4

Egy ideig még kocsikáztunk, hogy biztosak legyünk benne, nem akaszkodott más a nyakunkba, aztán megkértem Zűröst, hogy hajtson be egy sötét mellékutcába, nem messze egy Stuffer Shack villogó neonreklámjától. Későre járt, jelentősen csökkent a forgalom. Amint megálltunk, kioldottam a biztonsági övem és kinyitottam az ajtót.

– Innentől átveszem.

Zűrös nem tiltakozott, csak bólintott. Mindketten kiszálltunk és helyet cseréltünk. Miután a Westwind ajtajai újból becsukódtak, előhúztam egy fekete selyemkendőt kabátom zsebéből, és gondosan hajtogatni kezdtem.

– Az mire kell? – kérdezte a lány. Nem kétséges, megint valamilyen mágikus trükkre számított. Megfogtam az összehajtott kendő két végét, és odatartottam elé. Hitetlenkedve nézett rám.

– Maga tréfál.

– Nem – csóváltam a fejem. – Mielőtt továbbindulunk, ezt fel kell tennie.

– Egy szemkötőt? Hülyének néz? Odakint vadásznak rám, megpróbálnak kinyírni!

– Vadásznak ránk – javítottam ki.

– Annál jobban meg kellene bíznunk egymásban, ez...

– Ez az egyedüli oka annak, hogy még itt vagyunk – szakítottam félbe –, de nem csak én vagyok érintett az ügyben. Vannak barátaim, munkatársaim. Bármennyire is nem szerettem volna bevonni őket, úgy látom, nincs más választásom. Ha bármi olyasmit kell tennem. ami hatással lehet rájuk, akkor védenem kell az érdekeiket. Tehát vagy felteszi a kendőt, vagy most azonnal kettéválnak az útjaink. Kiteszem, és elintézettnek tekintjük az ügyet. Viszont van néhány kérdésem, amire szeretnék választ kapni, ezért szükségem van a segítségére. Ha nem kapom meg, megkeresem magam a válaszokat, so ka?

Zűrös az arcomat nézte; mintha hosszú percek teltek volna el, mire végre elvette tőlem a kendőt, és a szeme elé kötötte. Félresöpörte a haját és eligazgatta magán a szövetcsíkot.

– Most boldog? – kérdezte.

– Nincs rá okom, de köszönöm.

Bólintott, és láttam rajta, hogy megértette, miről beszélek. Az árnyakban a hűség nagyon sokat számít. Tudnod kell, kire számíthatsz, és a barátok soha nem árulják el egymást. Ezzel mindketten tisztában voltunk. Ő nem örült a szemfedőnek, én pedig nem örültem, hogy ilyen eszközt kell alkalmaznom, de felfogta, miért kell így lennie.

Azonban azt is el kell ismernem, hogy a kendő nem csak az úti cél titokban tartására szolgált. Meg kellett néznem, milyen mértékben hajlandó megbízni bennem. Az, hogy hajlandó volt felrakni a szemkötőt, két dolgot árult el számomra: az egyik, hogy minden bizonnyal igazat mondott, a másik pedig, hogy kétségbeejtő helyzetben lehet, ha hajlandó megtenni egy ilyen veszélyes dolgot.

Hátradőlt az ülésben, és kurta mosolyt villantott rám.

– Más helyen és alkalommal talán még élvezném is. – Gunyoros horkantásomra csengő kacajjal válaszolt, miközben nekivágtunk az éjszakai városnak.

Az Assets Inc. biztonságos háza semmilyen szempontból nem volt egy Tadzs Mahal, sőt, még az én lakásommal sem ért fel (amire fel kell szereltetnem egy új ajtót, ha valaha is vissza akarok költözni), viszont a város csendes, félreeső részében fekvő háromszobás lakás még mindig igényesebb volt, mint azok a helyek, ahol azelőtt laktam, és jóval nagyobb, mint az előzőek összesen. Gondosan eldugták Észak-Virginiában, az államhatár túloldalán. Használt bútorokkal rendezték be, de volt ott elegendő élelem, fegyver és egyéb felszerelés is felhalmozva, valamint felszerelték egy telekom egységgel, amit Jane gyakorlatilag lenyomozhatatlanná tett – persze csak akkor, ha nem használják túlságosan gyakran. Egyszóval minden rendelkezésre állt, amit egy menekülő árnyvadász csak kívánhat.

Amint beértünk, engedélyeztem Zűrösnek a szemfedő levételét. Útközben annyi kerülőt tettem, hogy biztos lehettem benne, fogalma sincs róla, hol vagyunk, még akkor sem, ha úgy ismerte a DC körzetet, mint a tenyerét (valószínűleg nem ez volt a helyzet). Azonnal az elnyűtt kanapéhoz lépett, levetette magát rá, és birtokba vette az összes helyet a bútoron – ami nem került különösebben nagy erőfeszítésébe.

– Nem rossz – nézett körül. – A magáé vagy az Assetsé?

Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy tudja, kiknek dolgozom, de a kérdése némiképp váratlanul ért. A dekásoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy sokkal többet tudnak az emberekről, mint amennyit kellene nekik – ebben végül is nem különböztek olyan sokban a mágusoktól. Emlékeztettem magam, hogy valaki felbérelte a rólam szóló információk összegyűjtésére, és egy pillanatra eltöprengtem rajta, vajon mit tudhat még rólam.

– Az Assets tulajdona. – Semmi értelme nem lett volna hazudni róla. Valószínűleg semmi olyat nem mondtam Zűrösnek, amit már ne tudott volna. Azzal sem fárasztottam magam, hogy megkérdezzem, honnan származnak az információi. Ledobtam a táskámat egy vastagon párnázott, több helyen foltozott fotel mellé, és én is letelepedtem.

– Nos tehát – kezdtem bele –, mielőtt durván félbeszakítottak volna, éppen mondani akart valamit nekem velem és Jason Vale-lel kapcsolatban.

Zűrös bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon; lábát maga alá húzta, tenyerét a térdére fektette, és felkészült a kiselőadásra. Ezalatt én felkeltem és ellenőriztem az ablakokat. Biztos akartam lenni benne, hogy ez alkalommal nem zavarnak meg minket.

– Dekás vagyok – kezdte Zűrös. – Bostonban dolgozom. Mióta a Fuchi feloszlott és a Novatech beköltözött a városba, felpezsdült az állóvíz, és rengeteg munkája akad annak, aki ért az adatok megszerzéséhez. Legutóbb egy Johnson bérelt fel, hogy végezzek el egy alapos háttérnyomozást Jason Vale-ről... ismerősök, barátok, tevékenységek, ilyesmik.

– Nem könnyű feladat – mondtam. – Jase teljesen tiszta volt, RASZ-talan. – A modern huszonegyedik századi világban a születésekor mindenki kapott egy RASZ-t – Rendszer Azonosító Számot. Ennek a segítségével tárolták el az adott személyre vonatkozó információkat, különösen a kormányzati adatbázisokban. Egyedül a nincstelenek, a bostoni Rox vagy a seattle-i Pusztulatok szülöttei nem rendelkeztek RASZ-szal, illetve azok az emberek, akik egy képzett dekás segítségével töröltették a világ adatbázisaiból a rájuk utaló nyomokat. Én is ez utóbbiak közé tartoztam. Hogy Jase-t melyik kategóriába lehetett besorolni, azt sosem tudtam, de egyszer ezt mondta nekem, hogy nincs RASZ-a. A legtöbb árnyvadász számára létkérdés volt, hogy kívül kerüljön a RASZ rendszeren. Ez gyakorlatilag lenyomozhatatlanná tett minket; szellemmé váltunk a kormányzat feljegyzéseket tároló gépezetében.

Zűrös egyetértően bólintott.

– Nem, valóban nem volt könnyű, de ha az lett volna, a Johnson nem bérel fel. Az állami és szövetségi rendszerekben nem találtam adatokat Vale-ről, mint ahogy a nyilvános hálózatokon sem. Ez azt jelentette, hogy még több háttérmunkát kellett végeznem, és be kellett hatolnom a védettebb rendszerekbe. Indulásként mindössze annyit sikerült kiderítenem róla, hogy tíz évvel ezelőtt Boston déli részén élt, és hogy mágikusan aktív volt. Így hát kutatni kezdtem. Kevés dolgot sikerült előásnom, és az egyik ezek közül egy Knight Errant jelentés volt Vale haláláról. Állítólag egy banda ölte meg a Rox mellett. A hullaházban adtak neki egy RASZ-t, és feljegyezték rá, hogy „Elhalálozott". A szám a rendőrségi nyomozáshoz kellett, ezért a nyilvános hálózatokból nem lehetett hozzáférni. Azt is megtudtam, hogy maga is vele volt a halálakor.

– Így van – biccentettem kifejezéstelen arccal.

Zűrös az arcomat vizslatta, talán arra várt, hogy bővebben is elmagyarázom, aztán amikor látta, hogy nem szolgálok további információkkal, vállat vont és folytatta:

– Talán elégedettséggel tölti el, ha elárulom, hogy magát is ugyanolyan nehéz volt lenyomozni, mint Vale-t. Megtudtam, hogy Vale halála után egy Mitsuhama ösztöndíjjal jelentkezett a MIT&T-re, és hogy három évvel később csalás miatt kirúgták. Azután beleveszett az árnyakba. Az elmúlt hét évről összeszedtem némi töredékes információt a tevékenységéről, de nem valami sokat. A nyomok végül DC-be vezettek, ahol sikerült rájönnöm, milyen személyazonosság mögött rejtőzik.

Nyilvánvaló, hogy kiváló dekással akadtam össze. Nem sok olyan ember van, aki fel tudná törni a Jane által létrehozott hamis személyazonosságot. Rövidesen szereznem kell egy másikat, ezt pedig el kell felejtenem. Nem baj, valószínűleg úgyis új helyre kellene költöznöm. Nem volt kedvem megmagyarázni a hatóságoknak, mi történt a lakásom ajtajával.

Zűrös folytatta:

– Miután összeszedtem annyi információt, amennyit csak tudtam, megbeszéltem a Johnsonommal az üzletkötés részleteit – azaz átadom neki az adatokat a beígért összeg maradékáért. – Elhallgatott, az ajkát harapdálta. Éppen most vallotta be, hogy eladta valaki másnak a rólam összegyűjtött anyagot. Nem, mintha nem számítottam volna valami ilyesmire – elvégre pontosan ezért alkalmazzák a dekásokat –, de mindenesetre nem sokat lendített a kölcsönös bizalmunkon. Nem fűztem hozzá megjegyzést, inkább hagytam, hadd folytassa.

– A találkozó csapda volt. A Johnson nem jelent meg személyesen, csak néhány verőlegényt küldött maga helyett. Azt mondták, nekik csak az adatchipet kellett volna elvenniük tőlem, de én nem hittem nekik. Kizárt dolognak tartottam, hogy a Johnson hagyott volna szabadon elsétálni. Elvarratlan szál voltam, amit meg kellett szüntetni. Számítottam valami ilyesmire, ezért felkészülten mentem a találkozóra. Én sértetlenül távoztam, a nehézfiúk nem. De tudtam, ki kell derítenem, miért akar kinyírni a megbízóm, és mi olyan fontos neki ezekben az információkban. Semmi értelmét nem láttam. Egyszerűen nem volt bennük semmi fontos adat.

Jó oka volt aggódni. A Johnsonok általában nem ültetik fel a jó munkát végző árnyvadászokat. Ez az árnyak egyik íratlan szabálya volt. Azok a munkaadók, akik a vadászokat leírható erőforrásként kezelik, nem maradnak sokáig munkaadók, mint ahogy azok a vadászok is hamar munka nélkül maradnak, akik átverik a megbízójukat. Vagy arccal lefelé lebegve végzik valamelyik nagyobb vízfelületen.

– Tehát azért jött ide, hogy megtudja, miért akarja megölni a Johnsonja egy egyszerű háttérnyomozás miatt? – kérdeztem.

– Nagy vonalakban erről van szó. Maga az egyetlen Vale ismerősei közül, aki még életben van, és valamennyire fontos is lehet. El kellett hagynom Bostont, amíg kicsit lenyugszanak a dolgok, és maga volt a legígéretesebb választás. Nem hittem volna, hogy a Johnson ilyen gyorsan meg fog találni itt is.

A fejemet csóváltam.

– Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, de a leghalványabb elképzelésem sincs róla, mi ez az egész. Akkoriban csak egy egyszerű kölyök voltam, Vale pedig egy utcai mágus. Utánanézett a Johnson-nak? Ki lehet?

A fintora azt mutatta, hogy természetesen utánanézett a Johnson-nak. A Mr. Johnsonok – azok az emberek, akik felbérelik az árnyvadászokat – szeretnek névtelenek maradni. Sosem számított jó ómennek túl sok kérdést feltenni egy Johnsonnak a valódi munkaadójáról, illetve a vadászatban való érdekeltségéről. Ahogy Jase is mondta régen, a valódi neveknek hatalma van, a Mr. Johnsonok pedig szerettek a névtelenség álarca mögé bújni. A színfalak mögött persze minden valamirevaló árnyvadász megpróbált minél többet kideríteni a Johnsonjáról, hogy tisztában legyen az erőviszonyokkal, és szükség esetén egy kis nyomást gyakorolhasson a megbízóra. Ezek a nyomozások már jó néhány alkalommal megmentettek attól, hogy csúnyán végezzem.

– A neve Garnoff – felelte. – Anton Garnoff. Magas beosztású, neves cégmágus a Manadyne-nél.

Felvontam a szemöldököm. A Manadyne egy közepes méretű társaság volt Bostonban, mágikus kutatásra és fejlesztésre specializálódott, valamint más cégeknek biztosított mágikus természetű szolgáltatásokat. Sosem dolgoztam nekik, de ellenük sem. Igazság szerint túlságosan jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy az Assets foglalkozzon velük. Viszont emlékeim szerint ők is kaptak némi pénzt Dunkelzahn végakaratának köszönhetően, de hát ki a franc nem?

– Semmi nem ugrik be – vontam meg a vállam. – Soha nem hallottam róluk. De mi lehet Garnoff szerepe ebben az egészben?

– Fogalmam sincs. Akármiben is utazik, szemlátomást el akar takarítani minket az útból.

– Nos, akkor talán az lenne a legokosabb, ha egy kicsit elbeszélgetnénk erről a dologról Mr. Anton Garnoffal. Elintézek egy telefont, aztán meglátjuk, mit tehetünk.

Nem nagyon akartam, mégis fel kellett hívnom Jane-in-the-Boxot. Jane-nek több telekomvonalhoz volt hozzáférése, mint az egész PacRimTelecomnak, így nem volt nehéz elérni őt – ráadásul tudtam az elsőbbségi kódot is, amivel magamra vonhattam a figyelmét arról a tucatnyi, vagy még több feladatról, amivel ő és a szakértői programjai egyszerre foglalkoztak. Ezekből legalább az egyik biztosan az én hollétem felkutatása volt, mivel a lakásomban történtek híre eddigre már eljuthatott Jane örökké figyelő elektronikus fülei egyikéhez.

A kijelzőn megjelent Jane virtuális képe – egy tetőtől talpig bőrbe (ezúttal feketébe) öltözött elektronikus álomlány. A mesterséges arcon megjelenő megkönnyebbülés és aggodalom ismét csak meggyőzött Jane programozási szakénelméről.

– Karom! Mi a franc történik? Próbáltalak elérni a feji telefonodon keresztül...

– Sajnálom, kikapcsoltam. Egy kicsit elfoglalt voltam.

– Mi történt? Elfogtam egy rendőrségi hívást a lakásodnál történt betörésről és lövöldözésről.

Elmeséltem neki Zűrös látogatását, majd az utána érkező váratlan vendégek feltűnését. Nem vesztegettem az időt arra, hogy közöljem vele a jelenlegi tartózkodási helyemet. Elég volt, hogy a biztonságos ház telekomjáról hívtam. A vonalat a szokványos eljárásokkal lehetetlen lett volna lenyomozni, de Jane jól ismerte saját munkáját. Valószínűleg már akkor tisztában volt a helyzetemmel, amikor a hívás beérkezett. Ezenkívül semmi értelme nem lett volna tájékoztatni Zűröst a lakás pontos helyéről. A történetemből kihagytam az okot, amiért a dekás lány meglátogatott, csak annyit mondtam, hogy Bostonból érkezett.

– A zsaruknak sikerült azonosítani a lakásomnál hagyott nehézfiúkat? – kérdeztem.

Jane virtuális képe bólintott, és ismét elismeréssel adóztam a keze munkájának. Valószínűleg úgy programozta, hogy még az önkéntelen gesztusokra is reagáljon.

– Igen, húsz perccel ezelőtt jutottam hozzá az adatokhoz. Mindegyik a DC körzet kispályás izomfiúja, közepes hosszúságú priusszal.

Tehát nem profi árnyvadászok. A vadászoknak nincs priuszuk – legalábbis a jobbaknak, akik hosszabb ideig szeretnének a szakmában és életben maradni. Ez viszont arra mutatott, hogy a lakásom elleni rajtaütést gyorsan szervezték meg, a legkönnyebben elérhető emberanyaggal. A másik lehetőség, hogy Mr. Johnsonnak nem voltak kapcsolatai DC-ben, akik felbérelhették volna neki a legjobb izomfiúkat.

Mielőtt megszólalhattam volna, Jane már rá is tért a másik legfontosabb kérdésre.

– A legérdekesebb, hogy ha kis mértékben és alacsony szinten is, de mindannyian kapcsolatban álltak a helyi jakuzával. Nem a kobunnal vagy a beavatottakkal, hanem inkább a mezei futárokkal. Hitelesített kártyával fizettek nekik, ami lehetetlenné teszi a pénz lenyomozását. Utánanézhetek, melyik bank bocsátotta ki őket, de... – A virtuális lány vállat vont, ismét egy lenyűgözően élethű mozdulattal. Egy hitelesített kártya adatnyoma még egy Jane kaliberű dekás számára is hidegebb volt, mint Mr. Johnson szíve – még a mi Johnsonunkénál is.

– Az adatnyom miatt ne aggódj – mondtam megnyugtatóan.

– Miről beszélsz, Karom? Persze, hogy aggódom. Valaki megpróbált hidegre tenni téged!

– Viszont ez nem érint téged vagy az Assetset. Személyes ügy.

– Karom – kezdte Jane lassan, mintha egy különösen nehéz fejű gyereknek próbálna elmagyarázni valamit –, te a mi csapatunkba tartozol. Ha valaki megtámad téged, az az Assetset támadja meg. Ezért ez az én ügyem is.

Olyan határozottan ráztam meg a fejem, amennyire csak bírtam.

– Nem. Ennek semmi köze hozzád, Mercuryhoz, Axlerhez, Morzsolóhoz vagy bárki máshoz. Magamnak kell elintéznem. Személyes ügy. – Úgy ismételgettem, mint egy mágikus igét, hogy megpróbáljam megértetni Jane-nel.

– Ugyan, Karom, ne próbáld beadni nekem ezt a tökös magányos árnyvadász rizsát. Azt hittem, ennél azért több eszed van. Akármiről is van szó, igénybe veheted a segítségünket. Mi egy csapat vagyunk, a pokolba is! Egymástól függünk. Ne hagyd, hogy az ostoba büszkeséged befolyásolja a megítélésed! – Egy másodpercre elhallgatott. – Ennek semmi köze ahhoz az összezörrenéshez Higannyal, ugye? – Jane Ryan Mercury kódnevét használta a valódi helyett, nem úgy, mint én az imént. Elszégyelltem magam a kimondatlan helyreutasításra és a vita emlékére.

– Nem, persze hogy nem... nem egészen. Nézd, Jane, itt most nem arról van szó, hogy nem értékelem eléggé mindazt, amit megpróbálsz tenni értem... te és az Assets. Viszont ez egy nagyon régi ügy, jóval azelőttre nyúlik vissza, hogy veletek találkoztam volna, vagy hogy vadászni kezdem volna az árnyakban. Ezen az úton egyedül kell végigmennem, és senkit nem vihetek magammal. Érted, miről beszélek? Ez az én karmám, senki másé, és én vagyok az egyetlen, aki a végére járhat.

Hosszúra nyúlt csend következett. A képernyőn a szőke bombázó arcvonásai ezúttal elektronikus, kiismerhetetlen maszkba merevedtek.

– Rendben – mondta végül. – Beszélek Higannyal és átadom neki, hogy jól vagy.

– Azt is mondd meg, hogy szükségem lesz egy kis időre, amíg elrendezem az ügyemet.

– Amennyit csak akarsz. Ezt fogja válaszolni.

Tudtam, hogy igazat mond. Ha Ryan nem segíthetett valamiben közvetlenül, akkor mindig azt mondta, hogy cselekedjek belátásom szerint. Ilyen fickó volt.

– Tehetek még érted valamit? – kérdezte valamivel halkabban és kevésbé élénken.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Jane talán felelősnek érezte magát, amiért belerángattak a Sárkányszív ügybe, ami végül oda vezetett, hogy leszerződtem az Assetshez – de az is lehet, hogy valóban a barátjának tekintett. A mi szakmánkban ritkák voltak az igazi barátok, és megtisztelve éreztem magam, amiért Jane engem annak tekint.

– Nos... volna egy dolog, vagy inkább kettő. Szükségem volna egy hamis személyazonosságra a bostoni utamhoz, és utána kéne nézni egy Manadyne-nek dolgozó tagnak. Egy mágusról van szó, a neve Anton Garnoff.