16

– Nincs választás, nincs választás – motyogta Gordon szomorúan.

– Nem értem. Miről beszél?

Még mindig a szememet nézte.

– Te tudod, mi van ott, igaz? – kérdezte. – Találkoztál vele. Látom rajtad.

Mintha áramütés ért volna. Újra eszembe jutott a híd az asztrális síkon, a csata az Ellenséggel, Thayla hangja, a Sárkányszív mindent elsöprő ereje. Eltévedtem azon a minden képzeletet felülmúló helyen, és azt hittem, sosem találok vissza. Ha nincs Lucero, nem is sikerült volna. De honnan tudhat erről Gordon?

– Igen – feleltem. – Láttam.

– Akkor tudod, mi vár rád odakint.

– Mr. Gordon, azok többé nem jelentenek fenyegetést – próbáltam megnyugtatni. – A híd eltűnt, és a Sárkányszív hatalma kordában tartja az Ellenséget. A világ biztonságban van, és ön is.

Gordon komoran csóválta a fejét.

– Nem, nem, nem – mondta halkan. – Nem érted.

– Kurvára így van – dörmögte ingerülten Boom. – Karom, mégis mi a francról beszéltek?

A trollhoz fordultam.

– Néhány évvel ezelőtt felbéreltek egy vadászatra. Egy csapatnak olyan mágusra volt szüksége, aki meg tudja különböztetni a varázslatok elejét a végétől. Ez a társaság az Assets Inc. volt, és az előző mágusukat egy kemény vadászaton vesztették el. Az egész kapcsolatban állt Dunkelzahn halálával, és néhány még bonyolultabb szarsággal. Hogy rövidre fogjam a történetet, a végén erre a félelmetes asztrális helyre kerültünk, amelyről azelőtt még sosem hallottam. Volt ott valamilyen híd, amit ezek a... valamik építettek. Talán szellemek lehettek, de a lényeg, hogy saját metasíkjukról át akartak kelni a mi világunkra. Az átjutáshoz a mágia megnövekedett erejét szerették volna felhasználni. Néhány ember létrehozott egyfajta gátat a megállításukra, de az akadály nem volt elég erős, és kezdett összeomlani. Ezért odamentünk, és a Sárkányszív nevű erős talizmán felhasználásával végképp megállítottuk őket.

Lehajtottam a fejem.

– Kis híján én is ott ragadtam – folytattam halkan. – Igazság szerint biztos voltam benne, hogy meghaltam, az asztráltestem örökre elveszett a metasíkok mélységeiben, de ekkor... valami, valaki rám talált, és visszavezetett az élők világába.

– Újjászülettél – bólintott Gordon. – De az előző életedből nem sikerült mindent magad mögött hagynod.

– Mit akar ezzel mondani? Honnan tud róla?

– Tudom – mondta egyszerűen az öregember. – Sokkal többet tudok, mint kellene. Nem csak az Ellenség van az asztrális térben. Ők csak egy apró vízcseppet jelentenek a kozmikus óceán végtelenjében. Vannak ott más lények is, sokkal többen, semmint hogy meg lehetne őket számolni. Valamelyikük olyan hatalmas, hogy a halandó elme nem is képes felfogni. Mások hidegebbek és idegenebbek, mint azt el tudnánk képzelni, vagy éppen olyan gyönyörűek és szeretetreméltóak, hogy az ember szíve sír, amikor meglátja őket. Amit te láttál, az csak egy apró darabja a nagy egésznek. Még nem állunk készen arra, ami közeledik... még nem állunk készen.

– De az Ellenség...

– Igen, az Ellenséget sikerült megállítanotok egy időre, de más lények is megpróbálnak eljutni a világunkra. Néhányan már itt vannak, mások csak ezután érkeznek. Az előjelek mind ezt mutatják. Meg van írva a csillagokban, az éjszakai égbolt hordozza az üzenetet. Tudom, láttam a jeleket.

– Én nem hiszek a próféciákban – mondtam.

– Abban hiszel, amiben akarsz. Az nem befolyásol semmit. Hatalmas változás előtt áll a világ. Az Ébredésnek még messze nincs vége. Sőt, bizonyos értelemben még csak most kezdődik.

Tovább kérdezősködtem volna, de Boom közbeszólt:

– Karom – mondta csendesen –, megvan, amiért jöttünk, igaz? – A trollra néztem, aki az ajtó felé biccentett, majd a kezemben tartott papírokra.

– Mennünk kell – néztem dr. Gordonra.

Az öreg mágus szemében egy pillanatra mintha felvillant volna a régi fény. Szomorúan rám mosolygott.

– A valódi ellenség nem odakint van – mondta, és csontos ujjával megütögette a mellkasomat –, hanem itt bent. Ügyelj saját szíved démonjaira, varázsló.

– Karom – szólt ismét Boom, ezúttal valamivel hangosabban.

– Mi van? – kérdeztem ingerülten. Nagyon közel éreztem magam ahhoz, hogy megértsek valami fontosat.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit meleg van itt?

Most, hogy említette, tényleg felment a hőmérséklet a szobában Az apró lakás levegője már az érkezésünk pillanatától meleg és fülledt volt, mostanra viszont egyenesen fullasztóvá vált. Halk sziszegést hallottunk, és a másik helyiségből pislákoló fény szűrődött be.

– Rossz előérzetem van. – Boom előhúzta fegyverét a zakója alatti hónaljtokból.

Éppen időben értünk vissza a másik szobába ahhoz, hogy lássuk ismét fellobbanni az egyik gyertyát. Ahogy a láng a magasba csapott, a gyertya vízként olvadt el, forró viaszcseppekkel hintve tele a padlót. A lángnyelv önállósította magát, feljebb emelkedett, és körülbelül egy méterrel az asztal lapja és a gyertyatartó felett lebegni kezdett. Kavarogva öklömnyi tűzgömbbé duzzadt, közepéből fehér izzás áradt.

– Ó, a francba! – morogta Boom. – Tűzelementál!

Az elementál materializálódott. A lánggömb gyorsan növekedett, és másodperceken belül felvette egy félelmetes hüllő alakját – mintha egy satnya lábakon álló kígyó lebegett volna előttünk. Gyémánt formájú pikkelyei a vörös és a fekete árnyalataiban csillogtak, szeme akár a koromfekete szén, és ez egész testét körbeölelő lángaurából pokoli hőhullámok csaptak felénk. A szellem ránk nézett, és élettelen, fekete szemében az emberiesség és a könyörület legapróbb szikráját sem fedeztem fel.

Az elementált körbevevő tűzburokból kicsapó szikrák és lángnyelvek belekaptak a szétszórtan heverő papírlapokba és könyvekbe. A száraz papír azonnal begyulladt, és a lakás egy szempillantás alatt tüzes pokollá változott.

– Neeeeem! – üvöltötte Gordon. – A munkám! Az életművem! – A lángok gyorsan terjedtek, mohón falták a papírokat, könyveket, feljegyzéseket, ruhaneműket és a bútorok száraz fáját. Halk, sziszegő hang ütötte meg a fülem, de hogy a szellemtől avagy a tűztől származott-e – esetleg egyszerre mindkettőtől –, azt nem tudtam megállapítani.

Boom habozás nélkül a bejárati ajtó felé vetette magát, én pedig szorosan a nyomában, magam után vonszolva az összefüggéstelenül kiabáló és átkozódó dr. Gordont. A hatalmas testű trollnak majdnem sikerült elérnie az ajtót, de a tűz- és árnyéktestű elementál egy villámgyors mozdulattal elzárta az útját. Boom felüvöltött fájdalmában, amikor beleütközött az égő elementálba, és ahogy hátratántorodott, kis híján mindkettőnket levert a lábáról.

– Erre nem jutunk ki! – Boom lassan hátrálni kezdett az ajtó felől. Kezét a melléhez szorította, de nem láttam, mennyire súlyos a sérülése. A lakást sűrű füst töltötte meg, és tudtam, hogy a Rox peremén, egy ilyen lepusztult hajlékban biztosan nincs füstérzékelő vagy automata tűzjelző. A régi faszerkezet úgy fog porrá égni, mint egy doboz gyufa. A metroplexum tűzoltói ide csak azért jönnek ki, hogy meggátolják a tűz terjedését, és talán hogy átkutassák az elszenesedett hullákat az értéktárgyakért, amiket a tűz nem semmisített meg. Magunkra voltunk utalva.

– A másik szobába! – próbáltam túlüvölteni a lángok ropogását. – Megpróbálok ott találni valami kiutat! – Boom elég okos volt ahhoz, hogy ne tegyen fel felesleges kérdéseket. Elsuhant mellettem, és már az ajtónál is volt. Dr. Gordon csuklóját fogva én is eltávolodtam a szellemtől. Az öreg professzor döbbent hitetlenkedéssel nézte, ahogy a lángok elemésztik egész élete munkáját; olyan volt, mint egy szerencsétlenség szemtanúja, aki képtelen elszakítani a tekintetét a szörnyűséges balesetről.

A szellem lassan elindult felénk. Az a bizonytalan érzésem támadt, hogy csak játszik velünk, megpróbál sarokba szorítani minket, mielőtt támadásba lendül. Megrángattam a professzor karját.

– Indulnunk kell! – sürgettem.

Gordon azonban kiszabadította a kezét a szorításomból.

– Nem! A munkám...! – nyöszörögte kétségbeesetten.

– Már nem tudjuk megmenteni! – förmedtem rá. – A fenébe, le kell lépnünk innen! – A sűrű füst már kezdett fojtogatóvá válni, a szemem könnyezett, látásom elhomályosult. A szellem nagy ívben kitért oldalra. Azt hittem, elmegy mellettünk, és inkább Boomot veszi célba.

– Te meg tudod menteni! – Gordonra mintha nem hatott volna a hő és a füst. Felém fordult, korommal és hamuval lepett arcával éles kontrasztot alkotott vadul villogó szeme. – Te tovább tudod folytatni, amit elkezdtem!

– Micsoda? Miről beszél?

– Ígérd meg, hogy megteszed, Karom! Ígérd meg, hogy folytatod a művemet, és megvéded az embereket a közeledő veszélytől! Gondoskodnod kell a biztonságukról!

Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb el kell tűnnünk onnan. A füsttől egyre kábább lettem.

– Doktor...

– Ígérd meg! Kérlek!

– Oké, rendben, megígérem. Folytatom a munkáját – hadartam, és előhúztam Acélkarmot a tokjából.

– Gyerünk! – Gordon olyan erővel lökött a másik szoba ajtaja felé, hogy magam is meglepődtem, mekkora energia fér ebbe az összeaszott emberbe. A szellem dühös sziszegéssel lendült menekülő áldozatai után.

– Megállj, tűz fattya! – kiáltott rá Gordon. – Ne tovább, mélység szülötte!

Az elementál megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Mély hangon felmorajlott, kitátott száján lángcsóva csapott ki. Gordon megállt vele szemben és felemelte széttárt karját; ujjai mágikus jeleket rajzoltak a levegőbe. Villogó energianyalábok cikáztak a két keze között, majd előreszökkentek, és sápadt, kék fényükkel megérintették a szellem tűzauráját.

– El veled, elementál! – kántálta Gordon. – El veled, természet szülötte! Menj innen, és ne térj vissza többé!

A szellem felsikoltott és vonaglani kezdett láthatatlan bilincseiben, elkeseredetten próbált közelebb kerülni a mágushoz. Centinként küzdötte magát előre, és Gordon kénytelen volt hátrálni egy lépést. Az ajtóban állva figyeltem a küzdelmüket. Kinyújtottam a kezem és felkészültem rá, hogy egy erős támadó varázslatot bocsássak a lényre, de a füst miatt az idézés szövegéből csak görcsös köhögés lett.

– Karom! – bömbölte a köhögéstől szintén fulladozva Boom a másik szobából. A füsttől szinte már alig lehetett látni, és körülöttünk mindenhol tombolt a tűz.

Gordon egy pillanatra elfordult a szellemtől, és tébolyultan égő szemmel rám nézett.

– Menj, az Isten verjen meg! – kiáltotta. – Menj már!

A szellem kihasználta koncentrációjának pillanatnyi megingását, és hosszú, kígyószerű farkával előrecsapott. Az ütés a térdén érte az öregembert, de ő továbbra is magasra tartott kézzel állt, és újabb hatalomszavakat kántált. Az elementál fájdalmas sikollyal hátrált meg.

– Karom!

Még egy pillanatig figyeltem, ahogy a sötétszürke füst fokozatosan elhomályosítja a szellem és a mágus közti csatát, aztán megfordultam és átrohantam a másik szobába.

Boom addigra már leszaggatta a vastag függönyöket, és kitörte a keskeny ablakot. A füst dőlni kezdett kifelé a lakásból, de még mindig alig lehetett lélegezni. A troll megpróbálta távol tartani sérült karját ez egyre jobban terjedő tűztől. A metasíkok térképének falra tűzött lapjai megfeketedtek és összezsugorodtak, ahogy a mennyezetig érő lángnyelvek végignyaltak rajtuk.

– Nincs tűzlétra – állapította meg Boom. – És ha jól sejtem, az ablak tervezésekor nem vették számításba a trollokat.

– Majd én elintézem – mondtam. Odaálltam az ablak elé, és elküldtem hívásomat az asztrálsík felé. Amikor megéreztem a választ, magam köré gyűjtöttem a varázserőt, és akaratommal tartottam, akár egy összenyomott rugót, egyre szorosabban és szorosabban. Végül összehúzott szemmel az ósdi téglafal felé löktem mindkét kezem.

– Most! – kiáltottam, és szabadjára engedtem az erőt. Úgy vonult át rajtam, mint egy áramütés, és a láthatatlan energiahullám egy száguldó kamion erejével csapódott a falnak. A téglák és az egész ablakkeret kirobban a helyéről, izzó faszilánkok hullottak az utcára.

Kinéztem az éjszakába, és amikor megláttam a sötét füstgomolyagot, kiadtam a parancsot:

– Vigyél el minket erről a helyről, és tegyél le épségben a földre!

A füstfelhő kavarogni és táncolni kezdett a hűvös őszi szellőben, és rövidesen többé-kevésbé emberi alakot öltött. Meghajolt és szélesre tárta a karját.

– Ugorj! – utasítottam Boomot.

– Mi a lósz...

– Ugorj! – ismételtem meg, és kiléptem a semmibe. Boom egy másodpercnyi habozás után követett.

Ahelyett hogy leestünk volna, az ablak előtt lebegtünk, és könnyű szél cirógatta a bőrünket. Lassan ereszkedni kezdtünk az utca felé, ahol már egy kisebb tömeg verődött össze. Az emberek távolabb húzódtak tőlünk, amikor puhán földet értünk a töredezett betonon.

Amikor biztonságban voltunk, azonnal megismételtem a hívást, de ezúttal egy másik jelenlét reagált rá.

Mi parancsolsz, mester? – szólalt meg egy patak csobogására emlékeztető hang a fejemben.

– Menj be abba a lakásba – mondtam. – Öld meg a tűzszellemet, és oltsd el a lángokat.

A vízelementál láthatatlan asztrális alakja némán tudatta velem, hogy megértette a parancsot, és azonnal indult teljesíteni. A következő percekben az utcán állva figyeltük, ahogy az ablakon és a falon tátongó lyukon kicsapó lángok fokozatosan kialszanak. A füst még mindig dőlt a lakás megfeketedett romjaiból, amikor a vízelementálom visszatért.

A tűzszellem nincs többé, mester, jelentette, és a lángok is elaludtak.

– És mi van a humánnal? – kérdeztem, de már előre tudtam a választ.

Halott, mester, felelte az elementál. A szelleme elszállt. A szavaiból minden érzelem hiányzott, egyszerűen csak elmondta a tényeket.

Ujjaimat szorosan összezártam a kabátom zsebébe dugott papírok körül, és visszaemlékeztem dr. Gordon utolsó szavaira. Ígérd meg, hogy folytatod a művemet, és megvéded az embereket a közeledő veszélytől! Gondoskodnod kell a biztonságukról! Aztán eszembe jutott, mit mondott, amikor megbökdöste a mellkasomat: A valódi ellenség nem odakint van, hanem itt bent.