6

Hajnalodott, amikor földet értünk a Logan Nemzetközi Repülőtéren. A reptéren még ilyen kora reggeli órán is hatalmas volt a nyüzsgés, folyamatosan érkeztek és indultak a céges ingajáratok New Yorkba, DC-be, Atlantába, Seattle-be, valamint a nemzetközi utasszállítók a világ minden részére. A terminálban mindenhol céges öltönyösöket láttunk. A biztonság jól láthatóan szigorú volt, főként a Knight Errant fegyveresei őrködtek fényes, fekete egyenruhában, mellükön és vállukon KE emblémával; hangsúlyosan dudorodó oldalfegyverük fenyegető hatást keltett. A reptér sokkal forgalmasabb, a védelem pedig határozottan jobb volt, mint tíz évvel ezelőtt, amikor elhagytam Bostont. Látszott, hogy az utóbbi időben felpezsdült itt az élet.

Mivel nem volt csomagunk, nem álltunk meg a poggyászkiadónál. Mindketten csak könnyű táskát hoztunk, kizárólag a legszükségesebb holmikkal. Zűrösnek meg kellett állnia a terminál végében lévő biztonsági ellenőrzőpontnál, hogy megvizsgálják a dekkjét és a chipjeit. Nem aggódtam miatta. Csak rutinellenőrzés volt, és valahogy DC-be is sikerült bejuttatnia a felszerelését. A RASZ-a szerint Zűrös társasági kutatási tanácsadó volt, akinek bármikor szüksége lehet egy hordozható kiberdekkre. A lány néhány rövid mondatot váltott az unott tekintetű hivatalnokkal.

– Tudja igazolni, hogy ezek a chipek nem tartalmaznak illegális vagy tiltott adatokat? – kérdezte monoton hangon a férfi. Közben figyeltem a NewsNet csatornára állított trideo képernyőjét. A kép alsó felén elhelyezett sávon mutatták a helyi időt és a bostoni időjárást. Ma estére, körülbelül este hattól esőszitálást jósoltak. Egy kellemesen buta kinézetű bemondó a metroplexum legfrissebb híreit darálta.

– A Knight Errant még mindig nagy erőkkel nyomoz a bostoni körzet brutális sorozatgyilkossági ügyében. A Bostoni Mészáros legújabb áldozata a cambridge-i Miss Elaine Dumont, akit tegnap reggel találtak meg a piros metróvonal egyik állomásán. A Knight Errant Security Services szóvivője szerint az áldozat egyetlen szúrás következtében vesztette életét. Bár a nyomozás még folyik, a hatóságok szerint több ígéretes nyomra is bukkantak. – A képernyő alján „Ha le akarja tölteni az előző hírt, érintse ide az ujját" és „Ha a bűnesettel kapcsolatban bejelentenivalója van a Knight Errant számára, érintse ide az ujját" feliratú hipertext linkek jelentek meg.

A hír folytatásában összehasonlították az esetet egy néhány évvel ezelőtti sorozatgyilkossággal. Arról még én is hallottam valamit, amikor első éves voltam a MIT&T-n. A salemi pogány kolónia egy képviselőjével is riportot készítettek, aki tagadta a kapcsolatot a gyilkosságok és a „pogány rituálék" között, azután következett néhány szakértő, akik megmagyarázták a sorozatgyilkosok gondolkodását, és arról beszélgettek, hogy milyen gyakran tűnnek fel az úgynevezett másolók, akik hűen ragaszkodnak a több évvel, vagy néha akár generációval korábban tevékenykedő bűnözők módszereihez.

– Kész vagyok – jelentette be a lány, és a vállára vetette a kiberdekkjét tartalmazó tokot. A hivatalnok már egy másik utassal beszélt, egykedvűen darálta a jól begyakorolt szavakat. Zűrös kiberdekkjének „személyre szabott" (és illegális) módosításai gond nélkül átcsúsztak a vizsgálaton.

– Már csak egy dolog van hátra – mondtam, és a terminálból kilépve elindultunk a vámterület felé.

A vámtiszt, egy fiatal nő, akinek az arcát mintha rózsaszín műanyagból faragták volna ki, felvonta a szemöldökét, amikor felém csúsztatott a pulton egy gondosan becsomagolt tárgyat. Visszadugtam a hamis személyazonosítót a zsebembe (közben néma köszönetet mondtam Jane-nek), és kinyitottam a kemény műanyagtokot, hogy megbizonyosodjam róla, a repülőtéri gorillák nem tettek semmi kárt legféltettebb kincsemben. Nem szívesen bíztam rájuk, de nem láttam más módját, hogy megfelelően rövid időn belül bejuttassam az országba. Az azonosítóm arra még jó volt, hogy ne kérdezősködjenek a repülőtéri vámnál, de a gépre már nem vihettem fel a segítségével.

Megragadtam a lánccal körbetekert markolatot, és félig kihúztam Acélkarmot a fekete bőrtokból. Minden rendben lévőnek látszott, a rúnákkal telerótt pengétől kezdve a markolatgombként funkcionáló csiszolt tűzopálig. A kés mágiája bizsergette a tenyerem; a fegyver szinte élt, és csak arra várt, hogy megidézzem a hatalmát. Halk kattanással visszacsúsztattam a kést a tokba, amitől a pult mögött ülő fiatal nő, aki eddig hipnotizáltan meredt a csillogó fegyverre, jól láthatóan összerezzent.

– Minden rendben, Mr. Nolan?

– Semmi probléma, de vigyáznom kell a munkaeszközeimre. Ugye megérti?

Mosolyogva bólintott annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel annyit tudott a mágikus pengékről, amennyit a Mágus P.I. és a To Kill The Dead tridsorozatokban elmagyaráztak róluk. Beletűztem a tokot az övembe, a zakóm szárnya alá, felmarkoltam a táskámat, és visszamentem a türelmesen várakozó Zűröshöz.

A lány vezetésével elindultunk a Logan védett parkolója felé. A garázs bejáratánál elővett egy hitelkártyát és beledugta a leolvasóba. A készülék sípolt egyet, majd megszólalt egy számítógép generálta hang:

– Üdvözöljük Bostonban, Miss Spenser.

Zűrös autója három szinttel feljebb parkolt – egy sötétzöld, áramvonalas Honda ZX Turbo, ezüstösen csillogó ablakokkal. Még álló motorral is gyorsnak tűnt. A riasztórendszer halkan felciripelt, amikor közelebb értünk. Megkerültem a járgányt, és az első utasülés ajtajához lépve elismerően füttyentettem.

– Csinos masina.

Zűrös elégedett mosolyt villantott rám a dicséret hallatán.

– Köszönöm, büszke is vagyok rá. Rengeteg nujent öltem bele az egyik nagyobb melóm után. Eddig még soha nem hagyott cserben.

Beült a volán mögé, és a hátsó ülésre helyezte a kiberdekkjét, akárcsak én a saját táskámat. Aztán kihúzott egy vékony optikai kábelt a műszerfal egyik tároló rekeszéből, bedugta a füle mögötti csatlakozóba – ezzel rákapcsolódott az autó robotpilótájára –, és beütötte az indítókódot. Egy másodperccel később a motor duruzsolva életre kelt, és felgyulladtak a műszerfal lámpái.

– És most hová? – kérdezte.

– Landsdown Street. Van ott egy régi barátom, akit fel akarok keresni.

Zűrös igazi profi módjára navigált át Boston belvárosi utcáin. Már el is felejtettem, milyen idegölő a bostoni csúcsforgalomban közlekedni. A közismert mondás szerint a Hub minden utcája kövezett marhacsapás. Pedig ez nem így van. Bostont eredetileg a Londonhoz hasonló európai városok mintájára tervezték, ahol az utcák valóban kikövezett marhacsapások voltak. A nagy földrengés rengeteg városrendezéssel és felújítással járt ugyan, de az egyirányú utcák és több szinten futó utak labirintusa ugyanolyan kaotikus és átláthatatlan maradt, mint régen.

Kora reggel gyér volt a forgalom. Tudtam volna értékelni, ha legalább egy óráig még így is marad. Miután a Williams/O'Neil Alagúton átmentünk a belvárosba, felfigyeltem a közelgő Samhain ünnepséget hirdető plakátokra. Már egy hét sem volt addig.

– Samhain – mondtam ki hangosan.

– Tessék? – kérdezte Zűrös, miközben balról előzött egy lassabban haladó teherautót.

– Samhain. A kelta újév. Halloween. Nemsokára itt van, és én teljesen elfeledkeztem róla. A nagy pogány ünnep, egyesek szerint a legnagyobb. Régen mindig Jase-zel ünnepeltem. Az volt az első ünnep, amit együtt tartottunk.

– Maga pogány? – kérdezte Zűrös.

– Azt hiszem. Hosszú ideje nem tartottam már semmiféle ünnepet, és nem kértem semmilyen isten segítségét, legfeljebb bizonyos mágikus feladatokhoz. Egyszerűen csak... nem tartottam fontosnak, érti?

Zűrös bólintott. Október végéhez képest szokatlanul enyhe idő volt, ezért letekerte az ablakot. Hosszú, sötét hajába belekapott a szél, tükröződő felületű napszemüvegén megcsillantak az épületek fölé emelkedő nap sugarai.

– Értem. Engem katolikusként neveltek fel. Ír katolikusként. Apám igen vallásos volt, és minden vasárnap templomba kellett járnunk. Azt hiszem, ez volt az egyedüli kapcsolata az őshazával. Amikor a Danaan családok kerültek hatalomra, el kellett hagynia az országot. Fogalmam sincs, mit találtak olyan átkozottul forradalmár beállítottságúnak egy egyetemi történészprofesszoron.

Egyetértően horkantottam és megvontam a vállam. A tündéknél sosem lehet tudni. Amikor Írország tündéi bejelentették, hogy ők a legendás Sidhe, és visszatértek, hogy elfoglalják őseik földjét, követelésüket erős mágiájukkal támasztották alá. Így az írek, miután annyi éven át küzdöttek a függetlenségükért a britekkel, több éves politikai csatározást és huzavonát követően behódoltak a Sidhe ígéretének egy mágikus, helyreállított és felélesztett Írországról. Még az állam nevét is megváltoztatták, Tír na nÓg-ra, „Örök Ifjúság Földjére" keresztelték át.

Mindössze néhány ír nacionalista maradt, akiknek – miután hosszú évekig harcoltak az Angliától való elszakadásért – nem tetszett, hogy egy csapatnyi tünde jövevény kezébe kerül a hatalom. A legtöbbjüket megvásárolták, megzsarolták, vagy egyszerűen száműzték az országból, mint „felforgató elemet". Az embereket túlságosan lenyűgözte a Danaan családok pompája és megjelenése ahhoz, hogy túlzottan aggódjanak néhány másképp gondolkodó jogai miatt. A menekültek egy része végül Bostonban kötött ki, ahol jelentős ír populáció élt. Dél-Boston tele volt első és második generációs ír emigránsokkal, már a huszadik század első fele óta.

– Én is katolikus neveltetést kaptam – mondtam. – Kölyökkoromban a Rox egyik missziója, a Szt. Brendan fogadott be, és gondoskodott rólam tizennégy éves koromig. Onnantól az utcán éltem, a magam erejéből boldogultam. Mindent megtettek értem, amit csak tudtak, de kezdtem belefáradni az Atyába, a Fiúba meg a Szentlélekbe minden reggelinél és minden este, lefekvés előtt, nem beszélve arról, hogy vagy száz másik gyerekkel kellett egy fedél alatt élnem, akiket a nővérek szintén befogadtak. Nem sokkal ezután felfedeztem magamban a Képességet. Jó is, hogy kiléptem onnan, mert a végén még valami hittérítő mágusként végeztem volna.

Zűrös a napszemüveg kerete fölött rám nézett és elnevette magát.

– Nem tudlak téged papként elképzelni, Karom – váltott át bizalmasabb hangnemre. – Ez megbocsáthatatlan bűn lett volna.

– Magam is úgy gondolom. Túlságosan szeretem a vasárnapjaimat pihenéssel tölteni.

A lány ismét nevetett, és olyan sebességgel vette be a következő kanyart, hogy meg kellett markolnom az ajtó feletti kapaszkodót.

– A családom sosem vette be ezt az „ígéret földje" maszlagot, amit a tündék és politikai szövetségeseik terjesztettek – mondta. – Írországnak rengeteg problémával kellett megküzdenie a múltban, de hosszú idő óta először sikerült összefognunk, és rengetegen harcoltak és haltak meg azért, hogy újra egy ország legyünk. A tündék egységet, reményt és felvirágzást ígértek a zavaros idők közepén, és szinte mindenki hajlandó volt hűségesen követni az útmutatásaikat. Még akkor sem tiltakoztak, amikor megváltoztatták az ország nevét. Olyan volt, mintha egy tündérmese vagy legenda kelt volna életre.

– Néhányan azonban, beleértve a szüleimet is, nem így gondolták. Ők voltak a politikai másképp gondolkodók. Nem jelentettek semmiféle fizikai fenyegetést, csak olyan saját elképzelésekkel és véleménnyel rendelkező emberek voltak, akik ki is mondták, amit gondoltak. Azt hiszem, a Sidhe szemében pont ez tette őket veszélyessé. Az új kormányzat először még hajlandó volt „tolerálni" az elveiket, de amikor már szilárdan a kezükben volt az ország, elkezdték kiválogatni a „lakosság biztonságára veszélyt jelentő" elemeket, amibe gyakorlatilag mindenki beletartozott, aki nem értett egyet a kormányzat jövőre vonatkozó terveivel. Egyre nagyobb nyomást gyakoroltak ezekre az emberekre, hogy elhallgattassák őket. A szüleim emiatt veszítették el az egyetemi munkahelyüket. Amikor még így sem sikerült lecsendesíteni a „lázítókat", elkezdődtek a letartóztatások. Sokszor az éjszaka közepén hurcolták el politikai ellenfeleiket. Emberek tűntek el, és sosem hallottunk róluk többé. Kislány voltam még, amikor a katonák a szüleimért is eljöttek. Szerencsére időben figyelmeztettek minket a barátaink, de menekülnünk kellett. Halálra voltam rémülve, és anyám próbált megnyugtatni, hogy maradjak csendben, amikor kisurrantunk a házból az éjszakába. Emlékszem, apám nagyon dühös volt.

Hangja távolivá vált, ahogy visszaemlékezett az akkori időkre.

– Sikerült kijutnunk az országból, és a UCAS-be jöttünk. Apámnak voltak barátai Bostonban, és végül a város déli részében kötöttünk ki. Nem volt valami barátságos környék, és a szüleimnek alantas munkákat kellett vállalniuk, hogy eltartsanak minket. Mindketten iskolázott emberek voltak, otthon az egyetemen tanítottak, de itt apám autós kézbesítőként helyezkedett el, anyám pedig évekig felszolgálóként dolgozott, mert nem akadt más munka.

– Vad és szertelen kölyök voltam. A trid és a telekom mellett nőttem fel, barátok és gyermekőrzők felügyelete alatt. Az egyedüli pozitívum az volt, hogy rengeteget játszottam a Mátrixban attól a pillanattól fogva, hogy elértem a billentyűzetet. Nem volt hátsó udvarunk vagy játszóterünk, de a virtuális valóságban akkora hely áll a rendelkezésedre, amekkorát akarsz. Apám úgy gondolta, nem árt, ha minél többet tudok a Mátrixról, és még keményebben dolgozott, hogy folyamatosan legyen otthon Mátrix-kapcsolatunk, és még többet tudjak tanulni. Azt hiszem, néhány dolog, amit elsajátítottam, nem nyerte volna el apám tetszését. – Pajkosan elmosolyodott. – Néhány évvel a megérkezésünk után itt is elkezdődtek a bajok. Emlékszel a Véres Kedd eseményeire?

– Aha – bólintottam. – Kilenc éves voltam, és még a Szt. Brendan-ben laktam. A déli rész akkoriban maga volt a pokol, a rengeteg tűzzel, a tüntetésekkel és a fosztogatással. Az volt a kevés időszak egyike, amikor örültem neki, hogy ilyen közel vagyok a templomhoz, bár azt hallottam, némelyik templomot is megrongálták.

Zűrös bólintott. Egyik kezével kikönyökölt az ablakon, a másikkal vezetett.

– Én is emlékszem. Anyámat az egyik zavargás alkalmával ölték meg; halálra taposta a tömeg. Apám onnantól megváltozott, soha többé nem lett olyan, mint régen. Inni kezdett, és gyakorlatilag rám hagyott minden munkát. Végül kirúgták az állásából is, és nekem kellett Mátrix-munkákat vállalnom, hogy el tudjam tartani magunkat. Először csak apró feladatokra vállalkoztam, amivel meg tudtam keresni a szükséges pénzt.

Ránéztem, megpróbáltam elképzelni, milyen teher nehezedhetett erre a lányra; az életét tette kockára a Mátrixban, hogy a család maradékának túlélését biztosítsa.

– Egy idő után én is politizálni kezdtem – folytatta. – A történtekért a Sidhe-et és az átkozott fasiszta álomföldjüket okoltam. Alfheim, alfheim, uber alles. Ők kényszerítettek minket Írország elhagyására, miattuk kellett Dél-Bostonban élnünk, és ők tehettek róla, hogy a szüleimnek ilyen munkát kellett végezniük. Ha ők nincsenek, nincs a Véres Kedd sem, és anyámnak nem kellett volna meghalnia. Akkor még csak egy fiatal kölyök voltam.

– Az én szememben az olyan emberek, mint a Vörös Gally Lovagjai szabadságharcosok voltak, akik megpróbálják felszabadítani hazánkat a gonosz tünde hűbérurak befolyása alól. Még akkor is, ha ők robbantották ki a zavargásokat. Amikor fiatal vagy. könnyű elhinni ezt a sok ostoba szarságot, főleg ha elkeseredetten keresel valamit – bármit –, amibe kapaszkodhatnál.

– A lényeg, hogy a Mátrixvadászatok mellett egyre nagyobb szerepet vállaltam a plexum anti-Tír mozgalmában. Először csak egy eszköz volt, amivel kifejezhettem a dühömet azért, amit a szemét tündék műveltek velem és a családommal. A dühömet a galléromon hordtam, és gyűlöltem a tündéket, mint valami poliklub tag. A város déli részében akkoriban rengeteg banda működött különféle faji határvonalak mentén – ezek legtöbbje meta-, de leginkább tündeellenes humán társaság volt. Még a meták is táborokra szakadtak, orkok és trollok mindenki más ellen.

– Végeztem munkákat különféle bandáknak, de egyikhez sem csatlakoztam. Megpróbáltam felül helyezni magam a környék apróbb konfliktusain. Azt hiszem, a túlélési ösztön dolgozott bennem. Úgy gondoltam, amíg semleges maradok és megteszem, amire kérnek, békén hagynak engem és az apámat. A módszerem remekül működött, legalábbis egy ideig. Aztán találkoztam Iannel.

– Akkor persze még fiatal volt, de még így is tizenöt év választott el minket egymástól. Egy tinédzser lány számára, aki a Mátrixban vadászott, ő volt a tündérmesék lovagja. Egy elfeledett hős, akit száműztek az otthonából, és most a szabadságáért harcol.

Rámosolyogtam, amit szégyenlős vigyorral viszonzott, és megrázta a fejét; sötét haja egy pillanatra eltakarta az arcát.

– Tudom, hogy ostobán hangzik, de mint mondtam, még fiatal voltam. Nekem Ian tökéletesnek tűnt. Először akkor találkoztunk, amikor az egyik helyi bandának segítettem megszerezni egy kikötői rakodási jegyzéket. Kiderült, hogy Iannek dolgoznak, és személyesen találkozott velem, amikor átadtam a szajrét. Meg volt elégedve a munkámmal, és azt mondta, lenne még feladata egy magamfajta dekás számára. Akkor még nem tudtam, hogy kapcsolatban áll a Lovagokkal, de annyira mély benyomást tett rám...

Egy pillanatra elhallgatott, elmerült az emlékeiben.

– A lényeg, hogy egyre több munkát végeztem Iannek és a Lovagoknak. Az egész egy szigorúan üzleti kapcsolatnak indult. Nekem szükségem volt pénzre, ők pedig hajlandóak voltak fizetni. Egy idő után azonban túlléptünk bizonyos határokat. Akkoriban nagy szükségem volt valakire az életemben, és Ian pont kéznél volt. Meghallgatta a problémáimat és figyelt rám, amikor kiöntöttem neki a szívem anyámról, apámról és mindenről, amin addig keresztülmentem. Azt hiszem, valójában egy pótapát vagy idősebb testvért kerestem, aki pótolhatná a valódi apám törődését. Végül beleszerettem Ianbe, mert igaz barát és védelmező volt. Valószínűleg én is emlékeztettem valakire őt az őshazából... valakire, akit elveszített. Erre ugyan még nem lehet felépíteni egy kapcsolatot, de egyikünk sem rendelkezett mással.

– Így hát átadtam magam az ügynek, és a következő néhány évben a Vörös Gally Lovagjainak dolgoztam. Együtt munkálkodtunk azon, hogy felszabadítsuk szülőföldünket a tündék uralma alól, és a szükséges pénzt és kapcsolatokat árnyvadászatokkal teremtettük elő. Reménytelen harcot vívtunk. Egy óceán választott el minket az otthonunktól, nem voltak kapcsolataink, nem voltak támogatóink, reményünk is csak nagyon kevés maradt, de nem adtuk fel. A Lovagok némelyike még csak nem is járt soha Írországban, de voltak barátaik vagy családtagjaik, akik ott éltek, vagy életüket vesztették a zavargásokban. Néhányan csak álmodozni akartak arról, hogy visszaszereznek egy darab földet, amit a hazájuknak nevezhetnek. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen a Sidhe is csak ezt tette. – Rám nézett. – A francba. Szólj, ha hagyjam abba. Azt sem tudom, miért mondom el ezt az egészet neked.

– Talán a megnyerő ábrázatom miatt – mosolyogtam. – És végül mi vett rá, hogy elhagyd a Lovagokat? – kérdeztem, bár már sejtettem a választ.

– Felnőttem – válaszolta. – Kezdetben minden fehérnek és feketének tűnt. Voltak ők és voltunk mi. Azonban minél többet láttam, minél többet tapasztaltam, annál több szürke árnyalatot kapott a kép. Néhány dolog, amit véghezvittünk, egy hajszálnyival sem volt jobb, mint amit a Sidhe tett velünk. Elkezdtem gondolkodni a Véres Keddhez hasonló eseményeken. A Lovagok helyezték el a bombát, amelyik elindította az egészet. Vajon megérte az a rengeteg erőszak?

– Kételyeim támadtak, és emiatt egyre többet veszekedtem Ian–nel. Az ő hite soha nem ingott meg, soha egy pillanatig sem gondolta, hogy nem a megfelelő dolgot tesszük. Végül otthagytam őket és árnyvadásznak álltam. Az árnyakban legalább tudod, ki hol áll, vagy legalábbis általában tudod. Ez mindig is üzleti ügy volt számomra... legalábbis mostanáig.

– Értem – bólintottam. – Most viszont személyessé vált.