A járat, amelyiken az orkok végigvezettek minket a nagyon hosszú ideje, talán még az Ébredés előtt lezárt földalatti hálózat része volt. Fényt egyedül a repedezett, nyirkos betonon megtelepedett mohák és zuzmók halovány derengése szolgáltatott, ezért Zűrössel egymáshoz közel húzódva, óvatosan lépegettünk. Boomnak és az orkoknak természetes éjszakai látásuk révén nem okoztak problémát a sötét alagutak.
Egy pillanatig szinte sajnáltam, hogy a többi beültetéssel együtt nem tetettem magamba egy kiberszemet is. Akkoriban gondolkodtam ugyan rajta, de a gondolat, hogy kivágják a szemem és egy kamerával helyettesítik, elrettentett az operációtól. Rengeteg embert ismertem, akiknek kiberszemük volt, és valami mindig is nyugtalanított bennük – mintha lehúzták volna a redőnyt a lelkükre nyíló ablakon.
Még mindig nem tudtam, miért és hová megyünk, de pillanatnyilag biztonságban voltunk. Az orkok a lehetetlen nevű Mama Fiai bandába tartoztak. Már gyerekkoromban is közismert tény volt, hogy a Fiúk egy titokzatos árnyközvetítőnek dolgoznak, akit mindenki csak „Mama" néven ismert. Mást szinte nem is lehetett tudni róla, kivéve, hogy a felső ligában játszik – az árnyakban szinte legendának számított. És most úgy tűnt, ez a rejtélyes hatalomüzér érdeklődni kezdett irántunk... vagy legalábbis irántam.
Jambone egy érthető beszédnek csak nehezen nevezhető mordulással jelezte, hogy álljunk meg. Az ork bandavezér a legocsmányabb két lábon járó teremtmény volt, akit valaha is láttam, és ez sokat elmond róla. Zsíros, szürkés bőrét hatalmas szemölcsök és furcsa kinövések borították, melyek mintha mesterséges csontpótlások lettek volna. Izmos karján vastagon dagadtak ki az erek. Rövidre vágott haja merev tincsekben meredt az ég felé, és meg sem tudtam számolni, hány fülbevalót visel. A képet egy orrkarika, és az egyik agyarán egy ezüst kupak tette teljessé. Félelmetes figura volt, mintha egy tündérmeséből lépett volna ki, hogy a banda élére álljon.
Az ork megkerült egy méretes tégla- és betonkupacot az alagút beomlott fala mellett, majd intett, hogy kövessük. A járat falában egy nehéz fémajtót láttunk, a közepén kerékkel – olyan volt, mint egy régi zsilipajtó. Jambone röfögött valamit a helyi utcanyelven, mire a másik két ork megragadta a kereket. A fülsiketítő nyikorgás végigvisszhangzott az alagútban, és az ajtó tompa kattanással kinyílt.
Jambone színpadiasan meghajolt és a nyílásra mutatott.
– Mama Iaga már vár titeket.
Az ajtó másik oldalán álló alak gond nélkül lesöpörte Jambone-t a legocsmányabb két lábon járó teremtménynek kijáró helyről. A fickó – majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy férfi az illető – minden bizonnyal troll lehetett, legalábbis erre tippeltem háromméteres magassága és duzzadó izmai láttán. Boom és mások révén már hozzászoktam a trollok látványához, de ez a valami még nekem is tudott újat mutatni. Halottfehér bőrét vastag szarulemezek borították, mint valami óriási, föld alatti rovarét, és ettől úgy nézett ki, mintha durva, fehér mészkőből faragták volna ki. Domború homlokából három csavart szarv meredezett, az előreugró szemöldök alól apró, rózsaszín szempár villant rám. Egy egyszerű, fekete szövetből varrt ágyékkötőn kívül semmit nem viselt. Némán végigmért minket, majd hátralépett az ajtóból, hogy utat engedjen nekünk. Jobbra egy téglával kirakott alagút húzódott. Elindultunk rajta a sápadt troll kíséretében.
A járatot halvány, sárga fényt árasztó lámpák világították meg. Nemsokára elértünk egy vastag bársonyfüggönyhöz. Előrenyúltam és félrehúztam a szövetet.
– A kénköves pokolba! – suttogta Boom, amikor beléptünk.
Mintha egy másik korba kerültünk volna. A hatalmas szobát elegáns viktoriánus bútorokkal rendezték be – csupa sötét fa és burgundivörös plüsskárpit a falakon nehéz, arannyal szegélyezett bársony faliszőnyegek lógtak. A szürke márványkandallóban lobogó tűz elűzte a rideg alagutak hűvösét, és meleg fényben fürdette a polcokon és asztalokon elhelyezett apró réz- és kristályholmikat.
Valahol a hátunk mögött hangos csattanással becsukódott az acélajtó. Összerezzentem. Az egyedüli hang az asztalon álló antik fonográfból származott, amely fuvola- és hegedűszóban gazdag klasszikus zenét játszott. Könnyebb volt azt képzelni, hogy a Beacon Hill valamelyik dúsgazdag különcének magánrezidenciájában vagyunk, mint mélyen a metroplexum utcái alatt. A hely különös hangulatot sugárzott magából, mintha nem is valakinek a lakóhelyén, hanem egy múzeumban jártunk volna.
A sápadt emberhegy követett minket a szobába, és folyamatosan szemmel tartva minket megállt a bejáratnál.
Bal oldalt meglebbent az egyik függöny, és halkan, akár egy árnyék, egy nő lépett a helyiségbe. Fekete, bokától nyakig érő, szigorú szabású bársonyruhát viselt. A keskeny dereka köré csomózott övről apró tasakok és csecsebecsék, sötét tollak és vésett csontok lógtak, és ütődtek egymásnak halk csilingeléssel minden lépésénél. Csontos vállát és fejét ékkövekkel díszített vállkendő takarta.
A kendő végeit összefogó kéz csontvázszerű volt, akár maga a nő; a vékony karmokon durva, szürkés bőr feszült, és mintha különös, ismeretlen rúnák vékony vonalait fedeztem volna fel rajtuk.
Az arca mintha a klasszikus tündérmesék boszorkányainak jellemzőit ötvözte volna. Keskeny volt és szigorú, horgas orral, sötét, mélyen ülő, fekete kőként csillogó szempárral, hegyes állal és keskeny ajakkal, amely most mosolyra húzódott, és elővillantak mögüle hegyes, sárgás fogai. A kendő alól ritkás, fehér hajtincsek kandikáltak elő. Magas, vékony hangon beszélt, az embernek az az érzése támadt tőle, hogy bármelyik pillanatban hisztérikus kacagásban törhet ki. Különös akcentusa volt, amit nem tudtam hová tenni. Európainak, esetleg szlávnak tűnt, de nem voltam benne biztos.
– Mama vagyok. Isten hozott titeket a hajlékomban, gyermekeim. Helyezzétek kényelembe magatokat.
Boomra és Zűrösre pillantottam, aztán kiválasztottam magamnak egy egyenes támlájú széket a tűzhely közelében. Zűrös velem szemben, a dohányzóasztal túloldalán egy hasonló ülőalkalmatosságra telepedett le, Boom pedig egy széles kanapén helyezkedett el. Vendéglátónk is leült egy párnázott bőrfotelbe velünk szemben; a tűzhely lángjai kísérteties, táncoló árnyakat rajzoltak az arcára.
– Parancsoltok valami... frissítőt? – kérdezte.
Boom a torkát köszörülte, de én megráztam a fejem.
– Nem, köszönjük. – Eszembe jutottak a vadabbnál vadabb történetek azokról az emberekről, akik a Másvilágon ettek vagy ittak valamit, és soha többé nem tudtak távozni. A Hatodik Világban a legendáknak megvolt az az idegesítő szokásuk, hogy időnként valóra váltak, így sosem ártott óvatosnak lenni.
A nő ismét megajándékozott minket csupafog mosolyával, és vékony, éles hangon felnevetett.
– Biztosak vagytok benne? Tartok néhány dolgot, amit biztosan kedvelnétek, de sajnos nem az én ízlésemnek valók.
– Köszönjük, de szeretnénk inkább rátérni arra, amiért idehívatott minket, hölgyem.
– Ha megkérhetlek, hívj Mamának, kedvesem, ahogy az én drága fiaim is teszik. És hogy miért akartam látni a csinos pofikátokat? Azt hiszem, van valami, ami mindannyiunkat egyformán érdekel.
– Garnoff? – kérdezte Zűrös, mire ő is kapott az öreglánytól egy cápavigyort.
– Igen, a kicsi mágus... illetve az, akit szolgál.
– A Mitsuhamára gondol? – találgattam.
Az öregasszony felszisszent és beleköpött a tűzbe.
– Bah! Pénzsóvár gazemberek! Semmit nem tudnak az ősi hagyományokról és a Másvilág ösvényeiről! Nem, Garnoff mestere még annyira sem a napsütötte világ lakója, mint én, és még kevésbé érdemli meg az „élőlény" elnevezést.
– Tehát Garnoff nem a cégnek dolgozik? – kérdeztem. Egyből más megvilágításba kerültek a dolgok. Bármiben is mesterkedett Garnoff, mindeddig azt feltételeztem, hogy valamilyen céges ügyről van szó, talán egy külön megállapodásról a jakuzával.
– Ó, nem, drágaságom. Inkább ő manipulálja a céges munkaadóit. Ugyanúgy, mint sok-sok ével ezelőtt, amikor úgy alakította az eseményeket, hogy a társaság szolgálatába álljál.
– Tessék? – Éreztem, hogy kifut az arcomból a vér, és bénultan süppedtem bele a székbe.
– Nem tudtad? – kérdezte félvállról Mama. – Nem, ezek szerint nem. Garnoff felismerte benned a Képességet, és meg akart szerezni téged az MCT-nek, de addigra már Jason pártfogása alatt álltál.
– Ön ismerte Jase-t?
– Én mindenkit ismerek, aki egy kicsit is számít, fiacskám, és a tanítód nagy megbecsülésnek örvendett a Katakombákban.
– A Mitsuhama ösztöndíjat ajánlott fel nekem – gondolkodtam hangosan. – Esélyt kaptam rá, hogy kikerüljek a Roxból. De azok után, amit Jase tett értem, azok után, hogy mi... nem tudtam elmenni. Ezért megölték őt. És Garnoff volt a felelős? – kérdeztem.
Mama bólintott.
– Egy pillanat, Karom – szólt közbe Boom. – Mi a büdös francról van szó? – Amikor ideges volt, az akcentusa különösen erőssé vált. A helyzet nyilván legalább ugyanannyira zavarta őt is, mint engem. Úgy döntöttem, akár el is mondhatom nekik a teljes történetet.
– Amikor Jase-zel együtt voltunk, a Mitsuhama egyik toborzóembere felkeresett, és ösztöndíjat ajánlott fel a MIT&T-re, természetesen a szokásos céges szerződéssel. Megmondtam neki, hogy hová tegye a szerződését. A Roxban akartam maradni Jase-zel, hogy a Képességet ne csak egy megatársaság szolgálatában mágikus védelemre és kutatásra használhassam. Néhány héttel később Jase-t megölték, látszólag egy utcai banda szervezetlen támadásának esett áldozatul. Annyira megrázott a dolog, hogy eszembe sem jutott összefüggéseket keresni. Elvégre a Roxban voltunk, ahol a bandák nap mint nap tesznek el embereket láb alól.
– Előkerítettem a névjegykártyát, amit az MCT-s fickó adott, felhívtam, és megmondtam neki, hogy mégis elfogadom az ajánlatát. Jase halála után már nem volt többé okom a Roxban maradni, és magam mögött akartam tudni az egész ügyet.
Mély lélegzetet vettem és visszafordultam Mama Iaga felé, aki úgy ült a fotel peremén, akár egy mohó keselyű, amelyik az általam elszórt információmorzsák között turkál.
– Azt mondja, Garnoff állt a gyilkosság mögött? Ő adta a megbízást?
Mama feszes mosollyal bólintott.
– De hát miért? – csóváltam a fejem értetlenül.
A vén boszorkány hátradőlt puha foteljében, szinte beleveszett a bútor árnyékos hajlataiba. Kezét az ölébe ejtette, és mielőtt beszélni kezdett, megnyalta cserepes ajkát.
– Garnoffot a legfontosabb dolog hajtja, kedvesem: a hatalom. Mindennél jobban szomjazza a hatalmat. Azért dolgozik, hogy minél nagyobb befolyásra tegyen szert a cégénél, és azért akart beszervezni téged, hogy őt szolgáld. Hatalomvágyában a sötét ösvényre tévedt, és nyitottá vált a hívásra. Garnoff felfedezett valamit itt, a Katakombák mélyén, egy rokonlelket, amely megszólította őt. Garnoff ettől fogva már csak és kizárólag azon munkálkodott, hogy támogassa új mesterét, hogy ellássa őt mindennel, amire szüksége van a megerősödéséhez, cserébe pedig egyre nagyobb és nagyobb hatalmat kapott tőle.
– A gyilkosságok. – Hirtelen eszembe jutottak a hírek. – A gyilkosságok a metróban.
Mama bólintott, groteszk mosolya még szélesebbé vált.
– A vér még több vért kíván, a hatalom még több hatalmat.
– Garnoff vérmágiát használ – vontam le a következtetést, és Mama ismét bólintott. – Ó, Istenem...
Minden varázsló tudott a vérmágiáról. Amikor elkezded elsajátítani a Képesség használatát, ez az első dolog, amire figyelmeztetnek. A mágia és az élet erős kölcsönhatásban áll egymással. A megfelelő rituálékkal lehetséges mágikus energiát kinyerni az élőlények életerejéből, de azok általában nem élik túl a procedúrát. Ezek a rituálék nagyon veszélyesek voltak, mert alkalmazásuk megrontotta a használót. Ahhoz, hogy valaki a mágikus energia összegyűjtése érdekében hidegvérrel meggyilkoljon egy embert, teljesen őrültnek kellett lennie.
Eszembe jutott néhány dolog abból az időből, amikor a Sárkányszív vadászaton csatlakoztam az Assetshez – az Aztechnology mágusok és véráztatta oltáraik, a félelmetes rituálék, melyekkel a mágikus erőt fókuszálták –, és megborzongtam.
– De miért én? – kérdeztem. – Évek óta nem jártam Bostonban. Miért jött utánam Garnoff ennyi idő után? Bosszúból?
– Szüksége van rád... annak van rád szüksége – suttogta Mama kísérteties hangon. – Nélküled nem lehet bezárni a kört, és kárba vész minden erőfeszítése. Egyelőre élve akar téged.
– De mi célból?
Mama tekintete a tűzbe mélyedt, a narancs és sárga lángok megcsillantak sötét szemében.
– Van, amire magadtól kell rájönnöd, Karom. – Ez volt az első alkalom. hogy a nevemen szólított, és kirázott tőle a hideg. – Tudsz a valódi nevek hatalmáról?
– Tudom, hogy a valódi név hatalmat biztosít a tulajdonosa felett – feleltem. – Különösen az erősebb szellemek esetében, akik nagyon jól titkolják a nevüket. A név birtokában engedelmességre lehet őket kényszeríteni. Ezt minden mágus tudja.
– Akkor nincs más dolgod, mint megtudni ennek a titokzatos dolognak a nevét – mondta Mama. – Garnoff a Másvilág mélységeinek felfedezése közben talált rá a hatalomra.
– A metasíkokról beszél?
Mama türelmetlen mozdulatot tett a kezével.
– Metasíkok... micsoda ostoba név. Másvilág, a Második Út, az Alkony Birodalma, Túlvilág, Mennyország, Pokol, hívd ahogy akarod, a lényeg, hogy ott rejtőznek a titkok. Meg tudod találni, csak egy térképre van szükséged, amely útbaigazít.
– Önnek van?
– Nem, de tudom, hogy honnan szerezhetsz egyet.
– Időt kérek – szólt közbe Zűrös, és Mamára nézett. – Mit akar ebből kihozni? Mibe fog ez kerülni nekünk?
Az öreglány fintora gúnyos paródiája volt egy szégyenlős kislányénak.
– Fogalmazzuk meg úgy, hogy a Katakomba dzsungelében eléggé korlátozott a hely. Túl sok ragadozó könnyen elfogyasztja a rendelkezésre álló prédát, és akkor mindannyian éhezni fognak. Amikor az egyik ragadozó hívatlanul bemerészkedik egy másik vadászterületére, halálig tartó párviadal kezdődik, és csak az erős maradhat életben. Felajánlom nektek a lehetőséget, hogy bárányból farkassá, prédából ragadozóvá váljatok.
– Más szóval azt, hogy elvégezzük a maga piszkos munkáját, jól mondom? – kérdezte a lány.
Mama Iaga ragadozómosolya még szélesebbé vált, szinte két részre osztotta az arcát.
– Természetesen, kedvesem. Nem ezért vannak az árnyvadászok?
Egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Nagy kockázattal járt, de úgy véltem, csak így tudok a végére járni ennek az ügynek. Mama Iaga adta az inspirációt, Garnoff pedig akaratlanul ugyan, de ellátott a szükséges eszközökkel. A tőlem telhető legmegnyugtatóbb pillantást küldtem Zűrös felé, majd visszafordultam Mamához.
– Mondja el, honnan tudom megszerezni azt a térképet. Ha a pokolba kell mennem, legalább tudjam, milyen úton induljak el.