

– Nyilván nem…

– Nem micsoda?

– Nem aggódsz miatta. – Elérték a dűne tetejét, és a meredek oldalon néztek lefelé. Kétszáz méterrel alattuk harminc bantha-gyapjú sátor állt a sziklák között egy apró oázis egyik végénél. A tábor túloldalán kunyhó állt, amit ugyancsak bantha-gyapjúval fedtek, de a külső vázát bantha-csontokból rakták össze. A mellette lévő bantha-csontváz túloldalán egy halomba rakva fehér botoknak tűnő tárgyak hevertek, bár Leiának fogalma sem volt róla, hogy valójában mik azok. Az oázis területén mindenfelé banthák kószáltak, ugyanakkor egyetlen taszkent sem lehetett látni. Leia magához vette az elektro-távcsövet, és a kunyhót kezdte el vizsgálni. A gyapjúból készült falakat gondosan a homokba süllyesztették, és az ajtót egy bantha-csont keresztrúddal zárták be.

– Nézd csak azt a kunyhót a csontok mellett… – mondta Han.

– Éppen azt nézem – válaszolta szárazon Leia. – Az egy börtön. – Ha nem látta volna a keresztrudat az elektro-távcsővel, Leia akkor is meg tudta volna tippelni, hogy mi lehet az épület rendeltetése. Már attól is kirázta a hideg, ha csak ránézett arra a kunyhóra. Ez a hely egyenlő volt a kínzás és a halál szentélyével, ahol a szenvedés és a kétségbeesés olyan mértékben itatta át az Erőt, hogy Leia még a dűne tetején is tisztán érezte. A válla újra sajogni kezdett, a korábbi hegeivel együtt – különösen azok, amelyeket az apja vallató-droidja okozott a Halálcsillag fedélzetén. Leia leengedte az elektro-távcsövet, és elfordította a tekintetét. – Ez érdekes lesz – mormolta.

– Érdekes? – kérdezte Han. – Lehet, hogy egy kicsit állítanunk kellene a hűtőegységeden.

– Az nem fog segíteni – válaszolta Leia. – Tisztán érzem, hogy mi zajlik odalent.

– Újabb Erő-látomások? – Han hangja még a hangszintetizátoron keresztül is aggodalomról árulkodott. – Úgy érted, hogy azt látod, hogy mi történt odalent, vagy pedig azt, hogy mi fog történni?

– Ezt nem tudom megmondani – felelte a vállát vonogatva Leia. – Amit érzek, az csak fantomfájdalom.

– Remek… mintha a valódi fájdalom nem volna elég kellemetlen – dörmögte Han, és ismét az oázis felé fordult. – Lehet, hogy Kitster az. Odabent kell lennie, ha még életben van.

Leia maga elé képzelte Kitster arcát, és kényszerítette magát, hogy a kunyhóra nézzen. A fantomfájdalom ugyan nem erősödött, azonban az oázist egyre ismerősebbnek látta, hasonlóan ahhoz, ahogyan Mos Espában is szinte otthon érezte magát, miután elhagyták Watto üzletét – legalább annyira, amennyire Shmi kunyhóját is ismerősnek érezte. Ekkor hirtelen hideget és ürességet érzett legbelül. Egy pillanattal később a kunyhó irányából magány és elkeseredettség tompa érzése áradt felé, és az elektro-távcső kicsúszott a kezéből. Üres tekintettel nézte, hogy a távcső körülbelül húsz métert csúszik lefelé, mígnem egy kisebb földcsuszamlás betemette.

– Leia! – kiáltotta Han. Gyorsan szétnézett a dűne gerince mentén, majd megkérdezte: – Mi a baj? Szerintem a százados észrevette, hogy elejtetted a távcsövet.

– Itt tartották fogva… – suttogta Leia, még mindig sokkos állapotban. – Han, ez az a hely, ahol megkínozták Shmi Skywalkert.