5

Miközben a repülőgép ablakán bámultam kifelé, az járt a fejemben, hogy nemsokára megérkezünk Bostonba, a szülővárosomba – arra a helyre, amelyikről azt hittem, sosem látom többé. Amikor tíz évvel ezelőtt elhagytam a Hubot, nem terveztem, hogy egyszer visszajövök, és most mégis itt voltam, a város felé tartó UCASAir légibuszon. Jane órák alatt elintézte az új személyazonosságot és a helyfoglalást. Nekem is sikerült aludnom egy keveset, mielőtt a hozzám hasonlóan véreres szemű Zűrössel felszálltunk a gépünkre a Thomas Jefferson Nemzetközi Repülőtéren.

Zűrös szinte az egész utat átaludta, amitől még inkább felértékelődött a szememben. Úgy tűnt, rendelkezik azzal az előnyös tulajdonsággal, hogy minden alkalmat kihasználjon egy kis szunyókálásra. Az árnyakban sosem tudhatod, mikor lesz alkalmad a pihenésre, és már így is hosszú éjszaka állt mögöttünk. Én viszont túlságosan beletemetkeztem a gondolataimba ahhoz, hogy aludni tudjak.

Amit mostanában az árnyakban és Zűröstől hallottam Bostonról, az alapján egy egészen más város várt rám, mint amit magam mögött hagytam. A születésem előtt az egész Keleti Partot sújtó földrengés hatalmas károkat okozott a városban. Évszázadok óta álló történelmi épületek és modern házak semmisültek meg. A metroplexumot azonban gyorsan újjáépítették, és a jószerencse folytán Boston lett az otthona a Keleti Parti Részvénytőzsdének. Ugyanez a földrengés megrázta New York Cityt is, és a Wall Streetből csak egy hatalmas rom- és törmelékhalmaz maradt. Ám az üzletnek folytatódnia kellett, és Boston lett Észak-Amerika új üzleti fővárosa. Nem ok nélkül, hiszen rengeteg céges és üzleti érdekeltség összpontosult a városban. A földrengés pompás alkalmat biztosított rá, hogy a gazdasági vezetők saját elképzelésük szerint építsék újjá a települést.

Boston így egy ultramodern metroplexummá vált, tele a régi világ pénzével és attitűdjével. Míg a városközpontot és a bevezető 128-as utat gondosan kijavították és felújították, hogy igazodjanak a gyorsan növekvő agglomeráció igényéhez, a Roxhoz és Dél-Bostonhoz hasonló kerületeket, ahol én is felnőttem, szabad prédának hagyták annak, aki igényt tart rájuk. A társaságoknak nem állt érdekükben újjáépíteni a földrengésben elpusztult otthonokat, illetve újra létrehozni az Ébredést és a Nagy Szellemtáncot követő zavargások következtében darabokra szakadt szociális hálót. A többi plexumhoz hasonlóan Bostonnak is megvolt a maga árnyasabbik oldala, telítve az elfeledettekkel és a törvényen kívüliekkel, akik a legjobb tudásuk szerint éltek egyik napról a másikra. Ha nem adatik meg nekem a Képesség és nem segít rajtam Jase, nagy valószínűséggel még mindig ott lennék – élve vagy holtan.

Amikor még Bostonban éltem, a város nem igazán kedvezett az árnyvadászatnak. A társaságok túlságosan fontosnak tartották a részvénytőzsdét ahhoz, hogy egymással viaskodjanak, így a bostoni közbiztonság kitűnőnek volt mondható, és a cégek hallgatólagos megállapodást kötöttek arról, hogy nem okoznak problémákat egymásnak a (majdnem) mindannyiuk által semleges területnek tekintett városban.

A kölcsönös semlegesség egészen addig tartott, amíg nem is olyan régen a Fuchi Industrial Electronics darabokra nem szakadt. A megatársaság egyik tulajdonosa, Richard Villiers eredetileg Bostonból származott, és mint később kiderült, titokban már régen felkészült a cég felbomlására, és kirakatcégeken és közvetítőkön keresztül felvásárolta a város kisebb társaságait. Mire el kellett hagynia a süllyedő hajót, a háttérben már létrehozta saját cégbirodalmát, és természetesen magával vitte a Fuchi titkainak és erőforrásainak jó részét. Amint az várható volt, az elszakadás nem békés úton ment végbe, és az egymással szemben álló felek úgy döntöttek, hogy magasról tesznek a semlegességre.

Boston egyszeriben az árnyéküzletek melegágyává vált. Az árnyvadászok számára sorban kínálkoztak a lehetőségek, ahogy a többi cég is beszállt a játékba. Bostonban azonban nem volt elég vadász az igények kielégítésére, így más városokból hívtak be embereket, és az árnypopuláció ugrásszerűen megnőtt. A Zűröshöz hasonló helyi vadászoknak pedig beköszöntött az aranykor.

Ha mindent figyelembe veszek, meglepő, hogy csak most tértem vissza először a városba. Úgy látszik, az Assets nem volt érdekelt a Bostonban mostanában folyó üzletekben. A Draco Alapítvány nagyobb halakra utazott, nem foglalkozott a Fuchi romjain marakodó cégekkel, vagy azzal, hogy a Novatech, Villiers új társasága szépen lassan terjeszkedni kezdett, és egyre nagyobb szeletet hasított ki magának a high-tech ipar piacának tortájából.

Kirángattam a táskámat az előttem lévő ülés alól, és elővettem belőle tarot kártyámat. Lehajtottam az étkezőasztalt, levettem a paklit védő fekete selyemkendőt, és lassan kevergetni kezdtem a lapokat, miközben elmémben megfogalmaztam a kérdéseket, és kizártam minden zavaró külső tényezőt. Mi folyik itt? Mi köze ennek az egésznek Jase-hez? Miért pont most? Kérdéseimet és gondolataimat a kártyák felé irányoztam, és hagytam, hogy a kezem magától keverje a lapokat. Amikor úgy éreztem, elérkezett a megfelelő pillanat, négy egyenlő részre osztottam a paklit, és mindegyiknek felfordítottam a felső lapját.

A Varázsló. Ebben nem volt semmi meglepő, hiszen rendszerint ez a kártya jelképezett engem. Ugyanakkor azt is jelenthette, hogy az előttem álló problémának valami köze van a mágiához. Talán egy másik mágus is érintett az ügyben. Utalhatott Garnoffra, vagy akár Jase-re is. A kártya szabályosan állt, nem fejjel lefelé, ezért úgy döntöttem, inkább hozzám kapcsolódik. A mágia – és a tiszta gondolkodás – segíthet ki a bajból.

Kardok Kilences. Kegyetlenség és árulás. Jase-t elárulta valaki? Vagy ő árult el valakit? Talán Garnoff vagy valaki más bosszújáról van szó? Esetleg engem árultak el? Az az érzésem támadt, hogy ez az egész egy gondosan felépített csapda, de miért? Soha semmi közöm nem volt a Manadyne-hez. Az ördögbe, a cég még nem is létezett, amikor Bostonban éltem. Jobb lesz résen lenni.

A Kardok Királynője. Egy nő – talán Zűrös, vagy Jane, az egyetlen igazi nő az életemben. Esetleg valaki, akivel még nem is találkoztam. Valaki, aki bölcsességet ad és segítséget nyújt. Vagy maga az áruló? Úgy éreztem, inkább a segítségemre lesz, de nem vettem volna biztosra.

Felfordítottam az utolsó lapot.

Az Akasztott Ember, fejjel lefelé. Megtévesztés, nagy áron szerzett hatalom, áldozat és szenvedés. Nem túl jó befejezés. Akármi is történjen, ez az ügy valaki számára nagyon rosszul fog végződni. Gondterhelten néztem a lapokat. Nem igazán voltak kedvemre valók a képek – legalábbis az alapján, amit kiolvasni véltem belőlük.

– Egy pennyt adok értük.

Kizökkentem a révületből, és a mellettem ülő Zűrös felé fordultam. Nem is vettem észre, hogy ébren van.

– Tessék?

– Csak egy régi mondás: „Egy pennyt adok a gondolataidért." Nagyon gondolkodott valamin. Ez valami mágia? – bökött az állával a tarot kártyák felé.

Összeszedtem a lapokat, és visszacsomagoltam őket a fekete kendőbe, mielőtt válaszoltam volna. Zűrös nyilvánvalóan nem sokat tudott a varázslókról, különben nem zavart volna meg egyet munka közben. Most ugyan nem végeztem semmilyen nagyobb mágiát, de tehettem volna, és abban az esetben a legkisebb figyelemelvonás is veszélyekkel járhat. Persze a legtöbb világi embernek – köztük az árnyvadászok többségének is – fogalma sincs a mágia működéséről.

– Semmi különös – válaszoltam –, csak megpróbáltam jósolni egy kicsit, hogy nagyobb rálátásom legyen a helyzetre. Attól tartok, nem sokat segített.

– Ó! Kár.

– Meséljen nekem még erről a Mr. Johnsonról... Garnoff, ugye?

– Igen. Mit akar tudni róla?

– Nem mondta, miért kellenek neki az információk Jase-ről?

– Nem, de ezt nem is kellett tudnom. Csak azt akarta, hogy nyomozzam le, aztán pedig magát is. „Nem dolguk a felelet, se kérdezni, hogy minek..." – „...dolguk: ott halni meg." Nem fejezte be az idézetet.

– Tovább kellett nyomoznia Jase után?

– Hmm, nem. Amikor megmondtam neki, hogy Jase halott, magára kellett koncentrálnom.

– A Jase-zel való kapcsolatom miatt?

– Hé, azt mondta, a fickó a tanára volt, nem? Talán Garnoff valami olyasmi után kutat, amit Vale tudott, és szerinte átadott magának.

Ezen elgondolkodtam néhány pillanatig, aztán megráztam a fejem.

– Valami világmegváltó titok? Kétlem. Jase-től csak a legalapvetőbb mágikus képzést kaptam. Az igazi mágiát azután tanultam az egyetemen és az utcán.

– Esetleg valamilyen személyes tárgy?

– Lehet. A halála után Jase cuccait eladták, vagy a szemétbe kerültek. Én is őrzök néhány holmit, főként könyveket, de egyik sem ér túl sokat. Nem ritkaságok, nem különleges példányok vagy ilyesmik.

– Talán valami, amiről nem szólt magának?

Vállat vontam.

– Bármi lehetséges, de ha ez a helyzet, akkor Garnoffnak csalódnia kell, mivel fogalmam sincs, mit kereshet rajtam. – Eltettem a tarotot, felhajtottam az asztalt és tovább bámultam kifelé az ablakon.

– A Knight Errant jelentésben azt olvastam, hogy Vale-t valami banda ölte meg. Ez igaz?

Bólintottam, de nem néztem rá, így folytatta:

– Garnoffnak dolgozik valami helyi banda. Talán itt van a kapcsolat.

– Nem lehet ugyanaz a banda – csóváltam a fejem.

– Biztos benne? Miért nem?

Odalent az agglomeráció fényei derűsen és gyönyörűen világítottak. de én első kézből tapasztaltam meg, milyen borzalmak rejtőznek azoknak a tiszta, ragyogó fényeknek az árnyékában. Visszafordultam Zűröshöz.

– Mert végeztem velük.

A kényelmetlen csend egészen addig tartott, amíg a kapitány az interkomon keresztül be nem jelentette, hogy tizenöt perc múlva landolunk a Logan Repülőtéren. Zűrös beletemetkezett hordozható adatolvasójába, és a Jane által előásott, chipeken tárolt információkat böngészte, én pedig tovább bámultam kifelé, és a kezemen lévő keskeny, fehér sebhelyet dörzsölgetve az emlékeimbe temetkeztem.

Úgy emlékeztem Jase halálának napjára, mintha csak tegnap történt volna. Teljességgel ostoba dolog volt, nem olyan drámai és heroikus halál, mint a műérzeteken vagy a trideofilmeken. Egy nyilvános utcai telekomon akart lebonyolítani egy hívást, miközben a helyi Stuffer Shackben vásároltunk, és az Aszfaltpatkányok nevű banda tagjai pont ezt az időpontot választották egy kis tombolásra. Végigszáguldottak az utcán és lecsaptak mindenkire, aki az útjukba került. Az első lövésre kirontottam az ajtón, de már elkéstem. Mindössze annyit tudtam tenni, hogy figyeltem a motorjaikon eldübörgő Patkányokat, és tartottam Jase fejét a haláláig; mindenhol az ő vére volt – a járdán, a falon, a ruhámon...

A következő néhány óra teljesen összefolyt, de emlékszem, mennyire meglepődtem, hogy a környékbeliek milyen segítőkésznek bizonyultak. Nem is tudtam, hogy Jase-nek ennyi barátja volt és ilyen sok emberen segített – olyanokon, akiknek csak egy egyszerű gyógyítóvarázslatra, elűzésre vagy hasonlóra volt szükségük. A Szent Patrick rendhez tartozó Margaret nővér kísérgetett mindenhová, akár egy zombit. Nem tudtam magamhoz térni a megrázkódtatásból. Jase úgy halt meg, mint egy rossz műérzetfilm mellékszereplője, azzal a különbséggel, hogy ő nem egy arctalan színész volt, hanem élő ember... egy nagyon fontos ember, legalábbis nekem.

Elhamvasztottuk. Valahogy így tűnt helyesnek. Jase RASZ-talan volt, így a Knight Errant nem óhajtott időt és energiát fecsérelni az ügyre azon kívül, hogy nevet és dátumot írtak az aktára. Nem is indítottak nyomozást. A gyilkosságiaknak nem volt idejük a RASZ-talanokra. Rá sem jöttem, milyen kevés szabad földfelület van a plexumban, amíg el nem kellett temetnem valakit. Emlékszem, hosszú ideig bámultam a Rox egyik üres részén emelkedő halotti máglyát, és a lángokba meredve már tudtam, mit fogok tenni.

Visszamentem a lakásba, melyet már csaknem egy éve, mióta befogadott, közösen használtunk Jase-zel. Átolvastam az összes könyvet, jegyzetet és chipet, amit a mágiaoktatásomra használt; kerestem valamit, amit valamikor láttam, egy régi, elfeledett formulát. Akkor nem szenteltem neki nagyobb figyelmet, ám most égő szemmel tanulmányoztam a régi, gyűrött papírokat. Egész éjjel olvastam, és a következő nap nagy részében is. Néhányan benéztek hozzám, aztán udvariasan tovább is álltak, amikor rájuk üvöltöttem, hogy tűnjenek a francba.

Félretoltam a szoba szerény bútorzatát, feltekertem a színes rongyszőnyeget, krétát és festéket ragadtam, és rajzolni kezdtem a kopott parkettára. Órákig dolgoztam, de hogy pontosan milyen hosszú ideig, azt most sem tudnám megmondani. Az idő elvesztette a jelentőségét. Amikor végeztem, a padlót bonyolult ábra borította. Egy nagy körből és egy kisebb háromszögből állt, misztikus rúnákkal és jelekkel szegélyezve.

Gyertyákat helyeztem a kör külső oldalára és a szoba sarkaiba, majd kivettem egy kis ezüstkést Jase dobozából, ahol a mágikus segédeszközeit tartotta. A lángok nemsokára lobogtak, és a réz parázstartókban illatos füstölők izzottak. A háromszög közepére egy szénnel teli serpenyőt helyeztem. A csillogó tőr hegyével sekély vágást ejtettem a tenyeremen, és három csepp vért cseppentettem az izzó széndarabokra. Hangos sercegés hallatszott, és a füstölők illatába az égő vér rezes szaga vegyült. Újabb három csepp következett, majd még három. Egy selyem kendővel elállítottam a vérzést, és egyszerű kötést rögtönöztem a kezemre.

A kör közepéből merítettem energiát a dühöm táplálásához. Már vagy két napja nem aludtam, nem volt nehéz dolgom. Az égő füstölők és a vér édeskés füstje megtöltötte a szobát, és könnyeket fakasztott a szememből. A tárgyak körvonalai egyre jobban elmosódtak. Miközben a gyertyalángokba meredtem, Jase halotti máglyájára gondoltam. A tüzet szólítottam, haragom és gyűlöletem tüzét. Lassan szítottam magamban egyre magasabbra, mind forróbbá és forróbbá vált. Lángok csaptak fel az edényekből, de a legfényesebben abból, amelyikbe a vérem hullott.

Titkos szavakat kiáltottam zokogva, majd kitörésem csúcspontján szabadon eresztettem szívem lángját, és éreztem, ahogy egybeolvad égő vérem tüzével. A lángok ropogása saját dühömet visszhangozta üvöltve, és a tálcából felemelkedő tűzfelhő betöltötte az egész helyiséget.

Még aznap, késő éjszaka megtaláltam az Aszfaltpatkányokat egy szűk zsákutcában, mélyen bent a banda területén. A szétszórt alkoholos üvegek és chiptartó dobozok alapján nemrég szerezhettek valahonnan egy kis nujent. Benéztem a sikátorba és megláttam a fattyakat vidáman nevetgélni nem sokkal azután, hogy megölték a legnagyszerűbb embert, akit valaha ismertem. Elöntötte az agyamat a düh, szemem elé vörös köd ereszkedett. Az egyik bandatag felnézett a dorbézolásból, és meglátott az utca bejáratánál.

Felemeltem a kezem és az ég felé kiáltottam fájdalmamat; haragos üvöltésem behatolt a sikátorba, és tomboló lángörvényként materializálódott. Mintha a pokol kapuját nyitottam volna a Patkányokra. Némelyik bandatag megpróbált menekülni, mások a fegyverük után nyúltak, de a legtöbbnek még felnézni sem volt ideje, mert a lángok meggyújtották a hajukat és összeégették a bőrüket. Néhány pillanattal később sorba kötött bombákként berobbantak a motorok benzintankjai is, és fekete-narancs tűzgömb emelkedett az éjszakai égre, hamuval és korommal mázolva feketére a környező épületeket.

Az utca végén állva mozdulatlanul szemléltem az eseményeket. Nem érdekelt, milyen rettenetes a látvány, csak az számított, hogy holtan lássam fájdalmam okozóit. A sikátorban tomboló pokol kellemesen hűs hőmérsékletű volt ahhoz a dühhöz képest, amit a bandatagok fájdalmas halálát nézve éreztem.

Aztán véget ért. A motorok üzemanyaga elégett, a sikátorból maró füst gomolygott. A bandatagok megfeketedett, összeégett, kicsavarodott holttestei ott hevertek, ahol a földre zuhantak. A legtöbbjük soha nem tudta meg, ki és miért csapott le rájuk. Megfordultam és elsétáltam anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna. A kezemen ejtett vágás sajgott és lüktetett. Üresnek, kimerültnek éreztem magam.