2

Bűntudattól felhős, barna szempár nézett rám a visszapillantó tükörből, miközben Eurocar Westwindemmel kihajtottam a gyártelep gazzal benőtt parkolóterületéről. A főútra rákanyarodva még egyszer szemügyre vettem képmásomat. Most meg mi a lószart bámulsz? – förmedtem magamra gondolatban, és felsóhajtottam. Esteledett, és rajtam kívül senki nem járt az úton. Nem volt kin kitöltenem a mérgemet. Igazából fogalmam sem volt róla, miért kötöttem bele Ryanbe. Nem az ő hibája volt. Egyedül én tehettem róla.

Egyik kezemmel elgondolkodva beletúrtam a hajamba, és hátrasimítottam a homlokomba lógó rövid, izzadtságtól nedves tincseket. Már jó néhány éve így hordtam, de még mindig nem voltam képes teljesen megszokni. Régebben hosszabb volt, egészen a vállam alá ért, ahogy a fiatal, lelkes mágusok által követett, évekkel ezelőtti divatstílus megkövetelte. Alig hat hónappal azután vágattam le ilyen rövidre, hogy csatlakoztam az Assetshez.

Amikor Ryan meglátott a művelet után, nevetésben tört ki. Azt mondta, totál céges fejem lett tőle. Újból szemügyre vettem magam a tükörben, és kénytelen voltam igazat adni neki. Az összképet csak a jobb fülemben csüngő ezüstkarika törte meg, de manapság már ez is elég konzervatív kiegészítőnek számított egy társasági alkalmazottnál. Úristen, mi a franc történt velem?

Mindig is vadóc kölyök voltam, az utcákon éltem, mágiát tanultam, végül árnyvadász lett belőlem. Most pedig harmincéves vagyok, olyan korba léptem, amikor a legtöbb árnyvadász már meghalt vagy visszavonult. Az árnyakban való munka a fiatal versenyzők játékszere volt. Ismertem olyan dekásokat, akik húszéves korukra már teljesen elfásultak, és olyan tökös mágusokat, akik jóval harminc előtt kiégtek, vagy felhagytak a szakmával. Amikor elkezdesz lassulni, már csak abban reménykedsz, hogy megütöd a főnyereményt és épségben kiszállsz az üzletből. Akik nem ezt teszik, azok kihűlt hullaként végzik, inkább előbb, mint utóbb.

Én voltam a kivétel. Úgy sikerült megfognom az isten lábát, ahogy sosem gondoltam volna. Egyetlen vadászat erejéig csatlakozhattam az Assets Inc-hez, mert szükségük volt egy mágusra, és mert az árnyakban elég jó hírem volt, melyet hosszú évek legmocskosabb melóinak sikeres teljesítésével építettem fel magamnak. Az Assetsnél ugyan figyelmeztettek, hogy mindaz, amit eddig tapasztaltam, semmi nem lesz ahhoz a vadászathoz képest, amit terveznek, de ez nem állíthatott meg. Igazat mondtak. A Boston, L A. vagy Seattle utcáin átéltek nem készíthettek fel az örökéletű tünde varázslókra, egy zászlóaljnyi katonával is végezni képes kiborg testét megszálló, mérhetetlen hatalmú szellemre, vagy a világ megmentésére az asztrális tér mélységeiből áradó fenyegetéstől. Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi műérzetfilm, egy óriási kaland, melynek én is részese voltam.

Az Assets Inc. a legfelső ligában játszott. A szó legnemesebb értelmében a világ védelmezői voltak, a legjobb árnyvadászok, akikkel valaha is együtt dolgoztam. A legmagasabb körökben is voltak kapcsolataik, és egy megatársaságéhoz hasonló befolyású szervezet támogatását élvezték. Hülye lettem volna nemet mondani Ryannek, amikor állandó helyet ajánlott fel számomra a csapatban. Végre lehetőségem nyílt rá, hogy mindent elérjek, amire valaha is vágytam: kilépni végre a fényre, otthagyni az árnyakat, törvényesen tevékenykedni anélkül, hogy nélkülöznöm kéne az izgalmat. És az egész üzletben az volt a legszebb, hogy mi lettünk a Draco Alapítvány elit problémamegoldói. Kellemes érzés volt utcai söpredékből első osztályú szuperkémmé válni.

Könnyed mozdulatokkal kormányoztam vadonatúj Eurocaromat, melyet az Assetsnél végzett munkámért kapott nuyenekből vásároltam. Úgy száguldottam az úton, mintha egy fejemből kilógó műérzet chip hatására valami elcseszett James Bond utánzatnak képzeltem volna magam. Nagyon messzire jutottam. Akkor meg mi a fenétől zsongtam így be?

A látóterem jobb felső sarkában felvillanó, vörös színű telefon ikon szakította félbe gondolataimat; egy bejövő hívás. Ez is egy olyan módosítás volt, amit soha nem képzeltem volna magamról: kiberver. Amikor még fiatal voltam, és először vadásztam az árnyakban, a világ minden kincséért sem engedtem volna, hogy bármit a testembe ültessenek. Az utcai szamurájok és más izomfiúk teljes ménékben a kiberverek által nyújtott előnyöktől függtek. Erősebb, gyorsabb és szívósabb lettél tőlük, de valahogyan kevésbé emberi. Néhány általam is ismert utcai bicskás már közelebb állt a géphez, mint az emberhez.

Viszont ha varázsló vagy, a króm más következményekkel is jár. Közismert tény, hogy a mesterséges beültetések minden formája korlátozza a mágia használatát, ezért mi, varázslófajzatok rendszerint úgy kerüljük őket, mint a pestist. De az utcán kemény az élet, és az idő is megszedi a maga vámját. Sok varázslathasználó nagyobb előnyökhöz akar jutni, ezért magába ültet valami apró kibervert, hogy a csúcson maradjon. Ez persze legyengíti a mágiájukat, hátrányba kerülnek, és jöhet még egy kis króm. Aztán még egy kicsi, és még egy kicsi, végül pedig fémekkel teletömött, kiégett héj marad csupán belőlük, mágiájuk pedig végképp elenyészik. Láttam már ilyen kiégett szerencsétleneket, és nagyon sajnáltam őket. Szomorú látványt nyújtottak.

Velem persze más volt a helyzet. Legalábbis mindig ezzel bíztattam magam. Az Assetsnél eltöltött hosszabb idő után engedélyeztem magamnak egy apró beültetést. Semmi komolyat. Mindössze meg akartam könnyíteni egy kicsit az életem, meg aztán – esküszöm – olyan vagánynak tűnt a dolog. Mágikus képességeim ugyanolyan erősek maradtak, mint előtte, sőt az elmúlt három év során elsajátított újdonságokkal és a rengeteg gyakorlással együtt még erősödtek is. Mint már említettem, az Assetsnek magas helyeken voltak támogatói, és némelyek olyan magas szinten művelték a mágiát, amilyenen előtte elképzelni sem tudtam volna. A lényeg, hogy huszonnyolc évesen, kiberverektől teljesen szűzen, megkaptam első adatjackemet. Azután néhány memóriachipet, hogy az adatokat le tudjam tölteni és tárolni a fejemben. Majd következett egy retinakijelző, hogy meg tudjam nézni a tárolt adatokat és egy kommunikációs rendszer, hogy hangtalanul tudjam tartani a kapcsolatot a csapat többi tagjával, végül pedig az egészre felügyelő adatszoftver. Igazán nem volt sok kiberver, így nem is hatott észrevehető mértékben a képességeimre, főként ha azt vesszük alapul, mennyit fejlődtem az Assetshez való csatlakozásom óta. A beültetések éppen csak a kényelmet szolgálták. Egyáltalán nem változtattak meg. De lehet, hogy csak áltattam magam.

A vörös telefon ikon kitartóan villogott. Egyetlen gondolati paranccsal megnyitottam a csatornát, és halk kattanást hallottam, ahogy a kapcsolat létrejött. Szemem sarkából észrevettem, hogy hirtelen egy alak jelent meg mellettem az utasülésen a semmiből. Tudtam, hogy csak egy optikai illúziót látok, a retinámat bombázó apró lézersugarak hatását, de első pillantásra nagyon meggyőzőnek tűnt. Jane új trükkjei és játékszerei mindig érdekesnek bizonyultak.

A mai napra testhezálló, vörös bőrruhát öltött, melynek részét képezte egy olyan szemérmetlenül rövid miniszoknya, amilyen szerintem nem is létezhetne, ha megjelenését a fizika törvényei szabályoznák. Nem fárasztottam magam azzal, hogy részletesebben megvizsgáljam. Ő sem nézett rám. A kép csak az előadás része volt, azt a célt szolgálta, hogy látszólag valamilyen fizikai megjelenéssel is rendelkezzen. Tudnia kellett, hogy az autómban ülök, különben pontosan előttem jelenítette volna meg a képet, ami bizony problémákat okozhatott volna az autópályán.

– Helló, Jane – köszöntem.

A képmás felém fordult (kedves gesztus volt tőle). Vörös ruhájával megegyező színű ajkai tökéletes szinkronban mozogtak a szavakkal, melyek a bőr alá ültetett mikrofonok közvetítésével szólaltak meg a fejemben.

– Mit hallok, cimbora? Hogy is volt ez a dolog a Tyre-vadászat végén?

– Mit akarsz hallani? Megcsináltam. Végeztem a feladatommal, és most hazafelé tartok, ahogy az egy engedelmes kis csapattagtól elvárható.

– Karom... – olyan hangsúllyal mondta, mint egy szülő, aki éppen most kapja füllentésen akaratos gyerekét.

– Nézd Jane, nem akarok beszélni a dologról, oké?

– Nem, nem oké. Valami bánt téged egy ideje, és tudni szeretném, mi az. Aggódom miattad, Tom, és nem én vagyok az egyedüli.

Majdnem ránéztem, miközben lehúzódtam a külső sávba, hogy a következő kijáratnál le tudjak kanyarodni az autópályáról. A Eurocar érzékelőrendszere nem jelzett semmiféle rendőrségi radar- vagy lézerjelet az út során, így elég jó időt futottam.

– Ryan mondott valamit? – kérdeztem.

– Nem, ő nem szokott. Hallottam, hogy nekiestél.

– Nem az ő sara volt. Csak azt tette, amit jónak látott. – Ryan mindig azt tette.

– Nem állítottam, hogy ő tehetett róla, de te sem szoktál ok nélkül ilyet tenni. Ehhez te túl elkötelezett vagy, Tom. Túl profi.

– Talán ez az – mondtam legalább annyira magamnak, mint bárki másnak. A feji rádión keresztül Jane-nel beszélgetni néha olyan volt, mintha magammal társalognék. – Talán túl profivá váltam az utóbbi időben. Egyszerűen... korlátozva érzem magam. Már dolgoztam csapatban előtte is, de ilyenben még soha. A többi csapatban mindig én voltam az aduász, a mágikus fenegyerek, aki minden problémára megtalálja a megoldást. Most pedig... mintha túl nagy fába vágtam volna a fejszémet, Jane. Minden, amit megtapasztalok, mindaz, amit tudok az odakinti dolgokról... Tudod, hogy még mindig rémálmaim vannak a Sárkányszívvel kapcsolatos szarságok miatt?

Egy másodpercig néma csend volt a vonal másik végén.

– Nem, nem tudtam.

– Majdnem meghaltam, Jane. A pokolba, meg is haltam odakint a hídon, és Lucero hozott vissza a másik oldalról. És rohadtul nem tudom, mit kezdjek ezzel. Amikor még az utcákon vadásztam, azt gondoltam, huszonöt éves koromra már rég történelem leszek. Aztán elmúltam huszonöt és nem hittem, hogy megérem a harmincat. És most itt vagyok. Egykor azt gondoltam, értem a lényeget: élet, halál, mágia, de most minden elveszítette a jelentőségét.

Jane csendben maradt, így hát folytattam.

– Régen az egész a következő számla befizetéséről szólt: újabb vadászat, újabb üzlet keresése, hogy elég nuyenem legyen, amivel kihúzhatom még néhány hónapig. Sosem foglalkoztatott a jövő. Csak az itt és a most számított. Most meg folyton a jövőre gondolok, és nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem vagyok biztos benne, hogy úrrá tudok lenni a helyzeten.

– Szerintem nem bízol eléggé magadban. Karom.

– Talán nem – mondtam csendesen. – De ti Dunkelzahnnak dolgoztatok. Jane. Egy kibaszott óriássárkánynak dolgoztatok évekig. Én még csak nem is találkoztam vele. A pokolba is, életemben egyszer találkoztam sárkánnyal, még az Assets előtt, és még a szar is megdermedt bennem. Ti pedig gyakorlatilag a haverjai voltatok egynek.

– Azért az nem – tűnődött Jane. – Nem hiszem, hogy a sárkányoknak az emberekhez hasonlóan lennének barátaik. De kétségtelen, hogy Dunkelzahn megbecsült minket, ahogy más sárkányok nem tették volna meg.

Azaz nem csak ebédként, gondoltam.

– Arról beszélek, hogy te, Ryan és a többiek túltettétek magatokat ezen az egész rémálmon...

– Neked is sikerülni fog. Csak idő kérdése.

– De mennyi idő, Jane? Hová fogok innen eljutni?

– Ahová te akarsz, cimbora.

Egy hosszú pillanatig elgondolkodtam ezen, miközben a kijáratra kanyarodva a tovatűnő utat bámultam.

– Haza akarok menni – mondtam. – Csakhogy nem tudom, hol találom meg az otthonom.

Finoman lassítva megállítottam a Eurocart a lejáró végénél, és vártam, hogy a lámpa szabad utat adjon. Elfordultam és szemügyre vettem Jane képmását. Gyönyörű volt, egyike az általam valaha látott leggyönyörűbb nőknek. A virtuális kivetülés valamiképpen Jane lényét tükrözte: egy kis fantázia és egy kis szarkazmus, mivel a való életben Jane-in-the-Box még csak nem is hasonlított a szemem előtt ülő, vörösbe öltözött, csábító nőstényördögre. Valójában első osztályú dekás és programozó volt. Számára minden árnyékból és fényből állt, bitekből, melyeket a megfelelő programokkal – a játékszereivel – manipulálni tud, hogy megkaphassa azt, amire vágyik. Irigyeltem önuralmát és állandó nyugalmát.

– Hogy van a lány? – kérdeztem témát váltva. A lámpa végre zöldre váltott, és rákanyarodtam az utcára.

– Pompásan. Már útnak indítottuk egy marylandi magánklinika felé. Ott majd gondját viselik, és ha rendbejött, gondoskodunk róla, hogy visszakerüljön a szüleihez. – Miközben beszélgettünk, Jane figyelte a csapat többi tagjának kommunikációját, egyeztetett a klinikával, adatokat gyűjtött az akció utáni jelentés megírásához – mindezt egy időben. Hihetetlen szakértelemmel volt képes egyszerre több feladatot is koordinálni.

– Az jó – mondtam. Nem tudtam, mi egyebet tehetnék még hozzá. Valóban nagyon jó volt. Mary Beth rövidesen visszakerül szerető szüleihez, akik már nagyon hiányolták, de vajon hogyan tudja feldolgozni magában az eltelt kilenc évet? És a szülei hogyan fogadják majd azt fiatal hölgyet, akit visszakapnak elveszített kislányuk helyett?

– Tudod – mondtam Jane-nek – ő is egyike azoknak a dolgoknak, amikről beszélek.

Jane rövid szünet után válaszolt. Valószínűleg több beszélgetést is folytatott egy időben. Vagy csak a töménytelen mennyiségű fém és vasbeton, amely mellett az utcán elhaladtam, zavarta meg egy pillanatnyi időre a kommunikációt.

– Hogy érted? – kérdezte.

– Több száz... a lószart, több ezer gyerek tűnik el nyom nélkül évente. Némelyiket megtalálják, de a legtöbbet nem. Nyomuk veszik az agglomerációban, egyszerűen felszívódnak. Én is majdnem egy voltam közülük, gondoltam. – A szülők többségének nincs módja árnyvadászokat bérelni a megtalálásukra. Az egyedüli ok, amiért Mary Beth után vetettük magunkat, a sárkány akarata volt. Dunkelzahn végrendelete és hagyatéka, létezésünk értelme.

Amikor három évvel ezelőtt, a sikeres elnökválasztási kampányt követően Dunkelzahnt meggyilkolták, az Assets munkaadó nélkül maradt. A sárkány azonban ravasz volt. írt egy végrendeletet, melyben felosztotta mérhetetlen javait. Pénzéből létrejött a Draco Alapítvány, és az Assets Inc. olyan támogatásban részesült, amiből szinte korlátlan ideig képes működni. A végrendelet pedig világos utasításokat tartalmazott arra nézve, mit akart tenni a sárkány.

– A végrendelet szerint „az életben maradása létfontosságú". Mi a fenét akar ez jelenteni? – kérdeztem. – Mit tudhatott Dunkelzahn Mary Beth Tyre-ról? Miért ilyen fontos az a lány?

– Nem tudom – válaszolta Jane –, de biztosan van rá magyarázat. Eddig mindig kiderült, hogy Dunkelzahnnak van igaza.

– Hogyne. Akkor miért halt meg?

Jane nem válaszolt. Egy darabig néma csend volt a vonalban.

– Sajnálom, Jane – szólaltam meg végül. – Azt hiszem, ma különleges érzékkel mondok baromságokat. Te ismerted Dunkelzahnt, én viszont nem.

– Semmi gond – mondta halkan. – Néha úgy érzem, egy egész korszak telt el a halála óta. Más alkalommal viszont, mintha tegnap lett volna.

– Nézd – mondtam –, meg kéne mondanod Ryannek, hogy egy kis időre lelépek. Egy kicsit egyedül kell maradnom, hogy átgondoljam a dolgokat, hogy egy ideig távol legyek ettől az egésztől, és megpróbáljak valami távlati célt találni.

– Mennyi időre?

– Nem tudom. Néhány hét, egy hónap, talán több. Majd szólok.

Ismét hosszabb szünet következett.

– Rendben – mondta végül. – Szólok neki, de talán jobb lenne, ha te beszélnél vele, mielőtt elmész.

– Nem biztos, hogy el tudnék menni, ha megtenném. Majd csevegünk, amikor visszatérek.

– Talán úgy akartad mondani, ha visszatérsz.

– Akár.

– Oké, Karom. Ha bármire szükséged van... – Befejezetlenül hagyta a mondatot. Ez volt az igazi Jane, a született szervező. Ennél azonban többet jelentett számomra. Talán egyike voltam annak a néhány embernek a világon, akiket Jane a barátjának tekintett. Ez jólesett. Jane-nek nem volt sok barátja. Hozzám hasonlóan.

– Nálam vannak a számok – mondtam, és megütögettem a halántékom. – Telekom pedig mindig lesz a közelben.

Jane nem láthatta a mozdulatot, de megértette, mire gondolok.

– Vigyázz magadra – búcsúzott el, és megszakította a kapcsolatot.

Felpillantva még láttam a mellettem ülő, lassan halványuló fantomkép szomorú arckifejezését.

– Te is, Jane – suttogtam magam elé. – Te is.