18

Továbbindultam, és körbevett a vörös ragyogás. Egyedül lebegtem a vértengerben. A fény forró volt körülöttem, és az összefüggő vörösségen kívül semmit sem láttam. Az idő mintha megállt volna, és én csak sodródtam a semmiben. Éreztem, hogy egy gyengéd rántással valami elkezd felfelé húzni, de nem ellenkeztem, hagytam magam sodortatni. Olyan volt, mint az egyre ragyogóbbá és ragyogóbbá váló fényben úszni.

A fejem áttörte a felszínt, és egy tenger közepén találtam magam. A vize vörös volt, akár a vér, és nagyon meleg. Kilábaltam a közeli part aranyló homokjára, és elképedve bámultam a szemem elé táruló csodát.

A keskeny tengerpart egy hatalmas, fallal körülvett várost övezett. A falat fekete vulkanikus kőzetből emelték, és üveg simaságúra csiszolták. A város tornyai még a falnál is magasabbra nyúltak, és a verőfényes napsütésben úgy ragyogtak, akár az arany vagy a sárgaréz. Az ég sötétrózsaszínben tündökölt, a felhők pedig a rózsaszín, a lila és az arany különféle árnyalataiban pompáztak, mint naplementekor, pedig a nap még magasan járt.

Lenéztem magamra, és csak most jöttem rá, hogy teljesen száraz vagyok. Fehér, kaftánszerű aranyszálakkal díszített köpenyt viseltem. Acélkarom továbbra is a tokjában pihent a derekamon, de más felszerelés vagy ékszer nem volt velem. Egyszerű bőrszandálom belesüppedt a part puha homokjába. A tükörszerű, fekete falban saját, ismerős vonásaimat láttam.

A közeli, magas kapu csillogó szárnyain lévő bonyolult dombormű egy lángokból kikelő főnixet ábrázolt, mögötte a város képével. Az emberek folyamatosan áramlottak a kapun keresztül ki és be, a masszív trollokra hasonlító, rücskös bőrű, szablyás őrök figyelő tekintete alatt. Olyan öltözéket viseltek, mintha most léptek volna ki az Ancient Wisdom csatorna Arabian Nights trideoműsorából. Voltak köztük humánok és metahumánok, de általam eddig ismeretlen fajok is. Néhányan háziasított dinoszauruszokra hasonlító állatokat vezettek, vagy azokon lovagoltak, de a legtöbben gyalog közlekedtek. Elindultam a kapu felé, és csatlakoztam a befelé igyekvő tömeghez.

Amikor odaértem a falhoz, két behemót őr elállta az utamat. Az oldalamon függő tőr hirtelen nagyon aprónak tűnt az óriási, hajlított kardokhoz képest.

– Üdv, utazó – szólalt meg a jobb oldali őr. – Ki vagy, és mi dolgod a Réz és Arany Városában?

– Igazat szólj – tette hozzá a másik – különben lecsapjuk a fejed és visszaküldünk oda, ahonnan jöttél.

– A nevem Karom – feleltem –, és küldetést teljesítek. Keresek valamit.

– A Városban sok minden megtalálható – mondta a jobb oldali. – Ezek közül van, amit érdemes nem bolygatni. Tudod pontosan, hogy mi után kutatsz?

– Hajlandó vagy megfizetni az igazság árát? – kérdezte a bal oldali.

– Igen – bólintottam. – Az igazságot keresem.

Az őrök hátraléptek és kétfelé váltak, utat engedtek nekem.

– Akkor hát lépj be, igazságkereső – mondta az első.

– És talán rálelsz arra, amire vágysz – toldotta meg a társa. – Akár te találod meg őt, akár ő talál meg téged.

Elsétáltam a két őr mellett és beléptem a kapun. Egy hatalmas bazár terült el előttem, a bódék és színpompás sátrak közötti vékony ösvények labirintusában emberek nyüzsögtek nagy tömegben. A levegőt megtöltötte az egzotikus fűszerek, a dohány, az állatok és az ételek szaga. A kereskedők a tömeg zaját túlharsogva hirdették portékáikat.

– Uram! – kiáltotta egy sötét bőrű tünde nő az egyik sátorból. – A szíve vágya, jó uram, mindössze néhány aranyért! – Hívogató mosollyal intett a sátor belseje felé.

– Köszönöm, nem – feleltem a lehető legudvariasabban. A mágia tanításakor különösen nagy súlyt fektettek arra, hogy mindenkinek beleverjék a fejébe: a Másvilágon nem tanácsos elfogadni semmilyen ajánlatot vagy ajándékot. Történetek szóltak olyan utazókról, akik elfogadták az itteniek ételét vagy vendégszeretetét, és soha nem tértek vissza a fizikai világba. A Felébredt világban a legendák zavaró gyakorisággal keltek életre, ezért az udvarias visszautasítás mellett döntöttem, és mentem tovább.

Lassan vágtam utat magamnak a tömegben, útközben figyelmen kívül hagytam a kereskedők ajánlatait, tapintatosan visszautasítottam őket, amikor nagyon rámenőssé váltak, és folyamatosan figyeltem mindenfelé, próbáltam valami támpontot találni, amerre elindulhatnék, miután kijutottam a piactérről. Felnéztem a város csillogó tornyaira, és észrevettem, hogy az egyik magasabbra nyúlik a többinél. Hatalmas torony volt aranyból, sárga- és vörösrézből, a napfényben hívogatóan fénylő hagymakupolával.

– Tehát a Citadellát keresed – szólalt meg egy hang közvetlenül a fülem mellett. Megperdültem, hogy szembenézzek a beszélővel, és puha tollak simítását éreztem az arcomon. Egy holló ült a vállamon. Hirtelen mozdulatomtól rémülten a levegőbe rúgta magát, és leszállt egy közeli oszlopra.

– Tehát a Citadellát keresed – ismételte meg. A beszéde nem hordozta a madarak hangjának jellegzetességeit, sőt, meglehetősen kulturált és városias volt. Apró, sötét szemét mintha a városfal kövéből pattintották volna ki; enyhén megcsillant, ahogy végignézett rajtam.

– Igen, a Citadellát – feleltem.

– Szükséged lesz vezetőre. – Ez nem kérdés volt, megállapítás. – A város utcái kanyargósak, teli vannak sötét helyekkel, ahol a tájékozatlan utazó könnyen eltévedhet. Jobb, ha van egy tapasztalt vezetőd.

Egy pillanatig fontolgattam az ajánlatot. Nem volt ritkaság, hogy egy asztrális küldetésen szellemek kalauzolják az utazót, de ezzel a szellemmel még sosem találkoztam.

– Mibe fog nekem kerülni a segítséged? – kérdeztem óvatosan.

– Semmibe – válaszolt a holló. – Egy adósságot törlesztek vele.

– Miféle adósságot?

– Egy régit.

– Ki vagy te?

– Egy emlék. Gyere utánam. – A fekete madár szárnyra kapott, és felrepült a bazár szélén őgyelgő emberek feje fölé. Sietve a holló után eredtem, amely átsuhant a piac felett, és elindult a város belseje felé. Amikor a tömeg ritkulni kezdett, már könnyebben tudtam vele tartani a lépést, bár erőfeszítés nélkül lehagyhatott volna.

– Erre! – hívogatott, és berepült egy keskeny utcába. Amikor befordultam a sarkon, egy teljesen másik helyen találtam magam.

Jase lakásában álltam. A levegő forró volt, az arcomon izzadságpatakok csorogtak, apró cseppekké álltak össze államon és orromon. A szénserpenyőből felszálló füst ritkás ködként ülte meg a szobát. A serpenyő egy háromlábú állványon állt, a padlóra rajzolt, mágikus szimbólumokkal telerótt vörös kör közepén. Tenyérrel lefelé felemeltem a kezem, és a kör szimbólumai belső tűztől felizzottak.

Tenyeremmel leborítottam a serpenyőt. Dühös voltam és elkeseredett, verejtékemmel sós könnyeim keveredtek. A rézedénybe ürítettem ezt a dühöt, és a fekete széndarabok sziszegve cseresznyepirosra izzottak. Hullámokban áradt belőlük a hő, és az arcomról lehulló verejtékcseppek elpárologtak, amikor hozzájuk értek. Apró tasakot vettem elő, és porrá tört füstölőt szórtam a szénre; édeskés, mégis csípős illatú füstfelhők emelkedtek a magasba. Még erősebben könnyeztem. Látásom elhomályosult, de én meg sem rezzentem. Vékony, kékes füstköd terjengett a szobában. Az egyedüli fényt a szénserpenyő és a kör mellett álló gyertyák szolgáltatták.

A fegyver pengéjét egy másodpercre a széndarabok közé dugtam, az izzó forrósággal sterilizáltam a kést. Aztán megforgattam, és figyeltem, ahogy az éles penge szinte eggyé válik a köddel. Végül a serpenyő fölé nyújtottam a bal kezemet.

Megpróbáltam gyors és tiszta vágást ejteni. A fájdalom sokkoló volt, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna az arcomba. A verejtékem egy pillanat alatt lehűlt, a kezem pedig reszketni kezdett, ahogy figyeltem a tenyeremen húzódó vágásból előtörő vérpatakot. A cseppek sziszegve hullottak a szénre. A levegőt megtöltötte az égő vér forró, fémes szaga, és a széndarabok még fényesebben izzottak.

Három csepp véremet hullattam a serpenyőbe, és közben folyamatosan kántáltam:

– A vér hatalmánál fogva hívlak téged, vér a vérhez! Szívem tüzéből hívlak téged, tűz a tűzhöz! – Könnyek csorogtak az arcomon, de a hangom erős és tiszta maradt. – Dühöm hevéből hívlak téged, a düh igazságért kiált! A Föld hatalmával, a Levegő hatalmával, az Örökkévaló Tűz hatalmával és a Mélység Vizével megidézlek téged! Jöjj, jöjj! Gyere a parancsomra, és engedelmeskedj akaratomnak!

A serpenyőből lángok csaptak fel, melyet sötét füstpamacsok követtek. A füst és a tűz összegyűlt, beleolvadt akaratomba, dühömbe és szomorúságomba, és égő szemmel nézett vissza rám. Egy lépést hátráltam attól, amit megláttam, az égető hőként felém áradó színtiszta fenyegetés visszakozásra késztetett. Felemeltem a kezem és üvöltöttem...

Újból az utca bejáratánál találtam magam. A holló az egyik ablakpárkányon ült, fekete szemével engem vizslatott.

– Erre gyere. – Azzal újra szárnyra kelt.

Követtem, amilyen gyorsan csak bírtam, cipőm csattogott a kockaköveken. Ekkor jöttem rá, hogy már nem azt az egyszerű köpenyt és szandált viselem, amiben megérkeztem. Modern utcai ruha volt rajtam, amely azonban már legalább tíz éve kiment a divatból. A holló már jóval előttem járt, és kezdtem egyre jobban lemaradni, bármennyire igyekeztem is. Befordult az egyik sarkon, én pedig követtem, amikor a felhangzó érdes kacaj megállított.

A mellékutca végén vidám összejövetel zajlott: egy csapatnyi bőrruhás bandatag mulatozott, motorjaik a házak falának támasztva várakoztak. Holló kalauzomat sehol sem láttam. Legalább egy tucatnyian lehettek, talán kétszer annyian is. Néhányan rám néztek, barátságosan intettek felém.

– Hoi, cimbora! – kiáltotta egy hang. – Mizújs? – Egy tizenhatnál biztosan nem idősebb, erős csontozatú humán lány egy doboz sört nyújtott felém. Ő is fekete ruhát viselt, haja pedig rövid, kék tüskékben meredt az ég felé. – Már le vagy maradva néhánnyal – közölte, és a kezembe nyomta az italt. Figyelmét ezután ismét a sajátja felé fordította, és néhány hosszú korttyal kiürítette a dobozt, mielőtt felbontott volna egy újat.

Valami mintha húzott volna a bandatagok közé, és lassan elindultam a mellékutcában. Többen megveregették a vállamat és a hátamat, miközben megpróbálták túlkiabálni a sikátorban felállított hangszórókból bömbölő zenét. Néhányan részegen táncoltak, míg mások a fal mellett beszélgettek, vagy éppen könnyítettek magukon. Megpróbáltam megtalálni a hollót, vagy ráakadni bármilyen nyomra, ami segítene megmondani, mit kell tennem, ha el akarok jutni a Citadellához.

– Szemétládák! – üvöltötte egy hang a sikátor bejárata felől. Alig lehetett hallani a zajon és a zenén keresztül. Amikor odanéztem, egy összekuszált hajú, kormos arcú, vércseppekkel szennyezett ruhájú fiatalembert láttam. Én voltam az, több mint tíz évvel ezelőtt.

– Dögöljetek meg, szarháziak! – kiáltotta, és a világ tűzbe borult.

A hajam és a ruhám azonnal lángra kapott. Üvöltve próbáltam a földre vetni magam, hogy kioltsam a lángokat, de azok mindenhol ott voltak körülöttem. Pánikba estem, másra sem tudtam gondolni, csak hogy kikerüljek ebből az égő pokolból. Köröskörül emberek sikoltoztak. A zene hátborzongató nyávogással elhallgatott, ahogy a lejátszó és a hangszórók elolvadtak az emberfeletti hőben. Láttam, amint a kékhajú lány felhólyagzott, megégett bőrrel a földre zuhan. A fal tövében próbáltam fedezéket keresni, minél jobban összehúzni magam.

Az egyik motor tompa robajjal a levegőbe repült. Forró fémszilánkok záporoztak rám, és a hő minden levegőt elszívott a sikátorból. Tombolt a tűz mindenhol. Nem láttam semmit, nem tudtam lélegezni. Nem volt semmi, csak a mérhetetlen fájdalom. Próbáltam mozdulni, de nem sikerült. Mindössze annyira voltam képes, hogy feküdjek, és hallgassam a tűz ropogásába vegyülő fájdalomüvöltéseket, melyek lassanként elhaltak, és furcsa, zokogáshoz hasonló hang váltotta fel őket, mintha valakinek a lelkét tépnék ki a testéből. Ám néhány pillanat múlva ez is véget ért.

Hideget éreztem, és nedvességet a bőrömön. Haldokoltam. Biztosan tudtam. A pánik jeges marka összezárult a szívem körül. Nem akartam meghalni. Meleg légáramlat cirógatta végig arcomat és szabadon maradt bőrfelületeimet.

Akkor élj, mondta egy hang – mintha valaki egy zúgó, statikus elektromosságtól recsegő rádión keresztül beszélt volna hozzám.

Segíts, gondoltam, és a melegség takaróként borult rám, szívemből arcomba és végtagjaimba áramlott. Zsibbadnak éreztem a testemet, de sikerült kinyújtanom a kezem. Kinyitottam a szemem, és megláttam összeégett, megfeketedett ruhámat és bőrömet. Kezeim saját akaratukból mozogtak, felemelkedtek az arcom elé és körbefordultak. Úgy néztem rájuk, mintha még soha nem láttam volna őket.

Élek. – Az én ajkam formázta a szót. Az én hangomat hallottam, de nem én beszéltem. Valaki más. Valami élő, mélyen bennem.

– Élek! – ismételte meg, és az ég felé emelte a kezem. Felnéztem, és megláttam a hollót a sikátor egyik házán. Visszanézett rám. A világ elsötétült, és csak a csend maradt...

– Kérem, ne... – könyörgött egy hang. Mintha valahonnan nagyon messziről szólt volna. Küszködve próbáltam felé evickélni, de ugyanakkor vonakodtam elhagyni a hűvös, kényelmes sötétséget. Aztán hirtelen rájöttem, miért.

Egy férfi feküdt előttem. Elég fiatalnak látszott, valószínűleg nem lehetett húsznál idősebb. Arcvonásai kevert származásról árulkodtak, és nem fukarkodott a piercingekkel, melyek oly gyakoriak voltak a városi utcákon. Szintifarmer nadrágot és foltozott, fekete tintával telerajzolt dzsekit viselt. Az arcán zúzódások nyomai látszottak, szája és álla foltos volt a rászáradt vértől. Azt is észrevettem, hogy kezét és lábát valaki ezüstszürke ragasztószalaggal egymáshoz rögzítette.

– Könyörgöm! – nyögte, és rettegéssel teli pillantással nézett fel rám. – Ne ölj meg, ember! Kérlek... – Szavai zokogásba fúltak, képtelen volt tovább visszatartani a sírását. Megláttam a csillogó pengéjű kést a kezemben. Bőröm fekete volt és összezsugorodott, ráfeszült az izmokra és a csontokra. Visszafordultam a zokogó fiatalember felé.

Kérlek, ne! – gondoltam, szinte visszhangként az ő könyörgésére. Többet ne!

– Élek – hallottam saját hangomat. – Élnem kell. Ölnöm kell, hogy éljek.

– NE! Kérlek! – Nem tudtam volna megmondani, hogy én kiáltottam, vagy az áldozatom.

A kés megvillant, és a férfi rémülten felsikoltott, ahogy a penge átmetszette a nyakát. Vérszökőkút tört fel a sérűlt artériából, de a sugár intenzitását össze sem lehetett hasonlítani az energiahullámmal. amely robbanásszerű erővel hagyta el a haldokló embert. Széttártam a karom és éreztem a hőt, áldozatom életerejét, ahogy belém áramlik, összeolvad velem, mint ahogy a víz tölti ki az üres edényt. Jó érzés volt. Jobb, mint a drogok, jobb, mint a chipek, jobb, mint a szex, jobb mindennél. Felnyögtem – vagy az volt, nem tudtam eldönteni. Énem egy része zokogott, a kielégültség érzése szinte fájt. Többé ne! – könyörögtem némán. – Kérlek, többé ne!

Ajkam mosolyra húzódott, ahogy az utolsó energiamorzsákat is magamba fogadtam. A holttest ernyedt volt és hideg, saját vérének tócsájában feküdt.

– Jó. – Mindössze ennyit mondtam.

Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, és hány ember halt meg. Sokan voltak. Különböző arcok, különböző fajok, férfiak és nők, fiatalok és öregek. Az nem törődött vele, hogy kik. Pusztán az alapján választotta ki őket, hogy mennyire fényesek, mennyire tölti meg őket az élet tüze, amely a túléléséhez kell. Gyorsan megtanulta, hogy a félelem és a pánik a halál előtt felforrósítja a tüzet, hogy a halál elnyújtása sokkal ízletesebbé teszi a táplálékot. A testemet is egyre könnyebben használta, de nem törődött a külsővel, az égett hússal és a ruhával. Ezek a dolgok nem érdekelték. Csak az élet és a gyilkolási vágy. Azt mondta, törődik velem, de ez nem volt igaz; semmi nem hozta lázba, csak amire neki szüksége volt.

Néha, valamelyik táplálkozás után egy időre képes voltam érzékelni a testemet. Nagyon fájt, és semmit sem tudtam tenni ellene. Nem tartott sokáig, mindössze néhány percig a sötétben, egyedül a kínnal és a hideggel. Aztán a melegség újra elkezdett szétterjedni a végtagjaimban, és újra ott volt az, úgy mozgatva a testemet, mint egy bábot.

Ezekben a hideg, magányos pillanatokban, az áldozatok halála után elkezdtem kidolgozni a tervemet. Nem volt nehéz találnom egy darab erős kötelet az egyik préda otthonában, melyet a derekamra tekertem, hogy elrejtsem a szörnyeteg elől. Visszavittem zsákmányomat arra a helyre, ahol rejtőzködtünk, a föld alá. Megkötni a csomót már sokkal nehezebb volt, sok időbe került, hogy jól sikerüljön, és amikor az kezdett visszatérni, mindig el kellett dugnom a kötelet; nem akartam, hogy rájöjjön, mire készülök. Nem tudom, mit tett volna, ha megtudja a tervem.

Szerencsére összegyűjtött néhány bútort, régi limlomot a búvóhelyén. Többet akart tudni az emberekről, és éreztem, hogy a gondolataim és az emlékeim között keresgél újabb információk után, mintha a szemétben turkálna. Megpróbáltam megtartani magamnak a titkomat. Nem volt nehéz dolgom, nem igazán foglalkozott velem. Egyszerűen egy báb voltam, akire szüksége volt, mint egy lóra vagy egy kutyára... vagy még annyira sem. Nem gyanakodott.

Amikor elkészültem, az egyik régi székre felállva egy vastag csőhöz rögzítettem a kötelet. A nyakamra csúsztattam a hurkot és erősen meghúztam; éreztem, ahogy a durva rostok fájdalmasan dörzsölik megégett bőröm. Fogalmam sem volt, hogyan tudott eddig életben tartani. Minden emberi számítás szerint már rég halottnak kellett volna lennem. A sikátorban véget kellett volna hogy érjen az életem. Nem szabadott volna engednie, hogy ez történjen. így felhasználnia. Meg kellett állítanom. Mint ahogy neki is engem. Éreztem szétterjedni a melegséget a testemben, és azonnal tudtam: rájött, mire készülök.

NEM! – üvöltötte. Megállj! Megpróbálta átvenni felettem az irányítást, de még volt annyi uralmam saját testem felett, hogy kirúgjam magam alól a széket.

A kötél megfeszült, és éles csattanást hallottam. Utoljára még felsikoltott, aztán minden elsötétült a szemem előtt.

Nagyon hosszú ideig volt sötét. Hideget éreztem. Dühös voltam. Sőt, én magam voltam a düh megtestesülése. Ez az indulat tartott melegen, ez mozgatott. Hatalmammal begyűjtöttem a test elszivárgó életerejét, és erősen kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló az eléje vetett kötélbe. Megragadtam az élet utolsó pillanatait, és nem voltam hajlandó elereszteni. Nem halhatok meg, élnem kell, gondoltam.

A test lassan himbálózott a kötélen. Le akartam szedni onnan, elégetni, széttépni, de nem tudtam. Nem maradt elég erőm. Mindössze annyira voltam képes, hogy minden energiámmal kapaszkodjak az életbe. A fizikai világ teli volt új érzetekkel, szinte izzott a forró, csillogó élettől. Tudtam, hogy mindez ott van fölöttem, nem is olyan messzire tőlem. Annyira közel... annyira közel. Csak azt kellett tennem, hogy örökre idehorgonyzom magam, ehhez a világhoz. Akkor a hatalmamnak többé nem lennének korlátai. Annyit szívnék magamba az éltető energiából, amennyire szükségem van.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Nem érzékeltem a múlását. A másodpercek éveknek tűntek, az évek pedig egy szempillantásnak. Nem volt társaságom. Senki. Teljesen egyedül maradtam. Semmi nem maradt nekem, csak kapaszkodni az életbe és terveket szőni arról, mit fogok tenni, ha visszanyerem a szabadságom. Eszembe sem jutott feladni. Nem halhatok meg, élnem kell!

Az idő csak múlt, és egy napon látogatóm érkezett. Éreztem, hogy valaki keresgél, kutat, felfedez, kíváncsiskodik. Éreztem benne a lángoló becsvágyat, a sajátoméval vetekedő hataloméhséget.

És mást is megéreztem: egy nagyon bizonytalan, halvány kapcsolatot, amely pont megfelelt a céljaimnak. Erre az alkalomra vártam. Gondosan összegyűjtött erőm egy töredékével magamhoz hívtam ezt a jelenlétet.

Egy humán mágus volt, akit a hívásom először meglehetősen összezavart. Azonban gyorsan alkalmazkodott – az a fajta ember volt, aki észreveszi a kínálkozó lehetőséget. Ahogy gyanítottam is, szomjazta a tudást és a hatalmat. A segítségéért cserébe mindezt felajánlottam neki. Attól a pillanattól kezdve, hogy beleegyezett, már azon gondolkodott, hogyan áruljon el. Tudtam. Minden ember hitszegő. Hamar megtanultam a leckét. De nem számított. Tudtam, hogy soha nem lesz lehetősége és alkalma az árulásra.

Elég okos volt ahhoz, hogy ne érdeklődjön a nevem után. Tudta, úgysem árulnám el neki. Csak azt kérdezte, milyen néven szólítson. Mindössze egy pillanatig kellett gondolkodnom, amíg eszembe jutott a megfelelő név.

– Gallow – mondtam. – Hívj csak Gallow-nak.

– Légy üdvözölve a citadellában – szólt egy hang. Kinyitottam a szemem, és a mellemen terpeszkedő hollót pillantottam meg elsőként. Amikor ülő helyzetbe tornásztam magam, arrébb repült.

Egy kerek szobában találtam magam, melyet csillogó fémből készült, kanyargós fémoszlopok határoltak. A mennyezeten lévő lyukon aranyló fény áradt a helyiségbe, megvilágítva a szoba közepén álló, aranyszínű lepellel letakart tárgyat. A holló annak a tetejére telepedett.

– Megtaláltad az utat – közölte. – Most elveheted, amiért jöttél.

A körülbelül velem megegyező magasságú tárgyhoz sétáltam, melynek minden részletét eltakarta a csillogó lepel. A holló a levegőbe emelkedett, letelepedett a vállamra, és a fülembe súgta:

– Nézd és lásd az igazságot!

Remegő kézzel húztam félre a leplet. Egy négyszögletes, rúnákkal és szimbólumokkal telerótt keret volt alatta, benne csillogó ezüstlappal. Saját magamat láttam a tükörben. A bőröm megfeketedett, a ruháim égett cafatokban lógtak, a nyakamból pedig egy hevenyészve megkötött hurok lógott. Tudtam, ki az a Gallow, tudtam a valódi nevét; halkan, suttogva visszhangzott agyam egyik hátsó szegletében. De jóval többet is tudtam, mint a nevét. Hogy mi ő valójában, hogy honnan érkezett, és hogy miért akar engem.

Lassan tértem eszméletre, fokozatosan jutott el hozzám a kinti forgalom zúgása és a metroplexum egyéb zajai. Egy mély, megtisztító lélegzettel kinyitottam a szemem, és megláttam a kör peremén pislákoló gyertyákat. Szinte teljesen leégtek, csak egy apró csonk maradt belőlük. Odakint sötét volt, de nem tudtam eldönteni, hogy még ugyanaz a nap van-e, vagy már eltelt néhány az utazásom kezdete óta. A metasíkok néha furcsa játékot űztek az idővel. Egyetlen perc akár egy évnek is tűnhetett, és egy szempillantás alatt órák telhettek el a fizikai világban.

A testem merev volt és hideg; megborzongtam, amikor eszembe jutott, milyen volt összeégett tetemnek lenni. Lenéztem és megbizonyosodtam róla, hogy a bőröm ép és egészséges, nincs megfeketedve. Magam alá húztam a lábam, és a kezemre támaszkodva felültem. Hangos kattanás vonta magára a figyelmem.

Zűrös állt a kör mellett. Az Ares Predator hosszú csöve a gyertyák táncoló fényében még fenyegetőbbnek hatott, ahogy megcélozta vele a homlokom. Sötét alakok mozdultak mögötte a szobában. Intett a fegyverrel, hogy álljak fel.

– Gyerünk, mágusfiú. – A hangja még a tekinteténél is érzelemmentesebb és kifejezéstelenebb volt. – Nem szeretném megvárakoztatni a főnökömet.