Nyolcadik fejezet

Rao suhanója – amit csak jóindulattal lehetett suhanónak nevezni – alig volt több, mint egy ülés, amit lézerrel egy öreg Longtail fogathajtómű tetejére hegesztettek. A jármű ezenkívül egy pár barkácsolt vezérsíkból, valamint erős, eredetileg egy terepsiklóból származó lebegtetőrendszerből állt, és mindezt egy átlátszó, plasztoid pilótafülke koronázta meg. Az erősen behorpadt hajtóműház és a vérfoltokkal tarkított vezetőülés arról árulkodott, hogy a suhanó a valóságban még annál is veszélyesebb, mint amilyennek Ulda lefestette. Egyértelmű volt, hogy a járgányt valaki otthon barkácsolta, és a fő szempontja a versenyek mindenáron való megnyerése volt, a kockázatokkal pedig egyáltalán nem törődött. Han azonban első pillantásra beleszeretett, bár egy kissé megijedt a gondolattól, hogy vezetnie kell ezt a szörnyűséget. Tudta, hogy valami olyasmi vár rá, ami a csempészek életét is jellemezte. Az út gyors, veszélyes és trükkös lesz, ugyanakkor tele lesz veszélyes kitérőkkel, és vélhetőleg valamilyen előre nem látható, váratlan és erőszakos véget fog érni. Miközben Ody azzal foglalatoskodott, hogy rögzítse a holo-térképet a kormánykarok közé, Han Ulda unszolására magára öltötte a pilótaruhát, majd pár perc alatt alaposan körbejárta a járgányt, és meggyőződött róla, hogy minden vezérsík szabadon mozog. El kellett ismernie, hogy a jármű építője kiemelkedően járatos lehetett a suhanóversenyzésben. A jármű méretei miatt egy gyári viszonyokhoz szokott mérnök mindenképpen megduplázta, vagy inkább megháromszorozta volna a vezérsíkok méretét, majd a számítógépes mozgásmodellezés eredményei alapján gondos utóbeállításokat végzett volna nagy sebességgel történő repülés közben. A suhanó építője ezzel szemben direkt alul-méretezett síkokkal dolgozott, annak tudatában, hogy nagy sebességnél azok sokkal nagyobb mozgásszabadságot nyújtanak, valamint a tatuini homokos viszonyok közepette sokkal kisebb eséllyel fognak elromlani.

Mire Han végigjárta a járgányt, a térkép telepítése és programozása is befejeződött. Han úti célja egy üres, magányos kis ház volt a sivatag közepén, a Jabba régi palotájához vezető út körülbelül kétharmadánál.

– Kitster ide szokott visszavonulni, amikor egy kis nyugalomra vágyott – magyarázta Ulda. – Úgy tudom, hogy tökéletes rálátást biztosít a Nyugati Dűne-tengerre.

– Maga soha nem járt ott? – kérdezte Leia. Ulda megrázta a fejét.

– Egyszer, amikor elkezdtem gyanakodni, hogy megcsal, követtem Kitstert. Aztán kiderült, hogy csak művészi hajlamait akarta kiélni, és csillámtintával készített festményt a sivatagról – mondta, maid gyilkos pillantást vetett Tamorára, és hozzátette: – Lehet, hogy emiatt hagytam magam olyan könnyen átverni.

Tamora elpirult, és az alsó ajkába harapott.

– Nos, hát igen, nincs értelme a múltban élni – bölcselkedett Han, aki nagyon szeretett volna végre témát váltani, ezért végigsimította a kezével a hajtómű burkolatát. – Figyelnem kell majd, nehogy túllépjem a hangsebességet a kicsikével.

– Mindenképpen – helyeselt Ulda, és átadott Hannak egy, a fejet teljes egészében védő bukósisakot, ami beépített adó-vevővel és vetítőkijelzővel is fel volt szerelve, ami a térkép információit jelenítette meg. – Egy kicsit remegni fog, mielőtt átlépi a hangsebességet.

– Igazán? – Han az arcára erőltetett egy mosolyt, amivel megpróbálta tükrözni a meglepetését; valójában csak viccelni akart a hangsebességgel. – Ezt nem mondja komolyan. – Ulda bólintással jelezte, hogy komolyan gondolta.

– Ne éld bele nagyon magad, nagyfiú! – mondta Leia. – Már nem vagy tizenhat éves.

– Akkor jó, mert tizenhat évesen biztosan nem tudtam volna irányítani ezt a vacakot – felelte Han, azzal lecsukta a bukósisakja arclemezét, és bólintott Csubakka felé. – Pörgess fel egy kicsit, rendben?

Csubakka morgott, és ránézett Leiára. Han megfordult és látta, amint Leia szája a hitetlenkedéstől kissé tátva maradt, barna szemei pedig könnyezni kezdtek a fájdalomtól.

– Mi a baj? – kérdezte Han, de máris felemelte az arclemezt, megcsókolta Leiát, és hagyta, hogy ő húzódjon el tőle először. – Vissza fogok jönni, tudod jól.

Leia még akkor is Han utolsó szavaira gondolt, amikor félórával később, Mos Espa szegénynegyedében Tamora átvezette őket egy sor homokból és sárból épült viskó között. Nagyon vonzotta a Hanban rejtőző rossz fiú, és a kalandok ígérete. De leginkább a hőst szerette a férjében: a lezser bátorságát és azt, hogy nem jelentett neki problémát, hogy fel kellett szállnia egy üléssel felszerelt rakétára, és el kellett vele repülnie a rohamosztagosoktól hemzsegő sivatagba, hogy visszaszerezzen egy felbecsülhetetlen értékű festményt, ami egy titkos kódot rejt. Nem sok férfi vállalkozott volna rá, hogy veszélybe sodorja magát csak azért, hogy kedveskedjen a nőnek, akit szeret. Nagyon kedves volt Hantól, hogy ezt gondolkodás nélkül megtette. Egy kis méretű, lepusztult viskó előtt álltak meg, amit több tucat, ugyancsak lepusztult kunyhó vett szorosan körbe.

– Ez a régi rabszolgakunyhó az alkatrészüzlethez tartozik, sőt úgy tudom, hogy eredetileg az ön apjának gazdája, Watto volt a tulajdonosa – közölte Tamora, és megvárta, hogy a sikló ajtaja felnyíljon, majd miután kiszállt a járműből, odasétált az ajtóhoz, és a Wald által adó-vevőn bediktált biztonsági kód segítségével kinyitotta. – Wald meg szokta engedni néhány régiségkereskedőnek és itt rekedt űrcsavargónak, hogy egy darabig meghúzzák itt magukat, ezért senki nem fog felfigyelni itt ránk. Tökéletes hely arra, hogy feltűnés nélkül kihúzzuk itt egy darabig.

– Rabszolgakunyhó? – Leia követte Tamorát az ajtón keresztül. – Hány ilyen Viskója volt Wattónak?

Tamora megvonta a vállát.

– Waldnak csak ez az egy van. – Leia körülnézett. Bár poros volt, és elég nagy rendetlenség uralkodott odabent, a viskó sokkal tágasabb volt, mint azt a külseje alapján gondolta volna. Egy központi helyiségből és a belőle nyíló további három kis helyiségből állt; a főzőfülke az előző helyiséggel egy szinten helyezkedett el, a másik két hálófülke kissé magasabban volt. Annak ellenére, hogy a helyiség tele volt mindenféle szeméttel, és az ablakok hiánya miatt is eléggé lehangoló látványt nyújtott, volt benne valami, amitől különös módon… egészen otthonosnak tűnt. Noha eredetileg Tamora javasolta, hogy keressék fel ezt a helyet, Leia azt gyanította, hogy talán valami más vezette ide ehhez a kunyhóhoz. Ahogy körülnézett, tudat alatt attól tartott, hogy egy fehér szempárt fog megpillantani valamelyik sötét ajtónyílásban, vagy pedig suttogó hangokat fog hallani az egyik üres szoba sarkából. Leia halkan megkérdezte:

– Elképzelhető, hogy ebben a kunyhóban élt Anakin Skywalker a szüleivel? – Tamora megvonta a vállát.

– Elképzelhető… egyébként úgy tudom, hogy csak az anyjával élt. Kit soha nem tett említést Anakin apjáról. – Az egyik ujját végighúzta az asztalon, majd egy darabig mereven nézte a port, ami az ujjára ragadt. – Úgy tűnik, errefelé nem jártak mostanában takarító-droidok.

– Semmi gond, nem olyan rossz ez a hely. És egyébként sem leszünk itt sokáig – felelte Leia, és mert látta, hogy Tamora elég türelmetlen, rájött, hogy talán nem is őrá gondolt az előbb. – Úgy értem, számunkra. Ha azt gondolja, hogy Ji és Elly számára ez a hely túlságosan mocskos…

– Egyáltalán nem – válaszolta Tamora. – Ők simán elaludnának egy homokdűnén is, ha rajtuk múlna.

– Biztos vagyok benne, hogy annál azért jobb megoldást találunk – felelte Leia. – Csubakka maid elviszi magát Waldhoz, csak előbb kiveszek valamit abból a siklóból. – Csubakka egy kérdést hörgött.

– A mobil kommunikációs egységemet – mondta Leia. – Üzenetet kell küldenem Mon Mothmának, hogy tájékoztassam arról, ami az aukción történt. – Csubakka bólintott, és kivette a készüléket a sikló csomagteréből, maid elvitte Tamorát Waldhoz. Miután Leia bekapcsolta az egységet, és bekalibrálta az antenna tányérját, megkérte 3PO-t, hogy menjen ki és tartsa szemmel a város fölött cirkáló birodalmi kémhajót. Bár az Új Köztársaság egy szinkronizált szellem-hullámhosszt – az Árnyékhálózat rendszerének afféle mellékterméket használt a rejtett kommunikációs útvonalak álcázására, Leia további óvintézkedéseket is megtett. Eddig gyakorlatilag minden balul sült el ezen az egyszerűnek ígérkező küldetésen. Miután kiszámolta a coruscanti kormánynegyed helyi időzónáját, Leia úgy döntött, hogy Luke az egyetlen olyan személy, akit nagy biztonsággal felhívhat. A jelentését nem bízhatta rá egy attaséra, ha viszont ezen a késői órán felébresztené Mon Mothmát, az biztosan felkeltené a birodalmi kémek érdeklődését – és Leia mindenáron szerette volna elkerülni, hogy még jobban felhívja a Chimaera újdonsült admirálisának a figyelmét a Killik alkony valódi jelentőségére. Ráadásul Leia a Falcon fedélzetén látott álom óta egyébként is fel akarta venni a kapcsolatot Luke-kal. Látni akarta jól ismert mosolygós arcát, amit annyira szeretett, és meg akart győződni róla, hogy jól van. Abban már nem volt annyira biztos, hogy el fogia-e mondani neki, hogy mit látott abban az álomban.

Nem akarta, hogy pont ő legyen az, aki elülteti benne a félelmet – főleg úgy, hogy maga sem tudta biztosan, hogy mit látott. Elvégre csak egy ostoba álom volt az egész. Megnyitott egy sávot Luke lakása felé. Alig egy másodperc múlva már meg is jelent Luke fejének homályos, ököl nagyságú képe a vetítő felett. A hüvelykujjaival támasztotta az állát, kék szemét pedig a körülötte lévő dokumentumokra szegezte. Bár a kép minősége nem volt elég jó ahhoz, hogy biztos legyen benne, de Leia gyanította, hogy ezek a dokumentumok azok az ősi feljegyzések lehettek, amiket a Chu’unthor nevű, régen elveszettnek hitt Jedi-kiképzőhajó fedélzetén találtak a közelmúltban a Dathomiron.

– Egy pillanat – kérte Luke, majd végigolvasta az aktuális feljegyzést, és felnézett. – Köszönöm. Hallgatlak.

– Olvastál valamit kialvatlan Jedi-lovagokról? – kérdezte Leia. Luke leengedte a kezét, így az már nem látszottak a holo-képen, és a távoli űrön át a húgára nézett.

– Miért aludnék, amikor tudtam, hogy hívni fogsz?

– Tudtad? Azok a feljegyzések biztosan… – felelte Leia, de mert látta, hogy a bátyja elmosolyodik, azonnal tudta, hogy megint beugrott a szokásos Jedi-blöffnek, ezért be sem fejezte a mondatot. – Gondolom, akkor azt is tudod, hogy miért hívtalak.

– Természetesen. – Luke arckifejezése komor maradt. – Azért, hogy beszélj velem. – Leia a szemét forgatta.

– Igen, valami olyasmi… – Közelebb hajolt a készülékhez, és halkan így folytatta. – Képzeld, váratlan társaságunk volt az aukción. – Leia beszámolt Luke-nak a Killik alkonyba rejtett kódról, és arról, hogy a birodalmiak megpróbálták megvásárolni a festményt, majd elmondta, hogy az alkotást ellopták, végül pedig vázolta, hogy a helyzet azóta csak romlott. – Attól tartok, pont azzal hívtuk fel a birodalmiak figyelmét a festmény fontosságára, hogy megpróbáltuk megsemmisíteni – fejezte be Leia. – A helyzet pedig azóta csak tovább súlyosbodott.

– Azt tetted, amit tenned kellett – válaszolta bólogatva Luke. – Ha a kód valamelyik admirális magánlakosztályában lógna, az Új Köztársaságnak akkor is fel kellett volna adnia az Árnyékhálózatot. Ha később találnák meg a kódot, akkor is sok kém életébe kerülne.

– Tudom – mondta Leia. – De a dolgok jelenleg úgy állnak, hogy ha Hannak nem sikerül megszereznie a festményt, sokkal hamarabb elveszíthetjük a kémeinket. – Luke most nem is próbálta megnyugtatni.

– Mit tehetek érted?

– Attól tartok, nem sok mindent – válaszolta Leia. – Most minden túl gyorsan történik ahhoz, hogy időben ideérj. Viszont arra kérlek, hogy beszélj Mon Mothmával. Senki más nem tudja, hogy valójában miért is akarjuk megszerezni az Alkonyt.

– Reggel első dolgom lesz, hogy beszéljek vele.

– Köszönöm – mondta Leia. – És mondd meg neki, hogy ha nem hall felőlünk, mielőtt a Lidérc osztag útnak indulna…

– Útnak indul? – szakította félbe Luke.

– Két nap múlva indulnak – mondta Leia, és érezte, hogy a gyomra rándul egyet. – Ne mondd, hogy már úton vannak…

– Wedge valamiért lemondta a holnap estére tervezett összejövetelünket – mondta Luke. – Bár nem közölte az okát, az volt az érzésem, hogy valami korábban történik a tervezettnél.

– Ez nem jó hír – mondta Leia. A Lidérc osztag következő küldetése során az Askaj-bolygó felszínén kellett elfogniuk Wilkadon nagymoffot, miközben szokásos éves szemléjét tartja a birtokain. A küldetés parancsnokának, Wedge Antillesnek az Árnyékhálózat révén kellene kommunikálnia a helyi ellenállás harcosaival, akik a felszíni hírszerzési feladatokat és a tűzerőt biztosítják. Ha a hálózat lebukik, akkor nem lenne senki, aki segítséget nyújtana a Lidérceknek, sőt ami még rosszabb, hogy egy egész birodalmi armada várhatja majd őket a helyszínen. De az is lehet, hogy mindkettő. – Sőt nagyon rossz hír – helyesbített Leia.

– Szóljak Mon Mothmának, hogy hívassa vissza őket? – Leia megrázta a fejét.

– Lehet, hogy ezzel csak ártanánk nekik. Teljes kommunikációs csendet rendeltek el, és kizárólag az Árnyékhálózaton keresztül tudnánk kapcsolatba lépni velük. – Nem kellett elmagyaráznia, hogy az Árnyékhálózat által nyújtott biztonság érdekében le kellett mondani a gyorsaságról. Minden egyes üzenetet először gondosan kódoltak, majd egy előre kijelölt reklámadásba tápláltak afféle rejtett jelsorozatként, majd az egészet leadták a műsorrend szerint. Ez más szavakkal annyit tett, hogy legalább egy napba került volna visszahívni a Lidérceket, de könnyen megtörténhetett, hogy addigra már elkésnek. Ha pedig Wedge már riasztotta a helyi ellenállást, akkor semmiképpen nem lehetett leállítani a küldetést. – Csak annyit kell tennünk, hogy megszerezzük a kódkulcsot – mondta Leia.

– És mi lesz akkor, ha nem sikerül?

– A birodalmiaknak legalább pár napba telne, mire feltörnék a kódokat – válaszolta Leia. – Annyi idő talán elég lesz.

– Akkor hát az Erő legyen veletek.

– Köszönöm – mondta Leia, miközben arra gondolt, hogy a jelen körülmények között mennyire ironikusak ezek a szavak. – Kérlek, mondd meg Mon Mothmának, hogy folyamatosan tájékoztatni fogjuk. Ha két napon belül nem adunk hírt magunkról, akkor azt kell feltételeznie, hogy az Árnyékhálózatot leleplezték.

– Rendben, megmondom neki – felelte Luke, és összeszorította az ajkait, majd miután Leia nem bontotta a kapcsolatot, hozzátette: – Úgy érzem, hogy van még valami, amit szeretnél elmondani.

Leia kényszeredetten elmosolyodott, majd megkérdezte:

– Az Erő teszi, vagy pedig én válok egyre kiszámíthatóbbá?

– Kicsit mindkettő. Ha csak egy üzenetet szerettél volna eljuttatni Mon Mothmának, akkor Wintert hívtad volna – válaszolta Luke, és résnyire húzta a szemét, amitől az a homályos hologramon sötétnek és üresnek tűnt. – Valami más nyomaszt.

– Ez a hely… legalábbis azt hiszem – sóhajtott Leia. – Luke, miért nem árultad el, hogy Anakin Skywalker Mos Espában nőtt fel?

– Erre meg hogyan jöttél rá?

– Találkoztam a legjobb barátjával – mondta Leia. – Még mindig itt él. Ő lopta el a Killik alkonyt.

– Apánk legjobb barátja lopta el a festményt? – Luke összezavarodott. – Honnan tudod, hogy valóban apánk barátja volt?

– A neve Kitster Banai – mondta Leia. – Az aukción eladott egy holo-kockát Anakin Skywalker képével. Viszont nem válaszoltál a kérdésemre. – Luke lehajtotta a fejét.

– Őszintén, Leia, igazából csak azt hittem, hogy nem érdekel. Valahányszor apánkról próbálok beszélgetni veled, mindig olyan furcsán nézel.

– Furcsán nézek? Köszönöm szépen! – csattant fel Leia, és elkapta a tekintetét a hologramról, majd csendben várta, hogy Luke kioktassa. Miután ez nem történt meg, elmesélte, hogy mi minden történt vele a Tatuinon, amióta megérkeztek. A kevésbé felkavaró dolgokkal kezdte. – Tudtad, hogy részt vett a fogatversenyeken?

– Rákerestem a HoloHálózaton – közölte Luke bólogatva. – A Boonta-futamon nyerte el a szabadságát. Úgy tudom, ő volt az egyetlen ember a versenyzők között.

– Igen, én is ezt hallottam – mondta Leia. – Errefelé igazi hősként tisztelik. – Luke elmosolyodott.

– Valóban?

– Valóban – felelte Leia, és a hangja gúnyosan csengett. – Azt mondják, soha nem csalt.

– Ez nem lep meg.

– Engem viszont igen – mondta Leia. – Egyszerűen nem tudok elhinni sok mindent, amit itt hallok. Mindenki, aki ismerte, szerette őt. Sőt még mindig szeretik.

– Leia, Anakin akkoriban még csak egy kisfiú volt. Azt hitted, hogy fekete sisakkal és lélegeztetővel jött a világra?

Leiának ismét eszébe jutott a Falcon fedélzetén látott álom.

– Az igazat megvallva már erre is gondoltam – mondta halkan, majd elhallgatott, és azon gondolkodott, hogy meséljen-e, hogy van-e bátorsága mesélni Luke-nak az álomképről. Egy kicsit olyan érzése volt, mintha arról beszélne valakinek, hogy előre látta, hogyan fog meghalni… az ilyesmiről talán a legjobb hallgatni. – Luke, éreztél már valami különöset a Tatuinon?

– Mit értesz különös alatt? – kérdezte Luke. – Te is tudod, miféle hely az.

– Nem is tudom… Apánk szellemét… vagy a tiédet – válaszolta Leia, és mesélt a Walddal és Teemtóval folytatott beszélgetésről, valamint arról a különös érzésről, hogy Mos Espában mindent olyan ismerősnek talált. Csak az álmáról nem beszélt. – Valahogy úgy érzem, hogy az Erő engem is a Skywalkerek útjára akar terelni… és nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt akarom.

Luke közelebb hajolt a kamerához, amitől nagyobbnak látszott a feje a hologramon.

– Nem kell szeretned. De ne harcolj ellene.

– Úgy érted, bocsássak meg neki? – felelte Leia, és dühös lett.

– Úgy értem, bízz abban, amit találsz – magyarázott Luke, és a hangja szigorúbbá vált. – Leia, az Erő nem szolgál senkit. Annak a jelenlétnek, amit érzel, semmi köze hozzám vagy az apánkhoz. Az Erő van rád ilyen hatással, ahogy válaszol a hívásodra.

– Az lehetetlen – mondta Leia. – Én nem vagyok Jedi.

– Nem kell Jedinek lenned ahhoz, hogy a saját félelmed és haragod pusztítson el.

– Engem? – Leia megrázta a fejét. – Lehet, hogy aggódom Han miatt, de nincs bennem félelem. És jelenleg nem haragszom senkire. – Luke nem válaszolt. A kép túl homályos volt ahhoz, hogy tisztán látszódjanak a vonásai, de valószínűleg türelmesen nézte Leiát. – Mármint az élők közül – helyesbített Leia. – Darth Vader nem számít.

– Nem igazán… nem Darth Vaderrel kell megbékülnöd. Az Erő veled van, és ezen nem tudsz változtatni. – Luke most olyan közel hajolt a kamerához, hogy csak a szeme látszott. – Leia, lehet, hogy veszélyben vagy. Ha nem vigyázol, a félelem és a harag éppen azzá fog tenni, amit annyira elítélsz.