– Ha mágiával próbálkozol, lerobbantom a kibaszott fejed – közölte Zűrös. A Predator csöve megcsillant. – Lassan állj fel. – Megfélemlítésből jeles. Eszem ágában sem volt ellenkezni vele.
Némán engedelmeskedtem, miközben néhány árny vált ki az arany gyertyafényben úszó körömet körbevevő sötétségből, és felsorakoztak Zűrös mögött.
– Szép munka – mondta Tomo Isogi nyugodt hangon, a melle előtt keresztbe tett karral. Vele volt két fekete öltönyös, a kinti sötétség ellenére napszemüveget viselő gorillája is. A szemük nagy valószínűséggel kibernetikus implant lehetett, így hidegen hagyták őket a fényviszonyok.
– Köszönöm, Isogi-san – biccentett Zűrös anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna rólam a szemét.
– Indulhatunk? – kérdezte a férfi, miközben gyanakodva szemlélte a földre rajzolt kört és az égő gyertyákat. Hiába volt Isogi a Felébredt világ számos aspektusát befogadó (vagy legalábbis toleráló) Új Ösvény tagja, nem tudott teljesen megszabadulni az evilági emberek mágia iránti idegenkedésétől. Szemlátomást nem volt benne biztos, hogy mit kellene most tennie, de Zűrös kisegítette.
– Lépj ki a körből – adta ki az utasítást. – És tartsd a kezed az oldalad mellett. Csak semmi trükk.
Óvatosan átléptem a körön, de közben folyamatosan szemmel tartottam Zűröst, és azon töprengtem, hogy ezeken kívül vajon vannak-e még jakuza katonák a templomban. De végül is nem nagyon számított, nem akartam semmi meggondolatlan ostobaságot elkövetni.
– Az autó készen áll – mondta Isogi Zűrösnek, aki bólintott.
– Helyes. Már csak fel kell készítenünk Karom barátunkat az utazásra.
Egyik kezével belenyúlt a dzsekije zsebébe, de a pisztoly csöve egy másodpercre sem mozdult el rólam. Előhúzott egy apró egészségügyi tapaszt.
– Ez majd elcsendesíti, és képtelen lesz koncentrálni a varázslásra. – A tapasszal a kezében közelebb jött.
Amikor úgy éreztem, már elég közel van, váratlanul én is előreléptem, és megragadtam előrenyújtott kezét. A kábító tapasz leesett a földre, és rövidesen követte Zűrös is. Isogi felé fordultam, de a testőrei addigra odaértek; csak két feketébe öltözött, elmosódott foltot láttam a szemem sarkából. Mindketten többször is megütöttek, mire a padlóra hanyatlottam. Hallottam az előhúzott és kibiztosított fegyverek jellegzetes hangját.
– NE! – kiáltotta Isogi japánul. – Ne! Nem szabad megölni. Garnoffnak élve van rá szüksége.
Mozdulatlanul, sajgó állal és bordákkal várakoztam. Zűrös a karját dörzsölgetve felállt, magához vette a tapaszt, majd odalépett hozzám, és lehajolva erősen a nyakamhoz nyomta. Még meg is dörzsölte néhányszor, hogy biztosan tapadjon.
– Meg kell tanulnod, hogy érdemes nyugton maradni és elfogadni az orvosságot – korholt gunyorosan. Nem mozdultam a földről, nem fejtettem ki semmiféle ellenállást.
– Most már nem fog gondot okozni – jelentette ki mosolyogva Zűrös.
– Hozzátok – mondta Isogi a verőlegényeknek. – Dr. Garnoff már alig várja, hogy találkozzon ezzel a szarházival, és én is szeretném minél előbb letudni ezt az ügyet.
Felduzzadt szemhéjamon keresztül nem tudtam igazán értékelni az éjszakai Boston csupa fény, króm és makroüveg belvárosának látványát. Az üzleti negyed céges toronyházai és kivilágított közterei vettek körbe minket. Későre járhatott, mivel az utcán alig volt forgalom, és az épületek is sötéten, csendesen tornyosultak fölénk. Nemrég eshetett. Az aszfalt csúszósán csillogott a sápadt fényben. A sötét felhők már kezdtek eltisztulni, előbukkant mögülük a bársonyosan fekete égbolt az apró csillagokkal és a teliholddal.
Kábán süppedtem a sötét Mitsubishi Nightsky vastagon párnázott hátsó ülésébe; mellettem Zűrös, velem szemben Isogi egyik testőre. A fickó árgus szemmel figyelt, az ellenállás újabb jelét kereste, de nem szolgáltam neki semmi ilyesmivel. Csak ültem mozdulatlanul. Zűrös mindenesetre kéznél tartotta a Predatorát.
Isogi az anyósülésen foglalt helyet, a másik testőr vezetett. Az első és a hátsó teret elválasztó transpex lemezt felhúzták és átlátszatlanra állították, így nem lehetett a kocsi elejébe látni. Isogi Zűrös nyugtató drogjai ellenére nem akart semmiféle kockázatot vállalni. A szememet nem kötözték be, a csuklómra viszont rápattintottak egy műanyagbilincset, azt a fajtát, amelyiket a biztonsági szolgálatok szoktak használni a foglyok féken tartására. Viperemet kivették a hónaljtokból, és Zűrös az övemet is magához vette – természetesen a mágikus pengével együtt. A fegyvert szemmel láthatóan egyik jakuza sem akarta megérinteni; biztosan tudták, hogy engedély nélkül nem tanácsos piszkálni egy varázsló felszerelését. Okos fiúk. Az Új Ösvény nyilván megtanította a tagjainak, hogyan kezeljék a mágiát és a varázslókat.
A kerekek surrogtak a nedves aszfalton, ahogy egy bal kanyarral befordultunk a Mitsuhama száz emelet magas, fekete épületének föld alatti parkolójához. A torony kihívóan emelkedett a csillagos égre, mintha az istenekkel akarna dacolni. Tetején hűvös, kék neonnal az MCT logója világított. Amikor megközelítettük a kaput, egy kis energiájú lézernyaláb végigpásztázta a lökhárítókat, és felfedezte rajtuk a céges azonosítót – ugyanakkor valószínűleg az autóba szerelt transzponder jelzését is vette. A garázs számítógépe kinyitotta a kaput, és visszahúzta a talajba a hívatlan járművek megállítására szolgáló szöges útakadályt.
A garázs csaknem teljesen üres volt, eltekintve néhány, a túlóra nemes hagyományának hódoló öltönyös járgányától, akik szorgalmukkal szerették volna elkápráztatni feljebbvalóikat, vagy egyszerűen csak az irodájukban aludtak ahelyett, hogy hazamentek volna. Zűrös megmarkolta a pisztolyát és kinyitotta az ajtót. Megmarkolta a felkaromat, és a pisztollyal sürgetően integetve megpróbált kirángatni az ülésről.
– Vége az utazásnak, Karom. Szállj ki szépen. – Hangjában nyoma sem volt részvétnek vagy bűntudatnak, egy tökéletesen higgadt profi benyomását keltette, aki nagyon jól tudja, mit csinál. A jakuza testőr segített neki kibányászni ernyedt testemet a kocsiból. Lassan felegyenesedtem, bizonytalanul dülöngélve támaszkodtam az autónak, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Zűrös pisztolya csövével az oldalamat bökdösve a közeli felvonók felé terelgetett. Ha valaki figyelt volna minket, nagy valószínűséggel meg sem látta volna a kezében a pisztolyt, de a garázsban rajtunk kívül senki sem tartózkodott. Isogi és a másik testőr néhány lépéssel lemaradt mögöttünk, minden kétséget kizáróan azért, hogy szemmel tarthassanak engem és Zűröst.
Elhaladtunk néhány lift mellett, melyet a cégrabszolgák és az alacsonyabb beosztású öltönyösök szoktak használni, és megálltunk egy kisebb, a főnökség számára fenntartott felvonó előtt. Az ajtó melletti biztonsági kamerán vörös LED világított, és a dekás egyenesen belenézett a halott lencsébe. Csendben vártuk a másodpercek múlását, aztán végre kinyílt az ajtó. Zűrös intett a pisztollyal.
– Csak utánad.
Zűrössel és a jakuzákkal a nyomomban beléptem a fülkébe. Az ajtó halkan becsukódott, és a kabin felsuhant velünk a nyolcvanhatodik emeletre. Zűrös útközben folyamatosan a biztonsági kamerát fixírozta, én pedig a falnak támaszkodva a földet bámultam. Az út mintha egy örökkévalóságig tartott volna, és a fülkére nehezedő csend szinte fülsiketítő volt.
Garnoff irodájának előkelő berendezése bárkit lenyűgözött volna, én viszont már az első pillanattól kezdve utáltam. Talán csak a látogatásom körülményei tették, mindenesetre az egész testem viszketni kezdett tőle.
A helyiség nagyobb volt, mint dr. Gordon roxi lakása. Az ajtóval szemben lévő fal többféle színárnyalatban pompázott, és legnagyobb részét egy hatalmas, teljesen átlátszóra állított makroüveg ablak foglalta el, melyen keresztül nagyszerű panoráma nyílt az agglomerációra és a csillagos éjszakai égre. A padlót sötétkék szőnyeg fedte, a bútorzat pedig modern techno-nippon stílusú volt; csupa króm, füstüveg és feketére lakkozott fa, a szokásos kanji karakterekkel és mom emblémákkal, hogy megtörjék a monotóniát. Minden hidegnek, sterilnek és élettelennek tűnt... akárcsak a szoba lakója.
Zűrös az asztal előtti fekete bőr és króm székhez vezetett. Úgy roskadtam le rá, mint egy zsák homok, és az asztal mögött ülő férfira néztem.
A céges bérmágus tökéletes megtestesítője volt – magas és karcsú, arisztokratikus arcvonásokkal. Gondosan nyírt hajában és szakállában pontosan annyi ősz hajszálat lehetett felfedezni, amennyi a megfelelő mértékű tapasztalatot és bölcsességet sugározta anélkül, hogy túlságosan öregnek mutatta volna. Szénszürke, duplasoros öltönyt viselt, a hajtókáján ízléses ezüsttűvel. A képet világoskék ing és tengerkék-ezüst, pentagramma alakú tűvel díszített nyakkendő tette teljessé. Stílusos, céges és mély benyomást keltő látvány.
Belenéztem a sötét szempárba és elnyomtam a borzongásomat. A Manadyne partin nem voltam elég közel Garnoffhoz, hogy mélyen a szemébe nézzek, most viszont alkalmam nyílt rá. A tekintete olyan hideg és kifejezéstelen volt, mint a közöttünk lévő asztal füstüveg lapja, és még az épület biztonsági kameráinak lencséjénél is kevesebb emberi melegség és érzelem sugárzott belőle. Eszembe jutott, hogy talán kibernetikus beültetés lehet. Bár a Felébredtek legtöbbje nem rajongott a gondolatért, hogy fémet ültessen az élő húsba, én voltam rá az élő bizonyíték, hogy a praktikusság néha legyőzi az idegenkedést. Az volt az érzésem, hogy Gamoffnak nincsenek lelkiismereti problémái ezen a téren. Sőt, semmilyen más téren sem.
– Nos, valahogy így képzeltem az első találkozásunkat – szólalt meg. Valódi hangja nyugodt, érett tenor volt, de nem tudta mögé elrejteni diadalittas önelégültségét. – Karom, a híres árnyvadász, akit ilyen... egyszerű módon hoznak elém. – Alig sikerült elnyomnom dühös grimaszomat, és jelen pillanatban körülbelül ez volt minden, amire képes voltam.
Garnoff pillantása Zűrösre villant.
– Biztos benne, hogy az irányításunk alatt áll? – kérdezte, és a dekás bólintott. Végigfutott a hátamon a hideg, de nem mutattam, mennyire feszült vagyok. Garnoff gyanakvó fajta volt.
– Annyi idegnyugtatót adtam be neki, amitől órákig kába lesz. Nem képes semmire, csak segítséggel járni, ülni és figyelni. – Megveregette az övébe dugott Viperem markolatát. – Ez volt nála, de nem volt alkalma használni. És persze ez is. – Átnyújtotta a mágikus tőrt Garnoffinak. A férfi megfogta Acélkarom markolatát, és kihúzta a fegyvert a Zűrös kezében tartott tokból. A penge finom acélja baljósan csillant meg az iroda tompa fényében.
– Remek fegyver – mondta a mágus, miközben a kés élét ellenőrizte. Megkerülte az asztalát és olyan mozdulattal ült le a bútor sarkára, melynek hatására eszembe jutott gyerekkorom, és a dél-bostoni misszió egyik papja, aki saját asztalának peremén ülve szívből jövő jó tanácsokat és szigorú dorgálásokat osztogatott az utcakölyköknek.
Garnoff beszéd közben Acélkarom markolatával játszadozott.
– Meglepődtem, amikor az összejövetelen megláttam. Nem várt találékonyságról tett tanúbizonyságot. Arra számítottam, hogy mielőtt megpróbálna nyíltan szembeszállni velem, egy ideig még az árnyakban fog rejtőzködni. Mégis örülök, hogy így cselekedett. Legalább volt alkalmam látni magát csúcsformában is, nem csak ilyen sajnálatraméltó körülmények között.
– Azt vártam, hogy egy magafajta tökös – ugye így mondják arrafelé? – utcai mágus észreveszi a kis meglepetésemet, amit Zűrösnél hagytam.
A dekáshoz lépett, és az egyik ujjával gyengéden végigsimított a lány nyakán. Zűrös olyan mosolyt villantott rá, amitől még a legkeményebb szív is meglágyult volna.
– Micsoda találó név – dünnyögte Garnoff, majd felém fordult. – A varázslat meglehetősen egyszerű. – Úgy beszélt, mint egy professzor, aki a diákjainak tart előadást. – Egy nagyon erős szuggesztiót helyez el mélyen a tudatalattiban, amely később, bizonyos feltételek teljesülésekor aktiválódik. Tudja, bérelhettem volna árnyvadászokat, hogy keressék meg és hozzák el nekem, de a magához hasonló utcai söpredék néha bosszantó módon képes megvédeni saját fajtáját. A kapcsolata az Assets Inc.-kel és a Draco Alapítvánnyal csak még tovább bonyolította a helyzetet. Ha az ügynökök egyenesen maga után eredtek volna, egyszerűen meglapul, és akkor nagyon hosszú időbe került volna, amíg a nyomára akadok. Márpedig időből nem áll túl sok a rendelkezésemre. Gyanakodni kezdett volna, és védelemre rendezkedik be.
– Ezért inkább a tudtán kívül Zűrösre mondtam ezt a varázslatot, és úgy intéztem, hogy elhiggye, nagy veszélyben van a számomra megszerzett információk miatt. Mindössze egy apró kis tudatalatti lökés kellett hozzá, hogy elinduljon felkutatni magát. Tudtam, hogy a múltjában való vájkálás és egy segítségre szoruló hölgy kérése túlságosan sok lesz ahhoz, hogy nemet mondjon. Minden, amit eddig megtudtam magáról arra mutatott, hogy személyesen próbálja majd lerendezni az ügyet. Mi mást tehetett volna, mint hogy Bostonba jön és szembeszáll velem? Ez hozta ide magát egyedül, az Assetses barátai nélkül.
– Miután megérkezett, már csak idő kérdése volt, mikor adódik az első kedvező alkalom az elárulására, és Zűrös ezt azonnal ki is használta. A betörése a Manadyne komplexumába az első ilyen lehetőség volt, ám sajnos nem engedélyezte Zűrösnek, hogy személyesen is jelen legyen az akciónál. Ugyan tudott nekem egy üzenetet küldeni a behatolásról, de kevésbé értékes erőforrásokra kellett támaszkodnom. – Isogira pillantott, akinek megfeszültek az izmai Garnoff lekicsinylő szavai hallatán. – Ettől függetlenül a siker csak idő kérdése volt. A piti kis nyomozása nem aggasztott igazán. Tudtam, hogy az idő nekem dolgozik. Mindössze ki kellett várnom, hogy elkövessen valamilyen hibát, és Zűrös elbánhasson magával. És most megtette. Milyen érzés legyőzöttnek lenni? Túl sokat hibázik, Karom. – Tettetet szomorúsággal csóválta a fejét. – Az olyan mágusok, mint maga, akik nem szánnak elég időt és energiát a kutatásba, megérdemlik a sorsukat. Az evolúció kegyetlen, ifjú sikátorvadászom. Csak az erős maradhat életben.
– Miért? – kérdeztem lassan, látható erőlködéssel. – Miért teszi ezt?
Garnoff mosolyogva tért vissza az asztalhoz.
– Miért? – utánzott gúnyosan. – Miért vadászik a tigris? Miért terjeszkednek a cégek? Az erős elnyeli a gyengét, és általa még tovább erősödik. Maga is lehetett volna a győztes oldalon, Karom. Az első találkozásunkat igazából sok-sok évvel ezelőttre terveztem, amikor elvégzi a MIT&T-t és eljön hozzám dolgozni.
Megpróbáltam a lehető legsemlegesebb képet vágni, de Garnoff nyilvánvalóan valamilyen reakcióra várt. Összeszorítottam az állkapcsomat és némán meredtem rá.
– Igen, én voltam az, aki elintézte a beszervezését – mondta. – Tehetséges fiatalembernek tartottam. A Képesség erős volt magában, és ezt a fogékonyságot vétek lett volna útszéli mágiákra és bűbájokra fecsérelni. Ennél sokkal többre volt hivatott.
– De nem tudta otthagyni azt a közeget. Nem ismert másfajta életet, és nem volt tisztában saját képességeivel sem, melyet én felfedeztem magában. A... tanítója ott akarta tartani a sikátorokban, és a saját képére formálni. Valójában nem voltak más tervei, mint nekem, csakhogy számomra minden erőforrás rendelkezésre állt. Biztos voltam benne, hogy amint a megfelelő környezetbe kerül, kezelhetővé válik.
– Megölte őt – motyogtam. Már előtte is tudtam, hogy így volt, de saját szájából akartam hallani a szavakat.
– Nem. Elintéztem, hogy megöljék őt. Apró, de lényeges különbség.
– Te mocskos kurafi! – hörögtem. Megfeszültek az izmaim, de nem mozdultam a székről. Nem mozdulhattam. Még nem. A diadal hullámokban áradt felém Garnoff irányából. Ez a beteg szarházi minden pillanatot élvezett.
– Elég ebből! – szólalt meg Tomo Isogi valahonnan a hátam mögül. Ingerültség és idegesség érződött a hangjából. – Elhoztuk őt magának, ahogy kérte, Garnoff-san. Szedje ki belőle a szükséges információt, hogy minél előbb lezárhassuk ezt az ügyet. Az ojabunt nem várakoztathatjuk meg. Részletes jelentést vár az eddig elért eredményekről.
– Természetesen – bólintott Garnoff –, de itt nem tudom kihallgatni. Már megtettem az előkészületeket. Megszerzem az információt, aztán egy-két napon belül teljes jelentést tárok Hiramatsu-sama elé.
– Nem jó – jelentette ki határozottan Isogi. – Addig nem megyek sehová, amíg nem kapok valami információt, amit átadhatok az ojabunnak.
– Itt nem tudom kihallgatni – ismételte Garnoff. – Különleges eszközökre van szükségem, és azokat máshol tartom.
– Akkor magával tartunk, Garnoff-san. Csak a biztonság kedvéért.
Garnoff hosszú másodpercekig nézett el mellettem Isogira, mielőtt válaszolt:
– Rendben. Ha ez a kívánsága, legyen. – További szócséplés nélkül magára kapott egy sötét felöltőt az ajtó melletti fogasról. – Hozzák a zsákmányt, Isogi. Valaki már alig várja, hogy újra találkozzon vele.
Zűrös mellém lépett, és segített az egyik jakuzának felemelni engem a székről. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, de gyorsan el is kapta az övét, és az arca ismét kifejezéstelenné, szobormerevvé vált.
Visszamentünk a lifthez, majd le a parkolóba. Zűrös vezette a furgont, Garnoff pedig az első utasülésre telepedett. Isogi egy pillanatnyi habozás után felmászott mellém a hátsó utastérbe, miután rövid eligazítást tartott az egyik testőrének – nyilván ő megy vissza az üzenettel az ojabunhoz. A másik gorilla velünk tartott. A japán férfi láthatóan nem bízott Garnoffban, felváltva figyelt engem és a mágust.
Nem mentünk messzire, mindössze egy közeli nyilvános parkolóházig. A hely teli volt emberekkel, akik a város különböző klubhelyiségeiben és hoteljeiben tartott rendezvényekre igyekeztek. Változatos jelmezeket viseltek, de túlnyomó többségben szellemeknek, vámpíroknak és az éjszaka más lényeinek öltöztek. Tehát még mindig Halloween – vagy Samhain – éjszakája volt; az az időpont, amikor a fizikai világ és az asztrális sík közötti falak a legvékonyabbak.
A tömegben nem sok figyelmet vontunk magunkra. Ha valaki észre is vette, hogy Isogi és az emberei gyakorlatilag lecipelnek a földalatti állomás lépcsőjén, biztosan azt gondolta, hogy túl korán elkezdtem a bulit, és a cimboráim segítenek hazajutni. A közelünkben mások is voltak, akik italoztak, vagy a kikapcsolódást elősegítő chipeket dugdostak a fejükbe. Senki nem gondolt semmi rosszra.
A metrókocsi zsúfolva volt furcsa alakokkal. Különös egyvelege volt ez a céges „jófiúknak", az utca lakóinak és a legkülönfélébb ruhákba és jelmezekbe öltözött embereknek. Egyetlen éjszakára minden normáról megfeledkeztek. Némelyik utcai fickó jól látható kényelmetlenséggel viselte láncait és bőrszerelését – ők csak erre az éjszakára játszották a vagányt. Kíváncsi lettem volna, hány valódi temetőlidérc, szellem és vámpír tartózkodik a szerelvényen. Egy egészen biztosan; fölényes önelégültséggel ült a helyén, és élvezte a látványt.
A látóterem szélén világító zöld számok 23:41:08-at mutattak. Milyen mélyen lehettünk? Reméltem, annyira nem, hogy egy rádiójel ne tudjon feljutni a felszínre. Ha a többiek nem találnak rám, halott ember vagyok.
– Követelem, hogy árulja el, hová megyünk! – suttogta Isogi Garnoffnak olyan halkan, hogy szavait alig lehetett érteni az alagúton átdübörgő szerelvény zúgásán keresztül.
– Időben megtudja, Isogi-san – mormolta a mágus megnyugtatóan. – Mindjárt ott vagyunk.
Az egyik megállónál Garnoff intésére kiszálltunk, és a peronon tolongó sokaságon átvágva megindultunk az alagút felé. A biztonságiak el voltak foglalva a peron és a szerelvények szemmel tartásával, észre sem vették, hogy besurrantunk a járatba. Ettől eltekintve túlságosan könnyű dolgunk volt – mágiát szimatoltam. Garnoff valószínűleg illúzióval álcázta a mozgásunkat. Az ünneplő tömegben nem volt nehéz dolga, mivel már így is rengeteg dolog volt, ami megoszthatta a kíváncsibb nézelődők figyelmét.
Az oldaljárat sötét volt és nyirkos, megtöltötte a rozsdásodó fém és a rothadás jellegzetes szaga. A szerelvények zakatolásán és moraján keresztül hallottam a patkányok és más állatok motozását az árnyékok mögül. Isogi egyre idegesebbnek tűnt, ahogy beljebb hatoltunk az alagútba. Zűrös és a testőr arckifejezése semmit nem árult el, Garnoff pedig szinte remegett az alig visszafojtott elégedettségtől.
A járat egy téglafalnál ért véget, de Garnoff nem jött zavarba. Vékony, fehér pálcát húzott elő a kabátja alól, és halk mormogással szimbólumokat rajzolt vele a levegőbe, néhány centiméterre a faltól. Kántálása közben tompa recsegést hallottam, amely tökéletes ellenpontot képzett a mágus hangjával. A pálca hegye halványan vibráló nyomot hagyott a levegőben, amely lassan beleolvadt a falba, és eltűnt a szemünk elől.
– A fal csak a védőkorlátot álcázó illúzió – magyarázta Garnoff. – Hozzák utánam.
Isogi és a testőre egy pillanatra megtorpantak, egymásra néztek. Garnoff sóhajtva fordult Zűröshöz.
– Megmutatná nekik, kedvesem? – kérdezte a lányt eltúlzott nyájassággal. A dekás a mágusra nézett, aztán bólintott, és óvatosan megindult a fal felé. Úgy hatolt át rajta, akár a füstön, és eltűnt a szemünk elől. A jakuzák a karomnál fogva ráncigáltak át az illúzión. Rogyadozó léptekkel követtem őket a túloldali helyiségbe.
Zűrös sápadt arccal állt a bejárat mellett. A szoba valaha raktár vagy karbantartó helyiség lehetett, de csupasz, szürke falairól már rég lekopott a festék. A szoba közepén kör alakban elhelyezett fáklyák világítottak, a falak menti árnyékokban görnyedt, sötét alakok kuporogtak.
A fénykör közepe felett, a mennyezeten futó vastag csövek egyikén áthurkolt kötélen megfeketedett, szénné égett tetem lógott. A holttest enyhén himbálózott a halkan nyikorgó kötélen; ez volt az egyetlen hang a helyiségben, eltekintve az árnyékok felől időnként felhangzó suttogástól és kuncogástól. A test nem mozgott, és az életnek egyéb jelét sem mutatta, de kék tűzzel égő szeméből még mindig áradt a düh és a gyűlölet. Mintha egyenesen engem nézett volna, pillantása a szemembe mélyedt. Úgy éreztem magam, mint egy madár a kobra hipnotikus tekintete előtt.
A metasíkok emléke egy szempillantás alatt visszatért, és láttam saját kifacsarodott képmásomat a Citadella tükrében. Egy száraz, recsegő hang szólalt meg a fejemben.
Üdvözöllek, apám, mondta Gallow. Régóta várok rád.