Huszadik fejezet

Han új irányba vezette a birodalmi siklót, miközben a szemét a szélvédőre vetített domborzati vázlaton tartotta. Automatikusan megjegyezte az útirányukat, a sebességüket és az időt annak érdekében, hogy a holo-térkép aktiválása nélkül is ki tudjon számolni egy új utat az oázishoz. Mivel a birodalmiak mentőexpedíciót terveztek, a taszkenek pedig már figyelték őket, ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mint először gondolta. Ráadásul majdnem elveszítette Leiát. Ha csak egy kicsit is hátrébb tartózkodik a siklóban, az a bizonyos lövedék eltalálta volna. Han hátrapillantott, és észrevette, hogy Leia éppen őt nézi; az arca sápadt volt, az ajkai pedig még mindig remegtek a halálközeli élménytől.

– Óvatosan, Han – mondta. Han újra a szélvédőn kéklő, vázlatos térképre meredt.

– Nem sokon múlt, ugye?

– Nem sokon – suttogta Leia reszkető hangon. – Majdnem eltaláltak téged.

– Engem? Nem rám céloztak.

– Nem, szerintem sem – felelte Leia, és érdekes módon a hangja kissé megerősödött. – Mihamarabb fedezéket kell találnunk valahol. Az a TIE-vadász nemsokára visszatér, és kezd rossz érzésem lenni a Chimaera tisztjével folytatott beszélgetésünk miatt.

– Kezd rossz érzésed lenni? – kérdezte Han. – Engem a hideg ráz azóta is.

Csubakka megjegyzést morgott a hátsó ülés felől.

– Igazad van – válaszolta Leia. Előrenyúlt és megérintette az egyik hőszabályzó gombot Han mellvértjén. Pedig nem kapcsolta ki a hűtőegységét. Han végre rátalált egy mély hasadékra, és szinte állóra fékezte a járművüket, majd előre-hátra járatta a siklót a szakadék pereménél azzal a céllal, hogy elijessze az esetlegesen arra kószáló lényeket – és hogy magukra vonja a közelben táborozó taszken őrök figyelmét. Amikor nem történt semmi, leereszkedett a hasadékba, és leparkolta a siklót egy hatalmas sziklatömb árnyékos oldalára, majd miután gyors pillantást vetett a holdfénytől megvilágított kőszirtekre, leállította a hajtóművet, és a lézerágyút leszámítva minden berendezést áramtalanított. – Biztonságosnak tűnik – állapította meg Leia. – A buckalakóknak eszükbe sem jutna idelent keresni bennünket.

– Olyan biztonságban vagyunk, akár a saját ágyunkban a Coruscanton – vágott Vissza Han. – Mi lenne, ha bekapcsolnád a nagymamád naplóját? Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon Watto bevette-e a sztorit.

– Biztos vagyok benne – mondta Leia. – De szerintem inkább csak szeretnéd elterelni a figyelmedet a buckalakókról.

– Nem, tényleg érdekel – állította Han, azzal megvárta, amíg Leia lehajolt és felvette a padlóra esett naplót, majd a válla fölött Csubakkára nézett, és intett neki, hogy menjen a lövegtoronyba. – Legalább most már tudom, honnan örökölted a stílusodat.

– Igazán? – Leia a naplóval a kezében szélesen mosolygott, mire Han újra felé fordult. Egy pillanatra hátrafordult és Csubakkára nézett, aki megpróbált teljesen ártatlan képet vágni, miközben bemászott a toronyba. – Láttam ám… és köszönöm. – Leia aktiválta és úgy tartotta a naplót, hogy a férje is láthassa. Han egy gesztenyebarna szemű, naptól és széltől cserzett arcú, de így is gyönyörű asszonyt látott a kijelzőn, aki pontosan olyan vonzó és méltóságteljes volt, mint amilyennek Leiát képzelte húsz év múlva. Az asszony suttogva beszélt.

16:04:21

– Most jön a lényeg, Annie. Úgy érzem… nos, valójában nem is igazán tudom, mit érzek. A szívem majd kiugrik a mellkasomból, a kezeim pedig remegnek. Tudom, hogy nem kellene bűntudatot éreznem amiatt, hogy átvertük Wattót – ennek ellenére rosszul érzem magam. De lehet, hogy csak sajnálom őt. – Shmi arcát hirtelen felváltotta egy rendetlen pult homályos képe. Pár perccel később testes párafarmer képe jelent meg a kijelzőn, aki egy energiamezővel védett dobozt hurcolt a kezében. Shmi is látszott a kijelzőn, amint megcsókolta a férfi arcát, majd letette a dobozt a pultra. Pocakos toydari repült ki a pult mögötti irodából, és odament a dobozhoz.

– Szóval ez az? – Watto hangja alig hallatszott. – Hadd lássam! – Már éppen odanyúlt volna a dobozon lévő zárhoz, amikor a farmer – biztosan Cliegg Lars volt az – rátette a kezét a dobozra.

– Először halljam az árat. – Az ő hangja mély volt, és jobban lehetett hallani. – Aztán megmutatom a lencsét. 

– Először látni akarom az árut. Csak nem gondolod, hogy egy lezárt dobozért fogok kifizetni egy egész vagyont? 

– Mik a feltételek?

– Miféle feltételek? Ez a lencse egyébként is az enyém volt eredetileg. Tudom, hogy így volt. – Watto Shmi felé fordult. – Biztosan az a Jedi küldte neked. Szerinted bolond vagyok? 

– Most már Clieggé – mondta Shmi. – Ha szükséged van rá, vele kell megegyezned. – Watto újra Cliegg felé fordult.

– Rendben van. Ha a lencse valódi, és jó a hajómba, neked adom a negyedét annak, amennyiért eladom. – Cliegg csendben maradt, kezét továbbra is a dobozon hagyta. – Mondj már valamit! A vevőm egy órán belül távozik. Ha addigra nem tudom beszerelni a lencsét, akkor már nem ér semmit nekem.

– Nagyon jól tudod, mit akarok. Nem pénzre van szükségem.

– Shmit akarod? Jobban jársz, ha elfogadod a pénzt. Annyiért akár egy tucat másikat is kapsz. 

– De nekem Shmi kell. – Watto egy percig gondolkodott, majd így szólt:

– Elmondom, mi lesz. Odaadom neked a hajó árának negyedét, és Shmit. Minden hónapban egy hétre a tiéd lehet.

Cliegg felkapta a dobozt, és távozni készült.

– Hát ez szép! Azóta, amióta megismerkedtetek, nem is dolgozik olyan jól – dohogott Watto, majd Shmi felé fordult. – Mindvégig el akartál vele menni, nem igaz? 

– Igen, és ezt meg is mondtam neked.

– Megmondtad. – Watto ereszkedni kezdett a levegőben, majd rápillantott az órájára. – Hadd nézzem azt a lencsét. Sietnem kell, ha meg akarom tartani a vevőmet, mielőtt elutazik a Pavo Prime-ra. 

– Először add ide a deaktivátor pálcát – mondta Cliegg –, és áruld el azt is, hogy hol van elrejtve az a rádiós bomba.

– Az állkapcsa mögött van, a bal oldalon. – Watto saját magán mutatta meg a pontos helyet, majd benyúlt a mellénye zsebébe, és kivett belőle egy kis elektronikus rudat. – És itt van a pálca, de nem lesz rá szükséged. Már régen deaktiváltam a vevőt.

– Micsoda? – hüledezett Shmi. – Mikor? 

– Pár hónappal azután, hogy elveszítettem a fiút – közölte Watto, közben elfordult, és úgy tűnt, mintha a szemét dörzsölgetné. – Annyira levert voltál, hogy attól féltem, még a végén felrobbantod magad.

– Ez azt jelenti, hogy bármikor elmehettem volna? – Watto megvonta a vállát.

– De nem mentél el. – Watto átadta a pálcát Clieggnek, majd odarepült a dobozhoz, és a zárhoz nyúlt.

– Watto! – kiáltotta Shmi. – Várj… – Watto azonban már kinyitotta a dobozt. Rendkívül erős fény áradt ki a doboz fedele alól, és a napló kijelzője tarka színekben tündökölt. Watto hangját alig lehetett hallani.

– Megvakultam! – A kép szemcsés lett, és a felvétel minden további nélkül véget ért.

– A lencse… – jegyezte meg Han. – Már hallottam róluk. Ezekkel hajtották meg a régi Renatta fotonhajtóműveket. Azt mondják, hogy egy jó minőségű Tobal lencse közel száz százalékos hatékonysággal képes a hőt fénnyé alakítani.

– Az adatbázisom alapján teljes száz százalék is lehet – jelentette 3PO. – Bár ez természetesen attól is függ, hogy a kristály megmunkálója mennyire volt birtokában a mestersége fortélyainak. – Herat kérdezni akart valamit, de Csubakka sürgető morgására azonnal elhallgatott. Han megfordult és látta, hogy a vuki az égre mutat a hátuk mögött, ahol a közelben egy TIE-vadász iker kondenzcsíkjai lassan mozgó ívet rajzoltak a sötét égboltra. Valószínűleg ez a gép lehetett a „mentőcsapat”, amelyet a birodalmiak az imént bemutatott színjátékukra válaszolva küldtek a keresésükre. Lélegzetvisszafojtva figyelték, amint a kondenzcsíkok eltűntek a szakadék fala mögött, majd újabb két percet vártak a TIE esetleges visszatértére. Amikor az ég továbbra is sötét maradt – vagy legalábbis a gép hajtóművének fénye nem jelent meg –, Han óvatosan odavitte a siklót a hasadék széléhez.

– Lát valaki valamit? – kérdezte halkan. Leiának és neki is le kellett ereszteniük a megrepedt ablakaikat, hogy tisztán lássanak. – Mindenki győződjön meg róla alaposan, nem kell sietnünk. – Tíz perc várakozás után végre megbizonyosodtak afelől, hogy a TIE nem fog visszajönni. Elhagyták a hasadékot, és Han újra az oázis felé vette az irányt.  Alig fél perc telt el, amikor Leia megszólalt:

– Han, nem gondolod, hogy talán meg kellene húznunk magunkat Obi-van remete-lakában, amíg kissé lecsendesednek körülöttünk a dolgok? – Han várt egy pillanatot, mielőtt válaszolt volna. Nem azt próbálta eldönteni, hogy Leiának igaza van-e, hanem azt, hogy vajon mi történhetett vele. Nem az a fajta ember volt, aki rövidzárlatot kap egy meleg helyzettől. Végül így szólt:

– Lehet, hogy Kitsternek már órái sincsenek hátra. A főnököd pedig huszonkét óra múlva visszarendeli a Lidérceket.

– Tudom – felelte Leia, és sóhajtott egyet. – De van valami, amit el kell mondanom neked.

Han fejében megszólalt a riasztó.

– Már megint? – kérdezte nyugtalanul, és Leiára pillantott, aki az ajkát harapdálva a padlót nézte. – Most? Remélem, most nem azzal fogsz jönni, hogy az Ideiglenes Tanács arra is megkért, hogy ugorj be Obi-vanhoz, és vigyél nekik egy régi fénykardot!

– Ilyet soha nem tennék veled – tiltakozott a fejét rázva Leia.

– Mindig van egy második alkalom is.

– Han, eddig egyszerűen nem volt lehetőségem beszélni erről – mondta Leia, és a szélvédő felé intve emlékeztette Hant, hogy még mindig ő vezet. – Amióta megérkeztünk a Tatuinra, valamiféle Erő-élményeim vannak.

– Erő-élményeid vannak? – kérdezte Han, és közben újra a kijelzőt nézte. – Miféle élmények? A levegőben jársz? A harmathátúakkal beszélgetsz? Véletlenül homokkúszókat mozgatsz a gondolataiddal?

Leia vett egy mély levegőt, majd így szólt:

– Látomásaim vannak. Megérzek dolgokat.

– Szóval a feleségem dolgokat lát? – kérdezte Han. – Ezt akarod mondani?

– Ez azért annál egy kicsit bonyolultabb – válaszolta Leia. – Emlékszel arra az álomra, amit akkor láttam, amikor megérkeztünk a rendszerbe? Abban Luke-ot láttam, amint Darth Vader maszkját viselte. Legalábbis azt hiszem, hogy Luke volt az.

– De az csak egy álom volt, nem igaz? – kérdezte aggodalmasan Han.

– Korábban én is azt gondoltam – mondta Leia –, egészen addig, amíg nem láttam a suhanódat magára hagyva a sivatagban.

– Mit értesz azalatt, hogy láttad?

– A szemem előtt volt, Han, akárcsak egy hologram. Pontosan azt láttam, ahogy végül rátaláltunk a suhanódra Darklighterékkel – magyarázott Leia, majd kis szünetet tartott, mintha még egy példát fel akart volna hozni, de ehelyett egyszerűen csak ennyit mondott: – Erő-látomásaim vannak. – Csubakka kérdést morgott.

– A megérzésekkel kapcsolatban nem vagyok ennyire biztos – mondta Leia. – Egyszerűen bizonyos dolgok ismerősnek tűnnek itt a Tatuinon… és egészen biztos vagyok benne, hogy jórészt az Erő irányít, vagy inkább kényszerít bizonyos dolgok felé. Az apám túl sok helyen bukkant már fel, amióta itt vagyunk, hogy pusztán a véletlennek tulajdonítsam.

– Mi a helyzet ezzel az oázissal? – mondta Han. – Láttál vele kapcsolatban valami rosszat?

– Ez inkább afféle megérzés – válaszolta Leia. – Valami olyasmi, hogy most nem volna túl jó ötlet odamenni.

– Ezt én az Erő nélkül is meg tudtam volna mondani – mondta Han. – Ugyanakkor szerintem nincs túl sok választásunk. A dolgok nem fognak maguktól lecsillapodni, ha várunk. Ha az a TIE nem talál meg minket, a birodalmiak gyanakodni kezdenek. Azok a taszkenek pedig nem véletlenül táboroztak a közelben, amikor megálltunk. Ők voltak a hátvéd. – Csubakka egyetértően mormogott, és hozzátette, hogy minél hamarabb odaérnek az oázishoz, Kitsternek annál több esélye lesz – és persze nekik is. Azt nem tette hozzá, hogy mire lesz több esélyük. Herat azonban egészen máshogy látta a dolgokat, amit 3PO el is magyarázott nekik a java hosszú csiripelését követően.

– Herat véleménye szerint az önök legfontosabb kötelessége az volna, hogy azonnal visszafordulnak, és segítenek neki visszaszerezni a klánja homokkúszóját, ugyanis azok a garanciák, amelyeket adtak neki arra vonatkozóan, hogy a squibek soha nem lesznek képesek újraindítani a reaktormagot, nyilvánvalóan teljesen megalapozatlanok.

– Ki van zárva – mondta Han.

– Honnan tudhatná, hogy az a TIE éppen az ő homokkúszóját követte? – kérdezte Leia.

Herat válaszul csiripelt valamit.

– Mégis mit gondol, egy ilyen kis terület mennyi homokkúszót képes eltartani? – tolmácsolt 3PO. – Egyetlenegyet.

– Ezek szerint nem lesz nehéz dolgunk később megkeresni, nem igaz? – Vágott vissza Han. Továbbra is az oázis felé vezette a járművet, miközben azon gondolkodott, amit Leia mondott az imént, és nem tudta, mi mást tehetnének. A squibek otthon voltak ezen a vidéken. Nagy volt az esélye annak, hogy kitalálták, mi lehetett a festmény sorsa, és valószínűleg ők is a szellemoázis felé tartottak. Ez pedig azt jelentette, hogy rövidesen a birodalmiak is ugyanezt fogják tenni, tekintettel arra, hogy a levegőből követték a homokkúszót. Hannak és Leiának az kínálta a legjobb esélyt – sőt valószínűleg az egyetlen esélyt –, ha mindenkit megelőznek. Azonban még mindig egyórányira voltak az oázistól. Pár percnyi utazás után Leia látszólag elfogadta, hogy Hannak igaza volt a kerülőúttal kapcsolatban, és újra elővette a nagyanyja naplóját. Miközben fél szemmel a domborzati vázlatra figyelt, Han fél füllel hallgatta, ahogy Shmi elmesélte a Larsék párafarmjára való sietős költözésének történetét. Mindössze a ruháit, a naplót, valamint azt a droidot vitte magával, amit Anakin kezdett el építeni még évekkel korábban. A következő hat hónap bejegyzései sokkal ritkábbak voltak, és tele voltak adathibákkal. Han így is össze tudott belőle rakni annyit, hogy bár Shmi nagyon szerette Cliegget és Owent, Anakin egyre jobban hiányzott neki. Éjszakai bejegyzései egyre hosszabbakká váltak, és mind több időt töltött Anakin gyerekkori emlékeinek felidézésével, néha pedig azon gondolkodott, vajon a fia mit csinálhat éppen a Jedi Templomban, vagy merre jár a galaxisban. Leia Végre talált egy olyan bejegyzést, ami teljesen ép volt.

20:07:22

– Annie, a mai napon az édesanyád férjezett asszony lett. Cliegg egészen a múlt hónapig várt, hogy megkérje végre a kezemet… lehet, hogy csak meg akart róla győződni, hogy valóban őt szeretem, és nem a szabadságomat. Egyszerű ceremóniát tartottunk Anchorheadben. Owen természetesen ott volt, valamint Cliegg és Owen néhány barátja. Kitster, Wald és Amee is eljöttek, és rólad is érdeklődtek. Bárcsak te is ott lehettél volna, de tudom, hogy a Jedik nem engedélyezték volna, még akkor sem, ha eljutott volna hozzájuk az üzenetem, amit küldtem. Teljesen megértem, őszintén. – De nagyon szerettem volna, ha te is ott vagy velünk. – Watto mindannyiunkat meglepett, amikor hívatlanul megjelent. Azt hittem, hogy jelenetet fog rendezni, ha meglátja Owent, de egyszerűen csak ránézett, és annyit mondott: Á, te vagy az! Ezután kedvezményt ajánlott Clieggnek a használt alkatrészekre, nekem pedig annyit mondott, hogy ha valamiért rosszul sülnének el a dolgok a párafarmon, akkor gondoljak rá, ugyanis Wald, az új segédje, nem végez túl jó munkát. Még most sem talált másik vevőt a Renatta tűhajóra – de hát kereken egymillió kreditért szeretné eladni! Mit gondol, ki fogja ennyiért megvenni? – Shmi egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.

– Owen miatt még jobban hiányzol, Anakin. Egyszerűen nem tudok ránézni anélkül, hogy ne rád gondolnék, bár természetesen nem téged látlak, amikor ránézek. Nem is ezt akarom mondani. Owen olyan erős személyiség, mint az apja: gyakorlatias, és nagyon biztos a saját igazában. Nagyra értékeli az élet apró örömeit, és nagyon szereti a párafarmot. A te szemed viszont mindig a csillagokra meredt. Már kisfiú korodban is mindig bizonyítani akartál, és bármit csináltál, mindenben a legjobb akartál lenni. Számodra ez a csodálatos hely egyenlő lenne a börtönnel. – Én viszont mindkettőtöket nagyon szeretlek, és biztos vagyok benne, hogy ha, vagyis amikor te és Owen egyszer majd találkoztok, nagyon jó barátok lesztek. 

Leia a következő bejegyzésre ugrott, és káromkodni kezdett. Han ránézett a napló kijelzőjére, és csak dátumbélyegzőket látott bejegyzések nélkül, vagy ha akadt is egy-egy felvétel, annyira rossz minőségű volt, hogy képtelenség volt kivenni az arcokat.

– Adathibák? – Leia bólintott, és megkérdezte:

– Han, ezekbe a birodalmi kijelzőkbe van beépítve retinaszenzor?

– Ööö, nincs.

– Akkor azt javaslom, hogy tartsd a szemed a domborzati vázlaton – utasította Leia –, mert én semmit sem látok ebben a sötétben! – Han előrenézett, és hanyag mozdulatokkal megkerült egy bantha méretű sziklatömböt, amiről remélte, hogy rajta kívül senki sem látta. Leia továbbra is küszködött a naplóval. Végül csak egy évvel későbbi sértetlen bejegyzéseket talált. A legtöbb felvételen csupán általános, a farmmal kapcsolatos dolgokról volt szó: a termésről, a levegő rendkívül alacsony páratartalmáról, illetve a piaci árak fölötti aggodalomról.

20:32:23

– A mai nap katasztrófával kezdődött, Annie. Ahogy kinyitottam a hármas számú üvegházat, észrevettem, hogy az előző este nem kapcsoltam be elég bűzkapszulát, a profoggok pedig tönkretettek egy egész tangagyökér-ültetvényt. Ez már túl sok volt nekem. A száraz szelek és a pallie-rothadás után most már tényleg úgy érzem, hogy átkot hoztam a farmra. Elkeseredésemben csak ültem ott egy helyben. – Így talált rám Owen. Annyira kedves az a fiú, Annie. Azt mondta, hogy nem az én hibám volt, és hogy ő is ellenőrizte a szelepeket előző este. Nem hiszek neki, de nagyon kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Elkezdtünk rendet rakni, és közben megkérdeztem tőle, hogyan fogjuk megoldani az aktuális problémáinkat. – Tudod, mit csinált ekkor Owen? Elkapott pár profoggot, majd feltartotta a kis pikkelyes bestiákat, és megkérdezte, hogy megmutassa-e nekem, hogyan kell profogg-pörköltet főzni. – Csak este jöttem rá, hogy mit akart ezzel mondani, Annie. Mindhárman a profog-gpörköltet ettük vacsorára – ami még rosszabb ízű volt, mint amilyennek a neve alapján tűnik –, miközben Cliegg és Owen a víz alacsony áráról beszélgettek, és arról, hogy nem igazán érné meg visszagyűjteni a vizet a tönkrement ültetvényből. Cliegg megvonta a vállát, és azt mondta: nem mi irányítjuk ezt a farmot, a farm irányít bennünket. – Owen ezután a szájába vett egy nagy kanál pörköltet, elégedetten hümmögött, és azt mondta, hogy rosszul közelítjük meg a dolgot. Igazából egy profogg-farmot kellene nyitnunk! Ott kellett volna lenned, és neked is abból a szörnyű pörköltből kellett volna enned, hogy megértsd, amikor mindannyian nevetni kezdtünk, de úgy, hogy még a könnyünk is kicsordult. – Ekkor értettem meg a párafarmerek titkát, Annie. Nem küzdhetünk az erők ellen. El kell fogadnunk mindent, amit a Tatuin ad nekünk, és módot kell találnunk arra, hogyan használjuk fel. 

Leia kikapcsolta a naplót és elgondolkodott. Han már majdnem megkérdezte tőle, hogy mi a probléma, amikor feltűnt neki, hogy a sivatag homokja egyre nagyobb dombokat formál előttük – ami arra utalt, hogy közelednek a Dűne-tenger széléhez.

– Az enyém – suttogta Leia. – Az enyém.

– Mi? – kérdezte Han.

– Semmi. – Leia megrázta a fejét. – Sajnálom. Csak szeretnék valamit megérteni.

– Valóban?

– Szólni fogok, ha sikerül megfejtenem. – Amikor Han ránézett, a szeme csukva volt és a feje hátrahajlott, mintha lélekben valahol egészen máshol volna. – Az enyém – suttogta.

– A tiéd? – Leia hirtelen kinyitotta a szemét, és a sikló egyik oldalán lévő sötétség felé mutatott.

– Kanyarodj be itt.

– Kanyarodjak? – Han újra feléje fordult. Amikor Leia nem figyelmeztette azonnal, hogy figyelje a vázlatot, azonnal tudta, hogy fontos dologról volt szó. – Most? – Leia bólintott, és továbbra is a sivatag sötétjét nézte meredten.

– Meg kell állnunk Obi-van házánál – mondta határozottan.

– Erről már beszéltünk az előbb – dörmögte Han, és tartotta az eddigi irányt. – Minél hamarabb odaérünk, annál…

– Han, kérlek, bízz bennem – szólt közbe Leia. – Meg kell állnunk a háznál. Nem tudjuk megmenteni Kitstert, de nemcsak őt, hanem senkit sem, ha nem megyünk oda azonnal. Van ott valami, amire szükségünk van.

– És mi az? – morogta Han. – Egy tartalék fénykard? Egy vuki páncél? Nehéztüzérség?

– Nem tudom – vallotta be Leia. – Csak érzek valamit, és bíznom kell benne. – Csubakka halk morgással tiltakozott.

– Pontosan – értett egyet vele 3PO. – Én mindig messzemenően megbíztam Leia hercegnő megérzéseiben. Különösképpen azokban az esetekben, amikor a megérzései azt sugallták, hogy ne rohanjunk a harcmezőre.

– Ó, szóval egy megérzés – dünnyögte Han, majd megadóan megrázta a fejét, és lassan kanyarodni kezdett Obi-van háza felé. – Miért nem ezzel kezdted?