Tizedik fejezet

Egy erős szélroham majdnem az oldalára döntötte a terepsiklót, telenyomta homokkal a lebegtetőrendszert, és keresztbe fordította a járgányt. Leia a magasba emelkedő oldalra hajolt, de az automatikus kiegyenlítő rendszerek azonnal aktiválódtak, és a jármű már vissza is nyerte az eredeti helyzetét, mielőtt Leia felfogta, hogy mit is csinál. Csubakka bosszúsan morgott, és visszavitte őket az eredeti útirányukra. Ha nem lett volna náluk a térkép, amin egy nyíl mutatta a megfelelő irányt, lehetetlen lett volna megmondani, hogy arra mennek-e, amerre kell. A vihar megújult erővel csapott le, és az asztal simaságú Nagy Sóstón átrobogó sárga homokfelhőben alig két méterre csökkent a látótávolság. Még az ikernapok is mindössze arra voltak képesek, hogy gyenge, minden irányból egyszerre érkező, szórt fényt szolgáltassanak a homokvihar szívében. Leia aktiválta az adó-vevőjét, megpróbálta elérni Hant, de csak sztatikus zaj jött válaszként. Már megint. Már előző este óta próbálta folyamatosan elérni, hogy közölje vele, egy kicsit késni fognak a megbeszélt találkozóról Anchorheadben. Túl sok TIE volt az égen, és nem akarták megkockáztatni, hogy elhozzák a Falcont a csempészbarlangból, ezért terepsiklóval indultak útnak. A hercegnő eddig azonban nem tudott beszélni a férjével. Most már kezdett aggódni. Komolyan aggódni.

– Egészen biztos vagyok benne, Leia hercegnő, hogy ez csak a vihar miatt van – mondta C–3PO. – A sztatikus kisülések reggel óta zavarják az én áramköreimet is.

– De már tegnap este óta nem tudom elérni Hant.

– Ó, tervezőm! – válaszolta 3PO. – Erről nem tudtam. De még mindig lehet, hogy csak a vihar tehet róla.

Csubakka kérdést mormogott.

– Jó ötlet – mondta Leia. Megpróbált megnyitni egy csatornát Tamorához, aki a gyerekeivel Mos Espában maradt. Mindössze sistergéseket és recsegéseket hallottak.

– Látja? – mondta 3PO vidáman. – Mondtam, hogy a vihar miatt van. – Leia csupán azért nem kapcsolta ki a droidot, mert képtelenség lett volna azon a szűk helyen megfordulni és elérni a hátsó ülést.

– Tegnap még nem voltunk a viharban – felelte ingerülten.

– Hát persze, hogy nem – mondta 3PO, észre sem véve a hibát a gondolatmenetében. – Hiszen Mos Espában voltunk.

– Mégsem tudtuk elérni Hant. – 3PO egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:

– Jaj, tervezőm! Csak nem képzeli, hogy Solo kapitány is viharba került?

Csubakka komoran morgott – nem mondott semmit, csak morgott. Nagyon lassan haladtak a viharban, és egyedül a térképre hagyatkozhattak. Leia, aki az egyik pillanatban a műszereket, a másikban pedig a sárga félhomályt nézte, tízpercenként megpróbált kapcsolatba lépni Hannal. Gondosan ügyelt az idő betartására; nem azért, mert spórolnia kellett az energiával, hanem azért, mert ha gyakrabban próbálta volna hívni, azzal gyakorlatilag bevallotta volna magának, hogy Han bajba került, ami nem volt igaz. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Bárhol járt is Han Solo, az biztos, hogy nem a homokviharban. Több kellene ahhoz, hogy tényleg bajba kerüljön – sokkal több.

Egyszer csak három apró páracsapda-szimbólum jelent meg a térkép tetején; kettő az egyik sarokban, a harmadik pedig a másikban. Bár még mindig messze voltak Anchorheadtől, legalább már megközelítették a határát, és lassan elérték a város szélén található párafarmokat. Az, hogy elérték őket, enyhe túlzás volt. A széllökések egyre gyakoribbakká és erősebbekké váltak, és a látótávolság gyakran a nullához közelített. A sikló szüntelenül rángatózott és akadozott, és a kiegyenlítőknek néha olyan erősen kellett dolgozniuk ahhoz, hogy egyenesben tartsák a járgányt, hogy úgy visítottak, akár egy TIE-vadász hajtóműve. Egy órával később még mindig csak a korábban látott három szimbólum világított a kijelzőn, továbbra is előttük, és csak egy újabb jelent meg a térképen. Leia biztos volt benne, hogy még gyalog is gyorsabban haladnának – attól eltekintve, hogy abban a másodpercben, ahogy kiszállnának a siklóból, a vihar azonnal elsodorná őket a Tatuin névtelen sivatagjainak legeldugottabb szegletébe. Leia hirtelen Hanra gondolt, amint túlméretezett suhanójában próbálja átverekedni magát a homokviharon. Ekkor azonban rákényszerítette magát, hogy azonnal egy másik szituációra gondoljon: Han egy anchorheadi kocsmában ücsörög, és ujjaival az asztalon dobolva várja, hogy ők megérkezzenek. Ezt a képet azonban nem tudta sokáig fenntartani. Mielőtt felfogta volna, máris azt látta lelki szemei előtt, hogy a suhanó az oldalára borulva fekszik a földön, félig a dűne alá temetve, és a pilótafülke tele van homokkal. Ezt a képet azonban Leia nemcsak képzelte, hanem konkrétan látta is maga előtt, és ugyanolyan valódinak érezte, mint nemrégiben Vader maszkját a Falcon fedélzetén átélt álomban.

Olyan volt, akár egy hologram, de sokkal tisztább, sokkal tapinthatóbb. Kinyúlt és megpróbálta megérinteni, arra számítva, hogy a kép azonnal eloszlik, amint hozzáér. Ehelyett a keze belesüllyedt a képbe és eltűnt mögötte. Leia nem akarta elhinni, hogy ez látomás volt. Mindössze éber álom lehetett, vagy az aggodalom és a kimerültség által okozott hallucináció. Bármi, csak nem egy látomás. Bármi, csak nem a jövő. A kép visszakúszott Leia gondolatai közé, oda, ahonnan érkezett. Gyorsan elhessegette, és ismét próbálta Hant elérni adó-vevőn – és most nem foglalkozott vele, hogy mindössze négy perc telt el az előző próbálkozása óta. A válasz azonban ugyanaz volt, mint korábban. Sztatikus zörej. Leia teljesen magába roskadt, miközben arra próbált emlékezni, hogy mit mondott neki a bátyja arról, amit Yoda mestertől tanult a jövővel kapcsolatban. Ehelyett csak arra tudott visszaemlékezni, hogy mit mondott neki Luke tegnap este: hogy az Erő vele van, és a félelem és a harag pont azzá fogja tenni, amit annyira elítélt, és amitől annyira félt. Csak ne így – fohászkodott magában. – Ne úgy, hogy Han odavesszen. A vihar az oldalára döntötte a terepsiklót, és ott is tartotta. A kiegyenlítők újra sivítani kezdtek, és olyan erővel küzdöttek a természet erőivel, hogy hangjuk olyan magas frekvenciatartományba emelkedett, amit már hallani sem lehetett. Csubakka a felemelt oldalra vetette magát, miközben áthajolt a középső konzolon, és Leiát a sikló falához nyomta.

– Fel fogunk borulni! – kiáltotta 3PO. – Neki fogunk csapódni…

– 3PO! – zihálta Leia.

– Igen, hercegnő?

– Hajolj arra! – Tompa zörej hallatszott a hátsó rekesz felől, majd miután a kiegyenlítőknek végre sikerült stabilizálniuk a siklót, a sivításuk is csillapodni kezdett. Csubakka rendkívül óvatosan a széllel szembe fordította a járgány orrát, és a sikló hirtelen olyan erővel csapódott a földnek, hogy a padló erősen megremegett Leia lába alatt, amikor a lebegtető párna földet ért. A vuki megkönnyebbülten felsóhajtott, majd további energiát irányított a hátsó egységekbe, hogy lent tartsa a jármű orrát, és így folytatta az utat a viharban. A térkép figyelmeztető jelzést adott, és Leia a kijelzőre tekintve megdöbbenve látta, hogy a szél jelentősen eltérítette őket az útirányuktól. Most már csak két párafarm látszott a kijelzőn, az egyik a bal felső sarokban, a másik pedig felül, középen. A térkép alsó szélén – vagyis pontosan mögöttük – egy szabálytalan csúcsokból álló hegyvonulat látszott, amelynek neve Tű-hegység volt.

A célhoz vezető irányt jelző nyíl most a képernyő jobb felső sarka felé mutatott, és Vörös színnel villogott, arra utalva, hogy eltértek az útiránytól. Csubakka egyik szőrös ujjával odanyúlt a térképhez, megnyomta a riasztó kikapcsológombját, és folytatta útját a legközelebbi párafarm felé. Ez volt a legbölcsebb dolog, amit tehettek. Ha kitartana a szerencséjük, és valami csoda folytán a szél nem sodorná neki a siklójukat a sós síkságon keresztül a Tű-hegység vonulatainak, a jelenlegi tempójukban legalább egy napba kerülne, mire odaérnek Anchorheadbe. Ennyi erővel akár biztonságban is megvárhatják, mire elvonul a vihar, és folytathatják az útjukat. Leia nagyrészt egyetértett a dologgal, kivéve egyvalamit:

– De mi lesz Hannal? – Csubakka válaszként azt üvöltötte, hogy mostanra már biztosan a második Gizer sörét fogyasztja Anchorheadben. – Ezt te magad sem hiszed el – mondta Leia. – Han nem juthatott el Anchorheadbe. Biztos vagyok benne. – Csubakka ránézett, sötét orra a gondolkodás jeleként aprókat rángatózott. Végül megkérdezte, hogy honnan tudja. Leia megvonta a vállát. – Érzem… de nem úgy, ahogyan Luke-ot a Bespinen – mondta. – Az érzés nem annyira erős. – Csubakka bólintott és csendben maradt, miközben arra várt, hogy Leia akkor folytassa, amikor jónak látja. Ez volt az egyik dolog, amit annyira szeretett a vukiban: soha nem kételkedett a barátaiban, és soha nem kényszerítette őket semmire, egyszerűen csak megbízott bennük. Leia ismét Hanra összpontosította a gondolatait, és megpróbálta elképzelni, amint Anchorheadben fogyasztja a második üveg Gizer sört. Most sem tudta sokáig megőrizni a képet, de legalább most nem úszott a helyébe semmi. Amikor megpróbálta a lelki szemei elé képzelni a félig eltemetett suhanót, akkor is csak kavargó homokot látott. Mit akart elérni ezzel az egésszel? Ha biztos lett volna abban, hogy a korábban látott kép nem a saját legrosszabb rémálmainak manifesztációja volt, még akkor sem tehetett semmit azért, hogy megtalálja Hant. Csubakka kérdést morgott.

– Sajnos fogalmam sincs, hogy merre keressük – felelte Leia, a fejét csóválva. – Ha találunk egy homokhalmot, álljunk meg, és nézzünk körül. Ennél jobbat nem tudok. – Csubakka azt mormogta, hogy ennél ő sem tudna okosabbat javasolni. Ha bármilyen más irányba akarnának menni, a szél úgyis felborítaná őket. Leia nagyra értékelte a kedves szavakat, bár nem igazán nyugodott meg tőlük. Úgy érezte, hogy cserbenhagyja Hant. Ha többet dolgozott volna azon, hogy ügyesebben bánjon az Erővel, akkor talán képes lett volna megtalálni őt. Ez azonban azzal járt volna, hogy szembe kellett volna néznie az öröksége sötét oldalával, de ez a gondolat a Falcon fedélzetén látott álma és Luke figyelmeztetése nélkül is legalább annyira megrémítette, mint az, hogy gyereket vállaljon.

Leia lekérte a kijelzőn látható párafarmok adatait. A következő felirat jelent meg az úti céljuk alatt: NADON FARM, MINDIG FRISS TERMÉK, FIGYELEM: AUTOMATA ŐRRENDSZER. A másik farm alatt pedig ez állt: RODOMON CSALÁDI FARM, KIZÁRÓLAG ÜZLETTÁRSAK SZÁMÁRA, FIGYELEM: BIZTONSÁGI RENDSZEREK: AUTOMATÁK ÉS VADÁLLATOK, NEM LÁTOGATHATÓ. Ez utóbbi szöveg pirosan villogott. A harmadik farm szimbóluma újra megjelent a kijelző sarkában, alatta a következő szöveggel: DARKLIGHTER FARM, FRISS TERMÉKEK És KELLEMES KÖRNYEZET, TÉRJEN BE HOZZÁNK. Leia rámutatott a szimbólumra, és megszólalt:

– Legyen ez, Csubi. Várjuk meg ott, amíg véget ér a vihar. – Csubakka lenézett, és morgással fejezte ki nemtetszését. – Ez az a farm, ahol Luke felnőtt – mondta Leia. – Most már Gavin Darklighter szülei élnek ott.

Csubakka úgy gondolta, hogy a homokvihar talán nem a legjobb alkalom a társasági élethez. Leia tudta, hogy Csubakka csak azért volt goromba, mert aggódott az ő biztonságáért, ezért elmosolyodott és egyetértően bólintott.

– Egy kicsit messzebb van, de a Darklighter-farmon nagyobb biztonságban leszünk. – Közben már be is állította a farmot a térképen új úti célként. – Bármennyire is nem szeretném levenni, de hidd el, ha csuklyában ülnék valakinek az otthonában, az mindenképpen gyanút keltene. Ráadásul mivel te és 3PO is velem vagytok, a házigazdáinknak nem lenne nehéz kitalálni, hogy ki vagyok. Ezért aztán jobb lenne egy barátságos helyre menni. – Csubakka átgondolta a hallottakat, majd bólintott, és a siklót a farm irányába fordította. Az új útirány azonban már nem pontosan merőlegesen haladt a szélirányra, ezért a gép Leia felőli oldala folyton fel akart emelkedni. A vuki ezért egy picit állított a lebegtetőegységeken, a jármű orrát majdnem teljesen lenyomta a talajra, és vakon folytatták útjukat a viharban.

A galaxisban valaha élt több millió tudós közül még senkinek sem sikerült függetleníteni az emberi testet a víztől. Az persze igaz, hogy már rendelkezésre állt olyan védőruházat, ami minden egyes vízcseppet megőrzött, illetve olyan kemo-reaktorokat is kifejlesztettek, amelyek bármilyen belélegezhető légkörből képesek voltak vizet előállítani, sőt még arra is rájöttek, hogyan lehet a vizet atomi szinten úgy összenyomni, hogy egy tömegsemlegesítő övtáskában elfért akár egy egész heti vízadag. De mind a mai napig nem létezett olyan gyógyszer vagy injekció, ami semlegesíthette volna a vízigényt. Egy embernek átlagos körülmények között körülbelül napi két literre volt szüksége ahhoz, hogy hatékony és éber maradjon. A sivatagban egy ember körülbelül tíz-tizenöt liter vizet fogyasztott még akkor is, ha egész nap az árnyékban hűsölt, és ennek akár a dupláját, ha még mozgott is. Ha valaki nem iszik elegendő vizet, elsőként gyengeséget és émelygést érez; ha továbbra sem jut folyadékhoz, fejfájása lesz és szédülni kezd, végtagjai pedig elzsibbadnak. A következő szakaszban a látás elhomályosodik, a nyelv megduzzad, a vér besűrűsödik. A légzés egyre nehezebbé válik, és a szív végül megáll.

Han szédült. A szíve erősen vert, és annyira émelygett, hogy úgy érezte, az elmúlt éjszakát az egyik Mos Eisley-i kocsmában töltötte, a Figrin D’an hamis játékát hallgatva. A versenysuhanókat nem arra tervezték, hogy sok rakományt vigyenek magukkal, és a csomagtérben lévő négy liter víz csak délelőttig tartott ki. Most, hogy a vize elfogyott, és a félig a homokba temetett gép mögött gubbasztott, Han megpróbált mindent megtenni azért, hogy csökkentse a vízveszteségét: egy helyben maradt, csak az orrán át lélegzett, testét és fejét betakarta, és bukósisakja arclemezét is lehajtotta. Bár a végtagjai remegtek, még nem zsibbadtak, és a látása is tiszta maradt, legalábbis amennyire meg tudta ítélni, hiszen az örvénylő sárga színen kívül semmit sem látott. Úgy tippelte, hogy még körülbelül tíz vagy tizenkét órán keresztül tudja kihúzni. Ha a vihar addigra elvonul, és Leia rátalál. Ha nem… nos, a Tatuin olyan volt, akár egy előmelegített sütő, ő pedig jó úton haladt ahhoz, hogy megsüljön. Ráadásul mindezt egy festmény miatt – na jó, Leia és a kémek miatt. Ráadásul nem akármilyen festmény volt az! Erről nem volt szabad megfeledkeznie.

Han folyamatosan figyelte a bukósisakja adó-vevőjét, de ő nem küldött jeleket. Még ha sikerült volna is leküzdenie a vihar sztatikus kisüléseit, nem akarta, hogy Leia és Csubakka keressék. Addig nem, amíg a vihar el nem vonul. Az adó-vevője egész éjszaka recsegett és sistergett a vihar sztatikus elektromosságától, de soha nem hallott értelmes hangokat. Mostanra egy folyamatosan sivító háttérzajjá olvadtak össze a recsegések, amihez hasonlót Han még soha nem hallott egy homokvihartól. Ahhoz, hogy ilyen erős, folytonos kisüléseket produkáljon, ez a vihar egy valóságos szörnyeteg kellett, hogy legyen, még a tatuini viszonyok közepette is. Han egy újabb óra elteltével különös sivítást hallott. Megfordult és megpróbálta kikotorni a homokot a pilótafülkéből, hogy megkeresse a kommunikációs rendszer szabályozóját – aztán rájött, hogy a hang nem a bukósisakjából jön. Letérdelt és egy homályos, H-alakú testet látott kiemelkedni a viharból. A sárga homályban nem úgy tűnt, mintha közeledne, csak azt látta, hogy gyorsan nő a mérete. Han már túl sok ilyet látott ahhoz, hogy tudja, mi közeledik hozzá: egy TIE-vadász. A vadászgép szempillantás alatt elhúzott felette, és csak az ionhajtómű egyre zsugorodó fénye látszott a viharban, aztán teljesen el is tűnt.

Han visszaült a pilótafülke mögé, és azon gondolkodott, vajon mekkora volt az esélye annak, hogy a pilóta nem vette észre a suhanót. Arra jutott, hogy nem túl sok. A Tatuin sivatagjainak a hatalmas kiterjedését, illetve a jelen körülmények közötti látótávolságot is figyelembe véve a birodalmi pilóta bizonyára valamilyen speciális szenzort használt, máskülönben aligha találta volna meg őt. Han éppen a gondolatmenete végére ért, amikor a sivítás újból erősödni kezdett, ezúttal éppen az ellenkező irányból. Egy homályos, H-alakú sziluett jelent meg a viharban, de most olyan alacsonyan repült, hogy Han legszívesebben elővette volna a sugárvetőjét. Mielőtt esélye lett volna erre, a TIE pár méterre tőle hirtelen irányt változtatott, felemelkedett, és egyenesen belerepült a viharba. Egy körülbelül egy méter hosszú kapszula repült ki a homokviharból a vadászgép után, és a suhanó irányába tartott. Han úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Átugrott a suhanón és rohanni kezdett, közben előrehajolt, és mindkét kezével hajtotta magát a széllel szemben, mintha csak át akart volna úszni az áramló homokon. Már majdnem tucatnyi lépést megtett erősen izzadva és levegőért kapkodva, mire rájött, hogy ha az a kapszula bomba lett volna, már nem élne. Miközben azon bosszankodott, hogy mennyi értékes folyadékot veszített a meggondolatlansága miatt, visszatért a gondolához, és megkereste a kapszulát. A vezérsíkok közelében ért földet, és félig a homokba fúródott. Vakítóan fehér fény villogott a farkában, és Han tudta, hogy valahol a szerkezet mélyén egy erős adó helymeghatározó jeleket bocsát ki magából.

– Így legalább valaki rám fog találni – dörmögte rosszat sejtve. Visszaült a pilótafülke mögé, és pár percig a jeladót nézte. Nem tudta megmondani, vajon a birodalmiak tudták-e, hogy pontosan kit keresnek, de az egyértelmű volt, hogy annyira fontos nekik a Killik alkony, hogy képesek voltak feláldozni néhányat a vadászgépeik közül, hogy a festmény nyomára bukkanjanak. Ha életben akart maradni, mindössze annyit kellett tennie, hogy megvárja, amíg egy csapat rohamosztagos megérkezik, hogy megvizsgálja a mozgásképtelen gondolát. Bár az a tény, hogy elfogják, rendkívül kellemetlen lenne, ráadásul biztosan napokon keresztül kínoznák, de Han már túlélt ennél rosszabbat is – sőt megmenekült ennél rosszabb helyzetből is. Egyedül a kihallgatástól félt. Leiának már több alkalommal is sikerült ellenállnia a birodalmiaknak, de az Leia volt. Neki csak az Új Köztársaságban betöltött szerepére kellett gondolnia, és bármit kibírt. Han azonban nem tudott erőt meríteni a kötelességtudatából. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne kibírni a tűket, a hallucinogéneket, az alvásmegvonást és egyéb kínzásokat. Gyanította, hogy előbb-utóbb megtörne, és elkezdene bevallani olyan dolgokat, amiket a birodalmiak maguktól is kitaláltak, például azt, hogy azért tartózkodott a Tatuinon, hogy megszerezze a Killik alkonyt. Később olyasmiket is bevallana, amiket talán már ők is tudnak, például, hogy egy kód van elrejtve a mohafestményben. Aztán olyasmi következne, amit eddig csak sejtettek, például az Árnyékhálózat létezése, és végül talán már mindent elmondana nekik, amit csak akarnak. A legrosszabb persze az lenne, ha valahogy ki tudnák húzni belőle, hogy Leia is itt van a Tatuinon, ráadásul csak 3PO és Csubakka vigyáznak rá. Han elővette a sugárvetőjét, hogy felrobbantsa a jeladót. Aztán gondolkodóba esett, és arra jutott, hogy ezzel csak elősegítené azt, hogy eljöjjenek érte és elfogják. Ha észlelnék, hogy a jelzés megszűnt, a birodalmiak rájönnének, hogy valaki életben maradt a roncsnál, ezért amilyen hamar csak lehet, visszajönnének a suhanóhoz. A jeladónak tehát maradnia kellett. Ezért Hannak kellett mennie. Leválasztotta a térképet az állványáról, átnézte a lehetőségeit, beprogramozta az új úti célt, felállt, és belevetette magát a viharba. Legalább a szél hátulról érte.

A párafarm szimbóluma éppen egybeesett a terepsikló jelével. Leia kinézett a szélvédőn, és fogalma sem volt, hogy hol vannak: a homok minden eddiginél erősebben verte a szélvédőt, a sikló pedig úgy rázkódott, akár egy sólyomdenevér egy versenysuhanó által keltett turbulenciában.

– Lassíts, Csubi! Megérkeztünk! – kiáltotta Leia, és szorosan hozzányomta az orrát a páncélüveg szélvédőhöz, de így sem látott messzebb a sikló orránál. – Legalábbis azt hiszem. – Csubakka majdnem állóra fékezte a járművet, és lépésben haladt tovább előre. A siklót szimbolizáló jel alatt az „ÁLLJON MEG ÉS TÉRJEN BE HOZZÁNK” szavak jelentek meg. A hangszórók hangosan recsegni kezdtek, majd torz zaj hallatszott, ami valószínűleg emberi beszéd lehetett, bár a vihar miatt egy szót sem lehetett érteni belőle. Leia ránézett Csubakkára, aki szőrös szemöldökét felhúzva nézett vissza rá, és közben azt remélte, hogy ő talán megértett valamit. Amikor Leia megrázta a fejét, a vuki olyan erővel emelte fel ökölbe szorított szőrös mancsát, hogy Leia azt hitte, mindjárt darabokra töri a botkormányt. A vukik már csak így viselkedtek, amikor idegesek voltak… Leia ránézett 3PO-ra a válla fölött.

– Értettél belőle valamit?

– Sajnálom, de a sztatikus interferencia túlságosan erős – válaszolta a droid. – Mindössze annyit sikerült megértenem, hogy „tartson jobbra hatvan”. Hogy hatvan micsoda, arról fogalmam sincs.

Csubakka olyan csúnyán káromkodott, hogy még Leia is elvörösödött, de a jármű orrát hatvan fokkal jobbra fordította. A vihar azonnal belekapott a siklóba és felemelte az oldalát, és Leia biztos volt benne, hogy ha Csubakka nem azon az oldalon ülne, akkor biztosan felborulnak. Újabb recsegés hallatszott a kommunikációs egységből.

– Nem észleltem jelentéssel bíró hanghullámokat – jelentette 3PO azonnal, amint véget ért a zaj. – Feltételezem, hogy homokvillám okozhatta. – Halvány, vörös fényoszlop jelent meg tőlük jobbra, megvilágítva a homokvihart. Amikor Leia felhívta rá a figyelmét, Csubakka megkönnyebbülten hördült egyet – aztán majdnem felborította a siklót, amikor megpróbált arra fordulni. Leia a járgány magasabban álló széle felé mozdult, és áthajolt a középkonzolon, miközben szinte belemászott a vuki ölébe.

– C–3PO, mozdulj a magasabb…

– Már ott vagyok, Leia hercegnő! – közölte 3PO. – De nem vagyok elég nehéz. Attól tartok, fel fogunk borulni!

Csubakka rámordult a droidra, majd kissé visszafordította a jármű orrát a széllel szembe, és lassan hajtott tovább. Amikor a vörös fény egy vonalba került a Leia felőli oldalsó ablakkal, teljesen a szélbe fordította a siklót, így a fényoszlop pontosan mögéjük került. A jármű orra lesüllyedt, a vuki pedig levette a tolóerőt, és hagyta, hogy a vihar pontosan a fény felé sodorja őket.

– Ügyes vagy, Csubi! – kiáltotta Leia. A vörös fény fokozatosan erősödött a hátsó ablakon túl, és már látszott, hogy egy hatalmas homokfogó gát mögött van a forrása. Csubakka hagyta, hogy a szél átsodorja őket a gáton, és a vihar hirtelen örvénylő szélrohammá csillapodott. A sikló lassan leereszkedett a mélyebben fekvő udvar közepén, a vörös jelzőfény közelében. A látótávolság is megnőtt annyira, hogy látták, amint egy magas, csuklyás alak integetett nekik, hogy kövessék. Az ismeretlen alak bevezette őket egy erőtéren keresztül egy zsúfolásig tömött és rendetlen hangárba, és intett nekik, hogy parkoljanak le egy átalakított S-suhanó mellett, amire valaki három kis méretű ülést szerelt az eredetileg egyetlen ülés helyére. Leia pár perc után rájött, hogy a hangár nem egyszerűen rendetlen, hanem feldúlták: egy robogó az oldalára dőlt, néhány lebegőszán pedig szanaszét feküdt a földön. A falak mentén felborított szerszámos szekrények hevertek, tartalmuk szétszóródott a földön, a különböző folyadékos dobozok pedig kisebbfajta halmot képeztek az egyik sarokban.

– Ebben a hangárban sokkal nagyobb rend volt annak idején, amikor még Luke gazda lakott ezen a farmon – állapította meg 3PO. – Ritkán láttam ekkora felfordulást.

– Szerintem általában nem így néz ki. – Leia óvatosan elővette a pisztolyát és a zsebébe csúsztatta. – Még ne állítsd le a siklót, Csubi! – Csubakka egyetértően morgott. Az alak, aki beterelte őket a hangárba, már a sikló mellett állt, és éppen levetette a csuklyáját. A férfinak holdvilág arca, ősz haja és hosszú barkója volt, de a szeme ugyanolyan barna, és mosolya ugyanolyan meleg volt, mint a fiának, Gavinnak. Leia kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a férfi arcán az iménti meleg, üdvözlő arckifejezést az őszinte meglepődés jelei váltják fel. Miután ránézett Csubakkára és a protokoll-droidra, a meglepetése félelemmé változott.

– Azt akartam mondani, hogy pokoli időt sikerült kifogniuk ahhoz, hogy bevásárló körútra induljanak – mondta, és Leia felé nyújtotta a kezét. – De azt hiszem, hogy nem hubba-tökért jöttek ide a Coruscantról. Mi történt Gavinnal?

– Semmi! – felelte Leia, és ostobának érezte magát, amiért nem ilyen reakcióra számított, miközben elfogadta a kinyújtott kezet, és hagyta, hogy a férfi segítsen neki kiszállni a siklóból. Bármelyik szülő, akinek a gyermeke a Zsivány-osztagban szolgált, megrémült volna az Új Köztársaság hivatalos képviselőinek láttán. – Amennyire én tudom, a fia tökéletes egészségnek örvend. Természetesen akkor, ha ön valóban Jula Darklighter.

A férfi könnyed mosolya visszatért.

– Sajnálom… azt hiszem, ön nem lát túl sok felvételt rólam, amelyen beszédet tartok – válaszolta, azzal megrázta Leia kezét, és folytatta: – Jula Darklighter vagyok. A fiam a Mon Remondán szolgált a férje parancsnoksága alatt.

– Tudom – felelte Leia, és szintén mosolygott. – Darklighter hadnagy igen szép hírnévre tett szert a Zsivány-osztagban. – Jula a büszkeségtől kissé elpirult. Lehajolt és benézett a terepsiklóba, hogy üdvözölje Csubakkát.

– Nyugodtan állítsd le a gépedet, óriás barátom. A birodalmiak már jártak itt, és tovább is álltak – mondta, azzal felegyenesedett, és ismét Leiára mosolygott, olyan arckifejezéssel, mintha nem volna képes elhinni, hogy ki áll előtte. – Most már legalább tudom, hogy mit kerestek. Eddig azt hittem, hogy a squibeket.

– A squibeket? – Leia gyomra görcsbe rándult. Jula a háromüléses sikló felé intett.

– Pár órával ezelőtt érkeztek, éppen azután, hogy a birodalmiak elmentek. Elég rossz állapotban voltak.

– Micsoda öröm viszontlátni önt, hercegnő! – A három ismerős alak a hangár belseje felől, egy világos ajtónyílásból lépett elő. – Már nem haragszunk az Espa-dombon történtek miatt – közölte Sligh. Mindhárom squib bundája az imént vett gőzfürdőtől felborzolva állt, és tetőtől talpig narancssárga bakta borította a testüket.

– Megbántott bennünket – tette hozzá Grees –, de már nem haragszunk. – Csak ott nem voltak rajtuk sérülések, ahol maszk vagy védőszemüveg fedte az arcukat. Leia összeszűkítette a szemét.

– Maguk meg mi a fenét kerestek itt?

– Maga így beszél az üzlettársaival? – kérdezte Emala, hangjából megbántottság érződött. – Mi tényleg örülünk, hogy látjuk.

Csubakka kimászott a terepsiklóból és morgott egyet, amit 3PO majdnem teljesen helyesen így fordított:

– Csubakka hálás volna, ha nem erőltetnétek ezt az egészet.

Jula a homlokát ráncolva nézett Leiára, és megkérdezte:

– Maguk ismerik őket?

– Ismerjük egymást – felelte mélyet sóhajtva Leia. – De nem vagyunk üzlettársak.

– Ez nem igaz, kedvesem! – Grees megállt, és csípőre tette a kezét. – Ugyanis Han Solo megmentett bennünket, és most… – Csubakka felkapta Greest, és az arca elé emelte, miközben ugyanazt a kérdést tette fel neki, mint Leia.

– Találkoztatok Hannal? – fordított a droid.

– Hát nem éppen ezt mondtam? – hörögte Grees, eközben megragadta Csubakka mindkét hüvelykujját, és megpróbálta – sikertelenül – hátrafeszíteni őket. – Ha hagynád, hogy befejezzem…

– Hol? – Leia az övénél fogva ragadta meg a squibet. – Mikor?

– Addig nem mondunk semmit, amíg ez a szőrcsomó le nem teszi – jelentett ki Emala, majd Leia elé lépett és meglökte. – Nem volna rossz, ha emlékezne rá, hogy a festmény jelenleg a mi tulajdonunkban van.

– Micsoda? Mit…? – Leia rájött, hogy az a taktikájuk, hogy eltereljék a figyelmét, és inkább visszafogta magát. Legyintett egyet, és hozzátette: – Mindegy, ezt majd később megbeszéljük. Hol van Han?

Emala és Sligh egymásra néztek, önelégülten elmosolyodtak, majd mindketten bólintottak.

– A Taszken Labirintusban tette helyre a dolgokat – közölte Emala.

– Visszatartottuk a birodalmiakat, hogy ő tovább mehessen a festményért – közölte Grees szélesen vigyorogva. – Nem akartuk, hogy egyedül menjen, de nem tudtuk utolérni.

– Legutóbb, amikor láttuk, lángoló pontként robogott a Nagy Fennsík felé – tette hozzá Sligh. – Nagyon komoly suhanója van.

– Solo tábornok is itt van? – kérdezte Jula.

– Solo kapitány már nem tábornok – válaszolta 3PO. – Akkor mondott le a rangjáról, amikor…

– Biztos vagyok benne, hogy Jula nagyon jól ismeri a történetet, 3PO – szakította félbe Leia. Most a legkevésbé arra volt szükség, hogy elmeséljék Gavin Darklighter édesapjának a Hapan-incidenst. – Az egész galaxis ismeri.

Jula kiérdemelte Leia örökké tartó háláját azzal, hogy mogorva tekintettel bólintott.

– Még jobban is, mint kellene – mondta 3PO-ra pillantva. – Han Solo számomra mindig is Gavin tábornoka lesz.

– Nagyra fogja értékelni, ha ez eljut hozzá – felelte Leia. – Meg tudná nekem mondani, hogy milyen nehéz lehetett eljutnia a Nagy Fennsíkról Anchorheadbe az elmúlt éjszaka? – Jula megpróbálta leplezni a rémületét azzal, hogy az erőtér felé pillantott, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy túljárjon Leia eszén – főleg nem most, hogy a válaszon ilyen sok múlhatott. Leia megragadta Jula karját. – Ugye, nem sikerülhetett?

– Nem, nem sikerülhetett – válaszolta Jula. – Senkinek sem. Legutoljára azt hallottuk Anchorheadből, hogy azt tanácsolták az úton lévőknek, hogy keressenek menedéket, és próbálják meg úgy átvészelni a homokvihart. Senki sem érkezett a városba azóta. – Leia nem akarta megkérdezni, hogy mennyire biztos ebben, és nem akart arról sem beszélni, hogy senki sem olyan szerencsés és leleményes, mint Han. Tudta, hogy a férje nem ért el Anchorheadbe. Már akkor tudta, mielőtt ideértek. Leia visszaült a terepsiklóba, és oda akart nyúlni a térképhez, de Csubakka megelőzte, és máris behívta a környék képét. Leia Julára nézett.

– Kaphatnánk egy kis vizet és néhány energiacellát?

– Nem! – tiltakozott Jula, közben behajolt a siklóba, és a kezét Leia karjára tette. – Nem engedem, hogy ezt tegyék.

Leia a zsebébe nyúlt, és elkezdett előhúzni néhány kreditet.

– Természetesen boldogan kifizetem…

– Ezzel megbántja a házigazdáját – figyelmeztette Jula. – Ami azt jelenti, hogy könnyen egy sarlakk barlangjában végezheti…

– Ezt nem értem – felelte Leia a homlokát ráncolva.

– Szerintem igenis érti – állította Jula, majd elővett egy távirányítót a zsebéből, és az erőtér felé tartotta, amitől az azonnal aranyszínűvé és átlátszatlanná vált. – Nem engedem ki magukat ebben a viharban, még akkor sem, ha Hanról van szó.