Tizenkettedik fejezet

Bár egy sikló és egy robogó is be volt zsúfolva a hátsó raktérbe, az utastérben pedig hat pótülést és egy sor extra szenzort rögzítettek mágnesek segítségével a padlóhoz, a Darklighter család tehersiklója így is elég nagy volt, hogy az egész csapat kényelmesen elférjen rajta. A jármű elég nehéz is volt ahhoz, hogy az egyre ritkuló széllökések ne dobálják összevissza, ezért miután a szélsebesség száz kilométer/óra alá csökkent, Jula mindenkit beszállított, és azonnal útnak indultak. Jula és Silya a vezetőfülkében tartózkodott. Viselkedésük senkinek sem szúrhatott szemet, hiszen úgy tűnt, hogy pontosan azt tették, amit egyébként ilyenkor szoktak: párafarmerek voltak, akik a vihar túlélői után kutattak. Leia és a többiek az elülső raktérben foglaltak helyet. A raktér hűtött volt, hogy a friss zöldségfélék megőrizzék a minőségüket, ezért mindenki reszketett, miközben a passzív szenzorok jeleit figyelték.

Amikor Leia már több mint két órát eltöltött a jéghideg raktérben a hubba-tök pézsmaillatát szagolva és az optikai szenzoron keresztül a kopár sivatagot bámulva, kimerült volt, és rettenetesen unatkozott. Ismerte az érzést, hiszen hasonló élményekben volt része bizonyos katonai küldetések során is, amelyekben még a felkelés során vett részt. Volt valami azokban a csata előtti hosszú utazásokban, amitől a katonák elcsendesedtek, és még a legbeszédesebb, legvidámabb teremtmény is elkomorodott és magába zárkózott. De most nem harcolni mentek, ezért nem azon gondolkodtak, hogyan fognak reagálni az összecsapásra és az azzal járó felfordulásra, hanem azon, vajon mit fognak találni, amint elérik az elsődleges keresési zónát, vagyis azt a legyező formájú, sivatagos területet, ahol Jula számításai alapján a legnagyobb valószínűséggel bukkanhatnak Han nyomára. A squibek egy hosszú listát állítottak össze azokról a helyekről, ahol Han menedéket kereshetett a vihar elől, és kidolgoztak egy alapos keresési algoritmust, amelynek révén átkutathatták az egész medencét. Azt persze nem tudhatták, hogy találnak-e egyáltalán bármit.

A zónát közös ötleteléssel vázolták fel annak alapján, hogy Han nagyjából hol lehetett, amikor hírt adott Kitster balesetéről és a homokkúszóról. Azonban olyan kevés információval rendelkeztek, hogy a baleset helyszíne akár Mos Eisley külvárosában is lehetett volna. Most, hogy a vihar lassan elvonult, a kommunikációs forgalom is kezdett helyreállni. Leia mégis ellenállt a kísértésnek, hogy megpróbálja elérni Hant az adó-vevőjén keresztül. Néhány birodalmi kémhajó már elkezdte átfésülni a sivatagot a magasból, miközben nyilvánvalóan minden kommunikációs csatornát lehallgattak, és minden jelet kielemeztek annak érdekében, hogy a Killik alkony tolvajának a nyomára bukkanjanak.

Han és Leia katonai zavaróegységeket használtak az adó-vevőiken, ezért egy helyi tehersiklóból induló adás biztosan felkeltette volna a birodalmiak figyelmét, és rájuk küldtek volna egy rohamosztagos egységet. Leia ismét megpróbálta elképzelni, hogy Han Anchorheadben várakozik, miközben Gizer sört iszik, és az ujjaival dobol az asztalon. A kép azonban újból elillant, és ezúttal még halványan sem látta a félig eltemetett suhanót. Tompa sivítást hallott a távolból, ezért összevonta a szemöldökét és a mennyezetre emelte a tekintetét. Csubakka kérdést mormogott.

– Nem hallottad? – kérdezte Leia.

– Mit nem hallott? – követelőzött Sligh, és azonnal gyanakodni kezdett. Leia oldalra döntötte a fejét. Egyértelműen sivítás volt.

– TIE-vadászok. – A squibek először egymásra, majd a vukira néztek. A vuki széttárta szőrös karjait, és megvonta a vállát. Jula hangja hallatszott a belső hírközlőből:

– Hagyjátok a szenzorokat ott hátul. Van itt… – Fülsiketítő sivítás hallatszott a sikló teteje felől, amint egy TIE repült át fölötte, hogy közelebbről megvizsgálja. Közben tompa, erős morajlás is hallatszott a távolból. Leia a mennyezet felé pillantott, és megkérdezte:

– És ezt hallottad? – A squibek szőre felborzolódott, Csubakka orra pedig izgatottan remegni kezdett.

– Én egyértelműen hallottam – mondta 3PO. A tehersikló lassulni kezdett, Silya pedig így szólt:

– Az lesz a legjobb, kedveseim, ha rátérünk a Hullazsák-hadműveletre. Úgy tűnik, hogy az egyik csapatszállító ledobott egy felderítőosztagot.

Csubakka leeresztett a plafonról egy hatalmas ponyvát, a szenzoros felszerelést pedig egy mattra festett, sötét színű fallal takarták el. A squibek az ajtó közelébe húztak egy hullazsákot, és mindhárman belemásztak. Leia a saját zsákjába bújt, Csubakkának viszont egy zsák nem volt elég: az egyiket a lábára, a másikat pedig a felsőtestére húzta. Mindnyájan készenlétbe helyezték a fegyvereiket, de vigyáztak rá, hogy továbbra is rejtve tartsák őket. C–3PO, miután lekapcsolta a raktár világítását, utolsóként foglalta el a pozícióját. Ezután kikapcsolta magát, a teste csörömpölve verődött a raktár ajtajához. Pár perccel később a sikló megállt. Bár a fal miatt csak tompán lehetett hallani, de Leia így is ki tudta venni a belső hírközlőn keresztül, amint Jula egy rohamosztagossal beszélt.

– Anchorheadi Önkéntesek? – A sikló oldalára erősített mágneses táblán szerepelt ez a felirat.

– Keresés és mentés – magyarázta Jula. A háttérben a szél süvítése, valamint a homokszemcsék kopogása a plasztoid páncélon ugyancsak kivehető volt. – Ugye, észrevették a vihart?

– Természetesen! – válaszolta a rohamosztagos. – Mi járatban vannak?

– Az imént mondtam el – vágta rá ingerültséget színlelve Jula. – Nézzen a járgány oldalára. Keresés és mentés. Túlélők után kutatunk.

– Errefelé egyet sem fognak találni – válaszolta a rohamosztagos.

– És mi van azzal a nagy suhanóval? – követelte Jula. – Valakinek ide kellett repülnie vele.

– Az nem a maguk dolga – mondta a rohamosztagos. – Eddig hány túlélőt találtak?

– Annyit, amennyit máskor – válaszolta közönyösen Jula. – Egyet sem.

– Senkit?

– Igazából a roncsok miatt vagyunk itt – vette át a szót Silya, hangja kedves volt, de kissé reszketős. – A mentés kifejezés egy kissé túlzás.

– Micsoda? – csattant fel a rohamosztagos. – Na, mindegy. Nyissák ki a rakteret! Ellenőrzés következik!

A hírközlő elhallgatott. Leia magában káromkodott, majd kidugta a kezét a hullazsákból a cipzáron keresztül, és kinyitott egy szagkapszulát, amit egyébként a párafarmerek szoktak használni abból a célból, hogy kiűzzék a profoggokat a fészkeikből, amennyiben ezek a kis rusnya szerzetek a hidroponikus kamrák közelében kezdtek el ásni. A szag majdnem olyan volt, mint egy bomló emberi holttesté, és elég undorító volt ahhoz, hogy elriassza a birodalmiakat a rekesz alapos átvizsgálásától. Leia visszazárta a hullazsákját és visszatartotta a lélegzetét. Azt kívánta, bárcsak örökké kibírná lélegzetvétel nélkül. A raktér ajtaja halk sziszegéssel kinyílt, és 3PO ráesett a rohamosztagosra. A férfi káromkodott egyet, a droid pedig leesett a padlóra, és eltorlaszolta az ajtónyílást – pontosan úgy, ahogy tervezték. Leia hullazsákja azonnal elkezdett felmelegedni, amint a forró sivatagi levegő beáramlott a raktérbe.

– Sajnálom – mondta Jula. – A rakományunk biztosan elmozdult. A szélrohamok még mindig nagyon erősek.

– Ez a szag! – fakadt ki a rohamosztagos. A sisakba szerelt levegőtisztító berendezés nem volt elég erős ahhoz, hogy teljesen kiszűrje a bűzt a levegőből. A birodalmi a hangja alapján igen torz arcot vághatott. – Mi a fene ez?

– Mégis mit gondol? – vágott vissza Jula. – Találtunk pár alakot, miközben a környéken portyáztunk…

– Azt hittem, hogy roncsokat keresnek.

– Persze, de közben találtunk egy csomó holttestet is – mondta Silya. – Azt gondolta, hogy csak úgy otthagyjuk őket, ahol meghaltak?

– Ráadásul – tette hozzá Jula – néha jutalmat is kapunk értük.

A rohamosztagos egy pillanatra elhallgatott. Leiának levegőt kellett vennie, és különösen hálás volt Silyának, amiért öklendezés elleni szirupot itatott velük, mielőtt elindultak a párafarmról. Bár a bűzt nem enyhítette, de legalább a saját testével nem kellett küzdenie, hogy csendben maradjon.

– Találtak néhány emberi holttestet is? – kérdezte a rohamosztagos.

– Csak egy párat – válaszolta Jula. – Ha van valaki, akit keresnek, másszon be nyugodtan…

– Arra nem lesz szükség – vágta rá gyorsan a rohamosztagos. – Egy Kitster Banai nevű férfit keresünk. Itt egy holo…

– Kösz, nem kell – szólt közbe Jula. – Ismerem Kitstert. Miből gondolja, hogy odakint találja? Ő nem az a fajta…

– Most én kérdezek – szakította félbe a rohamosztagos.

– Természetesen, amennyiben ezt akarja – hadarta Jula, és válaszra sem várva feltett egy újabb kérdést. – Na és mi van azzal a fickóval, aki azzal a suhanóval tartott valamerre arrafelé? – Leia szíve olyan erősen kezdett verni, hogy majdnem lemaradt Jula következő kérdéséről. – … átvegyem maguktól? Egy holttest nagyon gyorsan elkezd bomlani ebben a forróságban. – Egy holttest! Leiának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne üljön fel. Ha a birodalmiak továbbra is Banait keresik, de találtak egy holttestet, akkor az csak… még a gondolattól is reszketett. De ha tényleg Hant találták meg, őt sem akarta itt hagyni. Nem hagyhatta, hogy imádott férje teste egy csapat…

– Nem találtunk holttestet – mondta a rohamosztagos. – Maguk láttak errefelé halottakat?

– Olyan közel egyet sem találtunk, hogy a suhanó pilótája lehetett volna – válaszolta Jula. Leia újra lélegezni kezdett. Még mindig volt remény. Han valahol odakint volt a Tatuin sivatagában, miközben TIE-vadászok és egy sereg rohamosztagos loholt a nyomában, de ezek nem voltak annyira rossz esélyek. Han Solo esetében semmiképpen.

Jula tovább beszélt:

– Ezek itt mind a fő közlekedőfolyosó környékéről vannak. Szóval… mi a tervük a suhanó roncsaival?

– Semmi köze a Birodalom terveihez, farmer! Tud valamit squibekről? – Jula hangja sértődöttségről árulkodott.

– Miért, mi van velük?

– Begyűjtöttek néhányat?

– Sguibeket? Á, dehogy! Soha nem jár értük jutalom.

A rohamosztagos egy pillanatig csendben maradt, majd ezt kérdezte:

– Biztos benne, hogy nincsenek magánál squibek?

– Nézze, tudom, hogy néznek ki a squibek – válaszolta Jula. – Ha nem hisz nekem, másszon be, és nézzen körül. Odabent senki nem fog ellenkezni magával.

A rohamosztagos hangja eltompult, ahogy megfordult, és csikorgó léptekkel a tehersikló hátulja felé sétált.

– És mi van a hátsó raktérben?

– Roncsok – közölte Jula, és a rohamosztagos után indult, de a raktár ajtaját nyitva hagyta. – Mit is mondott, hány squibről van szó?

– Nem mondtam semmit. – A hangok még tompábbá váltak. – Miért?

– Azért, mert találtam egy suhanót, ami esetleg érdekelheti – közölte Jula. – Három kis ülése volt, ami esetleg…

A hangok annyira lehalkultak, hogy már nem lehetett érteni őket, de Leia nem bírta tovább, hogy nem láthat semmit. Éppen csak annyira húzta le a hullazsák cipzárját, hogy óvatosan kinézzen. Az alig negyven kilométer per órás szél által sodort porfelhőkön túl öt rohamosztagos őrködött Han versenysuhanója körül. A jármű az oldalán feküdt, félig egy homokdűne oldalába temetve, és a pilótafülke tele volt homokkal. A suhanó ugyanarra az oldalára dőlve és ugyanolyan szögben feküdt, mint abban a látomásban, amit Leia a terepsiklón látott. A dűne is pontosan addig a magasságig fedte a hajtóművet. A fúvókából a homok ugyanolyan legyezőformában ömlött ki, és pontosan ugyanaddig borította be a pilótafülkét. Ugyanaz a viseltes sarok látszott ki az ülésből. Nemcsak nagyjából, hanem pontosan.

Nem lett volna értelme tagadni – Leia nemcsak képzelte az egészet, nem hallucinált. Valódi Erő-látomása volt. Nem lepődött meg túlságosan. Már régen rájött – akkor, amikor Luke elárulta neki az igazságot az apjukról –, hogy azok a különleges diplomatatulajdonságok, amiket korábban csupán intuíciónak gondolt, valójában a benne szunnyadó Jedi-képességek felvillanásai voltak. Újra eszébe jutott a Falcon fedélzetén átélt látomása. Megérintette az Erőt, éppen úgy, ahogyan Luke mondta. De vajon minden másban is igaza volt? Vajon ő is ugyanúgy veszélyben van, mint Han?

Jula Darklighter alakja újból feltűnt, mögötte a rohamosztagosok parancsnoka és két további kísérő lépkedett. Mindhárman csatlakoztak a versenysuhanó körül őrködő társasághoz. Jula kétszer körbesétálta a roncsot, leguggolt a szélnek kitett oldalon, és a homokot bámulta. A parancsnok odament hozzá, és kérdezett tőle valamit, amit Leia nem értett. Jula megrázta a fejét. A rohamosztagos viszont választ követelt. A farmer megvonta a vállát, a földre mutatott, majd maga elé tartotta a kezét és egy vonalat rajzolt a szélbe, a horizont felé. A parancsnok maga köré hívott öt rohamosztagost, és először a földre, majd ő is ugyanabba az irányba mutatott. A rohamosztagosok bólintottak, felszálltak a robogóikra, és útnak indultak a szél irányában. Jula megfordult és kérdezett valamit, amire a rohamosztagos határozott fejrázással válaszolt. A farmer széttárta a karját, és elindult a tehersikló felé, a parancsnok pedig szorosan a nyomában lépdelt.

– … a Birodalom hálás a segítségéért, polgár – mondta a tiszt. – És ha lát valahol homokkúszókat vagy javakat, azonnal jelentse őket.

– Ez csak természetes – felelte Jula kissé gunyoros hangon. – De sokkal jobban figyelnék, ha megengedné, hogy magammal vigyem a roncsot.

– Már megmondtam, hogy parancsot kaptam rá, hogy további vizsgálat céljából megőrizzem a roncsokat. Ismeri a szolgálati azonosítómat. Keressen meg, miután közöltem a feletteseimmel, hogy milyen segítőkész volt. Lehet, hogy megkaphatja tőlük a roncsokat, miután végeztek a vizsgálatokkal.

Jula megállt a sikló mellett, és felnyúlt az ajtónyitó panel felé.

– Ha ez az egy módja van.

– Igen. Az egyetlen módja. A feletteseim biztosan sokkal kedvezőbb elbírálásban fogják részesíteni a kérvényét, ha megtudják, hogy segített nekünk megtalálni azt a homokkúszót.

– Biztosan így lesz – felelte Jula, és megnyomta a panelt. Az ajtó sziszegve bezáródott, és a tehersikló folytatta útját. A raktérben hangos zörgés lett úrrá, amint Leia és a többiek kimásztak a hullazsákokból.

– Ez a bűz! – hüledezett Emala. – Néha azt kívántam, bárcsak tényleg halott lennék.

Újra aktiválták a raktér világítását, és Leia rögtön a hírközlőhöz lépett.

– Jula, az Han suhanója volt.

– Igen, rájöttem – válaszolta Jula. – Bölcsen tette, hogy otthagyta, szóval ne aggódjon miatta.

– Persze, eszemben sincs! – felelte Leia ugyanazt a cinikus hangszínt használva, mint amit Jula a rohamosztagossal. – De honnan tudja?

– Csak tudom – mondta Jula. – A roncs mellett volt egy birodalmi helyzetjelző szonda, de Hannak volt annyi esze, hogy egy darabban hagyta. Vagyis nem akarta, hogy megtalálják.

– Ami azt jelenti, hogy nem volt kétségbeesve – tette hozzá Silya. – Ha valaki igazán szomjas lesz, akkor azt akarja, hogy minél hamarabb megtalálják.

– Rendben – mondta Leia. – Mit talált a földön, ami miatt a rohamosztagosok továbbálltak?

– Semmit. – Leia egy kicsit várt a magyarázatra, de amikor Jula semmit nem mondott, megkérdezte:

– Akkor hová küldte őket?

– Sehová.

– Jula a bolondját járatta velük – sietett a segítségére Silya. – Elhitette velük, hogy látott valamit, amit ők nem. Aztán egyszer csak ők is látni kezdték, és elmentek.

– Nem voltak túl eszesek, még ahhoz képest sem, hogy rohamosztagosok – tette hozzá Emala.

– Mindenki tudja, hogy a szomjas ember soha nem megy ki a szélbe – bölcselkedett Sligh.

– Az igazat megvallva én nem tudtam – mondta Leia. – De van benne logika. De akkor mit talált, Jula?

– Inkább mit nem találtam – felelte a férfi. – Ugye azt mondta, hogy Ulda felszerelt egy elektronikus térképet a suhanóra?

– Így van.

– Nos, már nem volt ott. – Csubakka, aki eddig azzal volt elfoglalva, hogy a squibeknek segített visszahelyezni a ponyvát a mennyezetre, nyugtalanul morgott valamit. 3PO, aki egy kissé még mindig vontatottan beszélt az újraindítása óta, készségesen tolmácsolt.

– Csubakka nem érti, hogy ez az információ miért fontos. Ha nem tudjuk, hogy hová akart eljutni…

– Bármekkora összegben lefogadom, hogy a Java-pálya felé tart – szakította félbe Sligh.

– Mekkora összegben? – kérdezte Jula.

– Jula! – korholta Silya. – Ne akarj nyerészkedni! Egyébként északra vagyunk tőle, Grees.

Erre mindkét squib férfi lelapította a fülét, Emala pedig kuncogott. Grees rávicsorgott Emalára, és megkérdezte:

– Te a Bantha-lyukakra gondoltál?

– Én biztosan odamennék – mondta Jula. – Mit gondolsz?

– A Sarlakk-kertben sokkal több minden lenne – válaszolta Sligh.

– De Han nem Mos Espából származik – mutatott rá Silya. – Nem ismeri a Szerzetes Kútját. – Leia a vukira nézett, aki csak a fejét rázta. Ha Csubakka soha nem hallott erről a helyről, akkor nagy valószínűséggel Han sem ismerte.

– Én a Bantha-lyukakra szavazok – jelentette ki Leia. – Kút ide, kút oda, Han biztosan nem menne egy olyan helyre, aminek sarlakk van a nevében! – A sikló orra egy kissé megemelkedett, amint elindultak.

– Kapcsoljátok be a szenzorokat! – adta ki az utasítást Jula. – A birodalmiak tudják, hogy itt fogunk keresgélni, ezért biztosan nem fognak gyanút, ha észrevesznek bennünket. Közben pedig talán találunk valamit, ami nyomra vezet.

Csubakka és a squibek munkához láttak. Leia felkapott egy elektro-távcsövet, és kinyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy tisztán lásson. Bár a vihar már elvonult, a szél még mindig elég erős volt ahhoz, hogy felkavarja a homokot, ami körülbelül száz méterre csökkentette a látótávolságot a sivatag felszínének közelében. Az ég viszont tiszta volt és sötétkék, szinte ibolyaszínben ragyogott. Az egyik ikernap már majdnem lenyugodott a szabálytalan csúcsokból álló távoli hegyvonulat mögött, miközben aranyszínű napsugarak pazar játékával gyönyörködtette őket. Leia a lehető legszélesebb látómezőt állította be az elektro-távcsövön, és miközben bármit megadott volna, hogy a Tatuin rideg szépsége helyett megpillanthassa a férjét, elkezdte pontról pontra átvizsgálni a gyöngyházfényű horizontot. Éles szélű, sötét árnyék után kutatott, amit egy ember, vagy valamilyen földön fekvő felszerelés vetett. Miközben Leia a távoli horizontot fürkészte, felidézte Han arcát, abban bízva, hogy a képe majd egy Erő-látomást hív elő, ami támpontot nyújt ahhoz, hogy rátaláljon a férjére. Az egyetlen, amit látott, az volt, hogy a kép folyton átalakult: a szemtelen, de nagyon is szerethető csirkefogó megmenti őt a Halálcsillagon; az önelégült hősszerelmes, amint rövidesen karbonitba ágyazzák; és az összezavarodott udvarló, amint éppen felajánlja, hogy inkább lelép, csak hogy ő együtt lehessen… a testvérével. Csubakka leült mellé, a feje fölött bámult kifelé, és két mancsát a vállára tette. Olyan nehezek voltak, mint egy-egy telepakolt hátizsák, de Leiát nem zavarta a súly. Bármilyen nagyok voltak a mancsok, rendkívül megnyugtatóan hatott rá az érintésük, és tudta, hogy a vuki legalább annyira aggódik Hanért, mint ő maga.

Csubakka javaslatot mormogott.

– Éppen azt próbálom – válaszolta Leia. – De az Erő és én jelenleg nem igazán vagyunk egy hullámhosszon.

Csubakka megszorította a vállát és kedvesen hörgött.

– Nincs rendben, Csubi – válaszolta Leia. – Én rángattam bele ebbe Hant. Ezért nekem kell megmentenem. Tartozom neki ennyivel. – Leia újra a szeme elé emelte az elektro-távcsövet, és a horizontot figyelte. A sikló egyszer csak elfordult, és Leia közvetlenül a hegyeket látta. A szél teljesen lecsillapodott, és a homok leülepedett, ezért a több száz méternyi homokos sivatag után a távolban remegő barna szurdokok és csipkés sziklaszirtek labirintusa vált láthatóvá, közöttük több ezer hatalmas barlang sötét nyílása ásítozott.

– Ezek a Bantha-lyukak? – kérdezte Leia.

– Ráhibázott! – közölte Emala, és megjelent a hercegnő mellett, majd lábujjhegyen állva felnyúlt, hogy elmozdítsa az elektro-távcsövet. – Keressen inkább köröző urusaikat vagy skettókat az égen!

– Miért, mik azok?

– Dögevők és vérszívók. – Grees meg sem próbált tapintatosan válaszolni. A squibek valószínűleg nem is ismerték ezt a fogalmat. – Ha a levegőben köröznek, az jó jel.

– És mi van akkor, ha a talajon látom őket?

– Azt ne akarja! – felelte Sligh. – Emala feladata lesz a földet figyelni.

Az útjuk a hegyek előtt vezetett tovább. Egy alkalommal három TIE-vadász tett egy kört fölöttük, hogy közelebbről is megvizsgálják a tehersiklót. Leia egy pillanatra összetévesztette őket az urusaikkal, de mire odaszólhatott volna Julának, hogy állítsa meg a siklót, a vadászgépek már el is sivítottak felettük. Ekkor amiatt kezdtek aggódni, vajon a vadászgépek fel voltak-e szerelve olyan érzékelőkkel, amik esetleg kiszúrhatták a részben nyitott ajtót, de mivel a gépek nem tértek vissza, végül mindenki megnyugodott. Mindössze öt perccel később Leia felfedezett egy csapat bőrszárnyú lényt, amelyek egyik szurdok falában tátongó hasadék előtt köröztek. A teremtményeknek hatalmas vörös szemük, szabálytalan fogakkal teli, zöldes-arany bőrfodrok által félig eltakart csőrük, valamint a fejük mögül legyezőszerűen kiterülő tarajuk volt. Náluk undorítóbb repülő lényeket Leia még soha életében nem látott. Alighogy észrevették a nagy siklót, alacsonyabbra ereszkedtek, és szűkebb köröket írtak le láthatatlan prédájuk fölött.

– Állj! – kiáltotta Leia, és a szurdok irányába mutatott. Az elektro-távcső nélkül a lények úgy néztek ki, mintha csak flitnatok lettek volna. – Ott, abban a szurdokban!

– Urusaik – jelentette Emala.

– Látom őket! – közölte Jula, és a szurdok bejárata felé fordította a siklót. – Megfordulok, és megpróbálom olyan közel vinni az ajtót ahhoz a hasadékhoz, amennyire csak tudom.

Néhány pillanattal később rettenetes dörömbölés hallatszott a sikló teteje felől.

– Lőnek ránk! – jajongott 3PO. – Végünk van!

– Ezek csak sziklák, te fémagyú! – tájékoztatta Grees. – Az urusaik védeni próbálják a prédájukat.

A squibek a kezükbe vették a sugárvetőiket. Leia és Csubakka ideges pillantást vetettek egymásra, és ők is előhúzták a saját fegyverüket. A dörömbölés folyamatos mennydörgésszerű robajjá erősödött, és horpadások kezdtek megjelenni a plafonon. Leia megkérte C–3PO-t, hogy majd emlékeztesse rá, hogy küldjön Darklighteréknek annyi kreditet, amiből vásárolhatnak maguknak egy új tehersiklót. Végül Jula megfordította a siklót, és egy száz méter magas sziklafal előtt állt meg. A fal olyan meredek és sima volt, mint egy coruscanti toronyház oldala, de középtájon egy körülbelül egy méter széles hasadék nyílt rajta, amit Leia már messziről észrevett. Bár a raktár ajtaja csupán résnyire volt nyitva, Leia mégis érezte, hogy enyhe szellő áramlik ki a hasadékból – ami nem volt ugyan kifejezetten hűvös, de nem volt annyira forró sem, mint a környező sziklák. Nyilvánvaló volt, hogy a hasadék valójában egy homokkal teli szurdok, ami hosszasan kanyarog a hegyek gyomra felé. Mivel már mindkét nap a horizont alatt tartózkodott, a nyílás sötétnek és kellemetlennek tűnt. A squibek szorosan egymás mellé álltak Leia és Csubakka előtt.

– Ezt majd mi megoldjuk – ajánlotta fel Grees.

– Ti pedig tartsátok távol az urusaikat – tette hozzá Sligh. Csubakka morgott, Leia pedig megrázta a fejét.

– Semmi esetre sem vagyok hajlandó itt maradni – mondta Leia. – A férjemről van szó.

– Mi ezt már alaposan átgondoltuk! – vágott vissza Emala. – A vuki három lépés után beszorulna a hasadékba, maga pedig ne is számítson arra, hogy megvárjuk, ha Hant esetleg egy krayt-sárkánykölyök tartaná fogva!

– Bízza ezt a squibekre, kedvesem! – hallatszott Silya hangja a hírközlőből. – Ők sokkal gyorsabbak, és a gyorsaság most döntő fontosságú! – Csubakka végül beleegyezően morgott – és megfogta Leia karját, hogy semmiképpen se csináljon butaságot. Grees rácsapott az ajtónyitó panelre, majd mindhárman belevetették magukat a hasadékba. A szurdok szélei mentén kúsztak, egyik faltól a másikig ugrándoztak, és alkalmanként a földből kiálló szikladarabokról vetették le magukat a mélybe. Hangos kopogás és csattogás hallatszott, ahogy az urusaik követték őket a hasadékba, és ököl nagyságú köveket dobáltak rájuk. Leia és Csubakka tüzelni kezdett az ajtóból. Egy másodperc alatt három lényt is lelőttek, és a bombázás hirtelen abbamaradt. Ezután már csak akkor kellett tüzelniük, amikor egy-egy lény elhúzott a hasadék fölött, hogy felmérje a helyzetet. Pár perccel később különös károgás hallatszott a szurdok mélyéről, majd a squibek mérgesen vitatkozni kezdtek.

– Han? – kiabálta Leia, és megpróbált bemenni a hasadékba, de Csubakka megfogta, és olyan erővel tartotta, hogy Leia meg sem próbált ellenkezni vele. – Mi folyik ott? – Ismét csak a különös károgás, majd a squibek hangja hallatszott. – Grees? Sligh? – kiáltotta Leia. – Van ott valaki? – Csubakka is hangosan üvöltött, mire Sligh végül megjelent, gyors ugrásokkal faltól falig pattogott. A füle lelapult, és bundája nedves homokkal volt teleszórva. Ezúttal még a vuki sem tudta Leiát visszatartani. Kiugrott a tehersiklóból, és elkezdte beszuszakolni magát a homokos hasadékba.

– Mi a helyzet? – követelte. – Történt valami probléma?

– Probléma? – ismételte Sligh. – Az a probléma, hogy a párja olyan, mint egy hutt! Kizárólag a kreditekre tud gondolni!

– Kreditekre? – Leia megtorpant, és megpróbálta kitalálni, hogy Sligh vajon mire utalhatott. Aztán rádöbbent, hogy mi történt. Ha Han képes a pénzről vitatkozni, az azt jelenti, hogy életben van – sőt öntudatánál van, és elég határozott ahhoz, hogy ne lehessen becsapni. Leia érezte, hogy az elmúlt huszonnégy óra során felgyűlt feszültség egy pillanat alatt távozik belőle, és a helyén keletkező űrbe hirtelen minden olyan érzelem beömlött, amit eddig elfojtott: zavarodottság, bűntudat, harag. Akár egy elszabadult reaktormag, Leia a másodperc töredéke alatt elérte a robbanáspontot, és az indulat olyan sebességgel és erővel tört fel benne, hogy őt magát is meglepte. – Ide figyelj! – kiabálta, és egy mozdulattal lerántotta Slighot a hasadék faláról, majd figyelmen kívül hagyva az ormány alól kivillanó tűhegyes fogakat, az arca elé emelte a squibet. – Bármennyit hajlandó vagyok fizetni, csak hozzátok ide a férjemet! Most!

Egy squibet azonban nem volt könnyű megfélemlíteni, még Leiának sem. Sligh egykedvűen nézett vissza rá, majd lassan odanyúlt a hercegnő kezéhez, és egyenként lefejtette az ujjait a nyakáról.

– Az… emberek… és… az… átkozott… pénz! – morogta, azzal hátrahajtotta Leia hüvelykujját, és leugrott a homokba. – Miből gondolja, hogy elfogadnék egy kreditet is? Most mélyen megbántott!

Leia zavarában összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor ez nem…

– A pénzről szól? Csak egy java számítana fel egy szép kis összeget egy üzlettárs életének a megmentéséért – jelentette ki Sligh, majd megfogta Leia kezét, és elindult a hasadék mélye felé. – Han azt hitte, hogy eladtuk. Nem hajlandó megmozdulni, amíg meg nem látja magát. – Körülbelül ötven méternyi, sziklákkal teleszórt hasadékon botorkáltak keresztül, mire végül megpillantották Hant. Emala ölében feküdt, miközben Grees vizet csöpögtetett kicserepesedett szájára. Rettenetesen legyengült állapotban volt, a szabad bőrfelületei vörösre égtek, az arca beesett volt, karikás szemét pedig csukva tartotta. Leia letérdelt mellé.

– Han? – mondta halkan, és megfogta a férje kezét, ami olyan érdes és forró volt, akár a hasadék sziklafala. – Han, ébredj… – Han kinyitotta a szemét.

– Leia, te vagy az?

– Igen, Han, itt vagyok.

– Biztos?

– Igen, Han. Biztos.

– Akkor jó – suttogta Han, és visszaengedte a fejét Emala ölébe, de magához intette Leiát. – El kell mondanom valamit.

– Hallgatlak – felelte Leia, és közelebb hajolt. Han még lejjebb húzta Leia fejét, hogy a füle közvetlenül a szája előtt legyen, és ezt suttogta:

– A Killik alkony.

– Han, most ne foglalkozz…

– Figyelj rám! Ne szólj a squibeknek. A festmény… – mondta alig hallhatóan Han. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. – A festmény…

– Anchorhead irányába tart – fejezte be Emala a mondatot, és intett a másik két squibnek, hogy fogják meg Han lábait. – Mindenki tudja. – Han kinyitotta a szemét, és gyilkos pillantást vetett a squibre.

– Mindenki tudja? – kérdezte elképedten.

– Persze – válaszolta Grees, miközben felemelte Han egyik lábát. Sligh felemelte a másikat, és hozzátette:

– A homokkúszók mindig megállnak Anchorheadben.