MEGBÉKÉLÉS

ragon és Saphira a hullákat kerülgetve vánszorogtak az Égő Mezőkön. Lelassították őket a sebeik és a kimerültségük. Más túlélők is vonszolódtak a felperzselt síkon, karikás szemű, réveteg tekintetű emberek, akik néztek, de nem láttak.

Most, hogy elmúlt a vérszomja, Eragon már csak bánatot érzett. Olyan értelmetlennek tűnt az egész küzdelem. Micsoda tragédia! Ennyi embernek kell meghalnia, csak hogy ne egyetlen háborodottnak legyen igaza! Kikerült egy bokorra való nyilat, amelyek a sárba fúródtak, és észrevette a Saphira farkán tátongó sebet, ott, ahol Tövis megharapta, meg a többi sérülést. Adj kölcsön az erődből, hadd gyógyítsalak meg!

Először azokkal foglalkozz, akik életveszélyben vannak.

Biztos?

Egészen biztos, kicsim.

Eragon bólintott. Lehajolt, és begyógyította egy katona feltépett torkát, majd továbbment egy vardenhez. Nem tett különbséget barát és ellenség között, mindenkin a legjobb képességei szerint segített.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy alig figyelt a munkájára. Nagyon szerette volna tagadni Murtagh állítását, de minden, amit Murtagh mondott az anyjáról - az anyjukról -, összecsengett azza1 a kevéssel, amit ő tudott Selenáról. Húsz-egynéhány éve elhagyta Carvahallt, egyszer visszatért, megszülte Eragont, és azóta nem látták. Elméje visszaszökkent abba a pillanatba, amikor Murtagh és ő megérkezett Farthen Dúrba. Murtagh elmesélte, miként tűnt el az anyja Morzan kastélyából, mialatt Morzan Bromot, Jeodot és Saphira tojását üldözte. Miután Morzan hozzávágta Murtaghhoz Zar’rocot, amivel kis híján megölte, anya nyilván eltitkolta a terhességét, aztán visszatért Carvahallba, hogy megvédjen engem Morzantól és Galbatorixtól.

Megmelegedett a szíve a gondolattól, hogy Selena ennyire szerette. De fájt is a szíve, mert tudta, hogy az anyja meghalt, sose találkozhatnak, pedig benne, ha pislákolva is, de mindig világított a remény, hogy talán élnek a szülei. Már nem akart találkozni az apjával, ám az fájt, hogy örökre megfosztották az anyjától.

Amióta tudta, hogy fogadott gyerek, egyfolytában azon rágódott, ki az apja, és miért hagyta el az anyja, miért bízta a nevelését Garrow-ra, a bátyjára, és Marianra, a sógornőjére. Most olyan váratlan helyről és olyan észbontó körülmények között vágták a fejéhez a válaszokat, hogy nem tudta felfogni. Hónapokra, ha ugyan nem évekre lesz szüksége, amíg megemésztheti a leleplezést.

Mindig azt képzelte, örülni fog, ha megtudja, ki az apja. Most tudta, és egész lénye fellázadt a tudás ellen. Kisebb korában szívesen játszotta azt, hogy valaki nagynak és fenségesnek képzelte az apját, bár sejtette, hogy inkább ennek az ellenkezője lehet az igaz. De még a legvakmerőbb ábrándjában se merte volna azt hinni, hogy egy Lovasnak - még kevésbé egy Esküszegőnek - a fia.

Az ábrándból így lett lidércnyomás.

Egy szörnyetegtől származom... Az én apám árulta el a Lovasokat Galbatorixnak! Úgy érezte, beszennyezték.

De mégse... Miközben meggyógyított egy eltört gerincet, egyszer csak más szemszögből látta a helyzetet, és ez részben visszaadta az önbizalmát: Morzan lehet a szülőm, de nem az apám. Garrow volt az apám. Ő nevelt fel. Ő tanított meg, hogyan éljek tisztességgel és becsülettel. - Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok. Még Oromis és Brom is sokkal inkább az apám, mint Morzan. És a testvérem Roran, nem Murtagh.

Bólintott, és elhatározta, hogy ragaszkodni fog ehhez a szemlélethez. Eddig nem volt hajlandó teljesen elfogadni apjának Garrow-t. Most, hogy megtette, még ha Garrow halála után is, úgy érezte, lezárt magában valamit. Megkönnyebbült tőle, és enyhült a Morzan miatti kétségbeesése.

Bölcs lettél, jegyezte meg Saphira.

Bölcs? Megcsóválta a fejét. Nem, csak megtanultam, hogy kell gondolkozni. Legalább ennyit kaptam Oromistól. Letörölte a sarat egy elesett zászlótartó arcáról, hogy lássa, csakugyan meghalt-e, aztán sziszegve fölegyenesedett, mert izmai görcsösen tiltakoztak. Azzal ugye tisztában vagy, hogy Bromnak tudnia kellett erről? Mi másért bújt volna el Carvahallban, amíg arra várt, hogy kikelj?... Rajta akarta tartani a szemét az ellensége faín. Feldúlta a gondolat, hogy Brom fenyegetésnek tekinthette őt. És igaza is volt. Nézd meg, mi történt velem!

Saphira ráfújt, felborzolta a haját forró leheletével. Ne felejtsd el, bármik voltak is Brom indokai, bennünket mindig védeni próbált a veszélytől. Abba halt bele, hogy megmentsen téged a ra’zacoktól.

Tudom... Mit gondolsz, azért nem szólt nekem erről, mert attól félt, hogy, mint Murtaghnak, kedvem támad túlszárnyalni az apámat?

Ugyan,dehogy!

Eragon kíváncsian nézett rá. Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Saphira magasra tartotta a fejét, nem válaszolt, és nem volt hajlandó Lovasa szemébe nézni. Akkor maradj magadnak! Letérdelt Orrin király egyik embere mellé, akit hasba lőttek nyíllal. Eragon lefogta a sebesült karjait, hogy ne vergődjön. - Csitulj!

- Vizet! - nyögte a sebesült. - Irgalmazz, adj innom! A torkom olyan száraz, mint a homok. Kérlek, Árnyékölő! - Verejték gyöngyözött az arcán.

Eragon elmosolyodott. - Adhatok innod, de jobb lenne, ha megvárnád, amíg meggyógyítalak. Tudsz várni? Ha igen, ígérem, annyi vizet kapsz, amennyit akarsz.

- Megígéred, Árnyékölő?

- Megígérem.

A surdai leküzdötte a kínok újabb rohamát, mielőtt válaszolt: - Várok, ha kell.

Eragon a varázslat segítségével kihúzta a nyilat, aztán Saphirával közösen meggyógyították az ember belső szerveit, amihez felhasználtak egy keveset a harcos energiájából is. Utána a surdai megnézte a hasát, rászorította tenyerét az ép bőrre, majd könnybe lábadt szemmel tekintett Eragonra. - Árnyékölő, te... én...

Eragon odaadta neki a vizestömlőjét. - Tartsd meg. Neked nagyobb szükséged van rá.

Onnan ötvenölnyire átkeltek egy maró füstfalon. A fal mögött Orik és tíz törpe - köztük több asszony - vette körül a négy pajzson fekvő, aranypáncéljában ragyogó Hrothgar királyt. A törpék a hajukat tépték, a mellüket verték, és az eget ostromló jajgatással siratták a királyukat. Eragon meghajtotta a fejét, és azt mormolta: - Stydja unin mor’ranrt, Hrothgar Könungr.

Kevéssel később Orik észrevette őket, és felállt. Arca vörös volt a sírástól, befont szakálla kibomlott. Eragonhoz támolygott, és rögtön rákérdezett: - Megölted a gyávát, aki ezt tette?

- Elszökött. - Nem bírta kimondani, hogy Murtagh volt a Lovas.

Orik belecsapott öklével a tenyerébe: - Barzűln!

- Ám esküszöm neked Alagaésia összes kövére, a Dúrgrimst Ingeitum tagjaként mindent el fogok követni, hogy megbosszulhassam Hrothgar királyt!

- Igen, a törpéket leszámítva te vagy az egyetlen, aki van olyan erős, hogy megbüntesd azt az aljas gyilkost! Ha pedig megtalálod... törd porrá a csontjait, Eragon! Húzd ki a fogait, és töltsd meg az ereit olvadt ólommal, szenvedjen meg minden egyes percért, amit ellopott Hrothgar életéből!

- Hát nem volt szép halál? Nem harcban akart volna meghalni Hrothgar is, kezében Volunddal?

- Igen, csatában, de tisztességes ellenség kezétől, akiben van mersz kiállni, és úgy harcolni, ahogy férfihoz illő! De nem így, hogy egy kókler cselfogása terítse le... - A fejét csóválva visszanézett királyára, aztán keresztbe fonta karját, és nehezen lélegzett. - Mikor a szüleimet elvitte a himlő, Hrothgartól kaptam új életet. Befogadott a csarnokába. Örökösévé tett. Hogy őt elveszítettem... - Orrát hüvelyk- és mutatóujja köré szorítva eltakarta az arcát. - Őt elveszíteni olyan, mintha másodszor is elveszítettem volna az apámat.

Eragon olyan tisztán érezte a hangjában a fájdalmat, mintha ő is együtt gyászolna a törpével. - Megértelek - mondta.

- Tudom, Eragon, hogy igen... Tudom. - Egy perc múlva Orik megdörgölte a szemét, és a tíz törpe felé intett. - Mielőtt bármit is tennék, vissza kell vinnünk Hrothgart Farthen Dúrba, hogy eltemethessük elődei mellé. A Dúrgrimst Ingeitumnak új grimsboritht kell választania, aztán a tizenhárom klánfőnök - köztük azok, akiket itt látsz - megválasztják maguk közül az új királyt. Hogy aztán mi történik, nem tudom. Egyes klánok vérszemet kapnak ettől a tragédiától, és ügyünk ellen fordulnak... - Ismét megcsóválta a fejét.

Eragon rátette a kezét a törpe vállára. - Most ne aggódj emiatt. Csak kérned kell, hogy karom és akaratom a szolgálatodra álljon... Ha akarod, gyere a sátramba, és igyunk meg egy kis hordó mézsört Hrothgar emlékére.

- Az jó lenne. De ne most. Addig nem, amíg el nem végezzük a könyörgést az istenekhez, hogy adjanak Hrothgarnak szabad utat a másvilágra. - Otthagyta Eragont, visszament a törpékhez, és ő is jajgatni kezdte a siratót.

Mentek tovább az Égő Mezőkön. Hrothgar nagy király volt, mondta Saphira.

Igen, és jó ember, sóhajtott Eragon. Meg kell keresnünk Aryát és Nasuadát. Most már egy karmolást se tudnék meggyógyítani, és nekik tudniuk kell Murtaghról.

Így van.

Dél felé indultak, a vardenek táborához, de alig pár lábnyi távolságot tettek meg, amikor felbukkant a folyótól közeledő Roran. Eragon megremegett, mikor meglátta. Roran az unokaöccse elé plántálta magát, szétvetette a lábát, rábámult Eragonra, és úgy mozgatta az állkapcsát, mint aki beszélni akar, de nem jönnek ki belőle a szavak.

Aztán állon csapta Eragont. Ő simán kitérhetett volna az ütés elől, de nem akart. Csak egy kicsit fordult el, nehogy Roran eltörje az ujjperceit.

De azért fájt. Felszisszent tőle.

- Azt hiszem, ezt megérdemeltem.

- De mennyire, hogy meg. Beszélnünk kell.

- Most?

- Ez nem várhat. A ra’zacok elkapták Katrinát, és a segítségedre van szükségem a megmentéséhez. Azóta a foglyuk, hogy mi elhagytuk Carvahallt.

Tehát ez az oka. Most már tudta Eragon, miért látta Rorant olyan komornak, nyúzottnak, és miért hozta el az egész falut Surdába. Bromnak volt igaza. Galbatorix visszaküldte a ra’zacokat a Palancar-völgybe. Összevonta a szemöldökét. Rorannak

felelősséggel tartozik, de Nasuadának is jelentenie kell. - Előbb el kell végeznem valamit, aztán beszélhetünk. Jó lesz így? Elkísérhetsz, ha akarsz...

- Jövök.

Míg a ragyás földön mentek, Eragon egyfolytában Rorant nézegette a szeme sarkából. Végül fojtott hangon kibökte: - Hiányoztál.

Roran megbotlott, aztán kimérten biccentett. Pár lépés után megkérdezte: - Ő Saphira, ugye? Jeod mondta, hogy ez a neve.

- Igen.

Saphira rámeresztette Roranra egyik villogó szemét. Az ifjú állta a fürkésző nézést, nem fordult el, márpedig ez több volt, mint amit a legtöbb ember elmondhatott magáról. Mindig szerettem volna találkozni Eragon fészektársával.

- Beszél! - kiáltott Roran, mikor Eragon elismételte a sárkány szavait.

Ezúttal Saphira egyenesen Roranhoz szólt: Miért, azt hitted, hogy olyan kuka vagyok, mint egy kuszma?

Roran hunyorgott. - Bocsánatodat kérem. Nem tudtam, hogy a sárkányok ilyen okosak. - Sötéten mosolygott. - Először a ra’zacok és a varázslók, most törpék, Lovasok és beszélő sárkányok. Úgy látszik, megbolondult a világ.

- Tényleg így látszik.

- Láttam, hogy harcoltál azzal a másik Lovassal. Megsebezted? Azért menekült el?

- Várj. Majd meghallod.

Eragon félrehajtotta a parancsnoki sátor lapját, és bebújt a nyíláson. Roran követte. Saphira a fejét dugta be utánuk. Nasuada a sátor közepén álló asztal peremén ült, és Aryával vitatkozott, miközben egy szolgáló az elgörbült vértet csatolta le róla.

Nasuadának a mondat közepén akadt el a szava, amikor meglátta az érkezőket. Eragonhoz futott és átölelte. - Hol voltál? - kiáltotta. - Azt hittük, meghaltál, vagy valami annál is rosszabb történt veled!

- Nem egészen.

- A gyertya még ég - mormolta Arya.

Nasuada hátralépett, és azt mondta: - Nem láttuk, mi történt veletek, miután Saphira leszállt azon a fennsíkon. Mikor a vörös sárkány elröpült, és te nem jöttél, Arya kapcsolatot próbált teremteni veled, de nem érzett semmit, úgyhogy feltételeztük... - Elnémult. - Éppen azon vitatkoztunk, mi lenne a legjobb módja, hogy átdobjuk a Du Vrangr Gatát és egy ezredet a folyón.

- Ne haragudj, nem akartalak nyugtalanítani. Épp csak olyan fáradt voltam a harc után, hogy elfelejtettem lebontani a falaimat. - Maga elé tolta Rorant. - Nasuada, ő Roran, az unokatestvérem. Talán már hallottad a nevét, még Adzsihádtól. Roran, ő Nasuada úrhölgy, a vardenek vezére és az én hűbérúrnőm. Ő pedig Arya Svit-Kona, a tündék követe. - Roran meghajolt a nők előtt.

- Számomra megtiszteltetés, hogy megismerhetem Eragon unokatestvérét - mondta Nasuada.

- Nekem is - szólt Arya.

Miután üdvözölték egymást, Eragon elmagyarázta, hogy egész Carvahall idejött a Sárkányszárny-on, és Roran volt az, aki megölte az Ikreket.

Nasuada felvonta sötét szemöldökét. - A vardenek az adósaid, Roran, amiért leállítottad az Ikrek tombolását. Ki tudja, mennyi kárt okozhattak volna, amíg Eragon vagy Arya szembeszállhat velük? Segítettél, hogy győzhessünk. Ezt nem fogom elfelejteni. Készleteink korlátozottak, de gondoskodom róla, hogy a hajódon ruhát és ételt kapjon mindenki, és kezeljék a betegeiteket.

Roran még mélyebben meghajolt. - Köszönöm, Nasuada úrnő.

- Ha nem szorítana ennyire az idő, okvetlenül tudni akarnám, hogyan és miért szöktél el az egész faluddal együtt Galbatorix emberei elöl, hogyan jöttetek Surdába, és miként találtatok ránk. Kalandotok puszta tényeiből is egy csodás mese kerekedhet! A részletek is érdekelnének - főleg mivel gyanúm szerint Eragonhoz lehet közük -, ám most sürgősebb dolgaink vannak.

- Természetesen, Nasuada úrnő.

- Úgyhogy nem is tartóztatlak.

- Kérlek - szólt Eragon -, hadd maradjon. Ezt neki is hallania kell.

Nasuada kérdőn nézett rá. - Jól van, ha akarod. De most elég a köntörfalazásból. Kezdd a lényegnél, beszélj a Lovasról!

Bevezetőnek Eragon gyorsan összefoglalta a három utolsó sárkánytojás történetét - amelyek közül kettő immár kikelt -, valamint Morzanét és Murtaghét, hogy Roran megértse a hírek fontosságát. Aztán leírta harcukat Tövissel meg a titokzatos Lovassal, különös figyelmet szentelve ellenfele hihetetlen erejének. - Mikor megpörgette a kardját, akkor eszméltem rá, hogy mi párbajoztunk már, ezért rávetettem magam, és letéptem a sisakját. - Eragon elnémult.

- Murtagh volt, ugye? - kérdezte Nasuada halkan.

- Hogyan...?

Nasuada sóhajtott. - Ha az Ikrek életben maradtak, akkor úgy logikus, hogy Murtagh is túlélje. Megtudtad, mi történt valójában azon a napon Farthen Dúrban? - Így hát Eragon azt is elmondta, miként árulták el az Ikrek a vardeneket, hajlították magukhoz az urgalokat, és rabolták el Murtaghot. Egy könnycsepp futott végig Nasuada arcán. - Sajnálom Murtaghot, hogy még ez is történt vele, mikor már úgyis annyi szenvedés jutott neki. Élveztem a társaságát Tronjheimben, és hittem, hogy neveltetése ellenére is a szövetségesünk. Nehezen tudok úgy gondolni rá, mint ellenségre. - Roranhoz fordult. - Úgy tetszik, magánemberként is adósod vagyok, mert végeztél az árulókkal, akik megölték apámat.

Apák, anyák, testvérek, unokatestvérek, gondolta Eragon. Minden a családra megy vissza. Összeszedte a bátorságát, hogy befejezhesse a történetet, képes legyen elmondani, miként lopta el Murtagh Zar’rocot, majd az utolsó, rettenetes titkot.

- Ez nem lehet igaz - suttogta Nasuada.

Eragon látta, miként suhan át Roran arcán a megdöbbenés és az undor, mielőtt unokatestvére megfegyelmezhetné az indulatait. Ez fájt a legjobban.

- Az nem lehet, hogy Murtagh hazudott? - kérdezte Arya.

- Nem tudom, miként tehette volna. Mikor kételkedtem, elmondta ugyanazt az ősnyelven.

Hosszú, nyomasztó csend lett a sátorban.

Majd megszólalt Arya: - Erről senkinek sem szabad tudnia. A vardeneket épp eléggé elcsüggesztette az új Lovas megjelenése. Még nagyobb megrázkódtatás lesz, ha megtudják, hogy Murtagh a Lovas, akiben bíztak, akivel együtt harcoltak Farthen Dúrnál. Ha még annak is híre megy, hogy Árnyékölő Eragon is Morzan fia, elvesztik a hitüket, és nagyon kevesen akarnak majd csatlakozni hozzánk. Még Orrin királlyal sem szabad közölni!

Nasuada a halántékát dörgölte. - Félek, hogy igazad van. Egy új Lovas... - A fejét csóválta. - Tudtam, hogy bekövetkezhet, de nem igazán hittem benne. Galbatorix tojásai végül is olyan sokáig nem voltak hajlandók kikelni.

- Van benne egyfajta szimmetria - állapította meg Eragon.

- Most tehát kétszer nehezebb a dolgunk. Lehet, hogy ma megálltuk a helyünket, de az uralkodó serege így is sokszoros túlerőben van, és most már nem egy, de két Lovassal állunk szemben, akiknek mindegyike erősebb nálad, Eragon. Mit gondolsz, a tünde bűbájosok segítségével le tudod győzni Murtaghot?

- Talán. Bár szerintem nem olyan oktalan, hogy egyszerre szálljon szembe velük és velem.

Percekig vitatkoztak, miként lehetne a lehető legkisebbre csökkenteni vagy kiküszöbölni Murtagh káros hatását a vardenek stratégiájára. - Ebből elég - mondta végül Nasuada. - Ebben nem dönthetünk ilyen véresen, fáradtan, harctól eltompult aggyal. Menjetek, pihenjetek. Holnap majd újrakezdjük.

Mikor Eragon megfordult, hogy távozzék, Arya hozzálépett és a szemébe nézett. - Ne engedd, hogy túlságosan felzaklasson, Eragon-elda. Te nem az apád vagy, nem is a testvéred. Az ő szégyenük nem a tied.

- Valóban - csatlakozott Nasuada. - Ne képzeld, hogy most rosszabb véleménnyel vagyunk rólad. - Megérintette az ifjú arcát. - Én ismerlek, Eragon. Jó szíved van. Apád neve ezen nem változtathat.

Melegség töltötte el Eragont. Ránézett az egyik nőre, aztán a másikra. Mélyen megindította a barátságuk. - Köszönöm - mondta, és meghajolt.

Mihelyt kívül voltak a sátron, Eragon csípőre tette a kezét, és mélyen beszívta a füstös levegőt. Későre járt, a déli rikító narancsszín fátyolos arannyá tompult, amely sajátos szépséggel ruházta fel a tábort és a csatateret. - Most hát tudod - mondta.

Roran vállat vont. - A vér nem válik vízzé.

- Ne mondd ezt! - sziszegte Eragon. - Sose mondj ilyet!

Roran nézte egy percig. - Igazad van; rút gondolat volt. Nem mondtam komolyan. - Megvakarta a szakállát, és belehunyorgott a látóhatár szélén dagadó napkorongba. - Nasuada nem olyan volt, mint vártam.

Eragon fáradtan kuncogott. - Te azt hitted, hogy Adzsihádot, az apját fogod látni. Pedig van olyan jó vezér, mint Adzsihád, ha ugyan nem jobb.

- Festi a bőrét?

- Nem, magától ilyen.

Eragon megérezte, hogy Jeod, Horst és még egy csapat carvahalli siet feléjük. A falusiak lelassultak, mikor  befordultak egy sátor mellett, és megpillantották Saphirát. - Horst! - kiáltotta Eragon. Előrelépett, átnyalábolta a kovácsot. - De örülök, hogy ismét láthatlak!

Horst eltátotta a száját, aztán boldogan vigyorgott. - Csapjon belém a villám, ha nem örülök én is neked, Eragon! Megemberesedtél, amióta elmentél!

- Úgy érted, amióta elszöktem.

Különös élmény volt Eragonnak ez a találkozás a falusiakkal. Némelyik férfit annyira megváltoztatta a sok viszontagság, hogy alig ismert rájuk. És másképp is bántak vele, valamiféle megilletődött tisztelettel. Ettől egy álmára kellett gondolnia, amiben idegenszerű lett minden ismerős. Zavarba ejtően idegennek érezte magát közöttük.

Mikor Jeodhoz ért, megtorpant. - Hallottál Bromról?

- Adzsihád üzent, de jobban szeretném tőled hallani, mi történt.

Eragon komolyan bólintott. - Amint lesz időm, összeülünk, és beszélgetünk egy jó hosszút.

Jeod továbbment Saphirához, és meghajolt előtte. - Egész életemben arra vártam, hogy láthassak egy sárkányt, és most kettőt is láttam ugyanazon a napon. Igazán szerencsés vagyok. Ám te vagy az a sárkány, akivel találkozni szerettem volna.

Saphira meghajtotta a nyakát, és megérintette Jeod homlokát. A kalmár megborzongott az érintéstót. Mondd meg neki, hogy hálás vagyok, amiért megszöktetett Galbatorixtól. Különben még most is a királyi kincstárban darvadoznék. Brom barátja volt, tehát az én barátom is.

Miután Eragon elismételte sárkányának szavait, Jeod azt mondta: - Atra esterní ono thelduin, Saphira Bjartskular -, és mindenki elámult, hogy a kereskedő így ismeri az ősnyelvet.

- Hol jártál, Roran? - kérdezte Horst. - Égen-földön kerestünk, miután üldözőbe vetted azt a két mágust.

- Ezzel most ne törődjetek. Menjetek vissza a hajóra, és szállítsatok ki mindenkit. A vardenektől kapunk szállást és élést. Ma éjszaka szilárd földön alszunk! - A carvahalliak éljeneztek.

Eragon kíváncsian figyelte a parancsokat osztogató Rorant, majd megjegyezte, miután Jeod és a falusiak elmentek: - Bíznak benned. Még Horst is azonnal engedelmeskedik. Most te szólasz Carvahall nevében?

- Én.

Sűrű sötétség hömpölygött az Égő Mezőkön, mire megtalálták a kétszemélyes kis sátrat, amelyet a vardenek jelöltek ki Eragonnak. Mivel Saphira feje nem fért be a nyíláson, a sárkány összegömbölyödött a sátor mellett, hogy őrködjön.

Amint visszanyerem az erőmet, gondom lesz a sebeidre, ígérte Eragon.

Tudom. Ne maradjatok fent sokáig.

A sátorban volt egy olajlámpa, amelyet Eragon acéllalkovával meggyújtott. Ő lámpa nélkül is tökéletesen látott, de Rorannak szüksége volt a fényre.

Leültek egymással szemközt: Eragon a sátor egyik felén leterített pokrócokra, Roran az összecsukható székre, amelyet a sarokban talált. Eragon nem tudta, mivel kezdje, így hát hallgatott, és a lámpa hunyorgó lángját bámulta.

Egyikük se mozdult.

Ki tudja, hány perc után, megszólalt Roran: - Mondd el, hogy halt meg az apám.

- Apánk. - Roran arca elsötétült. Eragon ugyanazzal a higgadt szelídséggel folytatta: - Ugyanannyi jogom van apámnak nevezni, mint neked. Nézz a szívedbe, és meglátod, hogy így van.

- Jó, rendben. Tehát, hogy halt meg az apánk?

Eragon többször elmesélte már ezt a történetet, de ezúttal nem titkolt semmit. Ahelyett, hogy csak felsorolta volna a tényeket, azt is elmondta, mit érzett és gondolt, amióta megtalálta Saphira tojását. Meg akarta értetni Rorannal, miért tette azt, amit tett. Még sohasem szorongott ennyire.

- Tévedtem, mikor eltitkoltam Saphirát előletek - fejezte be -, de féltem, azt követelnétek, hogy öljem meg. Nem tudtam, hogy ekkora veszélybe sodor minket. Ha tudom... Garrow halála után úgy döntöttem, elmegyek. Nem csak a ra’zacokat akartam felkutatni; Carvahall felől is el akartam hárítani a további veszedelmeket. - Örömtelenül nevetett. - Nem vált be, de ha maradok, csak még hamarabb jönnek a katonák. És ki tudja, mi következhetett volna azután? Talán Galbatorix személyesen látogat el a Palancar-völgybe. Lehet, hogy én okoztam, Garrow - apa - halálát, de sohasem állt szándékomban; mint ahogy se rád, se egyetlen carvahallira nem akartam ennyi szenvedést zúdítani a választásommal... - Tehetetlenül legyintett. - Igyekeztem minél helyesebben cselekedni, Roran.

- És a többi? Mármint hogy Brom is Lovas volt, és Arya megszöktetése Gil’eadból, és hogy megöltél egy Árnyat a törpék fővárosában. Ez mind megtörtént?

- Igen. - Eragon, amilyen gyorsan csak tudta, összefoglalta, mi történt, amióta Saphira és ő világgá mentek Brommal, nem feledve ellesmérai tartózkodásukat, és átváltozását az Agaetí Blödhren éjszakáján.

Roran előrehajolt, a térdére könyökölt, és a földet nézte összekulcsolt ujjai között. Eragon nem láthatta, mit érez. Ahhoz bele kellett volna nyúlnia az elméjébe, arra pedig        689 nem volt hajlandó. Rettenetes hiba lett volna betolakodni unokabátyja tudatába.

Roran olyan sokáig hallgatott, hogy Eragon már azt hitte, sose fog válaszolni. Végül csak megszólalt: - Követtél el hibákat, de a hibáid nem súlyosabbak, mint az enyémek. Garrow azért halt meg, mert eltitkoltad Saphirát. Még több ember halt meg azért, mert nem voltam hajlandó feladni magam az Uralkodó szolgáinak... Egyformán bűnösök vagyunk. - Felnézett, lassan kinyújtotta jobbját. - Testvérem vagy?

- Testvérem vagy - felelte Eragon.

Megragadta Roran alkarját. Darabosan összeölelkeztek, és úgy feszültek egymásnak, mintha birkóznának, gyerekkori szokásuk szerint. Miután szétváltak, Eragonnak a szemét kellett törölgetnie. - Most, hogy együtt vagyunk ismét, jó lesz, ha megadja magát Galbatorix! - tréfálkozott. - Ki állhat meg kettőnk ellen? - Visszaült a takaróra. - Most pedig mondd el, hogyan fogták el a ra’zacok Katrinát.

Minden öröm eltűnt Roran arcáról. Tompa hangon beszélni kezdett, és Eragon egyre növekvő ámulattal hallgatta ezt a támadásokban, ostromokban, árulásokban bővelkedő eposzt, amelynek hősei elhagyták Carvahallt, átkeltek a Gerincen, a földdel tették egyenlővé a teirmi kikötőt, és áthajóztak egy szörnyű örvényen.

- Nagyobb ember vagy nálam - mondta, miután Roran befejezte. - Harcolni, azt tudok, de nem tudok rávenni mindenkit, hogy kövessen.

- Nem volt választásom. Mikor elhurcolták Katrinát... - Roran hangja elcsuklott. - Arról volt szó, hogy vagy feladom és meghalok, vagy megpróbálok szabadulni Galbatorix verméből, mindegy, milyen áron. - Rászögezte égő szemét Eragonra. - Hazudtam, gyújtogattam és gyilkoltam, hogy idáig jussak. Már nem kell aggódnom a carvahalliak épségéért; a vardenek megvédik őket. Most már csak egyetlen célom van: felkutatni és megmenteni Katrinát, ha ugyan é1 még. Segítesz, Eragon?

Az ifjú elővette nyeregtáskáját a sarokból, ahova a vardenek tették a poggyászát. Kivett belőle egy fatálat, és az Oromistól kapott elvarázsolt faelnirv ezüstpalackját. Ivott egy apró kortyot, hogy erőre kapjon. Elakadt a lélegzete, amikor a folyadék leszaladt a torkán, és hideg tűzzel bizsergette minden idegszálát. Aztán annyit töltött a palackból a tálba, hogy tenyérnyi tavacska keletkezzék.

- Figyelj. - Összegyűjtötte friss energiáját, és azt mondta: - Draumr kópa.

A folyadék megborzongott, és elfeketedett. Néhány másodperc múlva vékony fénysugár tűnt fel a tál közepén, és megmutatta Katrinát, aki roskadtan nyúlt el egy láthatatlan fal tövében. Csuklóját láthatatlan vasak béklyózták a falhoz, rézvörös haja legyezőként terült szét a hátán.

- Él! - Az előrehajló Roran úgy kapott a tálhoz, mintha azt hinné, hogy ha átvetődik a faelnirven, eljuthat Katrinához. Reménykedésén és elszántságán annyira átizzott a szerelem, hogy Eragon tudta, csak a halál tarthatja vissza attól, hogy megpróbálja kiszabadítani a menyasszonyát.

Nem bírta tovább nyújtani a varázslatot. A kép megfakult, Eragon a sátorvászonnak dőlt. - Igen - mondta fáradtan -, é1. És nagyon lehetséges, hogy Helgrindben, a ra’zacok barlangjában tartják láncon. - Megragadta Roran vállát. - Igennel válaszolok a kérdésedre, testvérem. Elmegyek veled Dras-Leonába. Segíteni fogok, hogy kiszabadítsd Katrinát. Aztán pedig közösen megöljük a ra’zacokat, és bosszút állunk apánkért.

VÉGE A MÁSODIK KÖNYVNEK, DE A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK AZ ÖRÖKSÉG HARMADIK KÖNYVÉBEN