Tizenhatodik fejezet

Bár csak késő délelőtt volt, Leia mégis úgy érezte, mintha a koponyája kristályplasztikból lenne – az ikernapok szinte átégették a homokcsuklyáját, és úgy érezte, forró, ragyogó fényükkel megsütik az agyát. Az előttük elterülő síkság még a szemüvege elsötétített lencséin keresztül is reszkető, vakítóan fehér homálynak látszott csupán, ráadásul a kék tengernek tűnő, csalfa délibáb állandóan ott hullámzott a horizonton. A levegő meg sem moccant, szabályosan fullasztó volt, és minden lélegzetvételnél égette a torkát. A karaván nagy sebességgel, ügetve haladt afelé a rejtekhely felé, amelyről Borno biztosra vette, hogy a javák ott várhatták meg a vihar elvonultát. A keresést onnan fogják majd folytatni, természetesen attól függően, hogy mit találnak… feltéve persze, ha egyáltalán találnak valamit.

Leiának most újból olyan érzése volt, hogy az Erő irányítja, és a Tatuin legvadabb vidéke felé hajszolja őt de azt el sem tudta képzelni, hogy mi célból. A Nagy Sóstó üres volt és hatalmas, és ahogy Leia elnézte a végtelen ürességet, a sivatagban egyszerűen nem lett volna hely arra, hogy egy újabb, a családjával kapcsolatos meglepetés bukkanjon fel – és úgy általában semmilyen meglepetés. Az askajik szétszóródtak a sivatagban, és ügyeltek rá, hogy véletlenül se haladjanak sorokban vagy oszlopokban, ezzel is megnehezítve a magasban szálló kém-droidok számára a karaván azonosítását. Gömbölyded testük nem himbálózott vagy rázkódott a nyeregben, noha a harmathátúak hosszú, lendületes lépésekkel haladtak. Han kissé előre és oldalra vezette az állatát. A teherhordói vitték Csubakkát és a squibeket, ezért neki nem kellett plusz harmathátúakat irányítania. Ennek ellenére a forróság megtette a hatását. Erősen imbolygott és zötykölődött a nyergében, és néha erőlködnie kellett, hogy le ne essen az állatról. Leia is előresietett saját harmathátúján, és felzárkózott mellé. Mivel az arcát teljesen eltakarta a szemüvege és a sálja, nem lehetett látni az arckifejezését, de abból, ahogyan a vállát tartotta és az állát lógatta, Leia látta, hogy nincs valami jó formában.

– Hé…! – Szinte fájt megszólalnia, annyira száraz volt a torka. Han a felesége felé fordította az arcát. Azonnal kihúzta magát – csak hogy mutassa neki, hogy minden rendben –, azonban az álla továbbra is lógott. Ez nem volt jó jel. Leia feltartotta az egyik ujját, miközben becsúsztatta a vizes-palackja száját az arcát takaró rétegek alá és ivott. A palack tartalma olyan forró volt, mint a frissen főtt kávé. – Ugye nem feledkezel meg a vízről? – kérdezte aggodalmasan. Han megmutatta neki a kezében lévő palackot, és közömbösen bólintott.

– Ha megint a Darklighter-farmra akarsz küldeni, felejtsd el – felelte, és a hangja az arcát takaró sál miatt túl tompa volt ahhoz, hogy bármit eláruljon az állapotáról. – Nem az én hangom olyan, mint egy profoggé… vagyis nem annyira. – Leia elmosolyodott a sálja mögött, és érezte, hogy az ajka megrepedt.

– Rendben, feladom – dohogott, és ez persze túlzás volt. – Valami másról szeretnék beszélni.

– Nos?

– Én, ööö… – Leia torka ismét kiszáradt, de ezúttal nem a forróság miatt. Az aukció óta nem volt lehetőségük beszélgetni, és Leia sok mindent magába fojtott. Nem beszélt Hannak az azóta átélt két látomásáról. Arról sem számolt be, hogy Luke figyelmeztette őt arra, hogy az Erő irányítja, sőt még a nagyanyja naplójáról sem mesélt neki. El akarta mondani… hogy megértse, jó oka van annak, hogy retteg a gyermekvállalástól, és bármennyire is szerette volna, ezt a döntést egyszerűen nem merte meghozni… legalábbis addig biztosan nem, amíg le nem számol magában azzal a sötét arccal, amit a Falcon fedélzetén is látott.

– Mit is akartál mondani? – kérdezte Han. A távolból űrhajó hangja hallatszott, valahonnan a karaván mögül. Mindketten odafordultak, de csak az ionhajtómű reszkető, ezüstszín fényét fedezték fel. Magát a hajót nem látták, még egy apró részletét sem, de az ioncsóva alapján méretes gép volt – valószínűleg a Chimaera egyik felderítőegysége, amelynek célja a helyi kommunikáció lehallgatása lehetett. A gép felbukkanása újabb problémára emlékeztette Leiát. Rövid időn belül biztonságos helyet kellett találnia, hogy felállítsa a hordozható holo-adó-vevőt, és helyzetjelentést küldjön Mon Mothmának. Ennek hiányában ugyanis azt fogják feltételezni, hogy a Killik alkony ellenséges kézre került, és az Árnyékhálózat lebukott. Az események pedig akár odáig is vezethettek, hogy Mon Mothma visszarendeli a Lidérc osztagot – függetlenül attól, hogy ez mit jelentene a helyi ellenállás harcosai számára. Leia az ioncsóvát nézte egy darabig, majd megkérdezte Hant:

– Szerinted mi lehetett? Kémhajó?

– A birodalmiak mostanra már biztosan átkutatták Anchorheadet. Szerintem ez egy csapatszállító lehetett – felelte a fejét csóválva Han. Azt nem tette hozzá, hogy abban a pillanatban, amint a Chimaera admirálisa megtudja, hogy a vadászgépek pilótái nem találják az askajikat a feltételezett helyszínen, azon nyomban aprólékos, mindenre kiterjedő keresést fog elrendelni. A karaván tagjai ezzel természetesen tisztában voltak, hiszen már több mint két órával ezelőtt letértek az eredeti útirányukról. – Erről szerettél volna beszélni? – Leia megrázta a fejét.

– Han, én… – A squibek hirtelen megjelentek Han másik oldalán. Mindhárman ugyanabban a nyeregben ültek, és úgy ugráltak, hogy majdnem lerepültek az állatról.

– Gartal! – káromkodott egyet Leia. – Tökéletes időzítés, mint mindig.

– Egy kicsit meggyötörtnek nézel ki, főnök! – mondta Grees. Ő ült legelöl, mindkét kezével a nyeregbe kapaszkodott, a kantárszárat pedig rátekerte a kezeire. – Hallgass a párodra, máskülönben hamarosan özvegyet csinálsz belőle!

– Jól vagyok – állította Han, és megfordult, hogy szembenézzen a squibbel. – Egyébként meg semmi közöd hozzá.

– Ez annyira jellemző – dörmögte Sligh, aki középen ült, mindkét kezével Grees derekát ölelve, és az egyik könyökével a pásztorbotot is magához szorította. – Állandóan csak magával van elfoglalva. Mit gondolsz, mi hogyan fogjuk érezni magunkat, amikor majd itt kell hagynunk téged, ha a hőség végül leterít?

– Biztos vagyok benne, hogy a szívetek megszakadna a bánattól – válaszolta Han. – Inkább ne tegyetek nekem szívességet. – Leia nem akarta folytatni. A squibek előtt aligha tudtak volna komoly dolgokról beszélgetni.

– De hát éppen azon vagyunk, hogy segítsünk – mondta Emala. Ő utazott leghátul, egyik kezével a pásztorbot végét markolta, a másikkal pedig Slighba kapaszkodott, és hármójuk közül ő ugrált a legmagasabbra. – Most vagyunk a legközelebb a Darklighter-farmhoz…

– Nem! – Csubakka odaléptetett Leia másik oldalára. Olyan magabiztosan és könnyedén ült a harmathátú hátán, mintha mindig is ezt csinálta volna. A lába lazán lógott az állat oldalán. Miközben megkapaszkodott Leia egyik teherhordójában, odahajolt Hanhoz, és hangosan rámordult. – Azt mondtam, hogy nem – tiltakozott Han, és Leiára nézett. – Te is benne vagy ebben az egészben?

– Az az igazság, hogy most hallok róla először, de…

– Hát persze. – Han megrázta a fejét. – Te aztán soha nem adod fel, drágám. Éppen emiatt szeretlek!

– Han, ha azt mondtam, hogy nem tudtam az egészről, akkor az úgy is van!

– Rendben, akkor nem tudtál róla.

– De ez még nem jelenti azt, hogy nem értek vele egyet.

– De azt sem jelenti, hogy jó ötlet lenne – ellenkezett Han. – Nagyon jól tudom, hogy most mi következik, Leia. Először csak beadom a derekam, aztán addig győzködsz, amíg én is elhiszem, hogy a létező legjobb ötlet az, hogy egyedül odamenjek. Sokszor láttam már, amikor ugyanezt csinálod a különböző bolygórendszerek kormányaival. Semmi esélyem, ha ebbe most belemegyek.

– Először is, te nem egy bolygórendszer kormánya vagy – válaszolta Leia. – Másodszor, nem akarlak semmi olyasmire rábeszélni, amit nem szeretnél.

– Igazán? – Han hangja rekedtes volt a szárazságtól. – Akkor miről akartál beszélgetni?

– A műholdas megfigyelésről – felelte Leia. Ez végül is igaz volt, legalábbis részben. A felderítő TIE-vadász elrepülése óta azon gondolkodott, vajon rájuk irányítottak-e néhány megfigyelő egységet, hogy kövesse minden mozgásukat. – Egyértelmű, hogy a Chimaera kémműholdjai odafent vannak, és sajnos, nem sok fedél van a fejünk fölött.

– Több van, mint gondolnád – közölte Han, azzal hosszan kortyolt a vizes-palackjából, majd folytatta. – Nincs a galaxisban olyan szenzor, amivel most látni lehetne bennünket. A reflexiós vihar tökéletesen elrejt bennünket.

– Miféle reflexiós vihar?

– A Nagy Sóstó úgy viselkedik, akár egy óriási tükör – magyarázott Han, közben az egyik kezével az őket körülvevő sós sivatag fakó felszínére mutatott. – A napnak ebben az időszakában, amikor mindkét nap perzseli a felszínt, az összes kémműhold, és a magasan repülő megfigyelő drónok sem látnak mást, csak forróságot és fehér ragyogást. Ha a birodalmiak meg akarnak találni bennünket, alacsonyan szálló kémeket kell küldeniük, ez pedig időt vesz igénybe.

– Tehát akkor ezért várta meg Borno, hogy a napok magasan legyenek, és csak azután váltott irányt!

– Nagyon jól ismeri a trükköket, hogy túljárjon a birodalmiak eszén – mondta bólogatva Han, majd elfordult, és az előttük elterülő, remegő fehérségbe meredt. – Viszont nagyon remélem, hogy hamarosan be tudunk húzódni valami fedél alá. Amint az a felderítő jelentést tesz, hogy nem vagyunk ott, ahol várták, hamarosan kiküldenek egy egész rajt, hogy keresőalakzatban átrepüljenek a terület felett. – Egy askaji jelent meg mellettük, de olyan csendben és hirtelenséggel, hogy Leia majdnem kiesett a nyeregből, amikor észrevette.

– Miért tömörültetek így össze? – kérdezte, és az égre mutatott a pásztorbotjával. – Ezzel csak megkönnyítitek az égi szemek dolgát. Ha nem váltok szét, Borno elveszi az állataitokat, és itt hagy benneteket, hogy csak a fehér csontvázatok maradjon meg. – A squibek azonnal lemaradtak. Csubakka, akit soha nem lehetett fenyegetésekkel megijeszteni, kimutatta a fogait, és addig bámult az askajira, amíg az végül elfordult. – Kérlek! – közölte sokkal udvariasabb modorban. – Nem szabad kockáztatnunk. – Csubakka bocsánatkérően morgott, de abból kiindulva, ahogyan a kövér lény szeme elkerekedett, az askaji ebből valószínűleg semmit sem értett. Csubakka felmordult, és kissé lemaradt. Leia még mindig bízott benne, hogy lehetősége lesz négyszemközt beszélni Hannal, ezért nem távolodott el tőle, mert kíváncsi volt, hogy az askaji megengedi-e nekik, hogy együtt maradjanak.

– Kérlek! – tette hozzá az askaji. – A ti esetetekben még fontosabb, hogy szétváljatok, hiszen teherhordókat is vezettek.

– Rendben – felelte Leia, és azt kívánta, bárcsak neki is lenne félelmetes fogsora, amit kivillanthatna, de tudta, hogy az askaji a saját érdekükben kérte, amit kért. Hanra pillantott, majd lelassította a hátasát, és megkérdezte: – Később beszélhetünk még?

– Hát persze – dörmögte Han, és a szemüvegén keresztül hosszan ránézett. – Nélküled sehová sem megyek.

Leia körülbelül húsz méterrel lemaradt tőle. A hő okozta optikai torzítás miatt nem látott mást belőle, mint egy remegő, felismerhetetlen foltot, de legalább észrevette volna, ha esetleg leesik a nyeregből, vagy engedi, hogy a teherhordói elkóboroljanak. Érezte, ahogy a nyelve hozzátapad a szájpadlásához, és emlékeztette magát arra, hogy igyon. A víz most még forróbb volt, mint korábban. Kényszerítette magát, hogy három nagy kortyot is lenyeljen, majd eltette a palackot. Azt hitte, hogy ebben a melegben bármilyen víz jól fog esni, de a plasztoid palackban lévő folyadék kezdett olyan lenni, mint egy rankor nyála. Beállította az óráját, hogy egy negyedóra múlva csipogjon, és emlékeztesse, hogy újra innia kell.

A sivatag sziklássá és tagolttá vált, és a puha homok már csak a droid-méretű sziklák mélyedéseit töltötte ki. A karaván sebessége szinte a nullára csökkent, a harmathátúak járása lassúvá, ritmikussá és bizonytalanná vált. Han mintha megfordult volna a nyeregben, és úgy tűnt, abba az irányba kémlel, ahonnan jöttek. Leia tudta, hogy Han is arra gondol, amire ő. A TIE-k már biztosan a keresésükre indultak, és amikor újra rájuk találnak, a pilótafülke alól lógó felszerelés már nem szenzorokból és kamerákból fog állni. Mindent meg fognak tenni, hogy gyorsan megállítsák a karavánt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a harmathátúak sokkal ügyesebben megtalálják a legbiztonságosabb utat, ha nem kapnak irányítást gazdáiktól. Mivel még legalább egyórányi távolságra voltak az úti céljuktól, és semmi sem kötötte le a gondolatait, kivéve a Han iránt érzett aggodalom és a birodalmiak iránt érzett félelem, Leiának szüksége volt valamire, amivel elterelhetné a figyelmét. Pásztorbotját becsúsztatta a tokjába, a kantárszárat rákötötte a nyergén lévő hurokra, majd elővette a nagyanyja naplóját a zsebéből, és folytatta a bejegyzések megtekintését.

Shmi nemsokára egy érdekes meglepetésről számolt be.

19:17:10

– Ma reggel egy falleen várt a lépcsőn. Nagyon ijesztő volt, Annie, és nemcsak a keskeny szemei és az éles fogai miatt. Magasabb és szebb volt, mint a legtöbb nő a saját fajából, de a haja meg volt pörkölődve, és egy friss égési sérülés volt az orrán. A ruházatán lyukak tátongtak, ami alatt égett pikkelyek, és a hátán lévő taraj mentén duzzadt hegek látszottak. – Egy plaszt-acél doboz volt mellette, ezért azt hittem, hogy néhány memóriakártyát hozott nekem, hogy letisztogassam őket. Mondtam neki, hogy előre kérem a fizetséget – korábban már többször átvertek űrjárók, bár azok főként koréliaiak voltak –, erre közölte, hogy a doboz a Coruscantról származik. Elnézést kért azért, hogy ilyen sokára ért ide vele, és elmesélte, hogy a doboz Qui-gon Jinn ajándéka. – Annie, annyira izgatott lettem, hogy el is feledkeztem a dobozról. Valaki itt járt nálam a Coruscantról, aki ismerte Qui-gont. Ez azt jelentette, hogy téged is ismernie kellett. Ő azt állította, hogy csak egy futár a Jedik hangárjából, és semmi köze nincs a Templom ügyeihez. Nem hittem neki. Megkérdeztem tőle, hogy ki gondoskodik a fiamról. Végül annyit közölt, hogy jó kezekben vagy, és nem kell aggódnom miattad. – Egyébként nem hiszem, hogy tényleg csak egy egyszerű futár volt. Nem láttam nála fénykardot, de akár egy Jedi is lehetett, annyira magabiztos volt. Nagyon bízom benne, hogy mesélt neked arról, hogy itt járt, mert akkor biztosan tudod, mennyire boldog vagyok, hogy megvalósítod az álmaidat.

A bejegyzés végén Shmi szeme csillogóvá váltak a könnyektől, Leia döbbenten vette észre, hogy ő maga is sír. Valahogy rossznak tűnt hibáztatni Anakint azért, mert meg akarta valósítani az álmait – jóllehet azok az álmok a galaxisnak valójában rémálmokat jelentettek. Ha Shmi tudta volna, hogy mi lesz a fia végzete… vajon lett volna benne annyi erő, hogy megtagadja tőle, hogy a Jedik segítsenek neki, és inkább hagyja, hogy Anakin egész életében rabszolga maradjon? Leia nem volt biztos benne, hogy ő maga meg tudta volna hozni a helyes döntést.

19:19:110 

– Ó, hát persze… a doboz! Egy üzenet volt benne Qui-gontól, amiben elmagyarázta, hogy amíg ő és ifjú padavanja arra vártak, hogy a Jedi Tanács elvégezze a szükséges vizsgálatokat, megkért valakit, hogy végezzen egy egész galaxisra kiterjedő HoloHálózat-keresést… – A kijelző elhomályosodott, és Shmi hangja értelmezhetetlen zajjá változott. Leia többször is lejátszotta a bejegyzést, és egy pár mondattal többet sikerült kivennie az üzenetből: – Képzeld el, hogy egy olyan Jedi, mint Qui-gon, képes… amikor biztosan olyan sok… a figyelmében. A galaxis biztosan… szerencse, hogy betoppant az életünkbe. 

Leia nem is próbálta meg értelmezni ezt a bejegyzést. Felnézett, és látta, hogy Han előrebukott, és félig lelógott a nyeregből. Megragadta a gyeplőt, és sürgette a hátasát, hogy zárkózzon fel Han mellé, de az állat mérgesen felmordult, és nem volt hajlandó gyorsabban haladni a sziklás talajon. Han felemelte a fejét, és a lábait is megmozgatta, majd úgy tűnt, mintha visszafelé nézne, bár ezt nagyon nehéz volt megmondani a remegő levegőben. Néhány másodperc erejéig továbbra is előredőlve maradt a nyeregben. Végül kiegyenesedett, és vékony fénycsík jelent meg alatta és a nyereg között, amint felállt és ellenőrizte a kengyelt, amit eddig állítgatott. Leia felsóhajtott, és visszacsúsztatta a pásztorbotot a tokjába. Kényszerítette magát, hogy lenyeljen néhány korty vizet, ami időközben még forróbb és rosszabb ízű lett, mint korábban, majd ismét a naplóra fordította a figyelmét.

18:20:12

– Watto ma nagyon különösen viselkedett. Amikor elküldött, hogy vegyem meg a nektarotját, adott még öt trugut, hogy vásároljak belőle egy üveg pallie-bort, amit majd együtt elfogyasztunk – ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy Naduarrtól vegyem meg, mert „Meg kell kóstolnom a jó minőségű cuccot.” Nem is tudtam mire vélni az egészet. – Később kiderült, hogy hallott arról, hogy a falleen meglátogatott, és hogy egy hajón érkezett a Coruscantról. Csak azt akarta megtudni, hogy mi van veled – a valóságban azt kérdezte: „Hány fogatversenyt nyert meg azóta a fiú?” Tájékoztattam róla, hogy a Jedik nem engedik, hogy a tanítványaik fogatversenyeken vegyenek részt, és hogy egyébként jól haladsz a felkészüléssel. – Biztos vagyok benne, Annie, hogy az igazat mondtam neki, és ez látszólag megnyugtatta Wattót. Néha úgy érzem, hogy tényleg hiányzol neki… bár ezt természetesen soha nem fogja bevallani. Folyton csak azon zsörtölődik, hogy ha nem engedte volna meg, hogy „a Jedik” kicsaljanak tőle téged, már gazdagabb lenne, mint egy hutt.

A bejegyzés véget ért, és Leia őszintén elcsodálkozott, hogy Shmi mennyire türelmes volt a toydari gazdájával. A legtöbb kapcsolat bonyolult volt, és munkája során bőven volt ideje megtanulni, hogy kevés lényt lehetett a szürke különböző árnyalatai nélkül ábrázolni. Leia tovább nézte a bejegyzéseket, és hamar egyértelművé vált számára, hogy Anakin elvesztése tényleg nagy hatással volt Wattóra. A toydari folyton mást hibáztatott a „balszerencséjéért”. Shmi ugyanakkor arról számolt be, hogy már nem ordítozott vele, sőt rábízta a boltot, amíg ő árveréseken vett részt, hogy további roncsokat vásároljon. Ráadásul az is rendszeressé vált, hogy pénzt adott neki, hogy vegyen belőle pallie-bort Naduarrtól, bár nem kérte tőle mindig, hogy fogyasszák el együtt. Shmi soha nem lázadozott az ellen, hogy Watto a gazdája, sőt úgy tűnt, hogy ő is megkedvelte a toydarit, és néha kimondottan védte, ha a vásárlók a háta mögött sértegették. Aztán körülbelül négy évet átölelő, semmi rendkívülit nem tartalmazó bejegyzéseket követően Shmi egyszer csak olyan boldogan jelent meg a kijelzőn, amilyen legutoljára akkor volt, amikor megkapta Qui-gon dobozát.

17:06:13

– Egy telepes jött ma be Wattóhoz, egy jól megtermett ember. Nagyon mogorva volt, és azonnal a tárgyra tért. – Shmi lehalkította a hangját, és olyan hangon beszélt, mintha egy férfit utánozna. – Egy csomag teljesítménynövelő tekercset kérek egy SoroSuub V–24-eshez, ezt mondta Wattónak, majd folytatta: és ne próbálj meg átverni. Hallottam már rólad. – Ezután tökéletesen utánozta Watto rekedtes hangját.  – Akkor tudod, hogy én mindössze egy szerény, őszinte vállalkozó vagyok, aki csak azért él, hogy kiszolgálja az ügyfeleit ebben a porfészekben. A V–24-es pedig egy igazi klasszikus. Azok a tekercsek sokba fognak neked kerülni, ha egyáltalán tartok belőlük. – Már vagy százszor hallottam, hogy Watto elmondja ezt a mondatot, de volt valami ebben a telepesben, ami miatt segíteni akartam neki, talán valami különös elszántság… vagy a büszke kék szeme és a testtartása. Mondtam Wattónak, hogy van egy rakás teljesítménynövelő tekercsünk, és hogy éppen aznap reggel poroltam le egy egész kupaccal. – Nagyszerű, mondta erre a telepes. Egyenesen rám nézett, amitől a térdem megroggyant, valahogy úgy, ahogy Amee állítása szerint az övé szokott, amikor meglátja Rocót vagy Jermet, vagy bármelyik másik fiút. – Akkor kettőt kérek belőle, ezt felelte a férfi. – Shmi felnevetett, majd folytatta: – Watto olyan ideges lett, hogy levert egy rekesz energiacellát a pultról, amikor megfordult, hogy rám ordítson. 

Leia kényszerítette magát, hogy kortyoljon egy kis állott vizet, majd megnézte, hogy Han egyenes háttal ül-e a nyeregben, és újra a napló kötötte le a figyelmét. A következő néhány bejegyzés rövid volt, és főként arról szólt, hogy Shmi afféle rituáléként beszámolt arról Anakinnak, hogy milyen büszke rá, és hogy mennyire szereti. Néhány alkalommal megemlítette a különös telepest is, de csak nyilvánvaló csalódottsággal beszélt arról, hogy azóta nem látta őt, és valószínűleg már soha nem is fogja – de annak örült, hogy segíthetett neki. Watto meglepően nyugodt volt a tranzakcióval kapcsolatban, és azt mondta Shminek, hogy csak pár trugutot veszített az üzleten, és hogy hamar törleszthet neki, ha rendbe hozza egy használt navigációs számítógép memóriakártyáit. Pár nappal később pedig látszólag aggódni kezdett a lelki egyensúlyáért, ami abban nyilvánult meg, hogy az egyik délután hazaengedte a munkából, sőt vásárolt neki egy kis ruhaanyagot, hogy varrjon magának egy új köpenyt. Két héttel később Shmi hangulata látványosan jobb lett.

23:29:15

– Képzeld, a telepes ma visszatért! Most ötven kondenzátort keresett a páracsapdáiba. Watto még mindig annyira mérges a teljesítménynövelő tekercsek miatt, hogy nem volt hajlandó elfogadható árat kérni értük, ezért a telepes elment. Azonban, amikor Watto elküldött a nectarotjaiért, észrevettem, hogy a telepes még mindig odakint várt a bolt előtt. Elkísért Naduarr üzletéhez. Egy kicsit zavarban voltam, de nagyon vicces stílusa van, és könnyen lehetett vele beszélgetni. Megkérdezte, hogy nem kaptam-e a múltkor valamilyen büntetést, amiért segítettem neki, majd elnézést kért, amikor elmeséltem neki, hogy túlóráznom kellett – bár a valóságban ez semmiség volt. – Aztán megkérdezte, hogy miért segítettem neki. Nevettem, és annyit mondtam, hogy csak bosszút akartam állni Wattón, amiért rám kiabált, de volt valami benne, ami miatt nem akartam neki hazudni… Volt valami a szemében, ami miatt őszintén akartam vele beszélni – kék szeme van, Annie, nem egészen olyan, mint a tiéd, de ugyanolyan őszinte, kedves és barátságos. – Mielőtt ráeszméltem volna, már el is árultam neki, hogy azért segítettem neki, mert nagyon vonzónak találtam. – Képzeld, elpirult! Aztán elmosolyodott, és kezet rázott velem. Ő egy nagyon jó ember, Annie, és fantasztikus érzés, hogy új barátra leltem. A neve Cliegg… Cliegg Lars.