1

Rühellem a rovarokat. Mindig is gyűlöltem őket, már kölyökkorom óta. Azt hiszem, van valami mélyen az emberi agyban, valami szilárdan belegyökerezve, ami azt mondja, hogy a rovarok egyszerűen rosszak. Már a látványukra is feláll a hátamon a szőr. Nem csoda hát, hogy éppen egy Kolumbia Szövetségi Kerülettől kábé ötven kilométernyire lévő elhagyatott, romos gyártelepen keresgéltem egy fazont, akinek a parancsnoksága alá néhány nálam is nagyobb bogár tartozott. Nem egy kellemes érzés, elhihetitek nekem.

A félhomályos épület felső járópallójának egyik támaszgerendájához lapultam, és a lélegzetemet visszafojtva hallgatózni próbáltam. Távoli zümmögés visszhangzott a gyár padlóján csendesen rozsdásodó géproncsok labirintusa feletti hatalmas, nyílt térségen. Az állandó zajt csattogó és koppanó neszek rendszertelen zöreje törte meg. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket, és inkább a közelebbi hangokra koncentrálni, melyek elárulhatják prédám hollétét.

A hátam mögött, balra elhelyezkedő függőfolyosó felől halk kaparászást és elfojtott sikolyt hallottam, amely hirtelen félbe is szakadt. Kiperdültem a támaszgerenda mögül, és Ares repeszpuskámat felemelve leadtam egy lövést a nyílt téren keresztül a túlsó fal felé. Alaposan mellédurrantottam, de igazából nem is akartam semmit eltalálni. A meggondolatlan lövöldözés miatt veszélybe kerülhetne a célszemély, akinek a megmentése miatt idejöttem, és a puskánál jóval pontosabb fegyverekkel is rendelkeztem. A repeszpuska műanyagszilánkjai hangos kerepeléssel pattantak le a vasbeton falról; ugyanekkor a másik oldalon egy sötét alakot láttam mozdulni, aki kezével hadonászva éles csattogásokból és zümmögésből álló, nem emberi nyelvű kántálásba kezdett.

Azonnal visszabújtam az oszlop mögé, a következő pillanatban pedig valamilyen folyadék fröccsenésének a hangja, majd hangos, sziszegő zaj ütötte meg a fülem. Kellemetlen szag töltötte be körülöttem a levegőt, amint a sav oldani és emészteni kezdte a korrodált fémet. Megfordultam és gyorsan hátráltam néhány lépést, nehogy véletlenül belelépjek a függőfolyosó pereméről csöpögő zöldessárga kulimász tócsájába, amely néhány pillanattal ezelőtt még a tartógerenda felső részeként funkcionált.

– Add fel, Crosetti! – kiáltottam át a túloldalra. – Sehova sem menekülhetsz. Csapdába estél. Add át a lányt, és épségben távozhatsz! – Hiú remény. Nem mintha szívesen hagytam volna futni egy hozzá hasonló komplett idiótát, de ezzel is meg kellett próbálkoznom, esélyt kellett neki adnom. Amíg nála van a lány, veszélyt jelenthet. Fülsértően magas hangú, gúnyos kacaj érkezett válaszként.

– Neked kéne kegyelemért könyörögnöd, Karom! Te jöttél be az én birtokomra. – Mindketten feltűntek a gyárépület padlójáig vezető lépcsők egyikének tetején. Crosetti szorosan saját testéhez szorítva, pajzsként tartotta maga előtt a lányt, egyik kezét a szájára tapasztva, hogy ne tudjon sikoltozni. Másik keze üres volt, de tudtam, hogy egy Victor Crosettihez hasonló erős varázslót sohasem lehet teljesen fegyvertelennek tekinteni. Folyamatosan szemmel tartott, miközben lassan levezette a lányt a lépcsőn. Kifogytam a lehetőségekből. A lány könyörgő pillantással tekintett rám, én pedig átgondoltam, milyen végzet várhat rá odalent.

Victor Crosetti sámán volt, egyike azon embereknek, akiket megáldott (vagy jelen esetben megvert) a sors a Képességgel. A cirka ötven évvel ezelőtt bekövetkezett Ébredés óta minden századik emberben kifejlődött a mágia használatának képessége. Crosetti azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akik nem tudtak ép elmével megbirkózni saját mágiájukkal. A sámánoknak állati totemszellemeik vannak, akik irányítják őket, mint például Medve, Róka vagy Holló. Crosetti toteme azonban a Hangya volt, és egy ennyire idegen intelligenciával való kapcsolattól a rovarsámánok begolyóznak. Cserébe viszont jelentős hatalmat kapnak. Tehát itt voltam egy holdkórossal, aki nagymesteri szinten képes irányítani a mágikus energiákat, és ráadásul fogv a tartja a tizenöt éves Mary Beth Tyre-t.

Mary Beth mindössze hatéves volt, amikor eltűnt otthonról. Azóta az elképzelhető legrettenetesebb borzalmakat kellett átélnie: nélkülözés, durva bánásmód, rabszolgaság. Majdnem három hónapot töltöttem el a keleti part általam eddig megismert legpokolibb tetűfészkében, hogy megpróbáljam kinyomozni a hollétét, és szilárdan megfogadtam, nem fogom hagyni, hogy most ölje meg egy eszement, amikor már ennyire közel járok a kiszabadításához.

– Csak hagyd elmenni a lányt – szólaltam meg olyan hangon, amit legalább én határozottnak és megnyugtatónak éreztem.

Crosetti újból felnevetett. Teljesen kopasz fejével, kidülledő szemével és magas, nyakigláb termetével leginkább egy két lábon járó, humanoid alkatú hangyára emlékeztetett. Magas orrhangon beszélt, némi hisztérikus felhanggal fűszerezve. Kissé űzöttnek tűnt.

– Ó, az nem fog menni – mondta. – Amint látod, ő lesz az én királynőm, az én gyönyörű, gyönyörű királynőm. Oly hosszú, nagyon hosszú ideje vártam már, és most eljött az idő! Együtt majd uralkodni fogunk híveink, hűséges követőink felett... nem igaz, kedvesem?

Mary Beth megpróbált elhúzódni Crosetti érintése elől és kiszabadulni a szorításából, de a férfi marka túlságosan erős volt, ő pedig túl gyenge. Tennem kellett valamit.

Szememet résnyire zárva akaraterőmmel Crosetti félresikerült fejére koncentráltam. Összes indulatomat összpontosítottam és úgy irányítottam felé, mintha fizikai tárgy lenne; a düh égővörös pászmáit az undor fekete vonalai szőtték át. Könyörtelenül száműztem a sajnálat legkisebb nyomát is, és fegyverré kovácsoltam a puszta gyűlöletet. A varázslat egy mágikus dárda alakját vette fel, azon érzelmek megtestesülésévé vált, melyek segítségével szükség esetén bűntudat és szánalom nélkül voltam képes ölni. Crosetti gyűlölt arcvonásait csak valamiféle vöröses ködön keresztül érzékeltem, amint felemeltem a kezem, és teljes erőmből felé hajítottam a láthatatlan dárdát.

Az energialövedék a gondolat sebességével szelte át a kettőnk közötti távolságot, csak hogy ártalmatlanul fröccsenjen szét a Crosettit és áldozatát köpenyként körbeölelő, mágikus energiából formált, láthatatlan pajzson. Crosetti ugyan megrándult, ahogy megérezte energiacsapásom erejét, de a védelmét nem sikerült áttörnöm.

A fenébe is, a fickó erős volt, sokkal erősebb, mint gondoltam volna. Ekkor kezdtem aggódni saját biztonságom – és persze Mary Beth Tyre-é – miatt.

– Mindössze ennyire vagy képes, Karom? – kérdezte Crosetti gúnyos vigyorral. – Nem kelhetsz versenyre a hatalommal, amit Hangya adott nekem. A mágiád gyenge. Ha a lányt akarod, gyere és vedd el! – Azzal leráncigálta a kapálódzó Mary Beth-t a lépcsőn, és bevetette magát a lent sorakozó gépek sötét labirintusába.

Kimerülten, levegő után kapkodva nekitámaszkodtam a függőfolyosó korlátjának. A varázslat elmondásáén cserébe még a szokásosnál is nagyobb árat fizettem. Ismét hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek. Eredeti tervem szerint rá kellett volna vennem Crosettit, hogy néhány varázslattal kifárassza magát. Úgy gondoltam, a védelmem elég lesz a probléma kezelésére, de sajnos sikerült saját taktikámat magam ellen fordítanom. Most már mindketten odalent voltak azokkal a valamikkel együtt, amiket Crosetti átrángatott az asztrálsíkról erre a világra.

Rövid ideig hallgattam a zümmögő és csattogó hangokat, miközben megpróbáltam kifürkészni, mi várhat odalent, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is kivehessek. Önmagam megnyugtatásaképpen mély lélegzetet vettem, majd átvetettem magam a korláton, és zuhanni kezdtem a tíz méterrel lejjebb lévő vasbeton padló felé.

Akaraterőmet kiterjesztve lelassítottam zuhanásomat, ahogy mágiám erejével áthágtam a fizika törvényszerűségeit. Egy tollpihe könnyedségével landoltam a gyárépület talaján, megszüntettem a levitációt, és felkészültem a legrosszabbra. A függőfolyosón már érzett szag idelent sokkal intenzívebben csapott meg. Valami dohos, száraz, szerves, émelyítően édes aromával kevert bűzt éreztem.

Másik kezembe vettem a repeszpuskát, és a csípőmről lógó hüvelyből előhúztam Acélkarmot. A tőr éle megcsillant a gyenge fényben, felvillantak a pengébe vésett rúnák és a markolatba ültetett tűzopál. A lánccal körbetekert markolat szinte életre kelt a kezemben, meleg bizsergés emlékeztetett a tőr varázserejére. Valószínűleg több hasznát veszem majd az idelent rám váró dolgok ellen, mint a puskámnak, vagy bármilyen más evilági fegyvernek.

Néhány elsuttogott szóval mágikusan kiterjesztettem érzékeimet, és megpróbáltam Mary Beth Tyre nyomára akadni. Az épület levegője kissé sűrű volt Crosetti romlott mágiájának kisugárzása miatt, de ennek ellenére sikerült a közelben rábukkannom Mary Beth-re, és rögtön elindultam felé a hatalmas gépek sorainak sötét árnyékában. Ahogy befordultam az egyik gigantikus présgép sarkánál, egy hangya megpróbálta lekapni a fejem.

Különösen hangzik, de még furcsább volt átélni. A póniló nagyságú lény szemtől szemben állt velem. Ahogy oldalra vetődtem, hogy kikerüljem a lecsapó csáprágókat, lényem egy különálló része azonnal feltérképezte a hihetetlenül nagy rovar látható részeit. Hogy milyen szőrös az oldala, hogy mennyire nagyok és tükröződőek a szemei, és legfőképpen, hogy milyen élesek és erősek az állkapcsai és lábai, melyekkel könnyedén képes lenne megszabadítani egy embert a végtagjaitól. A hangyák állítólag a saját súlyuk harmincszorosát is elbírják, az előttem álló példány pedig legalább százötven kilót nyomott, vagy egy grammot sem. Bőven elegendő a szétlapításomhoz. Ha csak evilági erőforrásokkal rendelkeztem volna, sikerül is neki.

A hangyaharcos magas hangon ciripelve felém lendült. Ismét kitértem előle, és lecsaptam egyik cséphadaróként kaszáló lábára. Tőröm célba talált, és a láb halványsárga trutymót lövellve magából a földre hullott. A hangya gyorsabban pördült meg, mint azt egy ekkora valamiről elképzeltem volna, és egy könnyed csapással átrepített a keskeny folyosón, egyenesen két gépóriás közé. Acélkarmot semmi pénzért nem eresztettem volna el, de a repeszpuskám hangos csattanással tűnt el valamerre.

Nem volt időm a veszteség miatt aggódni, mert a lény egy pillanat alatt ismét rajtam volt. Egyik lába úgy csapódott a mellkasomnak, mintha egy baseballütős troll kínált volna meg, tüdőmből hangos zúgással szakadt ki a levegő. A másikkal megpróbálta szétloccsantani a fejem, mint egy érett dinnyét, de a fal mentén a földre csúszva sikerült kitérnem előle, és egyúttal megközelítenem a rovar torát. A láb mély dobbanással horpasztotta be a hátam mögötti présgép rozsdás oldalát.

Érzékeimet kiterjesztettem az asztrális síkra, megfigyeltem a hangyaszellem sötéten csillogó auráját, és a mágikus pengémből áradó vakító fénysugarakat. Egyetlen erőteljes csapással belemélyesztettem Acélkarmot a rovar torába, közel a fejéhez, nem is annyira a fizikai testet, inkább az asztrális síkon elhelyezkedő szellemet véve célba.

A hangyaszellem mentális halálsikolyt hallatva, fejét vadul tekergetve hátratántorodott. Erősen megszorítottam a fegyver markolatát, és a penge halk sistergés kíséretében csúszott ki a lény testéből. A hangya keményen nekicsapódott az egyik présgépnek, és fekve maradt.

Ügyet sem vetve elveszett lőfegyveremre és a hangyaharcos enyhén rángatózó tetemére, sebesen nekivágtam a labirintusnak abban az irányban, amerről az imént Mary Beth jelenlétét érzékeltem. Nem találkoztam újabb rovarral, és ez kifejezetten aggasztott. Crosetti tekintélyes hatalmú hangyasámán volt. Bizonyára több szellem is szolgálja. A számuk ugyan korlátozva volt egy királynő segítsége nélkül, amelyet nyilvánvalóan megidézni szándékozott, de többnek kellett lennie egyeden magányos harcosnál. És ha nem utánam kajtatnak, akkor tartottam tőle, hogy tudom, merre tartózkodnak. Menet közben, visszafojtott lélegzettel suttogtam el néhány szót, az asztráltér mélye felé kinyúlva útjára küldtem hívásomat. Itt az ideje némi erősítésnek.

A gyárépület szívében hatalmas, nyílt tér helyezkedett el az óriási gépek között, amely alkalmassá tette a helyet a nehéz áruk mozgatására is. Crosetti itt alakította ki orvosságos kunyhóját, azt a rituális helyet, ahol totemszellemét megidézheti a fizikai világban. A szürke talajt rozsdavörös és gennysárga spirálok és geometriai alakzatok mintázata borította, a levegőt pedig fojtogató, meleg élesztőszag ülte meg.

Némelyik gépóriás tövében óriási lárvaként terpeszkedő, fehéres selyemgubók hevertek. Ezekben feküdtek Crosetti eddigi áldozatai, akiket félig-meddig már megszálltak a hangyaszellemek. Ők voltak a gazdatestek, a kapuk, melyek lehetővé teszik a szellemek számára, hogy a fizikai világban létezzenek. A kör közepén Crosetti és öt hangyaszellem éppen Mary Beth Tyre-t készítette elő ugyanerre a procedúrára. Crosetti hirtelen felém fordult, és arcára kiült a gyűlölet, miközben csontos ujjával rám mutatott.

– Öljétek meg! – üvöltötte a hangyaszellemeknek, akik azonnal felém indultak. Kiejtettem a megidézés utolsó szavait, melyek visszhangot vertek az asztráltéren, és a következő pillanatban két tűzoszlop jelent meg az oldalamon. A fehéren izzó lángtömegek mélyén halványan felismerhetőek voltak az elmosódott körvonalú, humanoid alakok.

– Oké srácok, tudjátok a dolgotokat – mondtam, mire a két tűzelementál akcióba lendült, és megtámadta a hangyaszellemeket, én pedig Crosetti felé kezdtem rohanni. Lángok borították el a két legközelebbi hangyát, melyek emberi és rovar alakjuk jegyeit is magukon viselték. Ezek csak ember alakúak voltak, nem lehetett őket egy lapon említeni azzal a szellemmel, amelyikkel nemrég harcoltam. A halandó testet megszálló hangyaszellemek gyorsak, erősek és szívósak voltak, de közel sem annyira ellenállóak, mint egy valódi alakú szellem. Az ember alakúak sikoltoztak a fájdalomtól, amint a lángok megégették és elhamvasztották deformálódott testüket.

Crosetti látta a közeledésemet, és egyik kezével sietve gesztikulálni kezdett. Sötét szeme mintha még jobban kidülledt volna, égő hangyakatonáinak képe visszatükröződött benne, és meg mertem volna rá esküdni, hogy fején egy pillanatra csápok és rágók halvány utánzatai jelentek meg. Siettemben majdnem beleszaladtam a hirtelen közöttünk megjelenő, csillogó fényfalba. Egy asztrális korlát varázslattal álltam szemben. Crosetti felvihogott, ahogy tehetetlenül megtorpantam az örvénylő energiából létrehozott, fluoreszkáló fal előtt.

– Elvesztetted a puskád, Karom – mondta kaján mosollyal. – És semmilyen mágia nem képes áthatolni ezen a falon. Ha akarod, megpróbálhatod elpusztítani az asztrálban, de addig hűséges szellemeim darabokra szednek. Most pedig végignézheted, ahogy megérkezik a királynőm, és elfoglalja őt megillető helyét az oldalamon. – Azzal visszafordult Mary Beth-hez.

– Ne tedd, Crosetti! Mi tudunk rajtad segíteni! – üvöltöttem. Azonnal ki kellett valamit találnom, hogy átjuthassak a korláton. Megpróbálhattam volna áttörni egy varázslattal, de a próbálkozásban túlságosan kimerültem volna, és képtelen lettem volna védekezni Crosetti ellen, rovarszellemei pedig rövid úton elintéznek. A hangya harcosok már így is kezdtek tűzelementáljaim fölé kerekedni. Az égő hús bűze fojtogató volt, sűrű füst töltötte be a nyílt teret.

– Nem szorulok rá a segítségetekre! – sikoltotta fröcsögő nyállal Crosetti. – Csak rá van szükségem, a királynőmre, az én imádott királynőmre! – Felemelte karját és zümmögő, kattogó kántálással belekezdett az idézésbe.

Szükségem lett volna egy evilági fegyverre, amelynek nem állhatja útját a korlát, de mindössze a mágiám volt kéznél. Egy lépést elhátráltam a fényesen villódzó faltól, és teljes erőmből elhajítottam Acélkarmot. Abban a pillanatban, ahogy a mágikus penge elhagyta a kezemet, aurám nem táplálta tovább a benne felhalmozott varázserőt. A tőr így már nem volt más, mint egy darab közönséges acél, amely pörögve suhant át Crosetti asztrális testek és mágikus erők megállítására szolgáló korlátján. A penge hangos puffanással állt bele a sámán hátába. Kántálása fájdalmas sikolyba csapott át, majd összeesett, és a világító fal elenyészett. Előrelendültem, kezemben gyilkos varázslat energiái gyülekeztek.

Mögöttem a hangyaszellemek tétovázva megtorpantak. Mesterük irányítása és útmutatása nélkül egymás után visszatértek az asztrális síkra. A tűzelementálok még elhamvasztották az ember alakúak maradványait, majd lebegve várták következő parancsomat. Letérdeltem Crosetti mellé, és mindenre felkészülve a hátára fordítottam ellenfelem. Tágra nyitott szemével elnézett mellettem egy csak általa látható pontra, szája még mindig némán kántálta imádott hangyakirálynőjének idézőformuláit. Tompa fényű aurája gyorsan halványult. A rettegéstől mozdulni sem bíró Mary Beth Tyre fekvő testére pillantottam, amikor elszabadult a pokol.

Az ajtók és ablakok egyszerre, robbanásszerű zajjal törtek be, a komplexum területét pedig egy pillanat alatt szemlátomást medvére tárazott fegyveresek lepték el. Szinte katonai precizitással fedezték le az előttük fekvő területet, majd egy kiáltást hallottam:

– Oké, senki ne mozduljon!

– Minden rendben, Ryan! Már vége. A lány biztonságban van! – kiabáltam vissza. Gyors lépések közeledő neszét hallottam, miközben felálltam, és elementáljaim felé fordulva egyetlen szóval elbocsátottam őket. Méltóságteljesen biccentettek és eltűntek, akár egy gyertyaláng a szélben – visszatértek asztrális otthonukba.

Ismét visszafordultam Mary Beth-hez, és arcomra erőltettem egy mosolyt, amiről reméltem, barátságosnak és megnyugtatónak látszik.

– Most már biztonságban vagy – mondtam neki. – Ígérem, ezután senki nem fog bántani. – Amikor rám nézett könnyes, szívszaggatóan kék szemével, egy csapatnyi állig felfegyverzett árnyvadász tűnt fel a színen az egyik sarok mögül. A három ember alakú füstölgő maradványai a földön hevertek, égett hús bűzét és füstpamacsokat bocsátva ki magukból. Victor Crosetti lábam előtt fekvő hullája alól sötét vérpatak szivárgott elő, és gyűlt apró tócsába a néhai sámán mellett.

Embereinek halk utasításokat adva az egyik férfi felém indult, ügyet sem vetve a mészárszékre. Ő volt Ryan Mercury, az Assets Incorporated vezetője. Mellesleg a főnököm. Bár fekete overallján számtalan heveder és zseb rejtette a fegyvereket és a munkához nélkülözhetetlen különféle felszereléseket, Ryan maga is egy élő fegyver volt, akinek ellenfelei legyőzéséhez nem volt szüksége pisztolyra vagy késre; csak mágiájára és puszta kezére. Ő volt az egyik legfélelmetesebb fickó, akivel valaha is találkoztam.

– Karom – kezdte halk, visszafogott hangon. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét művelsz? Azt mondtam, várd meg az erősítést! – Mielőtt válaszoltam volna lehajoltam, és kirántottam Acélkarmot Crosetti hátából, Ryan pedig most először lepillantott a véres pengére és a sámán tetemére.

– Nem tudtam várni. Crosetti már készen állt, hogy cselekedjen. Nem állhattam csak ott, és...

Ryan egyetlen kurta kézmozdulattal – akár egy késsel – félbeszakított.

– Inkább kockára tetted saját életed és a lányét is, és bedobva magad megjátszottad a hőst.

– Amikor jelentkeztem a feladatra, pontosan te hívtad fel rá a figyelmem, mennyire kockázatos meló lesz – vágtam vissza.

Ryan bólintott.

– Ez igaz, de azt is hangsúlyoztam, milyen lényeges, hogy összehangoltan dolgozzunk, nehogy a lánynak valami baja essen, miután a nyomára bukkantunk. A életben maradása...

– ...létfontosságú – fejeztem be helyette. – Igen, és is olvastam, amit Dunkelzahn írt. És megoldottam. A lány biztonságban van.

– Ezúttal szerencséd volt. De legközelebb talán nem lesz.

– Tudok magamra vigyázni! – Kezdtem bepöccenni. – Én nem vagyok Miranda!

Ryan megrándult barátja nevének említésére, mintha megütöttem volna. Miranda volt az Assets mágusa, mielőtt én színre léptem volna. Néhány évvel ezelőtt, a szövevényes Sárkányszív-ügy során vesztette életét, ugyanabban az eseménysorozatban, amely engem is összehozott a csapattal. Rádöbbentem, hogy említésével hibát követtem el, de már túl késő volt.

– Nem – mondta lassan Ryan –, te valóban nem vagy Miranda. Ő ugyanis a csapatáért dolgozott és halt meg, és nem játszott magányos farkast, amikor csak kedve tartotta. Ha nem tudod elviselni, ahogy mi intézzük a dolgokat, akkor talán elkezdhetnél gondolkodni azon, miért vagy még mindig velünk.

Hosszú pillanatokig meredtünk egymásra, és csak most vettem észre, hogy majdnem kiabálok. A többiek csendben figyelve álltak körülöttünk.

– Nyugodt lehetsz – mondtam Ryannek. – Gondolkodok rajta.

Megfordultam és kisiettem Crosetti reménybeli hangyakolóniájának szívéből. Senki nem próbált megállítani. Szerencséjükre.