Tizenötödik fejezet

Az askajik egész vagyont kifizettek azért, hogy vizet vegyenek a Sidi Drissnél, ezért eszük ágában sem volt sietni, még Grees fenyegetései, Sligh könyörgése, és Emala ígéretei ellenére sem, sőt még akkor sem, amikor kilátásba helyezték, hogy harc fog kitörni a karaván közepén. Leia szerint ez így volt rendjén. A birodalmi osztag túlélői, valamint a többi rohamosztagos jelenleg túlságosan el volt foglalva azzal, hogy átkutassa a hangárokat, és feltartóztassa a siklókat, ezért nem érdekelte őket néhány vánszorgó harmathátú. Ez azonban biztosan nem így lett volna, ha a karaván a sietség bármi jelét mutatja. Az volt a legjobb, ha hagyták, hogy minden jószág annyi időt töltsön az ivással, amennyit csak akart, és minden askaji vezető ugyancsak megihassa az utolsó egykét liter vizet, amire szüksége volt.

– L-L-Leia hercegnő! – dadogta C–3PO. Egy csempészheveder segítségével Leia harmathátújának hasára rögzítették a droidot. Oldalról hosszan lelógó homoktakarókkal takarták el, és annyira elöl helyezkedett el, hogy minden alkalommal beleért a feje a vízzel teli medencébe, amikor a hatalmas, hüllőszerű lény lehajtotta pikkelyes fejét, hogy igyon. – Ha ez még sokáig tart, rövidzárlatot fogok kapni.

– Még akkor is, ha megszakítom az áramellátásodat? – kérdezte Leia, miközben a harmathátú mellett állt, a kantárszárat markolva.

– Nem, d-de a korrózió ugyanúgy… ó… – Leia megvárta, hogy a harmathátú felemelje a fejét, majd benyúlt a mellkasa alá és megnyomta a primer megszakítót 3PO nyakának hátsó részén. Halk pukkanás hallatszott, és a droid elhallgatott. Az askajik, mivel egy olyan sivatagi bolygóról származó menekültek voltak, amit a Birodalom hosszú időn át tartott az uralma alatt, hamar megegyeztek a squibekkel arról, hogy a segítségükre lesznek a most már sokat késő java homokkúszó felkutatásában. Ugyanakkor leszögezték, hogy nem tűrnek el semmiféle beavatkozást a saját belső ügyeikbe. Leia azt kívánta, bárcsak a squibeket is olyan egyszerűen el lehetne némítani, mint 3PO-t. Mindhárman a mellette lévő harmathátú hasán csüngtek, ugyanúgy egy csempészhevederrel rögzítve és elrejtve a kíváncsiskodók elől, mint a protokoll-droid. Ettől függetlenül folyamatosan fecsegtek a karaván vezetőjével, aki egy valóságos óriás askaji férfi volt. A medence túloldalán állt, és éppen a vízfelvétel utolsó mozzanatait irányította.

– … bármelyik javánál jobb árat ajánlok a tomuon-gyapjúért mondta Grees. A squibek azóta próbáltak üzletet kötni vele, amióta csak megtudták, hogy a karaván mit szállít. A tomuon-gyapjú az egész galaxisban híres volt különleges fénye és puhasága miatt, és amikor ezek az askajik elhagyták az otthonukat, előrelátóan egy olyan sivatagi bolygón telepedtek le, ahol a jószágaik megfelelő körülmények között élhettek. – És bennünk megbízhatsz, ugyanis soha nem árulnánk el a Birodalomnak, hogy hol található a falutok.

– Ahogyan a javák sem – mondta a vezér, Borno, akinek bőrtasakjai megteltek vízzel, amitől úgy nézett ki, mint egy kékes arcbőrű, rendkívül elhízott ember. – Nem tudják, hogy hol van. Senki sem tudja. Mi ezt így szeretjük.

– Nagyon okos – felelte Sligh. – Látom, nagyon agyafúrt teremtmény vagy, aki nagyra értékeli a krediteket… amit mi könnyedén tudunk neked szerezni. Birodalmi vagy új köztársasági – amit csak kívánsz.

– Nincs szükségünk kreditekre – közölte Borno, gondosan ügyelve, hogy ne nézzen a harmathátú felé. Bár csak tucatnyi rohamosztagos fésülte át Anchorheadet, mindig fennállt a lehetősége annak, hogy elektro-távcső mered rájuk valahonnan a távolból. – Nekünk a páracsapdákra van szükségünk, amik azon a homokkúszón vannak.

– A kreditjeink többet érnek, mint azok a páracsapdák – tette hozzá Emala. – A krediteken például vásárolhattok magatoknak páracsapdákat… méghozzá olyanokat, amik nem romlanak el.

– Minden páracsapda elromlik egyszer – vágott vissza Borno. – Ha értesz a páracsapdákhoz, akkor ezt mindenképpen tudnod kell róluk.

– Ezek szerint soha nem volt Tusede Tizenhármasod – vágta rá Sligh. – Te biztosan nagyra értékelnéd a minőségét. Öntisztító kondenzációs filterek, tartalék szenzorok, mágneses mezővel védett bemeneti nyílások, vagyis minden, amit a magadfajta éles elméjű vásárló kívánhat.

– Valóban? – Annak ellenére, hogy Borno elbeszélgetett a squibekkel, nem tűnt úgy, hogy különösebben érdekli a dolog. – Ha ez így van, akkor nincs is rá szükség, hogy megtudjuk, miért késik ilyen sokat a homokkúszó. Az volna ám az igazán jó dolog! – A squibek hirtelen elhallgattak. Bármilyen értékes is volt a tomuon-gyapjú, csak a töredékét érte annak, mint amit a Killik alkony megtalálása esetén kaphatnának. Sligh végül így szólt:

– Túlságosan ravasz vagy, Borno. Tartsuk magunkat az eredeti tervhez.

– Természetesen csak akkor, ha tényleg meg tudjátok találni a homokkúszót – tette hozzá Grees. – Ha a birodalmiak érnek oda először, nyugodtan elfelejthetitek a páracsapdáitokat.

– Igen, ezt már mondtátok – válaszolta Borno. – Ráadásul már van Tusede Tizenhármasunk. Azok a plusz felszerelések is csak olyan dolgok, amik szintén elromolhatnak. – A squibek harmathátúja végre befejezte az ivást, és Borno intett neki, hogy húzódjon félre. A vezető a karaván többi tagja közé vitte az állatot, miközben ügyelt arra, hogy mindvégig a többi harmathátú és az Anchorhead felől figyelő birodalmiak között maradjon. Bár a squibek a hosszú nyeregtakaró alatt voltak, és valóban sikerült jól elrejteni őket, az elővigyázatosságot nem lehetett eltúlozni, ha rohamosztagosok voltak a közelben. Most Han következett, akinek elő kellett vezetnie a harmathátúját. Leiához hasonlóan ő is egy hosszú pásztorbotot tartott a kezében, és hatalmas homokköpennyel takarta el a hasához, a hátához és a vállaihoz erősített, pézsmaszagú tomuon-gyapjú töméseket. Még így is nagyon sovány volt egy askaji pásztorhoz képest, de legalább túl nagynak és kövérnek nézett ki ahhoz az emberhez képest, akit a birodalmiak kerestek.

Az álca akár még működhet is, amennyiben a rohamosztagosok megfelelő távolságban maradnak, és a reggeli fényviszonyok sem fogják lebuktatni őket. Leia már kevésbé volt bizakodó azzal kapcsolatban, hogy vajon Han kibírja-e az utat az álruhában. A fogadóban történt incidenst követően az arca sápadt és megviselt volt, és Leia a saját álruhája súlya alapján tudta, hogy a plusz súly cipelésének meglesz a maga ára. Ha a birodalmiak nem lettek volna a nyomukban – és persze ha megbíztak volna a squibekben annyira, hogy rájuk bízzák a Killik alkony felkutatását –, akkor mindenképpen ragaszkodott volna ahhoz, hogy további egy-két napig húzódjanak vissza a Darklighter-farmra.

A vukit Han hátasának hasára szíjazták, széles válla a harmathátú elülső lábai közé szorult. Bár az ő feje is beleért a vízbe, amikor a hatalmas jószág lehajolt, hogy igyon, a körülményekhez képest egészen türelmesen viselte a helyzetet – talán részben azért, mert érezte, hogy Han és Leia mennyire kényelmetlenül érzik magukat az álruhájukban.

– Biztos vagyok benne, hogy az az idegen tiszt riasztotta a társait – mondta Han. – Ha még akkor is itt leszünk, mire ideérnek, több száz askajira volna szükségünk, hogy meggátoljuk őket abban, hogy ellenőrizzék a karavánt. Tényleg biztos vagy benne, hogy ez a jobb ötlet?

– Őszintén szólva, nem tudom – felelte Leia, és figyelte, amint a terepsiklójuk elhagyja a Sidi Driss járműraktárát, és a fényezése a reggeli napsugaraknak köszönhetően rózsaszínben ragyogott. Mögötte pár rohamosztagos következett, akik a squibek siklóját vezették. – De ha a siklóval hagytuk volna el a várost, mit gondolsz, mennyi időnk lett volna, amíg az a tiszt ránk küldi a TIEvadászokat?

– Hát, nem sok – ismerte el Han, és merengve elnézte, ahogy a harmathátúja hosszú nyelve segítségével kilapátolja a vizet a medencéből, majd ezt suttogta: – Már tudják, hogy kik vagyunk, Leia. Biztos, hogy tudják.

– Szerintem is – felelte Leia, és a gyomra összeszorult, de nem saját maga miatt aggódott, hanem Han és Csubakka miatt. – Soha nem gondoltam volna, hogy a festmény megszerzése ilyen bonyolult lesz. Szörnyen sajnálom, hogy belerángattalak téged és Csubit.

– Igazad van, sokkal inkább lennék otthon és idegeskednék, hogy mi történik veled – válaszolta Han, akinek a szeme tompán fénylett. – Ezenkívül nagyon jól tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki ki tud rángatni ebből az egészből.

– Valóban? – Leia összefonta a karját a gyapjúval kitömött keble előtt. – És honnan tudod, hogy most éppen szükségem van valakire, hogy megmentsen? – Han a Sidi Driss irányába mutatott.

– Hát, nem is tudom…

– Úgy látom, elfelejtetted, hogy miért is voltunk abban a fogadóban – mondta Leia, és szándékosan szenvtelenül beszélt. – Nem én voltam az, akit meg kellett menteni. – Leia harmathátúja is végzett az ivással, és Borno jelzett neki, hogy álljon félre. Leia elvezette a jószágot a medencétől, ezzel a sorban az utolsó jószág is hozzájutott a vízhez, Leia pedig csatlakozott a karavánhoz. Néhány askaji mindvégig ügyelt rá, hogy a város felőli oldalon maradva megpróbálják eltakarni őket, közben megtöltötték a vizes-tömlőket a csapokból, illetve céltalanul sétálgattak, és a saját nyelvükön beszélgettek egymással. Leia hálás volt a figyelmességükért. 3PO fényes fémborítását óvintézkedésként harmathátú-nyál és trágyahamu keverékével kenték be arra az esetre, ha az egyik nyeregtakarót véletlenül félrehúznák. Nem ártott az elővigyázatosság. A karaván egy szoros, jól védhető oszlopformációt vett fel: három állat lépdelt egymás mellett, a hajtó a középsőn foglalt helyet, és a két oldalán egy-egy teherhordó jószágot irányított. Leia a saját állatát a középső helyzetbe vezette a sor végén. Két askaji segítségével felmászott a nyeregbe, akik megmutatták neki, hogy úgy tudja megállítani az állatot, ha felfelé mozgatja a kantárt, és úgy tud irányt váltani, ha az adott oldalon megütögeti a hátasa fejét a pásztorbottal. Miután jelzett nekik, hogy mindent megértett, hoztak mellé két teherhordó jószágot, és a lába mögött lévő nyereggyűrűkhöz rögzítették a fibr-acél kantárszárakat.

– A jószágodnak mindig a teherhordó állatok előtt kell mennie – magyarázta az egyik askaji. – Ha azt érzed, hogy az egyik lábadat nyomja a szár, akkor csapj az állat orrára. Ez majd lelassítja.

– És mit kell tennem akkor, ha azt akarom, hogy gyorsabban menjen?

– Semmit – felelte az askaji, és hangosan felnevetett. Néhány perccel később, amikor Han, és az utolsó askaji is beállt Leia mögé a sorba, Borno megnyitotta a zsilipet, visszaengedte a fel nem használt vizet a recirkulátorokba, majd leeresztette a medence fedelét, és végül ő is csatlakozott a karavánhoz. Ekkor könnyű felderítőjármű indult útnak Anchorheadből. Egy rohamosztagos állt a sikló hátuljába szerelt lézerágyúnál, és további két birodalmit lehetett látni az elülső ablakokon keresztül. Az utasülésben lévő alak megpörkölődött váll-lapot viselt. Borno Leia és Han közelébe ment, és úgy tett, mintha éppen ellenőrizné a rájuk bízott harmathátúak málhájának szíjait.

– Viselkedjetek úgy, mint a többiek – tanácsolta nekik halkan. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha rájönnek, hogy rejtegetünk benneteket, az alkunak vége. Ez a karaván túl fontos a törzsemnek ahhoz, hogy megkockáztassunk egy tűzharcot.

– Megértjük, Borno – válaszolta Leia. – Őszintén sajnáljuk, hogy kockáztatnotok kell miattunk.

– Egy karaván szüntelenül veszélyben van – mondta Borno. – És semmi miatt nem kell sajnálkoznotok. Az Askajon van egy mondás, ami így szól: ha valaki szeretne megszabadulni a Heegektől, akkor meg kell mosnia a szomszédjai haját is.

– Bölcs mondás – ismerte el Leia, és érezte, hogy a fejbőre viszketni kezd a csuklya alatt.

– Ráadásul a birodalmi fleegekre duplán vonatkozik – Válaszolta Borno. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy tartsuk az alku ránk vonatkozó részét. – Borno otthagyta őket. Leia háta mögött Han halkan megkérdezte:

– Mi a mi részünk az alkuban?

– Ki tudja? – Leia hátranézett a válla fölött, főként azért, hogy meggyőződjön róla, hogy Han jól tartja magát, és így szólt: – Csak annyit tudtam kiszedni Emalából, hogy Sligh remek üzletet kötött, és hogy ne aggódjunk. Mindig szem előtt tartják az érdekeinket.

– Utálom, amikor ezt mondják – felelte Han, és megborzongott.

Amikor a birodalmiak a karaván felé fordultak, Borno egy parancsot kiáltott, és előhúzott egy sorozatlövő karabélyt a porköpenye alól. A többi askaji követte a példáját, és pásztorbotjaikat különféle fegyverekre cserélték, amelyek között a mesterlövészpuskáktól a gyalogsági páncélosok burkolatát is könnyen átütő sugárvetőkig mindenféle fegyver szerepelt. Bár az askajikat békés népnek tartották, a Birodalomnak nyilvánvalóan sikerült megtanítani nekik a megfélemlítés értékét. A sikló lézerlövegét kezelő rohamosztagos körbefordította a fegyvert, de a parancsnoka jelzésére abbahagyta az erődemonstrációt. A jármű körülbelül húsz méterre közelítette meg a karavánt, és lassan elhaladt mellette. A lövegkezelő a teherhordó állatokat figyelte, a parancsnok pedig a középső sort. Minden probléma nélkül elhaladtak Borno mellett, megfordultak a sor elején, majd lassan folytatták útjukat a másik oldalon. Amikor elérték a karaván túlsó végét, megálltak. A parancsnok kihajolt az ablakon, és felkiáltott:

– Rendben van! Szabadon távozhattok! – Az askajik nevetése olyan hangos volt, hogy szinte mennydörgésként hatott. Borno lassan a karaván elejére sétált, közben helyenként meg-megállt, és ellenőrizte a rakományt rögzítő szíjakat, valamint beszélgetett a többiekkel. Bár Leia tudta, hogy az egész csak arról szólt, hogy kifejezze megvetését a birodalmiak iránt, mégis azt kívánta, a törzsfőnök bárcsak ne szeretné ennyire a drámát. A rohamosztagosok erősítése minden elvesztegetett perccel közelebb ért Anchorheadhez. Borno végre odaért a karaván elejéhez, és felkapaszkodott a nyergébe. Hátra sem nézve a birodalmiakra, mennydörgő hangon kiadott egy parancsot askaji nyelven, aminek hallatán a többiek elrejtették a fegyvereiket, és kézbe vették pásztorbotjaikat. Végül a főnök harmathátúja komótosan mozgásba lendült, és a karaván útnak indult. A harmathátúak kezdetben lomhák és lassú mozgásúak voltak, és olyan lassan ballagtak, hogy Leia azt gondolta, gyalog gyorsabban haladnának. Ahogy azonban a két nap melege kezdte felhevíteni a reggeli levegőt, az állatok egyre energikusabbá váltak, és pár perc elteltével a karaván egész gyors tempóban haladt előre. Mire körülbelül félórával később a második hajnal utolsó vöröses árnyalata is eltűnt az égről, a Jundland-sivatag lila kőszirtjei is láthatóvá váltak a távolban, a forróságtól remegő levegőben.

Alig negyedórával később a squibek elkezdtek panaszkodni arról, hogy a hevederek dörzsölik őket. Bár a legtöbb askaji beszélte a közös galaktikus nyelvet, nem foglalkoztak velük, és továbbra is jókedvűen beszélgettek egymással a saját nyelvükön. Leia hátrapillantott, hogy megnézze Hant és Csubakkát. A vuki, aki alig látszott a harmathátú mellkasa alatti sötétségben, Han nyergébe kapaszkodott, hogy ne terhelje a hevedereket. Amikor észrevette Leia pillantását, barátságosan rávigyorgott, hogy megmutassa neki, jól van. Han viszont túlságosan egyenesen ült, és mereven előre bámult, miközben arcára mesterséges vigyort erőltetett. Nyilvánvalóan tudta, hogy Leia figyeli, és nyilvánvalóan erősebbnek akarta mutatni magát, mint amilyen valójában volt.

– Igyál valamit! – szólt oda neki Leia.

Han egy vizes-palackot emelt a szájához, majd savanyú képet vágott és így szólt:

– Jössz nekem egy Gizerrel! – Hirtelen ismerős sivítás hallatszott az égbolt felől. Leia a hangok forrása felé fordult, de csak az ikernapok két vakítóan fehér szemébe tudott nézni. A Tatu II egyre csak remegett és úgy vibrált, mintha élne, amint ikertestvérét üldözte egyre magasabbra. Leia elfordult, és nagyokat pislogott, de továbbra is káprázott a szeme. A sivítás még erősebben hallatszott.

– Han…

– TIE-k – erősítette meg Han. – A napok irányából közelítenek, hangsebesség alatti tempóban. Csak megnézik maguknak a karavánt. – Amint a sivítás még tovább erősödött, a harmathátúak ideges ügetésbe kezdtek, és az askajik hirtelen túlságosan elfoglalttá váltak ahhoz, hogy beszélgessenek: a málhás állatok orrát kellett ütögetniük pásztorbotjaikkal. Leia is érezte, hogy a kantárszár hozzányomódik a lába hátuljához, ezért megfordult, és botjával rácsapott a rakoncátlankodó állat orrára. A sivítás ekkorra éles bömböléssé erősödött. Egy H alakú sziluett jelent meg az égen a Tatu I napkorongja alatt, ami szinte azonnal TIE-vadásszá nőtte ki magát. A gép hátulról közelítette meg a karavánt, és olyan alacsonyan repült, hogy Leia és a többiek ösztönösen lehúzták a nyakukat. A harmathátúak felüvöltöttek, és biztosan szétszaladtak volna, ha a fibr-acél gyeplők nem láncolták volna a teherhordókat a középen lévő vezérállatokhoz. Ezért aztán az összes állat rémült vágtába kezdett, és az egész oszlop együtt rohant a sós dombok irányába. Ekkor a TIE-vadász ionhajtóművének kék fénye hirtelen megjelent előttük az égen, amitől Borno hátasa váratlanul jobbra fordult, és a többi állat hosszú íven volt kénytelen követni. Leia majdnem kiesett a nyeregből, mielőtt sikerült a testsúlyát a kengyelre helyezni, de még ekkor is gyakran érezte úgy, hogy mindjárt elrepül, amikor az állat mozgása miatt a nyereg alulról rendszeresen nekiütődött. A TIE meredeken felemelkedett, majd megfordult, és hangtalanul zuhant vissza a karaván felé. A harmathátúak abbahagyták a vágtat, és nagyon mély, alig hallható hangon elkezdtek morogni. Aztán a sivítás újból felhangzott, és a TIE hirtelen újból megjelent az égen, ezúttal oldalról közelítve meg a karavánt. Ez már túl sok volt a harmathátúaknak. Egyszerre elfordultak, és menekülni kezdtek.

Leia maga mellett látta Hant, miközben egy vuki kéz kapaszkodott a nyergébe a lába mellett. A TIE elhúzott felettük, pánikot és szúrós szagú ózont hagyott maga mögött. Leia harmathátúja jobbra tört ki, maga után húzva a teherhordókat, és mindhárman nagy erővel nekiütköztek Han állatainak. Majdnem mind a hat jószág a földön kötött ki, de a vezérállatok az utolsó pillanatban elhúztak egymás mellett, és felrántották a földről elesett társaikat. Leia észrevett maga előtt egy kavicsos sziklafalat, ezért eszeveszett módon püfölte a harmathátúja fejét. Éppen hogy sikerült elfordulnia, és ezzel elkerülni az újabb ütközést. A karaván szétszóródott, az állatok több száz különböző irányba kezdtek el vágtatni. Leia egy percre azt hitte, hogy a sivatag legtávolabbi sarkáig futnak. Mire azonban a TIE sivítása végleg elhallgatott, alig hallható, nagyon mély morgás hallatszott mögötte a sivatagban. A hátasa és a hordár állatok azonnal a hang forrása felé fordultak, és minden erejükkel szaladni kezdtek feléje. Leia maga felé húzta a kantárszárakat, hogy lelassítsa őket, és legyen ideje kideríteni, hogy honnan jött a hang, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.

Amikor a harmathátúja végre lassított, a hordárok előrehúztak, és a gyeplőik odaszorították a lábát a nyereghez. Amikor pásztorbotjával rácsapott a hordárok orrára, a saját vezérállata húzott előre. Ekkor rezgéseket érzett a gyomrában, és miután rájött, hogy a harmathátúak válasz gyanánt morognak, már nem próbálta megfékezni őket. Pár perccel később látta, hogy a többiek is ugyanabba az irányba, vagyis Borno felé igyekeznek. Amint Leia megérkezett a tömeg szélére, Sligh panaszkodni kezdett:

– Hogyan lehet ilyen kegyetlen, hogy itt hagy minket alul? Egyetlen szőrszál sem marad a testünkön az út végére!

Borno rá sem hederített a squibekre, és kiadott néhány parancsot a saját nyelvén. A társai kapkodva munkához láttak, és hatalmas körbe rendezték a harmathátúakat. Minden állatot hozzákötöttek a szomszédaihoz, ezáltal az egész karavánt erős fibr-acél gyeplőkkel tartották együtt. Leia csak csodálni tudta Borno előrelátását. Egy jó felderítő pilóta az első kört követően pár perccel később visszatér, hogy a második repülése során felvett képeket és adatokat összevesse az elsővel, és felmérje, hogy a célszemélyek hogyan reagáltak az első átrepülésre. A kettő közötti különbség gyakran többet elárult, mint maguk az adatok. Amíg várták, hogy a TIE visszatérjen, Leia ismét ránézett Hanra, és látta, hogy a pásztorbotja a lábára van támasztva, két kezével pedig a nyereg tetejébe kapaszkodik. A karizmai szemmel láthatóan remegtek.

– Igyál egy kis vizet – tanácsolta Leia.

– Épp most ittam – felelte Han, azzal kihúzta magát, és megütögette a köpenye alatt lévő vizes-palackot, majd úgy tűnt, mintha egy pillanatra megszédülne. – Miért jössz folyton ezzel?

– Azért, mert nagyon gyengének tűnsz – válaszolta Leia. – Nem volna szabad kint lenned ebben a hőségben, legalábbis nem ilyen hamar a tegnap történtek után.

– Nem hiszem, hogy a birodalmiak túl sok lehetőséget hagytak volna nekünk – válaszolta Han. – Kivéve persze egy kellemes, klimatizált cellát a Chimaera fedélzetén. – Csubakka mormogott valamit erről a lehetőségről.

– Engem sem érdekel, hogy mi lesz a vége – jelentette ki, azzal Leia benyúlt a zsákjába, és kivette onnan azt a térképet, amit Han szerelt le a kölcsönkért suhanóról, és előhívta a környék térképét. – Mindenesetre a Darklighter-farm nincs túl messze innen.

– Egyáltalán nincs messze – erősítette meg Emala a harmathátú alól. – Legfeljebb fél nap volna odáig az út, még egy harmathátún utazva is.

– Vagyis? – türelmetlenkedett Han.

– Vagyis nem volna szabad kint lenned ebben a hőségben – ismételte meg Leia. – Még nem gyógyultál meg. Darklighterék egykét napra minden bizonnyal szívesen befogadnának téged.

– Minket – javította ki Han. – Nélküled sehová sem megyek.

– Han, tudod, hogy nem tehetem – mondta Leia.

– Dehogynem! – vágta rá Emala. – Az üzlettársaik pedig visszaszerzik a Killik alkonyt.

– Maguk? – kérdezte Leia, és a squibek irányába nézett. A szomszédos harmathátúaktól semmit sem látott belőlük, de ettől függetlenül megrázta a fejét. – Éppen maguk a fő okai annak, hogy mennem kell.

– Nem bízik bennünk? – hüledezett Sligh. – Adtunk rá valaha is okot, hogy ennyire tiszteletlenül bánjon velünk?

– A bizalmat ki kell érdemelni – mondta Leia. – Addig még sokat kell küzdeniük.

– Ezek szerint inkább hagyná, hogy a párja meghaljon, semhogy adna nekünk egy esélyt? – követelőzött Grees. – Micsoda egy szívtelen jillie maga!

– Elég volt belőletek! – kiabált rájuk Han. – Nem megyek sehová Leia nélkül, megértettétek?

Leia dühösen megrázta a fejét, és kifakadt:

– Lehetetlen alak vagy!

– Igazán? Szerintem nem vagyok ezzel egyedül. – Kínos csend telepedett a társaságra, miközben a közelben tartózkodó askajik udvariasan elfordították a tekintetüket, és megpróbáltak úgy tenni, mintha nem hallották volna a vitát.

Leia felsóhajtott, majd Hanra nézett, és ráparancsolt:

– Akkor igyál egy kis vizet! – Han visszanézett rá, összehúzta a szemöldökét, és így szólt:

– Te is! – Mindketten elővették vizes-palackjukat a köpenyük alól, majd megemelték és egymás felé tartották őket, afféle néma koccintásként. Miközben ittak, a döbbent askajik végig azon morfondíroztak, hogy az emberek viselkedése hogyan lehet ennyire érthetetlen és bonyolult. Amikor Han végzett az ivással, tekintetét az égre szegezve megjegyezte: – Ez nem tartott sokáig. – Ismerős sivítás hangzott fel a napok irányából. Leiának alig maradt ideje, hogy eltegye a térképet és a palackját, a TIE máris felettük volt, és olyan alacsonyan húzott el a karaván fölött, hogy meg volt róla győződve, hogy valamelyik ügyesebb askaji egy kis szerencsével beledöfhette volna a lándzsáját a gép aljába.

A harmathátúak vadul üvöltöttek, és megpróbáltak elszaladni, de hamar rájöttek, hogy a társaikhoz vannak láncolva, ezért nem mentek sehová. Egyszerűen csak előre-hátra mozogtak a körben, amíg a gép el nem húzott felettük, és mire a TIE újból felemelkedett az ég felé, már meg is nyugodtak. Borno parancsot kiáltott, mire az askajik elővették a fegyverüket a porköpenyük alól. A TIE visszafordult, és az előző berepülésére merőleges irányból közeledett. A megriadt harmathátúak újból menekülni próbáltak, de továbbra is a szomszédaikhoz voltak kötve. Az askajik maguk is hozzájárultak a pánikhelyzet fokozásához azzal, hogy elkezdtek a levegőbe, a TIE felé lövöldözni, és ezzel elég egyértelmű üzenetet küldtek a pilótának. Leia nem gondolta, hogy valóban le akarják szedni a vadászgépet. Borno elég hozzáértő harcosnak tűnt ahhoz, hogy tudja, hogy egy alacsonyan szálló gépet úgy lehet a legbiztosabban leszedni, ha valóságos lézerfüggönyt lőnek az útjába. Leia kiszúrta, hogy a TIE-pilótafülkéje alatt, vagyis ott, ahol egyébként a lézerlövegek szoktak lenni, egy kamera és egy szenzor van, de aztán a gép már ott sem volt, felemelkedett, és pillanatok múlva csak egy H alakú folt látszott belőle. Az askajik üdvrivalgásban törtek ki, és meg sem várva, hogy a vadászgép esetleg visszafordul-e, elkezdték kioldani a harmathátúak kötelékeit, és kivezették őket a körből. Borno odaléptetett Han és Leia mellé, és vaskos kezével Csubakka és 3PO felé intett.

– Most már kiszabadíthatjátok a barátaitokat – mondta, és résnyire húzott szemeivel a squibekre nézett, majd így folytatta: – És azt a hármat is, de csak azzal a feltétellel, hogy nem akarnak rám sózni több páracsapdát.

– Eladni valamit a magadfajta ravasz tomuon pásztornak? – mondta Sligh. – Ez egyszerűen lehetetlen volna.

– Mi csak azt gondoltuk, hogy egy olyan okos lény, mint te, csak a legjobbat akarhatja – tette hozzá Emala. – Elnézést, ezek szerint tévedtünk.

– A bölcsek úgy tartják: soha ne kérd meg a galoompokat arra, hogy maradjanak egy helyben – mondta jókedvűen nevetve Borno, intett a squibek harmathátúján ülő askajinak. – Szabadítsd ki őket. Nem szeretnénk, ha akár egy squib is odalent lenne és összezúzódna, ha sziklás területre érkezünk.

Han leszállt és munkához látott, hogy kiszabadítsa Csubakkát, de Leia a nyergében maradt.

– Borno, kérlek ne érts félre, nem szeretném megkérdőjelezni a bölcsességedet – mondta. – De azok a birodalmiak sokkal alaposabbnak tűntek az átlagosnál, és a parancsnokuk kivételesen okos. Attól tartok, hogy hamarosan egy csapatszállítóval térnek vissza.

– Persze, hogy visszatérnek. De arrafelé fognak minket keresni – válaszolta szélesen mosolyogva Borno, és abba az irányba mutatott, amerre a karaván eddig tartott, majd masszív karját kilencven fokkal elmozdította, és arra a reszkető kékes-barnás függönyre mutatott, ami akár a távoli Tű-hegység vonulata is lehetett. – Mi pedig ott leszünk.

Han egy pillanatra abbahagyta Csubakka kioldozását, és arrafelé nézett, amerre az askaji mutatott.

– Miért éppen ott? – kérdezte meglepetten.

– Azért, mert ott vannak a páracsapdáim – válaszolta Borno. – Van ott egy menedék körülbelül háromórányira innen, ahová a javák rendszerint visszavonulnak az erős szelek elől. Ha a homokkúszó még sincs ott, arra legalább jó lesz, hogy onnan kezdjük a keresésüket.

– Akkor mire várunk? – Leia kicsúszott a nyergéből, és miközben megpróbálta elkerülni, hogy öklendezni kezdjen a harmathátú hasából áradó bűztől, gyorsan kioldozta 3PO-t a hevederek közül. Csubakkán és a squibeken megjelent néhány kopasz folt, ahol a pántok ledörzsölték a bundájukat, 3PO pedig a szervomotorjaiba került homokra panaszkodott. Ettől függetlenül mindannyiuknak viszonylagos épségben sikerült átvészelniük az út eddigi részét. Borno a protokoll-droidra mutatott, és megkérdezte:

– Képes megülni egy harmathátút?

3PO askaji nyelven válaszolt valamit, ami éktelen hahotázást váltott ki Bornóból és a hallótávolságon belül lévő összes askajiból. 3PO tudomást sem véve a reakciójukról, Leiához fordult, és így szólt:

– Elmagyaráztam Borno főnöknek, hogy biztosan megülök egy ilyen állatot. Azt is felajánlottam neki, hogy ha kívánja, a rendelkezésére bocsátok egy listát, ami mind a nyolcszázkilencvenhét járművet tartalmazza, amelyekben már ültem.

– 3PO nem fog elboldogulni egy harmathátúval – szólt közbe Han.

– Ezt magam is így gondolom – felelte Borno, és utasította a társait, hogy készítsenek elő egy-egy harmathátút Csubakkának és a squibeknek, majd intett a droidnak, hogy menjen oda az ő hatalmas jószágához. – Téged pedig elviszlek.

– Elvisz engem? – kérdezte meglepetten a droid, és Leiához fordult. – Már megbocsásson, hogy megjegyzem, hercegnő, de sajnos nem látom be, hogy egy magamfajta kifinomult protokoll-droid mire volna jó ennek a csapat… pásztornak. Különösképpen ezen a homokos, forró bolygón.

– Úgy érti, hogy az ő harmathátúján fogsz utazni – magyarázta Leia, és az állat felé mutatott. – Nem adunk neki.

– Hála a tervezőnek! – mondta megkönnyebbülten 3PO, és odament Borno hátasához, ahol pár askaji várta, hogy felemelhesse a nyeregbe. – Biztosíthatom, hogy kitűnően elszórakoztatom útközben. Szeretné esetleg, ha ősi askaji nyelven elmesélném a Dongtha gyilkos énekét? A memóriám tartalmazza mind a hétszázhuszonkettő ismert versszakot. – Borno elsápadt.

– Nagyon hálás vagyok, hogy nem adjátok nekem ezt a droidot – közölte Leiával. – De ha már itt tartunk, talán az lenne a legjobb, ha most fizetnétek.

– Természetesen – felelte Leia, holott a gyomra görcsbe rándult. A tekintetével a squibeket kereste. Nem repesett az örömtől, amikor látta, hogy azok éppen azt a harmathátút méregetik, amin hamarosan utazni fognak. – Bár nem ismerem a végső árat, de biztosíthatlak, hogy bőven van annyink, hogy ki tudjunk fizetni.

– Nem sok az egész. – Borno kinyújtotta a kezét. – Kinél van a térkép?

– A térkép? – fakadt ki dühösen Han. – Azt ígérték oda?

– Miért, nem tehették volna meg? – Borno meglepett arckifejezése kezdett dühössé válni. – Pedig megtették.

– A férjem arra akar utalni, hogy még szükségünk van rá – mondta Leia.

– Ahogy nekem is – válaszolta Borno. – Ezért fogadtam el tőlük.

– Elfogadtad tőlük? – ismételte Han, és a távolban lévő squibekre nézett. – Ők ajánlották fel neked?

– Hát persze, hogy ők – mondta Leia. – Máskülönben honnan tudná Borno, hogy van nálunk egy térkép?

– Nem lett volna szabad ezt csinálniuk? – kérdezte Borno, és felváltva pillantgatott Hanra, illetve Leiára.

– Nem! – vágta rá Leia, talán egy kicsit túl hirtelen.

Borno arca olyan színt öltött, mint egy kitörni készülő vulkán, és valamit kiáltott a társainak. Azok azonnal abbahagyták, amit addig csináltak, és elkezdték leszerelni a squibek nyergét.

– Elnézéseteket kérem – mondta Borno. – Beszélnem kellett volna veletek, mielőtt megbíztam volna azokban a rágcsálókban. – Haragos pillantást vetett a squibekre, majd folytatta: – Nos, akkor mivel szeretnétek fizetni azért, hogy segítünk nektek megszökni a birodalmiak elől? – Bármilyen más helyzetben ez elég különös alkalom lett volna az alkudozáshoz. A Tatuinon, a sivatag közepén, ráadásul úgy, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetett egy birodalmi osztag, Borno szempontjából ennél jobb nem is lehetett volna időzítés.

– Tudom, hogy a kreditek nem különösebben érdekelnek – felelte Leia, és felidézte magában az askaji reakcióját, amikor a squibek megpróbálták megvásárolni tőle a tomuon gyapjút. – Akkor mit szeretnél?

Borno egy pillanatra 3PO-ra nézett, majd látványosan megborzongott, és közönyös hangon így szólt:

– A térképet. – Csubakka felhördült, Han pedig így válaszolt:

– Már mondtam, szükségünk van rá.

– Akkor a squibek miért ajánlották fel nekem? – követelte Borno. Alig tette fel az askaji a kérdését, Leia máris rájött a válaszra: a squibek ismerték a környéket, ők viszont nem. Leia megfordult, és látta, hogy Grees éppen odavezeti hozzájuk a másik két squibet.

– Szeretnének meghalni? – ordította Grees. – Adják oda neki a térképet!

– És aztán bízzuk önökre az életünket? – kérdezte Leia. – Inkább nem!

– Pedig vagy ez lesz, vagy pedig a férje itt fog szomjan halni, mégpedig maga előtt! – válaszolta Grees. – Üzletet kötöttünk Bornóval.

– Egy üzletet, ami arra kényszerít bennünket, hogy innentől kezdve tőletek függjünk. – Leia ezt nem is kérdezte, hanem kijelentette. – Milyen kényelmes megoldás.

– Azt mondták, kössünk üzletet az askajikkal – felelte a vállát vonogatva Sligh –, hogy mentsenek meg bennünket. Mi pont ezt tettük.

– Add neki oda a térképet – szólt közbe Han. Leia megfordult, és felcsattant:

– Micsoda?

– Slighnek igaza van. Az üzlet az üzlet – válaszolta Han, és széttárta a kezét. – Egyébként meg, van más választásunk? Hagyjuk, hogy Borno hagyja őket meghalni?

– Őket? – hüledezett Emala. – Azok után, amiken együtt keresztülmentünk, még mindig úgy emlegetnek minket, mintha nem volnánk társak? – Leia odalépett a harmathátújához, és kinyitotta a nyereg szélére erősített zsákját. Amikor beletúrt, a holo-készülék mellett elsőként a naplóját találta meg. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy érdemes volna-e egy próbát tenni és meggyőzni Bornót, hogy fogadja el a naplót vagy az adó-vevőt, de rájött, hogy az utóbbira később szüksége lesz, és nem akart lemondani a nagyanyja naplójáról sem – hiszen még csak most talált rá. Ráadásul Hannak igaza volt: az üzlet az üzlet. Tovább kotorászott a zsákban, mígnem megtalálta a készüléket, majd odament Bornóhoz, átadta neki, és határozottan rászólt:

– Most pedig vigyél minket a homokkúszónkhoz.