Tizenegyedik fejezet

Leia érezte, hogy jobban kellene érdeklődnie a farm iránt. Például részt kellett volna vennie Jula Darklighterrel és a családjával egy házvezetésen, ahol megmutatták volna neki a fehér falú szobákat, amelyek körbevették a középen elhelyezkedő udvart, miközben neki meg kellett volna tippelnie, hogy melyikben alhatott a bátyja, hogy hol játszott, amikor még kisfiú volt, és hogy hol talált megfelelő helyet arra, hogy kifeküdjön az éjszakai égbolt alá, a csillagokat bámulva arról álmodozzon, hogy egyszer vadászpilóta lesz belőle. Amíg nem járt itt a párafarmon, és nem látta a saját szemével ezt a kopár vidéket, ami Luke gyerekkori otthonát jelentette, Leia egyszerűen nem értette, nem is érthette meg, hogy a testvére milyen szerény körülmények között nőtt fel, és hogy mennyivel keményebb, egyszerűbb és magányosabb volt Luke élete az övéhez képest. Most, hogy itt volt, csak állt és nem győzte csodálni azt az embert, amivé lett… és erősen elgondolkodott azon, hogy vajon mi lett volna őbelőle, ha neki is ilyen szerény körülmények között kellett volna felnőtté válnia. Leiát azonban jelenleg nem érdekelte a párafarm. Nem akart mást, csak ott ülni a felszín fölötti bejárati kupola alatt, bámulni a sárga félhomályt, hallgatni az egész síkságon végighullámzó mennydörgést, nézni a sötét égbolton cikázó homokvillámokat, és csendben könyörögni az Erőnek, hogy véget érjen a vihar – vagy legalább hadd hallja meg Han hangját az adó-vevőből. Az Erő azonban nem hallgatott az imákra.

Az Erő, ez a személytelen hatalom, amit ugyan meg lehetett érinteni, de nem lehetett irányítani, nem törődött az egyéni sorsokkal, és csak azokat szolgálta, akik őt is szolgálták. Az Erő nem menthette meg Hant. Csak Leia lehetett rá képes, de még nem készítette fel magát a feladatra. Rettegett attól, ami belőle is válhat, ha elkezdi használni az Erőt. Hirtelen meghallotta, hogy egy nő köhécsel néhányat a háta mögött, a felszín alatti szintekre vezető lépcsőn tetején. Megfordult és látta, amint Silya Darklighter belép a kis előszobába, kezében egy tálca csípős hubbahéj-teával és tatuini lepénnyel megrakva.

– Lehet, hogy haragszik Julára… ezzel gyakran magam is így vagyok – mondta halkan Silya. Nagyon vékony volt, körülbelül harmad-akkora, mint Jula. A haja ősz volt, az arcbőre ráncos és cserzett, amitől legalább még egyszer olyan idősnek nézett ki, mint amennyire Leia a fia életkora alapján becsülte. – De azt nem tűröm, hogy itt üljön éhesen. Az én házamban biztosan nem.

– Nem haragszom Julára – mondta Leia. Silya kétkedően felhúzta az egyik szemöldökét. – Nos, legalábbis nem kellene haragudnom rá – tette hozzá Leia, és bűnbánóan elmosolyodott. – Tudom, hogy igaza van. De annyira aggódom Han miatt…

– Mindnyájan aggódunk miatta. Még a squibek is keresőrácsokat rajzolgatnak.

– Hát persze. Hiszen biztosan kövér profitot szagolnak.

– Amit jobban tenne, ha odaígérne nekik – felelte Silya, és a falba süllyesztett, széles polcra helyezte a tálcát. – Senki sem ismeri úgy a sivatagot, mint ez a három squib, és mivel a birodalmiak bárhol felbukkanhatnak, nem tudunk kellően nagy keresőcsapatot felállítani.

– Köszönöm a jó tanácsot – válaszolta Leia, és észrevette, hogy csak egy csésze van a tálcán. – Nem akar itt maradni? – Silya elmosolyodva kijelentette:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyedül marad. Én legalábbis mindig egyedül akarok lenni, ha Gavin vagy Jula így felbosszant. Ráadásul, el kell intéznem valamit, mielőtt útnak indulunk. Jula azt mondta, hogy azonnal megkezdjük a keresést, amint a vihar csillapodik egy kicsit. Sőt mivel Han Solót keressük, lehet, hogy még hamarabb indulunk. – Leia azonnal jobb kedvre derült, és bevallotta:

– Nem is tudom elmondani, milyen sokat jelent ez nekem.

– Nincs is rá szükség, kedvesem – mondta Silya, és megtöltötte a csészét. – Mindannyian átestünk már ezen.

– Köszönöm. – Leia átvette a csészét Silyától. – És mi a terv azzal a homokkúszóval? Ne feledjük, hogy Kitster Banai is odakint van.

– Ne foglalkozzon most Kitsterrel! – válaszolta Silya. – A javak gondoskodnak róla, és náluk csak a buckalakók ismerik jobban a sivatagot. Biztonságos helyen fogják leparkolni a homokkúszójukat, és mihelyt a vihar elvonul, elviszik Anchorheadbe.

– Biztos ebben?

– A homokkúszók mindig megállnak Anchorheadben. – Silya megsimogatta Leia csuklóját. – Ne aggódjon. Minden rendben lesz vele… és az ön festményével is. – Leia hunyorgott az asszony hangjában érezhető enyhe szemrehányás miatt, de ellenállt a késztetésnek, hogy felfedje aggodalmának valódi okát, hogy a Killik alkony titkos kódot rejt magában, ami, ha a birodalmiakhoz kerül, az több ezer Új Köztársaság–i ügynök halálát okozná, köztük Wedge Antilles, a Lidérc osztag, valamint az askaji ellenállás tagjaiét. Inkább ezt kérdezte tőle:

– Hogy van most Csubakka? – Amikor Jula elsötétítette az erőteret, a vuki még dühösebben reagált, mint ő. – Remélem, nem kezdett újabb tombolásba.

– Ne aggódjon Csubakka miatt. Jula megkérte, hogy telepítsen egy magnetométert a tehersiklónkba. Amíg a keresésre történő felkészüléssel van elfoglalva, legalább nem ér rá idegeskedni.

– Szeretném én is hasznossá tenni magam – mondta Leia, és felállt. – Nem igazán értek a szenzorokhoz, de önnek szívesen segítenék.

– Még egy szakács a konyhában? – Silya elkomorodott. – Nem hiszem, kedvesem, hogy ez jó ötlet volna.

– Ó… – sóhajtott Leia, és úgy érezte magát, mint aki nerf-burgert rendelt egy ithori banketten. – Akkor gondoskodom 3PO-ról.

– Nem szükséges, kedvesem. A droidja éppen egy olajfürdőt vesz – felelte Silya, és pár pillanatra elhallgatott, kissé zavartnak tűnt, majd bizalmasan folytatta: – Elég hátborzongató, hogy milyen jól kiismeri itt magát.

– Mert már járt itt korábban. Luke nagybátyjáé volt egy darabig.

– Ó hát persze, hogy is felejthettem el?! – válaszolta Silya, és elkomorodott. Tett egy lépést a lépcső felé, majd megállt, és előkapott egy apró adattáblát a zsebéből. – Ha már Larsékról van szó… ezt itt találtuk… az övék lehetett. Helyenként megsérültek benne az adatok, de szerintem érdekesnek fogja találni.

Leia kinyitotta a készüléket, és látta, hogy valójában egy apró kamerából és egy kis képernyőből áll.

– Egy napló? – kérdezte meglepetten.

– Anja, vagyis a lányom találta az egyik páracsapdánál a gombák között a múlt hónapban. Meg akartuk kérni Gavint, amikor legközelebb hazajön, hogy juttassa el Luke-nak. De lehet, hogy jobb volna, ha magára bíznám.

– Természetesen. Ezek szerint valamelyik Larsé volt?

– Azt hiszem – felelte Silya, majd kissé túl hirtelen fordult el és indult el lefelé a lépcsőn. – Csak annyi időre pillantottam bele, hogy lássam, semmi közünk hozzá. Szerintem Luke nem bánná, ha ön belenézne. Legalább megkönnyíti a várakozást. – Leia megvárta, amíg Silya lement a lépcsőn. Egyértelmű volt, hogy többet látott a naplóból, mint amennyit beismert, de kíváncsi volt, hogy miért akarta, hogy ő is belenézzen. Lehet, hogy csak le akarta kötni a vendége figyelmét valamivel. Leia újra elfoglalta a helyét, és aktiválta a naplót. A képernyőn a BEJEGYZÉS felirat jelent meg. Leia kiválasztotta az elsőt, és egy időbélyegző jelent meg az egyik alsó sarokban. A másik sarokban lett volna a dátum helye, azonban csak a „Naptár fájl sérült” felirat volt olvasható. Egy másodperccel később sötét hajú nő képe jelent meg a képernyőn. Apró, hegyes orra volt, barna haját hátul összefogva hordta. Kissé fáradtnak tűnt, arcán aggodalom tükröződött, és vonásai nehéz körülményekről árulkodtak. Kimerültsége ellenére nagyon vonzónak tűnt a szó tatuini értelmében, és csendes méltóságot, valamint végtelen lelki nyugalmat sugárzott, amit Leia a kis méretű kijelző ellenére is egyértelműen érzett. Nem… nem érezte, döbbent rá Leia. Felismerte. Ezeket a tulajdonságokat szinte lehetetlen lett volna meglátni alig két másodperc alatt egy apró elektronikus képen, Leia mégis tudta, hogy a nő ezekkel a jellemvonásokkal rendelkezett. Ugyanúgy érezte őket, mint ahogy Mos Espát is egyre jobban megismerte, és ugyanúgy tudta, mint amikor belépett abba a rabszolgakunyhóba, ahol az apja élhetett gyerekkorában.

Megint az Erő volt a háttérben, és elsodorta őt magával a Skywalker család múltjába.

– Rendben. Lássuk, vajon ki lehetsz? – mormolta Leia, és előrehajolt, hogy még közelebbről tanulmányozza a képet. – Beru néni? – Továbbra is a titokzatos hölgy képe látszott a kijelzőn. A homlokát ráncolva koncentrált valamire. Az ajkai elkezdtek mozogni, de nem jött hang. Leia a maximumra állította a hangerőt… és majdnem elejtette a naplót, amikor kedves női hang kezdett harsogni az apró hangszóróból.

08:31:01

– … ez a vacak még mindig nem vesz fel semmit. – Reszelős hang hallatszott, kissé halkabban:

– Mit csinálsz, asszony? Azt mondtam, hogy takarítsd ki a boltot! A memóriakártyákkal foglalkozz otthon! 

A nő helyét átvette egy óriási kék fejű teremtmény, hatalmas, gonosz szemekkel, az orra helyén tömlőszerű ormánnyal és méretes szájjal, amiben egy pár vaskos agyar foglalt helyet. A hátán lévő apró szárnyaival olyan gyorsan verdesett, hogy azok csak elmosódott foltként látszottak a kijelzőn.

– Ezt meg hol szerezted? – követelőzött a lény. – A tiéd? 

– A memóriakártyákért kapott pénzért vettem – válaszolta a nő. – Azt hittem…

– Azt akarod, hogy eladjalak, amiért nem engedelmeskedsz nekem, mi? – A kijelzőn megfordult a kép, ahogy a lény megfordította a naplót. – Ez a vacak nem ér valami sokat. Nyomás vissza dolgozni, vagy esküszöm…

A kijelző elsötétült – ezzel véget ért az első bejegyzés. Leia belekortyolt a hubba-teába, és kinézett a tomboló viharra. A napló ellenére sem tudta elterelni a figyelmét Hanról. Minduntalan visszatért a gondolatai közé az a látvány, ahogy a suhanó ott fekszik félig eltemetve a homokdűne oldalában, és azon gondolkodott, vajon az, amit lát, a valóságot ábrázolja-e, mit jelenthet, és legfőképpen: hol lehet Han. Az Erő befolyásolta a gondolatait és a megérzéseit, Leia ebben nem kételkedett. De mit akart tőle? A válasz természetesen az volt, hogy semmit. Az Erőnek nincs akarata vagy célja. Egyszerűen csak létezett – legalábbis Luke így magyarázta neki. Ez viszont nem nyugtatta meg Leiát. Nem tagadta, hogy azt a képet, amit látott, az Erőn keresztül látta. Viszont az a tény, hogy még csak nem is sejtette, mi lehet ennek az egésznek a jelentése főleg, hogy fogalma sem volt, mit kellene tennie – őrjítővé tette a várakozást. Egyre csak azon tűnődött, hogy mi áll amellett, hogy Han még életben van, és mi az, ami az ellenkezőjét valószínűsíti. Közben egyre nagyobb lelkiismeret-furdalást és magányt érzett, és egyre jobban mardosta a bűntudat, amiért hagyta, hogy Han egyedül induljon útnak. Leia lenézett a kezében tartott naplóra, amin a MÁSODIK BEJEGYZÉS felirat villogott. Utasította a naplót, hogy folytassa a lejátszást, és újra a nő képe jelent meg a képernyőn. Az asszony ezúttal mosolygott.

19:47:02

– Biztosan örülsz majd, hogy lesz egy felvétel, ami emlékeztet Wattóra, ezért nem töröltem ki az első bejegyzést. Nem olyan rossz gazda ő, és őszintén azt gondolom, hogy néha tényleg hiányoznak neki a csínytevéseid. – Annie, ezt a naplót neked készítem. Tudom, hogy sokáig leszel távol, és hogy néha nagyon magányos leszel. Én is. Azért készítem ezt a naplót, hogy ha egyszer hazajössz, akkor tudd, hogy mindig itt voltál velem. Téged a sorsod a csillagok közé szólított. Igazán nagy dolgokat fogsz véghez vinni a galaxisban, Anakin. Ezt már akkor tudtam, amikor megszülettél. Soha ne hidd azt, hogy hibát követtél el, amikor úgy döntöttél, hogy elhagyod a Tatuint. Bármerre is járj, én mindig veled leszek. Ezt soha ne feledd.

Leia majdnem kiejtette a kezéből a naplót. „Annie” és „Anakin” csakis Anakin Skywalker lehetett, aki régen Watto rabszolgája volt. Ez a nő pedig az anyja… vagyis az ő nagyanyja volt. Leia pillanatnyi szünetet tartott, mély levegőt vett, majd a következő bejegyzésre ugrott. Ismét a nagyanyja jelent meg a kijelzőn, és beszélni kezdett.

19:12:03

– Watto ma rossz hírekkel tért vissza Mos Eisleyből. Azt hallotta, hogy Qui-gon Jinnt megölték egy Naboo nevű bolygón. Arról nem szóltak a hírek, hogy volt-e vele egy fiatal fiú, de nagyon megijedtem, Annie. Vajon van még értelme ennek a naplónak? – Watto folyton azt mondja, hogy nem lett volna szabad elengedni téged, és jobb lett volna, ha inkább a rabszolgája maradsz itt, a Tatuinon. Ezt nem akarom elhinni… Qui-gon megígérte nekem, hogy vigyázni fog rád, hogy Jedit nevel belőled, ezért bíznom kell abban, hogy jól vagy. De mostantól kifog rád vigyázni? Ki lesz a mestered? – Annie, annyira aggódom…

A következő pár hónap bejegyzései mind hasonló hangulatúak voltak, bár jó néhány közülük megsemmisült, a Silya által említett adatvesztés miatt. Anakin édesanyja erőt vett magán, és részletesen beszámolt a napi eseményekről abban a hitben, hogy a fia még él, és egyszer megnézi majd a felvételeket. Ugyanakkor folyamatosan figyelte a híreket. Valahol azt hallotta, hogy egy fiú harcolt egy csatában, egy másik hírforrás pedig már egyenesen azt állította, hogy ő adta meg a végső döfést valakinek. Anakin édesanyja kevéske megmaradt pénzét a HoloHálózat híreinek keresésére költötte, amiből nagyon nyugtalanító információk származtak: például az, hogy egy fiút láttak a „lemészárolt Jedi-lovag” társaságában közvetlenül a csata előtt. Kevés további részlet került napvilágra, ugyanis a Jedi Tanács még a szokásosnál is szűkszavúbban nyilatkozott az esetről. Ahogy Leia végignézte a napló bejegyzéseit, szinte ő is átélte az eseményeket. Teljesen átérezte a nagyanyja félelmét és csalódottságát, főleg most, amikor ő is aggódott Hanért.

Minden mennydörgés és homokvillám után csak még jobban félt. Han már legalább tizenkét órája volt víz nélkül. A Tatuin tűzforró atmoszférájában egyszerűen lehetetlen volt egy teljes napnál többet kibírni. Leia egyre csak számolta a múló perceket és órákat, és folyton várta, hogy a vihar végre elvonuljon – és közben minduntalan a nagyanyja jutott az eszébe, és arra gondolt, vajon ő hogyan bírta ki a végtelennek tűnő várakozást. Leia nem szeretett volna annak az embernek a helyében lenni, aki közölte ezzel a kedves asszonnyal a szörnyű igazságot, hogy miféle szörnyeteg lett a fiából.

Bármennyire is szerette volna, a szél végül nem egy otthonos kis barlangba sodorta Hant, de az a kis repedés, ahol meghúzta magát, legalább mély volt és védett. Ha háttal helyezkedett el a nyílásának, és csuklyáját a fején tartotta, szinte nem is érezte a Nagy Fennsík irányából fújó perzselő szelet. Úgy hitte, hogy talán még van is némi esélye túlélni a vihart, feltéve, ha valahogy sikerül megakadályoznia, hogy a nyelve tovább duzzadjon, és elzárja a torkát. Han egy újabb adag homokot kapart ki abból a gödörből, amit kiásott, és egy tömör kis kupac formájában felhalmozta egy lapos kövön. Annyira porszáraz és szürke volt, hogy szinte elképzelhetetlen volt, hogy bármennyi nedvességet tartalmazzon. De hűvösnek érződött, és ami hűvös volt, az a Tatuinon egyet jelentett a vízzel. Han odatartotta a bukósisak arclemezét a kupac fölé, majd alacsony fokozatra állított sugárvetőjével elkezdte hevíteni a követ. A homokból elpárolgó nedvesség szabad szemmel még csak nem is látszott, de három apró, még a kisujja hegyénél is kisebb vízcsepp formájában lecsapódott, és összegyűlt a lemez belső felszínén. Mielőtt a nedvesség elpárologhatott volna, Han egy ruhadarabbal felitatta a vízcseppeket, majd a szájába vette, és kiszívott belőle pár csepp vizet. Már felhagyott az esélyei latolgatásával, és azon sem gondolkodott, vajon látja-e még Leiát valaha. A látása kezdett elhomályosodni, gondolatai pedig teljesen összekuszálódtak, és már csak egy célja volt. Letette a bukósisak arclemezét, lesöpörte a forró homokot, majd újabb adag hűvös homokot markolt fel, és tömör kupacot formált belőle. Aztán a kupac fölé tartotta a maszkját, és elkezdte hevíteni a követ. Amint meghúzta az elsütőbillentyűt, megszólalt az energiacella alacsony töltöttségére figyelmeztető jelzés.

17:30:04

– Ma vagy tizenegy éves, Anakin, és néhány barátod átugrott hozzám látogatóba. Nem is hallották, hogy mi történt a Naboon, szóval ne vedd rossz néven, ha… de mit is beszélek? Hiszen jól vagy. Biztosan érezném, ha valami nem volna rendben, nem igaz? – Itt van Wald, az egyik barátod. Kölcsönadtam neki néhány szerszámodat, de természetesen nem a droidodat, amit építettél. Megígértem neked, hogy vigyázni fogok rá.

Egy rodiai kölyök zöld pikkelyes arca jelent meg a képernyőn, kidülledt fekete szeméből boldog tekintet sugárzott, hegyes ormánya pedig izgatottan vonaglott.

– Hogy érzed magad a Jedi-iskolában? Tanulj sokat, aztán pedig gyere vissza ide, hogy felszabadíthass minket. Ó, erről jut eszembe, meg fogom építeni azt a rakétasiklót, amiről annyit álmodoztál. Kitster majd segít megépíteni. Remélem, nem haragszol. – Wald elment, helyette egy barna bőrű, fekete hajú és barna szemű fiatalember képe jelent meg. Az ifjú mosolygott, és feltartott egy vékony lapokból álló könyvet, amelynek címét Leia ismerősnek találta: Par Ontham: Útmutató az etiketthez.

 – Nézd, mit vettem a tőled kapott kreditekért. Rarta Dal azt mondta, hogy lehetek nála légi-kísérő, persze csak akkor, ha először megtanulom az egész könyvet. – Banai helyett újra Anakin anyja jelent meg, profilból, miközben felajánlotta a srácoknak, hogy foglaljanak helyet az asztalnál, ugyanis éppen egy adag friss pallie-tortát sütött. Miután elmentek, újra elővette a naplóját.

– Annyira büszkék rád, Annie… akárcsak én. Bátorságot adtál nekik, hogy olyan dolgokról álmodjanak, amiket korábban el sem tudtak képzelni. Az igazat megvallva nem tudom, mi lesz velem, ha már ők sem fognak átjönni. Amikor mosolyognak, mindig téged látlak bennük. – Lehet, hogy ezért sütök annyi süteményt.

Leia utasította a naplót, hogy jelölje meg az aktuális bejegyzést, majd leengedte a kezét, és kinézett a viharba. Már majdnem két órával ezelőtt fogyasztotta el a Silyától kapott lepényt és a hubba-teát, de a vihar még mindig teljes erőből tombolt. Körülbelül tízezred-szerre is bekapcsolta a kommunikátorát, és amikor nem hallott mást, csak sistergést, nem esett kétségbe. Amíg a vihar el nem vonult, nem tehetett mást, csak abban bízhatott, hogy minden rendben lesz.

Ezt tanulta a nagyanyjától.