PROLÓGUS

 

 

2060. október

 

Az agglomeráció egy sohasem alvó szörnyeteg. Még a kora reggeli sötétség idején is lámpák fénye bontja meg a természet rendjét, hogy világosságot teremtsen oda, ahol az emberek – mit sem törődve a napszakokkal – magas acél- és üvegtornyaik menedékében végzik a dolgukat. Mélyen a város szívében a metrószerelvények ketrecbe zárt állatokként, gondolatok és motivációk nélkül, fáradhatatlanul róják köreiket újra és újra a föld alatti labirintusban, de sosem érhetik el céljukat.

Anton Garnoff ezeken a dolgokon töprengett, miközben a metró homályos ablaküvegén keresztül az alagút elsuhanó, fekete falát bámulta. Az éjszaka különleges napszak, amikor a nappali világ feledésbe merül, és egy másik foglalja el a helyét, a sötét árnyékok és villogó neonok világa, amely csak az emberi géniusznak köszönheti létét. Semmi sem hasonlítható az éjszakai város különleges világához, talán csak az alkonyi dzsungelé, amely a legközelebbi természetes megfelelője a városi élet állandó nyüzsgésének. De Anton Garnoffot nem érdekelte a természet, és ma éjszakai feladatában sem volt semmi természetes.

Számolta az elhagyott állomásokat, valamiféle mantraként pipálva ki őket gondolatban, miközben a szerelvény egyre közelebb vitte végcéljához. Rajta kívül csak néhány utas tartózkodott a kocsiban, mindegyik saját hallgatásának fala mögé rejtőzve, és egyikük sem mert megkockáztatni egy oldalpillantást, vagy a megszokottól eltérő hangot, nehogy megnyissák ezt a falat, és magukra vonják a figyelmet. Akár a prédák, akik az aljnövényzetben várnak, hogy a ragadozó továbbálljon. Bármelyikükkel végezhetne, gondolta Garnoff szórakozottan.

Az egyik utas, egy idősebb, ork nő idegesen fészkelődve megnyalta a szája szélét. Sötét bőrét annyi árok és ránc szabdalta, hogy arca úgy nézett ki, mint egy kócos, sötét hajtömeggel keretezett mazsola. Sárgás és töredezett agyarai felső ajka fölé értek, ahogy gondterhelten csücsörítve magában motyogott valamit. A nyakáról lógó láncon apró aranykereszt fityegett. Garnoff kíváncsi lett volna, vajon tényleg azt gondolja-e, hogy a medál megvédi őt a város árnyaiban ólálkodó teremtményektől.

Néhány üléssel odébb egy fiatal, humán férfi bámult ki egykedvűen az ablakon. Tekintete azonban egy olyan pontra fókuszált, melyet rajta kívül senki nem láthatott a kocsiban. A bal füle mögül elővillanó krómozott adatjacket vékony kábel kötötte össze az ölében pihenő kis dobozzal. A srác egy más által létrehozott fantáziavilág rabja volt, idegpályáin egy másik személy csapdába ejtett érzelmeinek felvételét élte újra. Egy olyan életet, melyben soha nem lehet része, de valójában senki másnak sem, mert csak annak az embernek a fantáziájában létezett, aki a programot kitalálta és megírta. Garnoff eltöprengett, vajon mennyi ideje utazik már a kölyök a metrón, és honnan fogja tudni, ha megérkezik úticéljához. Végül arra a megállapításra jutott, hogy az ilyen embereknek nincs is valódi úticéljuk, és teljesen mindegy nekik, milyen irányba mennek.

A kocsi többi utasa is hasonlóan szomorú eset volt, mindegyik reménytelenül beleveszett saját kis jelentéktelen világába. Nem, határozott Garnoff, ezek a szánalomra méltó lelkek nem megfelelőek. Túl szárazak, híján minden életerőnek. A város már kiszipolyozta belőlük a legízletesebb esszenciát, a halott éjszakában sétáló vagy metrószerelvényeken utazó, üres héjakat hagyva csupán. Neki azonban ezeknél a szerencsétleneknél jóval többre volt szüksége. Éltető energiára szomjazott: tiszta és erős érzelmekre, melyeket nem szennyeztek be az agglomeráció mindennapos gondjai. Rettenetesen éhezett.

A szerelvény zúgva megállt, az ajtók kinyíltak, és Garnoff legújabb áldozata belépett a kocsiba. Azonnal felfigyelt a húszas évei közepevége felé járó fiatal nőre, aki divatos, fekete kabátjának felhajtott gallérjával próbált védekezni a hűvös őszi levegő ellen. Divatosan rövidre vágott, barna haja fényesen csillogott. Fekete kesztyűt és arany fülbevalót hordott, formás lábán pedig sötét harisnyát és antilopbőr cipőt viselt. Gyorsan helyet foglalt, és kabátzsebéből egy kis méretű adattáblát húzott elő. Mire az ajtó szisszenve becsukódott és a vonat mozgásba lendült, ő már hátradőlve olvasott.

Õ lesz az, határozott Garnoff. Maga volt a tökély, feltéve, ha a többi követelménynek is megfelel. A férfi is hátradőlt, és sötétített lencséjű szemüvegének takarásából alaposan megvizsgálta a fiatal nőt, szinte itta magába a látványt. Érzékelését megnyitotta az asztrális sík felé, és szemügyre vette az aurájában szikrázó fények játékát. Csillogó volt és erős, betegségre vagy mesterséges implantokra utaló foltok nélkül. Nem úgy, mint a többi ülésen terpeszkedő szerencsétlen, fáradt balekoké. Ez az aura tiszta volt és energikus, pont megfelelt a céljainak. Igen, a lány lesz a kiválasztott. Garnoff hagyta, hogy tekintete előtt lassan kifakuljon eljövendő áldozata aurájának képe, és ajkán halvány mosollyal felállt.

A metrókocsi billegő padlóján lépkedve – akár egy hajó ingatag fedélzetén átvágó matróz –, mintha csak véletlenül tenné, a lányhoz sétált. Az fel sem nézett olvasnivalójából egészen addig, amíg Garnoff le nem huppant a mellette lévő ülésre. Akkor egy szemvillanásnyi ideig rápillantott, majd még egyszer, ezúttal kicsit hosszabban, végül visszatért az olvasáshoz.

Garnoff kivárt egy pillanatot, mintegy megízlelve az élményt, aztán összegyűjtötte akaraterejét, és minden figyelmével az előtte ülő nőre koncentrált.

– Elnézést – szólalt meg halkan; hangja szinte beleveszett az alagútban száguldó földalatti csikorgásába és zakatolásába. A nő, arcán kérdő kifejezéssel felnézett, Garnoff pedig abban a pillanatban támadásba lendült. Elméjének erejével átnyúlt a kettejüket elválasztó rövid távolságon. A küzdelem véget is ért, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, a kíváncsiságot előbb meglepetés, majd félelem, végül üres és kifejezéstelen tekintet váltotta fel. A mágus varázslata célba ért, Garnoff pedig kis híján hangosan felkacagott, annyira egyszerű volt. A hatalma valóban megnőtt. Ahogy azt előre megjósolták.

Figyelmének apró morzsáját a fiatal nő felé fordítva utasította, hogy olvasson tovább, ő pedig engedelmeskedett. Teljes mértékben az uralma alatt tartotta. A varázslat szinte egyáltalán nem merítette ki, mindössze enyhén megszédült a parancsára felszabaduló meleg energiahullámtól. Alig várta, hogy újból érezhesse.

Amikor a szerelvény befutott a megfelelő állomásra, Garnoff már alig várta, hogy távozhasson. Bosszantotta ezeknek a szánalmas nyomorultaknak a gyülekezete. Nem tudta elképzelni, hogyan élhetik emberek ennyire birkaként az életüket, amikor legbelül tisztában vannak vele, hogy a végzetükbe rohannak. Látta a szemükben a vágóhíd felé sétáló állatok tompa beletörődését. Már megadták magukat az elkerülhetetlennek. Sajnálta, hogy a világon csak oly kevés ember alkalmas másra, mint az áldozat szerepére, de a legtöbben még ennyit sem érnek. Felállt, és finoman megérintette a nő karját.

– Ideje mennünk, kedvesem.

Áldozata üres tekintettel nézett fel, de teste engedelmeskedett az utasításnak. Felemelkedett, és hagyta magát kivezetni a kocsiból. A külső szemlélők számára csak egy késő estig kimaradó fiatal párnak látszottak. Nem mintha a metró utasai közül bárki is a legcsekélyebb érdeklődést mutatta volna más ügyei iránt. Nem lett volna túl egészséges hozzáállás.

A metróállomás peronja csaknem teljesen néptelen volt. Mindössze néhány ember álldogált a vonatra várva, biztonságot nyújtó csoportokba tömörülve. Valahol a látótéren kívül egy férfi hangosan morgott és átkozódott csak úgy magának, a peron szélén összegyűlt emberek pedig idegesen pillantgattak a hang forrásának irányába.

Garnoffnak nem volt mitől tartania. A káromkodó fickó valószínűleg most tart ott, ahol a vonaton utazó srác is fog nemsokára, amikor még több különös és furcsa fantáziaképet kényszerít meggyötört idegrendszerére, hogy kitöltse a szűklátókörű világképe által benne képződő űrt. Egy idő után valószínűleg nem tudja majd kezelni a fantazmagóriái által megkövetelt érzékszervi ingereket, és kiégett nyomorékként fog visszalökődni abba a világba, amit már végképp maga mögött hagyni remélt. Szánalmas.

Garnoff a peron vége felé irányította lépteit, a közelben álló, saját félelmükbe burkolózó emberek fel sem figyeltek a gondolataiba merült férfira. A félelem számukra sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint az őket körülvevő hús-vér társaik. Maga elé engedte a nőt, és a peron legszélén haladva behatoltak az alagútba. Garnoff egy pillanatra megállt, hogy hozzászoktassa szemét a félhomályhoz, melyet csak az alagút tetejébe ágyazott lámpák pislákoló fénye tört meg, majd a nő könyökét megfogva beljebb lépett.

– Mi a neved, szolgám? – kérdezte unottan.

– Elaine. Elaine Dumont – jött a tompa válasz.

– Nos, Elaine, értékes zsákmány vagy – mondta Garnoff inkább magának. – A segítségemre leszel. Pontosan ezt akarod te is, nem igaz?

– Igen – válaszolta engedelmesen és hozzátette: – Mester.

Garnoff magában elmosolyodott. Annyira egyszerű.

Rövidesen elérték a jelen és a múlt közötti határvonalat. A fővonalról egy régi oldaljárat bejárata nyílott; azóta terpeszkedett csúf sebhelyként a város bendőjén, mióta hosszú idővel ezelőtt megnövelték és kiterjesztették a metróhálózatot. Garnoff befordult rajta, és ismerős könnyedséggel vágott át az egyre sűrűbb sötétségen. Nem volt sok fényre szüksége, hogy megtalálja az utat. Elaine mellette haladt, Garnoff mentális köteléke biztosan irányította, akár valami láthatatlan póráz.

Tompa recsegés visszhangzott végig halkan az alagúton, mintha egy öreg hintaszék vagy tengerjáró hajó nyikorgott volna. A halk ritmussal mintha a keskeny járat összes többi apró zaja harmonizált volna, a rozsdás víz csöpögésétől kezdve az árnyékok láthatatlan lényeinek neszezéséig. Garnoff összébb húzta magán vastag kabátját, hogy védekezzen a nyirkos hideg ellen. Még magabiztos lépteinek ritmusa is önkéntelenül felvette a halk recsegés ütemét. A járat végéhez közelítve türelmetlenül felgyorsított.

Az alagút végét lezáró kőfalnál egy pillantással meggyőződött róla, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Egyetlen gyakorlott, sima mozdulattal vékony, fehér pálcát húzott elő kabátzsebeinek egyikéből, és a fal előtt jeleket kezdett vele rajzolni a levegőbe. A pálca hegye halványan fénylő nyomvonalat hagyott maga után. A férfi lágy, suttogó kántálása összefonódott az alagút hangjaival és a tompa nyikorgással. Kis idő múltán Garnoff leeresztette a pálcát, és Elaine felé fordulva arisztokratikus meghajlást mímelt.

– Hölgyeké az elsőbbség – mondta. Az elbájolt nő kérdés nélkül indult a fal felé, mintha neki akarna menni. Néhány lépés után úgy merült bele a fekete kőfalba, mintha az ott sem lett volna, és rövidesen eltűnt szem elől. Az illúzió tökéletesen működött. Alaposabb vizsgálat sem deríthette volna ki, hogy a fal nem egyéb, mint fényből és árnyékból szőtt mágikus szemfényvesztés. Garnoff zsebre vágta a pálcát, és a falon átlépve ő is felszívódott. A sötét kövek sűrű ködként nyelték el alakját, és az alagút ismét elcsendesedett.