15

– Hát, ez igazán érdekes találkozás volt – jelentette ki Boom, miután visszatértünk a biztonságos házba. Mindig is hajlamos volt elbagatellizálni a dolgokat. – És most?

– Először is egy új rejtekhelyre van szükségünk – mondtam. – Mama talán titokban tartja a ház helyét, mert tervei vannak velünk, de ettől még egy fikarcnyit sem bízom benne. Szeretnék valahol máshol lenni, ahol nem akad a nyomunkra.

– Jogos – bólintott a troll. – Elintézek néhány hívást, és egy órán belül meglesz a hely.

– Remek. Szólj Kalapácsnak és Sloane-nak, hogy ott találkozunk, és mindenkinek elmondom a tervem.

Boom tartotta a szavát, egy órán belül rendelkezésünkre állt az új biztonságos ház. Ez egy kicsit távolabb volt a Roxtól, Dél-Bostonban, nem messze attól a kerülettől, ahol felnőttem. Úgy döntöttem, ezt jó ómennek veszem. Amikor áthajtottunk az ismerős utcákon, előtörtek a régi emlékek. Nem mindegyik volt kellemetlen.

Útközben azon gondolkodtam, amit Mama Iaga mondott Jase-ről, illetve Garnoff irántam tanúsított érdeklődéséről. Ha nem hazudott, akkor Garnoff egy svindler, aki saját terveit szövögeti a színfalak mögött, miközben felhasználja a Mitsuhama és a Manadyne erőforrásait, nem beszélve a jakuzáról, hogy megfelelő álcát biztosítson magának. Ez könnyebbé, de ugyanakkor nehezebbé is tette a dolgokat számunkra. Könnyebbé, mert Garnoffnak még nálunk is óvatosabbnak kell lennie. Ha a céges nagyfiúk rájönnek, hogy mesterkedik valamiben, valószínűleg azonnal leállítják és „áthelyezik" egy olyan munkakörbe, ahol állandóan szemmel tarthatják. Feltéve persze, ha nem nyírják ki azonnal. Másrészt azonban ha Garnoff saját árnyékakcióját futtatja, nagyon jól rejti a nyomokat, ha a cégek eddig még nem jöttek rá semmire. Ez jelentősen megnehezítette volna a dolgunkat, ha a tervem nem válik be.

Val a ház előtt a járda mellé húzódott, és Boom színpadias mozdulattal elhúzta a furgon oldalajtaját.

– Itt is vagyunk – közölte. – Egy új rejtekhely, a megrendelő igénye szerint.

– Te viccelsz – nézett rá Zűrös, amikor meglátta az épületet.

Valamikor templom lehetett, és jó része még mindig állt. Az erős kőfalakat fekete, égett foltok, graffitik és bandajelzések borították. Az egykori harangtorony roskadozó csonkként nyújtózott az ég felé. Az ajtót és az ablakokat szürke építési plasztibeton lemezek fedték, rajtuk nagybetűs „LEZÁRVA" feliratok.

Az épületet apró, gazzal sűrűn benőtt udvar vette körül; a növények már a lépcsőhöz vezető betonút repedéseiben is megtelepedtek. A rozsdás öntöttvas kerítés tetején hegyes tüskék meredeztek. A kapun lánc és nehéz lakat függött, az elmaradhatatlan „LEZÁRVA" feliratú táblával együtt.

– Egy templom? – kérdezte hitetlenkedve Zűrös.

– Egy volt templom – helyesbített Boom. – A földrengéskor komoly károk keletkeztek benne, ezért a város lezáratta. Az egyház nem akart pénz fektetni a felújításába, inkább kiürítették és építettek egy másikat néhány kilométerrel odébb. Bontásra ítélték, de annyira hátul van a városfelújítási és helyreállítási programok listáján, hogy még vagy húsz évig nem fenyegeti veszély. Az egyik kapcsolatom a közműhivatalban adott egy listát a szóba jöhető helyekről, és ez tűnt a legjobbnak.

– Az elkövetkező hetekben egy ingatlanügynökség többször is megszemléli az épületet, mint egy esetleges új építési helyszínt, ami kiváló álcát biztosít nekünk arra az esetre, ha valamelyik városi hivatalnok felfigyelne a mozgolódásra. A legjobb hír, hogy a víz- és áramszolgáltatás még mindig működik, és sikerült elintéznem, hogy egy időre be is kapcsolják.

Egy templom. Úgy döntöttem, ezt is jó előjelnek fogom fel, és csak egy pillanatra támadt kényelmetlen érzésem holmi istenkáromlás és szentséggyalázás miatt. Boom azt mondta, megszüntették rajta a felszentelést, és egyébként sem voltam katolikus – de még mennyire nem, viszont katolikusok között nevelkedtem, és ez nyomot hagyott rajtam. A régi berögződések nehezen kopnak el,

– Szép munka volt, Boom. – A vállamra kaptam a holmijaimat tartalmazó táskát. – Nézzük meg és lássunk munkához.

A templom belsejéből szinte minden bútor hiányzott, de a furgonban szerencsére hoztunk magunkkal temprafoam matracokat, és rövidesen minden cuccunkat becipeltük a sekrestyébe. Az autót az épület mögötti sikátorban rejtettük el, ahol nem lehetett könnyen kiszúrni az utcáról. Rövidesen Kalapács és Sloane is megérkeztek, kínai kajával megpakolva (újabb jó pont Boomnak előrelátásból). Nem sokkal később már a sekrestye padlóján ültünk tésztát és kung pao csirkét majszolva, miközben ismertettem a többiekkel a tervemet. Ahogy előre számítottam is rá, nem arattam vele osztatlan sikert.

– Ez őrültség, Karom! – jelentette ki Zűrös körülbelül ötödszörre. – Nem fog működni.

– Szerintem meg igen. – Megpróbáltam nyugodtnak és magabiztosnak tűnni. – Így lesz a legnagyobb esélyünk elkapni Garnoffot.

– Te komolyan megbízol abban a vén hárpiában? – kérdezte a lány.

– Nem, de bízom a mohóságában és abban, hogy meg akar szabadulni Garnofftól a saját keze beszennyezése nélkül. Ebben az egyben biztosan nem hazudott.

– Lehet, hogy mindkettőtöket el akar takarítani az útból. Ez a lehetőség eszedbe jutott egyáltalán?

Igazság szerint eszembe jutott, de eddig nem akartam előhozakodni vele.

– Mamáról sok mindent el lehet mondani – szólalt meg Kalapács –, de az üzleti ügyeit tisztességesen intézi. Az árnyakban nem tehetsz szert hírnévre, ha mindenkit átversz, akivel találkozol. Ha Karom azt mondja, hogy minden rendben lesz vele, akkor a terv többi része ellen nincs kifogásom.

Sloane egyszerre horkantott és vonta meg a vállát.

– Te vagy a főnök, Karom. Azt tesszük, amit mondasz. A te bulid.

Boomra néztem. A troll viszonozta a pillantásomat.

– Kockázatos – szólalt meg.

– Az.

– Tényleg úgy gondolod, működni fog?

– Még mindig azt hiszem, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. – Nyilvánvalóan nem ezt a választ szerette volna hallani.

– Rendben – bólintott. – Vágjunk bele.

Végül visszafordultam Zűröshöz.

– Nem könnyíted meg a dolgom, tudod? – kérdezte szemrehányóan.

– Mindenkire szükségem van, különösen rád. Benne vagy?

Beleharapott az ajkába és egy másodpercig szótlanul meredt rám. Kíváncsi lettem volna, milyen gondolatok fordulnak meg a fejében. Eddig még nem volt lehetőségünk befejezni a másik biztonságos házban elkezdett beszélgetést, amit Mama izomfiúi félbeszakítottak. Lehet, hogy bizonyos mértékben az is befolyásolja a döntését.

– Oké, benne vagyok.

– Helyes – bólintottam. – Akkor most elmondom, mit teszünk.

Dr. Alan Gordon egykor briliáns elme hírében állt. A MIT&T tanári karának hírneves tagja volt abban az időben, amikor még én is oda jártam – a thaumaturgia professzora, aki az asztrális elméletekre és az asztrálsík komplex, többdimenziós struktúrájának tanulmányozására szakosodott. Emlékszem, mindig lenyűgözve ültem az óráin, és elképedten hallgattam a következtetéseit. Látszólag gond nélkül megértette és átlátta az asztrális sík különböző rétegeinek és szintjeinek bonyolult kapcsolatrendszereit, és szinte új világot nyitott meg tanítványai és kollégái előtt. Nem csak intelligenciája és hozzáértése tette őt a legnépszerűbb tanárok egyikévé, hanem elbűvölő modora és a munkája iránt érzett lelkesedése is.

Egy vagy két évvel azután, hogy elhagytam az egyetemet – és nem sokkal azt követően, hogy Bostont is – hallottam, hogy Gordon valamilyen görcsös rohamot kapott, majd beutalták egy elmegyógyintézetbe. Az egyetem hivatalos közleménye szerint a megfeszített munka és az egyetemi élettel járó stressz okozta a betegséget. Azután évekig eszembe sem jutott régi tanárom, így érthető módon meglepődtem, amikor Mama őt jelölte meg, mint azt az embert, aki el tud látni engem a szükséges térképpel. Még jobban meghökkentem, amikor az öreglány egy roxi címet adott meg – ez volt az agglomeráció legrosszabb hírű környéke.

– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezte Boom, amikor beléptünk a lépcsőházba. Önként ajánlotta fel, hogy velem tart, én pedig hálás voltam a társaságáért. A levegő rothadásszagtól és emberi ürüléktől bűzlött, és a lépcsőházat egyetlen, dróton lógó villanykörte világította meg, hosszú árnyékokat vetve a hátunk mögé.

– Mama azt mondta, itt találjuk. – A házban kísérteties csend uralkodott. Nem hallottuk a lakók motozását, gyereksírást, vitatkozó felnőtteket, semmi olyasmit, ami általában egy olyan helyhez köthető, ahol emberek élnek. A biztonság kedvéért kezemet folyamatosan a kabátom alá rejtett pisztoly közelében tartottam.

– Először talán újra elmagyarázhatnád, miért van szükséged térképre ahhoz, hogy elmenj egy olyan helyre, ami nem is létezik – mondta Boom, miközben felfelé kaptattunk a néma épület kopott lépcsőin.

– A metasíkok léteznek, öregem – vitatkoztam. – Csak a realitásnak egy teljesen másik szintjén. Tágas, talán végtelen területek, de ezt senki nem tudja biztosan. Ha odamegyek megkeresni, amire szükségünk van, akkor nem árt, ha legalább valami halvány elképzelésem van róla, hol kezdjem a kutatást. És itt jön képbe a térkép. Természetesen nem egy szokványos térképről van szó, inkább egyfajta rituális útmutatásról.

Boom csak a fejét rázta, és dörmögött valamit a bajsza alatt az „átkozott mágusokról".

A második emeleten befordultunk a folyosóra és megkerestük a 23-as lakást. A „2"-es fejjel lefelé lógott egy szögön, a „3"-asra pedig csak egy világosabb folt utalt az ajtó fáján, ahová egykor a számot rögzítették.

Egy pillantással óvatosságra intettem Boomot, és kopogtattam az ajtón. Feszülten várakoztunk, de semmi nem történt. Újból kopogtattam.

– Dr. Gordon! – Harmadszor is próbálkoztam.

– Tűnés innen! – rikoltotta egy hang odabentről. – Nem zavarok senkit!

– Dr. Gordon, beszélnünk kell önnel!

– Én nem beszélek senkivel! Menj innen, különben megátkozlak!

Boom riadtan nézett rám.

– Képes rá? – kérdezte suttogva.

– Nem hiszem – csóváltam a fejem.

– Remélem, igazad van... átkozott mágusok – mormolta ismét Boom, miközben visszafordultam az ajtó felé. Nagy volt a kísértés, hogy egyszerűen betörjem, de szükségem volt Gordon együttműködésére, és nem erőszakkal akartam kikényszeríteni belőle. Emellett bármennyire is igyekeztem megnyugtatni Boomot, fogalmam sem volt róla, meddig terjednek az öregember mágikus képességei ennyi idő múltán. Gordon képzett mágus volt, és bár valóban nem tartottam valószínűnek, hogy képes lenne megátkozni minket, nem vethettem el annak a lehetőségét, hogy valami hasonló mágikus csúfság szakadhat a nyakunkba a jóvoltából.

Újra dörömböltem az ajtón.

– Dr. Gordon, Mama küldött minket, hogy beszéljünk önnel. Nagyon fontos lenne. – Csak a csend felelt az ajtó túloldaláról. Hirtelen furcsa bizsergést éreztem a tarkómon, és szinte biztosra vettem, hogy valaki figyel. Leküzdöttem minden védekező ösztönömet és megpróbáltam nyugodt maradni. A különös érzés átcsapott rajtam, majd nyom nélkül eltűnt. Halk kattanások sorozata hallatszott odabentről, az ajtó kinyílt, és a sötétben felbukkant egy alig kivehető arc.

– Gyertek be. – A férfi hátrább lépett és teljesen kitárta az ajtót. – Lépjetek be szabadon, saját akaratotokból, heh, heh.

Az apró lakásban félhomály uralkodott, a fényt kizárólag a minden szabad felületen elszórtan elhelyezett, fémtartókban álló, vastag gyertyák szolgáltatták. Az ablakokat vastag függönyök takarták, melyek útját állták a szobába behatolni próbáló nap- és holdsugaraknak, vagy éppen a plexum neonfényeinek. A bútorokat, és szinte minden mást is maguk alá temettek a hatalmas kupacokban álló könyvek és szétszórt papírlapok. Nagy nehezen sikerült felismernem egy kanapét, egy dohányzóasztalt és egy íróasztalt, de azok is teli voltak papírokkal. A falak mentén egymásra tornyozott műanyagállványok és durván ácsolt polcok sorakoztak – mindegyik régi könyvek és papírhalmok súlya alatt roskadozott.

– A kénköves pokolba – dünnyögte Boom. – Életemben nem láttam ennyi valódi papírt. Egy egész erdőt irthattak ki ezek miatt.

Gordon becsukta mögöttünk az ajtót, és gondosan ráfordított legalább négy különféle típusú zárat, mielőtt figyelemre méltatott volna minket.

– Nem könnyű beszerezni – mondta halkan, még mindig az ajtó mellől.

– Mit? – kérdeztem.

– Papírt! Papírt! – Hirtelen mozgásba lendült, odarohant a dohányzóasztalhoz és felmarkolt egy kötegnyi papírlapot. – Valódi papírt. Én nem bízom a számítógépekben, de nem ám! Egyáltalán nem bízom bennük! Hideg a szellemük, nagyon hideg, és a hátad mögött suttognak! Átjárók a szellemeknek, igen, a gépben lakozó szellemeknek! A papír valódi, a papírt meg tudod érinteni, fel tudod emelni, és megbízhatsz benne! Sose bízz a gépekben, ellened fordulhatnak!

Ahogy rám nézett, most először tudtam alaposabban is szemügyre venni. Az átalakulás döbbenetes volt. Az a dr. Alan Gordon, akire én emlékeztem, előkelő megjelenésű, jóképű, a harmincas évei végén járó férfi volt. Abból az emberből viszont, aki most előttem állt egy kötegnyi megsárgult papírt szorongatva, teljes mértékben hiányzott egykori tanárom tartása és életereje. Bőre petyhüdt, ráncos csomókban lógott az arcáról, szeme és szája körül mély ráncok húzódtak, kísérteties árnyékokat vetve a gyertyák pislákoló fényében. Rövidre vágott haja teljesen ősz volt, magas homloka izzadságtól csillogott a sárga derengésben.

Gyűrött, koszos ruhái megereszkedve lógtak csontvázszerűen aszott testéről; úgy nézett ki bennük, mint egy életre kelt madárijesztő. A nyakában vékony aranyláncot viselt, rajta egy körbe foglalt, ötágú csillagot ábrázoló medállal. Egyből Jase jutott eszembe. Felnéztem, és a pillantásom találkozott dr. Gordonéval.

Furcsa volt belenézni abba a szempárba. Ugyanaz a sápadt, jeges kék tekintet volt, de a csillogást, a mögötte lakozó lángelme ragyogását felváltotta valami más – mint egy sarokba szorult, űzött vad pillantása.

– Dr. Gordon – kezdtem lassan, érthetően. – Én Karom vagyok... Tom... emlékszik rám?

– Hogy emlékszem-e rád? – kérdezte, mintha most látna életében először. Közelebb hajolt, és éreztem magamon a fürkész tekintetet. A szeme egy pillanatra kitágult, aztán gyorsan félrekapta a fejét, és ökölbe szorított kezével megdörzsölte az arcát.

– Nem! Nem tudok emlékezni! Nem emlékezhetek! – rikoltotta. Elhátrált néhány lépést, és hátravetette a fejét, mintha hang nélkül sikoltozna, vagy elkapta volna valamilyen roham. Megpróbáltam megfogni, de Boom elkapta a karomat, és némán megrázta a fejét.

Gordon lassan leeresztette a kezét, és úgy nézett körül a szobában, mintha fogalma sem lenne róla, hol van.

– Miért vagytok itt? – kérdezte.

– Mama küldött minket – feleltem lassan.

A vénlány említése mintha egy kis józanságot öntött volna Gordonba, a mozdulatai sokkal összefüggőbbek lettek. Lenézett a földre, majd újra ránk emelte a tekintetét.

– Mama, igen... miért küldött titeket?

– Egy térképért. Utazásra indulok, és szükségem van egy térképre.

– Egy térkép. Ó, igen, vannak térképeim. – Rámutatott a papírhalmokra. – Sok, sok, nagyon sok térkép. Térképek a városról, térképek a földalattiról, még a Katakombákról is.

– Nekem egy különleges térkép kellene – mondtam. – Nem evilági térképre. Mama azt mondta, maga tudni fogja, melyikre gondolok.

– Ah! – suttogta Gordon. – Szóval te a másik térképre vagy kíváncsi. Akkor gyere velem. – Felkapott egy gyertyát és átviharzott a másik szobába.

Habozás nélkül utána indultam, de Boom ismét visszatartott.

– Karom, ez a fazon dilis – mondta halkan. – Te elhiszed, hogy tud nekünk segíteni? Azt hiszem kezdem megutálni a tervedet.

– Nála van, amit keresünk – nyugtattam meg barátomat. – Különben miért küldött volna minket Mama pont hozzá?

Boom csak horkantott, és inkább nem mondta ki, amire gondolt. Átmentem a másik szobába, és a fejét csóválva követett.

A helyiség Gordon hálója lehetett... vagy legalábbis az a szoba, ahol aludni szokott. A padlón egy habszivacs matrac feküdt kiterítve, de alig látszott ki a rászórt ruhák és papírok alól. A falat összekapcsolt papírlapok borították, különös freskót formázva körülöttünk. Az oldalakon mágikus szimbólumok, jelek és diagramok sorakoztak. Csak álltam a szoba közepén és a különös gyűjteményt bámultam a Gordon kezében tartott gyertya gyenge fényében.

– Az istenekre! – leheltem. – Ez a metasíkok térképe! Mindegyiké!

– Igen, igen – bólogatott Gordon. – A Másvilág térképe, az összes világé a miénken túl. Legalábbis azoké, amelyeket eddig sikerült felfedeznem.

– Elképesztő! – suttogtam. Hallottam annak idején, hogy dr. Gordon a metasíkok és az asztrális tér felfedezetlen mélységeinek feltérképezésén dolgozik, de fogalmam sem volt róla, hogy az egyetemről való távozása után is folytatta a munkáját. A diagramok értelméből alig sikerült felfognom valamit, pedig az Assetsnél töltött idő óta azt hittem, meglehetősen jól értek az asztrális elméletekhez. Ez a munka azonban olyan szintű összetettséggel rendelkezett, hogy már attól is megfájdult a fejem, ha csak ránéztem.

– Nekem nem úgy tűnik, mint egy térkép – jegyezte meg Boom.

– Ez nem is olyan, mint egy fizikai térkép – feleltem anélkül, hogy elfordítottam volna a fejem. Továbbra is hipnotikusan bámultam az ábrákat. – Ez bizonyos asztrális helyzetek szimbolikus megjelenítése, melyek egyáltalán nem fizikaiak, és kívül esnek a háromdimenziós téren.

– Ha te mondod. Attól nekem még kanyargós vonalakra és nyilakra hasonlít. Hogy akarsz használni egy ekkora térképet?

Ez valóban problémát jelentett, de Gordon szerencsére megadta a választ.

– Nincs szükséged a teljes térképre – mondta. – Csak arra a részére, ahová menni akarsz.

Mondani akartam valamit a keresett információról, amikor Gordon odalépett az egyik falhoz, óvatosan lefejtett róla néhány diagramokkal és mágikus formulákkal telerajzolt lapot, és odahozta a paksamétát hozzám.

– Tudod, mi lakozik a Másvilágon? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. A kezembe nyomta a lapokat. – Minden. A kérdés csak az, valóban meg akarod-e nézni?

A kék szempár fürkésző pillantásának hatására újra eszembe jutott, amikor mélyen az asztrális térben, egy hídon álltam Ryanék társaságában, és szembenéztem az Ellenség végtelen, sötét hordájával. Emlékeztem az ember által sosem látott síkok mélységeiből érkező lények sötétségére, mohóságára, hatalmára – a színtiszta gonoszra –, és megborzongtam az emlékektől. Valóban szembe akarok nézni valami hasonlóval? Hová fog vezetni engem ez a térkép?

Belenéztem dr. Gordon szomorú, fakó szemébe.

– Van valami, amit meg kell tennem – mondtam végül. – Nincs más választásom.

– Mint ahogy nekem sincs – felelte szomorúan, a fejét csóválva. Megfogta a kezem, ujjaimat rászorította a papírlapokra. – Nekem sincs.