3

 

 

 

Mágus létemre sem túlzottan hiszek az előérzetekben, amikor azonban lakásomba lépve megláttam a nőt, aki kedvenc, jól bejáratott, kényelmes karosszékemben ücsörgött, azonnal tudtam, hogy ő maga a Zűr, méghozzá nagy Z-vel. Alig voltam túl egy hosszú és kimerítő vadászaton és a Ryannel való összecsapáson, nem csoda hát, hogy a lakásomban feltűnő hívatlan látogató láttán kissé zavarban voltam, mégis valami más volt az, ami igazán nyugtalanított a nőben. Talán a pisztoly, amivel egyenesen engem vett célba.

Eléggé apró termetű volt, de a fegyver valahogy több mint elegendő tekintélyt kölcsönzött neki. Lófarokba fogott hosszú, éjfekete haját átvetette levélzöld blúzának bal válla felett. Jobb füle mögül kikandikáló adatjackje és kelta stílusú nyaklánca ezüstösen csillant. A képet fekete nadrág, rövid, fekete dzseki és szintén fekete cipő egészítette ki. Sápadt arcán semmilyen sminket vagy egyéb kiegészítőt nem tudtam felfedezni, fátyolos, mélykék szeme pedig meg sem rezzent, miközben engem nézett az Ares Predator vaskos csöve fölött. Az én látószögemből a fegyver teljesen olyannak tűnt, mint egy metróalagút vége.

– Helló – szólalt meg. Hangja legalább olyan nyugodt és rezzenéstelen volt, mint pisztolyt tartó keze. – Maga lehet Karom. Van egy kis üzleti ügyem, amit szeretnék megbeszélni önnel.

Lassan elléptem az ajtótól, levettem a kalapom, és túlzott gondossággal felakasztottam a fogasra, miközben megpróbáltam összeszedni gondolataimat és számba venni lehetőségeimet. Pillanatnyilag nem volt valami sok.

– A legtöbb ember előbb telefonon egyezteti a randevút – mondtam.

Halványan elmosolyodott, de ez csak egy hűvös mosoly volt, valódi jókedv nélkül. Az volt az érzésem, hogy minden látszólagos hidegvére ellenére ez a nő sarokba szorítva érzi magát. Nagyon óvatosan kellett bánnom vele, nehogy pánikba essen és olyasvalamit csináljon, amit nagyon megbánnék.

– Az ügy nem tűrt halasztást – mondta.

– Értem. Nem gondolja, hogy elfordíthatná annak az izének a csövét? Szeretnék méltó tárgyalópartner lenni, de ilyen körülmények között elég nehéz koncentrálni.

Alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Még nem. Legalábbis addig, amíg jobban meg nem ismerjük egymást.

Óriási. Más sem hiányzott, mint egy bizonytalankodó betörő. Már voltak hasonlóképpen alakuló randijaim, persze pisztoly nélkül.

– Nos – mondtam –, addig, amíg osztatlan figyelmemet élvezi, talán elmesélhetné, miről is van szó.

– Egy Jason Vale nevű egykori ismerőséről.

Önkéntelenül is hátráltam egy lépést, ahogy az emlékek képek és érzések formájában megrohanták az agyam.

– Ismerte, igaz? – kérdezte, és én gyűlöltem őt, amiért emlékezésre kényszerít.

– Ó, igen – mormoltam. – Ismertem.

 

Hogyan is tudnám elfelejteni azt az éjszakát, amikor találkoztam Jase-zel? Az éjszakát, amikor biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Egy elhagyatott lakás sarkában kuporogtam, és egy cseppet sem érdekelt, hogy élek-e vagy halok, csak azt kívántam, szűnjenek meg azok a különös dolgok, amiket éreztem és láttam. Akkor még nem tudtam, de újonnan felébredt asztrális érzékeim nyitva álltak minden érzelmi impulzus és szellem számára, amelyek a Roxban, Boston legrosszabb hírű kerületében bolyongtak. Azon a helyen, ahol felnőttem. Mindegyiket éreztem, és biztos voltam benne, hogy meg fogok őrülni.

A képek és a benyomások egyre rosszabbak és rosszabbak lettek. A kábítószer eléggé eltompította őket ahhoz, hogy elviselhetővé váljanak, de már az utolsó adagomat használtam fel, és pénzem sem volt, hogy újat vegyek. Ha még több drogot – vagy ha már itt tartunk, ételt – akartam szerezni, ki kellett volna árusítanom magam a Sztrádán vagy a Harci Zónában, ahogy némelyik ismerős utcakölyök is tette. Tizenhat évesen teljesen egyedül voltam a világban.

Ahogy a kábítószeres köd kezdett oszlani, tompa, lüktető fájdalom vette át a helyét. Különös színű árnyakat láttam átsuhanni a romok között; időnként megjelentek a látómezőmben, majd újra eltűntek. A szemem sarkából észrevettem, hogy a testemet halvány fényaura veszi körül. Rosszul éreztem magam, és a törött plasztüveg ablakon át befújó hideg, késő őszi szél ellenére izzadni kezdtem. Nemsokára sokkal hidegebb idők jönnek, de most a közeledő tél miatt aggódtam legkevésbé.

Halk nyikorgás visszhangzott végig a lakáson. Valaki közeledett a lépcsőn. Kezem reszketve tapogatózott a zsebemben lapuló rozsdaette rugóskés felé, de a drog eufórikus emelkedettsége miatt úgyis képtelen lettem volna használni. Valószínűleg csak egy másik hajléktalan, aki menedéket keres a csípős szél elől, de az is lehet, hogy egy kiégett agyú chipfüggő, vagy még annál is rosszabb. Úgy hallottam, a Katakombákból éjszakánként még a temetőlidércek is előmerészkednek, hogy a Rox elhagyatott területein és üres házaiban kutassanak préda után.

A hang közeledett, én pedig hiábavaló igyekezettel próbáltam elvonszolni magam a legközelebbi hulladékkupacig, hogy ott rejtőzzem el. Mindössze arra volt erőm, hogy felemeljem a fejem és megpróbáljak minél magabiztosabbnak látszani. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és belépett rajta két alak; körvonaluk kirajzolódott a folyosóról beszűrődő halvány fényben. Mondani akartam nekik valamit, amivel meghátrálásra késztetem őket, de a kábítószer utóhatásaként úgy kiszáradt a torkom, hogy csak egy rekedt krákogásra futotta tőlem. Próbálkozásommal mindenesetre sikerült előcsalogatnom egy halk mordulást az egyik látogatóból – mintha kuncogott volna.

A jövevények közelebb léptek, és a törött, mocskos üvegen keresztül beáramló halovány neon- és holdfényben végre alaposabban is szemügyre vehettem őket. Mindketten rongyos ruhákba öltöztek, érdes, szürkés bőrüket semmiféle testszőrzet nem takarta. Görcsösen behajlított ujjaik végén hosszú, fekete karmok meredeztek, szájukban tűhegyes fogak csillantak. A szemük teljesen fehér volt, látszólag vakon bámultak a világba, de halkan szimatolva, minden bizonytalanság nélkül közeledtek felém. A testüket körülvevő sötét ragyogásból erős érzelmi hullámok indultak felém: óvatosság, izgatottság, türelmetlenség, de mindenek felett éhség – félelmetes, mardosó éhség. Temetőlidércek. Halott ember vagyok.

Egyre közelebb értek, félúton kettéváltak, hogy két irányból cserkésszenek be. Mozdulni sem tudtam, csak rémülettel telve bámultam őket. Az érzelmeik szinte a padlóhoz szegeztek, olyan voltam, akár egy kígyó által megbabonázott egér. Az egyik lidérc kidugta fekete nyelvét, és végignyalta vele az ajkát.

Tovább jöttek felém, én pedig vártam a karmos kéz érintését a nyakamon. Helyette azonban egy zengő hang érkezett, amely váratlanul hasított bele a lakás csendjébe:

– ÁLLJ! – kiáltotta. – Hagyjátok békén!

Felnéztem, és biztos voltam benne, hogy a drog hatására hallucinálni kezdtem... vagy hogy végül totálisan begolyóztam. Egy fényköpenybe öltözött, hosszú botot tartó, csillogó alak lépett át a falon minden nehézség nélkül. Jelenléte mintha aranyló fénybe öltöztette volna az egész helyiséget. A temetőlidércek dühös sziszegéssel húzódtak vissza a ragyogás elől.

– Ő az én védelmem alatt áll! – mondta a fénylő ember határozott, erős hangján. Arcát mintha márványból faragták volna ki, vonásai tiszták, finomak, cizelláltak, és egy kicsit elmosódottak voltak. Még a bőre alól is áradt az aranyló izzás, a szeme pedig olyan volt, akár két zöld tűztől ragyogó verem. Egy pillanatra visszaemlékeztem mindarra, amit a Katolikus Családi Misszióban tanítottak nekem az angyalokról. Akkor és ott, miközben a fénylő alakot bámultam, elkezdtem hinni a létezésükben.

A temetőlidérceket meglepte a jövevény hirtelen felbukkanása, de gyorsan összeszedték magukat. Nem szándékoztak lemondani a vacsorájukról, és megindultak a betolakodó felé. A férfi nyugodtan maga elé emelte két kézre fogott botját. Észrevettem, hogy a lába nem is érinti a talajt, öt vagy hat centiméterrel felette lebegett.

Az egyik temetőlidérc elfojtott kiáltással rávetette magát, és a bot megvillant. A humanoid szörnyeteg fájdalmas üvöltéssel hátrált meg. A bot újra lecsapott, majd megint, fénycsíkot húzva maga után a levegőben. A lidércek minden suhintás után felsikoltottak, és fokozatosan hátráltak a jövevény elől, aki leginkább egy bosszúálló angyalra hasonlított.

– Kifelé! – kiáltotta, és még egyszer, utoljára lesújtott. A temetőlidércek bátorsága eddig tartott, nyöszörögve és vinnyogva kotródtak ki a szobából. Hallottam egyre távolodó lépteiket, miközben felnéztem megmentőmre. Egyáltalán nem értettem, mi történik körülöttem. Abban a pillanatban még abban sem voltam biztos, hogy nem egy drogos álom kellős közepén vagyok.

Finom érintést éreztem a vállamon, és az idegen suttogását hallottam:

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Most már biztonságban vagy. – Halkan énekelni kezdett, és miközben megpróbáltam követni a dallamot, nyugodt álomba szenderültem.

Hirtelen ébredtem, szinte felpattantam az ágyban. Ágy? Egy ágyban, egy igazi ágyban feküdtem. Valaki egy színes, indián mintás takarót terített rám. A drog kábító utóhatása elmúlt, és bár még mindig gyengének és törődöttnek éreztem magam, sokkal jobban voltam, mint hetek óta bármikor.

Körülnéztem a helyiségben. Egy kisebb lakás nappalija lehetett. A falak mellett téglából, fadarabokból és építési műanyagból összeeszkábált könyvespolcok álltak. A polcokon több könyv sorakozott, mint amennyit egész életemben összesen láttam – lehetett jó néhány tucat. Valódi papírból készült könyvek, nem optikai chipek vagy CD-k, bár egy kis chipolvasó mellett ezekből is láttam egy kisebb kupacot.

A szobában a megnyugtató cser, barna és arany színek domináltak. Néhány széket és egy kisebbfajta íróasztalt láttam, az ágy pedig, amelyiken ültem, alapállapotban kanapéként szolgálhatott.

Gondolkodni kezdtem, hogyan kerültem ide, aztán eszembe jutott a fénylő idegen és a furcsa dal, amit énekelt. Gyorsan a bejárat felé kaptam a fejem, amikor az ajtó kinyílt, és belépett rajta egy műanyagtálcán gőzölgő agyagedényt egyensúlyozó fiatalember.

Olyan huszonegynéhány évesnek saccoltam; fekete haja rakoncátlanul meredezett minden irányba, és könnyed mosollyal nézett rám. Hegyes álla volt, egyenes orrát halvány szeplők pettyezték, ami talán ír ősökre utalhatott. Tengerzöld szemével mintha egyenesen a lelkembe látott volna. Erősen kopott, fekete farmert és fehér pólót viselt, aminek az elején japán betűkkel vörös felirat díszelgett. A nyakába akasztott fekete zsinóron apró, ezüstből készült, szabályos körbe foglalt ötágú csillag lógott medálként.

– Örülök, hogy felébredtél – mondta. – Próbálj inni ebből, segít visszanyerni az erődet. – Lerakta mellém a forró erőlevest. Ránéztem, és azon töprengtem, vajon bízhatom-e benne. Lehet, hogy egy közönséges kerítő – valaki, aki összeszedi az utcakölyköket és arra kényszeríti őket, hogy neki dolgozzanak –, de a hely nem úgy nézett ki, mint ahol az ilyenek általában élnek, és ő sem tűnt perverz bűnözőnek.

– Ne aggódj, nincs benne semmi – nyugtatott meg, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Túl sok munkát fektettem a megtisztításodba ahhoz, hogy most megint rászoktassalak valamire. – Hogy alátámassza a mondandóját, belekortyolt az agyagedénybe, majd visszatette a tálcára. Felvettem a levest és lassan inni kezdtem. A legjobb étel volt, amit valaha kóstoltam, és máris jobban éreztem magam tőle. A titokzatos idegen közben némán ült az egyik széken, és engem figyelt.

– Ki vagy te – kérdeztem amikor végeztem –, és miért segítesz nekem?

Könyökével a térdére támaszkodva, mosolyogva előrehajolt.

– Nem ismersz meg, ugye? Nem, valószínűleg nem. Tegnap éjjel egy kicsit másképp néztem ki.

Alaposabban is szemügyre vettem az arcát, és felismertem benne a fényember vonásait. A haja valamivel hosszabb volt, az arca pedig nem annyira elnagyolt, de semmi kétség: ugyanaz a férfi ült velem szemben. Most másik ruhát viselt, és a botja sem volt nála. Fényudvar sem ragyogott körülötte, mégis biztosan tudtam, hogy a tegnapi segítőm az.

– Megmentettél a temetőlidércektől – mondtam lassan.

– Igen. – Elfintorodott. – Egyébként sem szeretem a fajtájukat, de különösen utálom azokat, akik emberekre vadásznak a Roxban.

Feljebb ültem az ágyon, és letettem az edényt az asztalra.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– A név hatalommal bír – felelte elutasítóan, amitől egy kissé meghökkentem, de az arckifejezése rögtön megenyhült, és elmosolyodott. – Nem mindig a legudvariasabb lépés valakinek a neve után érdeklődni. Inkább úgy kell kérdezni, hogyan szólíthatjuk. Engem Jase-nek hívnak. És téged?

– Karom – válaszoltam, és kíváncsi pillantására gyorsan hozzátettem: – Ööö... Tommy. A Karom csak amolyan becenév. Nekem... szóval nekem nincs valódi családnevem.

– Rendben, Karom. – Nem kérdezősködött tovább. – Ami azt illeti, hogy miért mentettelek meg... nos, maradjunk abban, hogy rokonlelkek vagyunk. Tudom, hogy a Képességed ébredése közben nehéz időket kell kiállnod.

– Ébredés? Képesség? Mi a francról beszélsz?

Megérintette a nyakában lógó csillagot.

– A mágiáról.

Végigfutott a hátamon a hideg. Mindenki máshoz hasonlóan én is tudtam, hogy a mágia visszatért a világba, és hogy a varázslók, szellemek és sárkányok már nem csak a képzelet szüleményei többé. A bennszülött amerikaiak szellemtáncos prófétájuk, Vonyító Prérifarkas vezetésével és mágiájuk segítségével visszaszerezték elrabolt földjeiket, és megalapították a Bennszülött Amerikai Nemzeteket. A mágia valósággá vált, de valódi varázslót csak nagyon kevesen láttak. Még én sem – egészen eddig a pillanatig.

– Te egy... mágus vagy?

– Azt hiszem, ez is van olyan jó elnevezés, mint a többi – bólintott. – Igen, az vagyok, de ne legyél ennyire meglepődve. Idővel majd te is megtanulod, hogy a mágia leginkább egyfajta lelkiállapot. Mert ha az érzékeim nem csalnak, te is varázsló vagy.

 

Tekintetemmel ismét a pisztoly feketén ásító csövére fókuszáltam, és visszarángattam gondolataimat a múltból. A nő még mindig hűvös pillantással méregetett a fegyver fölött.

– Így ismertem meg Jason Vale-t – mondtam. – Megmentette az életemet, amikor felfedeztem magamban a Képességet, és megtanított a használatára.

Első ízben tűnt némileg meglepettnek, tekintete a lábamról az arcomra villant, mintha még egyszer, alaposabban is meg akarna nézni magának. A fegyvercső tíz centiméterrel lejjebb ereszkedett. Úgy döntöttem, ezt kedvező előjelnek veszem.

– Igazán elmondhatná, miért érdekli Jase.

– Valaki ki akar nyírni, és talán magát is. Mégpedig miatta, és valami miatt, amiben részt vett.

– Tessék? – kérdeztem ostobán.

Mély lélegzetet vett, és belekezdett a magyarázatba:

– Engem egy Mr. Johnson bérelt fel, hogy... – A betörő plasztüveg roppanása miatt nem tudta befejezni a mondatot. Az ablakon egy kicsi, tojás alakú tárgy repült be, és pattogni kezdett a padlón.

GRÁNÁT!

A cselekedetek automatikussá váltak, és az idő mintha lelassult volna körülöttem. A földre vetettem magam és begurultam a hatalmas hajóbőrönd mögé, amit íróasztalnak szoktam használni. A gránát tompa puffanással működésbe lépett, és pillanatok alatt sűrű, fehér füst töltötte meg a szobát. Szinte azonnal égni kezdett a szemem, és görcsös köhögőroham tört rám. Könnygáz!

Négykézláb iszkoltam az ajtó felé, és kis híján beleütköztem hívatlan vendégembe, aki valami hasonlóval kísérletezett. Amikor a kilincs után nyúlt, elkaptam a csuklóját és megráztam a fejem. Kabátom alját az orromra és a számra szorítottam, és miközben kiköhögtem magamból néhány latin kifejezést, kiterjesztettem érzékeimet a lakás falain és ajtaján túlra. Miután a gyanúm beigazolódott, égő szemmel és verejtékben úszó arccal felálltam, és a varázslatot aktiváló szót elvakkantva nyitott tenyérrel az ajtó felé löktem a kezem.

Az ajtó kirobbant a helyéről, mintha egy gyorsvonat száguldott volna keresztül rajta. Meglepett és fájdalmas kiáltásokat hallottam, ahogy az éles szintifa szilánkok megszórták a folyosón várakozó nehézfiúkat. Eldördült egy fegyver, és a lövedék méretes darabot szakított ki a mennyezetből, miközben viselője elkerekedett szemmel, a torkából kiálló véres fadarabot markolászva hátrazuhant.

Amikor kiléptem a folyosóra, még két támadót pillantottam meg. Egy ork és egy humán nő, akiről rögtön megállapítottam, hogy valamilyen gyorsítóval rendelkezik – hogy droggal, mágiával vagy dróttal, azt nem tudtam volna megmondani. A harmadik fickó vérző torokkal feküdt a földön. Az ork felé fordultam és előrenyújtottam a kezem, mintha egy láthatatlan labdát tartanék két tenyerem között. Sápadt mágusfény villant fel az ujjaim között, akár a felszálló forró levegő a felhevült autópályán, miközben az ork a pisztolyát felemelve közelebb lépett. Aztán hirtelen megtorpant, orrából és füléből vér buggyant elő, majd egy másodperc múlva eldőlt, mint egy letaglózott marha.

A nő következett volna, de túlságosan gyorsnak bizonyult. Célzásra emelte a fegyverét, én pedig gyorsan belekezdtem egy védővarázslatba, de tudtam, hogy elkéstem. A támadóm szintén tisztában volt vele, mert gúnyos ragadozóvigyort villantott rám, megmutatva tűhegyes szemfog implantjait, mielőtt ujja az elsütőbillenytűre szorult volna.

A mosoly vörös ködfelhőbe veszett, amikor a fél feje felrobbant; csontszilánkok és agyvelődarabkák borították el a folyosót. Megfordultam, és hívatlan látogatómat pillantottam meg az ajtó mellett. Füstölgő Ares Predatorát markolta, amelyikkel egy perccel ezelőtt még az én fejemet célozta. Szeme vörös volt és bedagadt, arcán folyamatosan csorogtak a könnyek, ahogy a könnygáz az ajtónyíláson keresztül kiáramlott a folyosóra. Felvettem a kalapomat az ajtó maradványai közül, és elkezdtem leporolni.

– Kösz – krákogtam.

– Nincs mit – biccentett. – Úgy tűnik, szükségünk van egymásra. – Jelen pillanatban nem óhajtottam vitatkozni vele. Annál is inkább, mivel nagy valószínűséggel nem tévedett.

– Azt hiszem, igaza volt. Valaki tényleg el akar kapni egyikünket vagy mindkettőnket, és a gránátból ítélve még várakozik odakint néhány cimborájuk. Vannak kapcsolatai DC-ben?

Tompán rázta a fejét.

Francba. Sejthettem volna. Az Assets gondoskodott róla, hogy a lakásom biztonsági rendszere elég fejlett legyen, így bármelyik pillanatban számíthattam a zsaruk megérkezésére. Nem szerettem volna hosszú magyarázatokat adni a hatóságoknak, illetve kipróbálni a Jane-in-the-Box által DC-ben létrehozott személyazonosságom erősségét.

– A kocsim itt parkol hátul – mondtam. – Próbáljunk arra kijutni. Tudok egy helyet, ahol befejezhetjük a csevejünket.

Behajoltam az ajtón és magamhoz vettem az előre odakészített utazótáskát. Már nagyon régen szokásommá vált, hogy a legszükségesebb holmikat folyamatosan kéznél tartsam arra az esetre, ha hirtelen kellene indulnom. Az Assetsnél ez igen gyakran előfordult, és azt akartam, hogy mindig indulásra készen álljak. Amikor az árnyakban vadászol, hamar megtanulod, hogyan kell gyorsan felszívódni.

Vendégem visszarohant a székhez, és felemelt egy keskeny, hordszíjjal ellátott tokot. Elég sokat tartózkodtam Jane-in-the-Box és más dekások társaságában ahhoz, hogy tudjam, ez egy kiberdekk tároló, és ettől még kíváncsibb lettem a lány információira.

Mutattam az utat a hátsó ajtóhoz. Útközben nem találkoztunk több támadóval, és akkor éppen örültem neki, hogy Rockville-ben lakom. A szomszédaim alaposan bezárkóztak, és úgy döntöttek, inkább nem is hallották az iménti lövöldözést. Nem is fogják kidugni az orrukat, amíg meg nem érkeznek a zsaruk, és ez nekem pont megfelelt. Ha egy gazdagabb környéken éltem volna – mint ahogy Ryan javasolta –, a rendőrök már el is árasztották volna a helyszínt. Persze ha gazdagabb környéken élnék, nem is dobálnának be gránátokat az ablakomon.

A hátsó parkolóban teljes sötétség uralkodott. A sors úgy intézte, hogy a helyi motoros banda tagjai előző éjjel az összes lámpát kilőjék, és az épület gondnoka még nem vette a fáradságot, hogy megjavíttassa őket. Miközben hűséges járgányom félé lopakodtunk, a zsebemben lapuló távirányító segítségével kikapcsoltam az autó biztonsági rendszerét. Éreztem, hogy a lány ott van szorosan mögöttem.

– Hogy vezet? – kérdeztem.

– Miért én?

– Mert szeretnék minden figyelmemmel egyvalamire összpontosítani arra az esetre, ha még valaki csatlakozni akarna a partihoz, oké? Varázslás közben nehéz olyan világi dolgokra koncentrálni, mint például az autó úton tartása.

– So ka. – Kinyitotta az ajtót és bemászott a volán mögé, én pedig átmentem a másik oldalra. Egy pillanatra megálltam, és csukott szemmel néhány szót mormoltam, majd szintén beültem.

– Mi volt ez, imádkozott?

– Valami olyasmi. – Beütöttem az indítókódot, ő pedig életre keltette a motort. Kinyitott egy apró panelt a kormányoszloptól jobbra, és előhúzott belőle egy hosszú optikai kábelt, melynek csatlakozóját bedugta a füle mögötti krómozott jackbe. így teljes irányítást nyert az autó robotpilótája és egyéb rendszerei felett. Jómagam ritkán nyúltam ehhez az eszközhöz. A fejembe ültetett hardver ellenére a legtöbb dologban ragaszkodtam a régi, jól bevált módszerekhez.

– Nem rigózható – figyelmeztettem, de közben maga is rájött. Nem rendelkeztem a bonyolult kiberrendszerrel, melynek segítségével a rigók képesek voltak eggyé válni járművükkel. Nem csak a mágiámat vágta volna gallyra, de már maga a gondolat is megrémített. Ha engem kérdeztek, nem természetes dolog ennyire eggyé olvadni a géppel.

– Vettem észre – bólintott. – Én sem vagyok bedrótozva. – Hátramenetbe tette az autót, és kitolatott a többi kocsi közül. – De azért elboldogulok vele.

Leoltott fényszórókkal gurultunk ki a parkolóból. Amikor elértük az utcát, mutattam neki, hogy forduljon jobbra, majd egy háztömbnyivel odébb bekapcsoltam a lámpát. Mögöttünk, körülbelül háromsaroknyira egy Ford Americar jelent meg az úton.

– Megpróbáljuk lerázni? – kérdezte.

– Egy pillanat. – Behunytam a szemem, és mutatóujjammal egy szimbólumot rajzoltam a levegőbe, ugyanúgy, ahogy a lakásban is tettem. Azonnal rám tört a veszélyérzet.

– Nyomás – mondtam. Beletaposott a gázba, de az Americar sofőrje gyorsan kapcsolt, és rögtön a nyomunkba eredt. Hirtelen automata fegyverek döreje szaggatta szét az éjszaka csendjét, és a lövedékek mögöttünk pattogtak az aszfalton, ahogy bekanyarodtunk egy sarkon.

Összehúztam magam az anyósülésen, amikor az egyik lövés szétrobbantotta a hátsó szélvédőt. Kezdtem dühbe gurulni. A lakásom egy dolog, de senki nem lövöldözhet büntetlenül az autómra! Az asztrális síkra koncentráltam, és elmormoltam néhány rövid szót, miközben újabb utcába kanyarodtunk be csikorgó gumikkal. Kapd el őket! – adtam ki a parancsot gondolatban.

A hirtelen fékezésnél csak a biztonsági öv óvott meg attól, hogy kifejeljem a szélvédőt. Felemeltem a fejem és láttam, hogy a keskeny mellékutcát, ahová befordultunk, magas drótkerítés zárja el.

– Ó, a fenébe! – sziszegte a titokzatos lány. Amikor az Americar bekanyarodott a sarkon, a fegyveréért nyúlt, de megragadtam a csuklóját.

– Mi a francot művel... – kezdett volna tiltakozni, amikor a zsákutcát pokoli fényözön árasztotta el. A Ford szélvédője darabokra tört, ahogy az autó irányíthatatlanná válva felfutott a járdaszigetre, és belerohant az egyik épület falába. Az ablakok helyén egy másodpercre füst és lángok csaptak ki, aztán az Americar hatalmas robbanással darabokra szakadt. Narancsszín tűzgömb emelkedett az égre fekete füstfelhővel övezve, és a környékre záporozni kezdtek a deformálódott, izzó alkatrészek; néhány közülük a Westwindem tetején koppant.

A lány egy pillanatig döbbent csendben meredt a lángoló roncsra, de végül megtalálta a hangját.

– Mi... mi az ördög volt ez? Maga tette?

Vállat vontam, és próbáltam nem túl önelégültnek látszani.

– Mióta elhagytuk a parkolót, az asztráltérben ugrásra készen várakozott egy elementálom. Megmondtam neki, hogy takarítsa el az üldözőket. A tűzelementálok néha hajlamosak túlzásba vinni a dolgokat.

Csak nézett rám néhány másodpercig, aztán újra az égő Americarra, majd megint rám.

– Maga nem szarozik – szólalt meg végül halkan. – Egyébként még be sem mutatkoztunk. Ariel vagyok, de a barátaim csak Zűrösnek hívnak... mi olyan mulatságos?

Megráztam a fejem. Nem tehettem róla, de elkapott a nevetés. Megfogtam a felém nyújtott kezet.

– Hölgyem, hogy maga zűrös, azt már akkor tudtam, amikor először megpillantottam.