|
R |
oran a Sárkányszárny orrában állt, és hallgatta, ahogy az evezők hasítják a vizet. Épp most húzott egy sort, és jeges fájdalom hasogatta a jobb vállát. Hát már sose szabadulok a ra’zacok emlékeztetőjétől?
Letörölte arcának verejtékét, és nem törődött a kellemetlenséggel. Inkább a folyót nézte, amelyet kormos fellegek sötétítettek el.
Odament mellé a várandós Elain. - De gonosznak látszik ez a víz! - mondta. - Inkább lent kellett volna maradnunk Dauth városában, ahelyett hogy idejövünk, még több bajt keresni magunknak!
Roran attól tartott, hogy a kovácsné igazat mond. A Vadkan Szeme és a Déli-szigetek után kelet felé vitorláztak, vissza a parthoz, aztán fölfelé a Jieten Dauthba, Surda kikötővárosába. Mire kikötöttek, a készleteik elfogytak, a carvahalliak megbetegedtek.
Roran igazán lent akart maradni Dauthban, főleg az után az ujjongó fogadtatás után, amiben Alarice úrnő, a város kormányzója részesítette őket. De ez még azelőtt volt, hogy hírét hallotta Galbatorix hadának. Ha a vardeneket megverik, örökre búcsút vehet Katrinától. Így hát Jeod segítségével meggyőzte Horstot és rajta kívül még sok carvahallit, hogy ha Surdában akarnak élni, biztonságban a Birodalomtól, fel kell hajózniuk a Jiet-folyón, és segíteniük kell a vardeneknek. Nem volt könnyű feladat, de Roran győzött. Mihelyt elmondták Alarice úrnőnek, mit terveznek, ő azonnal annyi készletet adott nekik, amennyit csak akartak.
Azóta sokszor elfogta a kétely, hogy helyesen döntött-e. Mostanra mindenki megutálta a Sárkányszárny-at. Az emberek idegesek voltak, az első szóra ugrottak, és a helyzetet tovább rontotta a tudat, hogy egyenesen belehajóznak egy ütközetbe. Nem önzés ez tőlem?, töprengett Roran. Csakugyan a falusiak érdekében tettem, vagy csak azért, mert ez is közelebb visz egy lépéssel Katrina felkutatásához?
- Talán csakugyan azt kellett volna - felelte Elainnek.
Együtt nézték a magasban összetömörült, vastag füstfelhőt, amely elsötétítette az eget, homályba borította a napot, és úgy szűrte meg a maradék fényt, hogy az egész világ undorító narancsszínbe borult. Roran sose képzelte, hogy létezhet ilyen baljós derengés. A tengerészek riadtan néztek körül a fedélzeten, oltalmazó varázsigéket mormoltak, elővették rontás ellen védő talizmánköveiket.
- Figyelj! - mondta Elain. Félrehajtotta a fejét. - Mi ez?
Roran hegyezte a fülét. Valahol a messzeségben vas csapott le a vasra. - Ez a sorsunk hangja - mondta, majd hátra ordított: - Kapitány, csata pont előttünk!
- Emberek a gépekhez! - mennydörögte Uthar. - Bonden, kétszeres sebesség az evezőknél! Álljon készen minden épkézláb ember, különben a beleitekkel takarózhattok!
Roran nem mozdult a korlát mellől. Körülötte lázas nyüzsgés kezdődött a Sárkányszárny-on, de még a lármában is hallotta a messzeségből a csatazajt. Emberek sikoltottak, és valamilyen óriási vadállat bőgött.
Jeod is csatlakozott hozzájuk az orrban. A kereskedő sápadt volt. - Te voltál már csatában? - kérdezte Roran.
Jeod akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája fel-alá mozgott. A fejét rázta. - Volt részem harcban Brom oldalán, de ekkorában sosem.
- Akkor mindkettőnknek ez az első.
Jobbra megritkult a füst, és elővillant egy lángokat és büdös narancsszín párát böfögő, sötét föld, amelyen rengeteg ember ölte egymást. Lehetetlen volt megállapítani, kik a birodalmi katonák és kik a vardenek, de Roran láthatta, hogy bármelyik irányba eldőlhet az ütközet, csupán a kellő irányból kell megbökni. És mi megbökhetjük!
Ordítás visszhangzott a folyó felett: - Hajó! Hajó jön a Jieten!
- Le kéne menned a fedélzet alá - mondta Roran a kovácsénak. - Itt nem leszel biztonságban. - Elain bólintott, az első fedélzeti nyíláshoz sietett, leereszkedett a hágcsón, és leengedte maga után a csapóajtót. A következő percben Horst dübörgött előre a hajó orrába, és odaadta Rorannak Fisk egyik pajzsát.
- Gondoltam, szükséged lesz rá - mondta.
- Köszönöm, én...
Roran elhallgatott, mert ebben a pillanatban a levegő megremegett, mintha egy hatalmas ütés mozdította volna meg. Puff! Roran foga összekoccant. Puff! A füle megfájdult a nyomástól. A második becsapódást követte egy harmadik - puff - és vele együtt egy rekedt rikoltás, amelyet Roran ismert, mert sokszor hallotta gyerekkorában. Felnézett. Hatalmas, zafírkék sárkány vágódott ki a gomolygó felhőkből, és a sárkány hátán, a nyaka és a válla között, ott ült az ő unokatestvére, Eragon.
De nem az az Eragon, akire Roran emlékezett. Inkább olyan volt, mintha egy művész fogta volna unokatestvére jelentéktelen arcát, és hangsúlyosabbá tette, lekeskenyítette volna, amitől nemesebb és valahogy macskaszerűbb lett. Ez az Eragon úgy öltözött, mint egy királyfi, drága, bár a csatától szennyes ruhába és páncélba, és a jobbjában szivárványló vörös pengét forgatott. Roran tudta, hogy ez az Eragon képes habozás nélkül ölni. Ez az Eragon hatalmas és könyörtelen... Ez az Eragon meg tudja ölni a raza’cokat és hátasaikat, neki pedig segíthet kiszabadítani Katrinát.
A sárkány kitárta áttetsző szárnyait. Meredek vonalban fölemelkedett, és megállt a levegőben a hajó előtt. Ekkor az unokatestvérek tekintete találkozott.
Eddig a pillanatig Roran nem egészen hitte el Jeod történetét Eragonról és Bromról. Most, mikor meredt szemmel bámulta unokaöccsét, ellentmondásos érzelmek hulláma csapott végig rajta. Eragon sárkánylovas! Lehetetlen, hogy abból a sovány, mélabús, túlbuzgó fiúból lett ez a félelmetes harcos! Rorant váratlan öröm töltötte el, hogy életben látja, ugyanakkor iszonyú harag rohanta meg, ha arra gondolt, milyen szerepe volt Eragonnak Garrow halálában és Carvahall ostromában. Ebben a néhány percben nem tudta, hogy szereti-e vagy gyűlöli Eragont.
Megkövült ijedtében, mert valami hatalmas és idegenszerű érintette meg az elméjét, aztán Eragon hangját hallotta: Roran!
- Igen?
Gondold a válaszaidat, hallani fogom őket. Veled van az összes carvahalli?
Majdnem.
Hogy tudtál... Nem, ebbe ne menjünk bele, nincs idő. Maradjatok itt, amíg el nem dől a csata. Még jobb lesz, ha lejjebb mentek a folyón, ahol a birodalmiak nem támadhatnak meg.
Beszelnünk kell, Eragon! Sok mindenért kell felelned!
A zaklatott arcú Eragon tétovázott, majd azt mondta: Tudom, de nem most. Később. A sárkány, anélkül hogy lovasa megbökte volna, elkanyarodott a hajótól, kelet felé repült, és beleveszett az Égő Mezők homályába.
- Lovas! - mondta megilletődötten Horst. - Egy igazi Lovas! Sose hittem, hogy egyszer még láthatok, és még kevésbé, hogy Eragon lesz az! - A fejét csóválta. - Nohát, mégis igazat mondtál, Nyakigláb? - Jeod úgy vigyorgott, akár egy elégedett gyerek.
Ám Roran nem hallotta a beszédüket; ő a fedélzetet bámulta, és attól tartott, szétrobban a feszültségtől. Megválaszolatlan kérdések sokasága ostromolta, de kényszerítette magát, hogy ne foglalkozzék velük. Most nem gondolhatok Eragonra. Harcolnunk kell. A vardeneknek meg kell verniük az Uralkodót!
Egyre jobban dühbe jött. Érezte már ezt az eszelős indulatot, ez tette lehetővé, hogy legyőzzön úgyszólván minden akadályt, ettől tudott felemelni tárgyakat, amelyeket egyébként arrébb se tudott volna tolni, ettől nézett szembe rettegés nélkül az ellenséggel. Most is megmarkolta, lázként futott végig erein. A lélegzete felgyorsult, a szíve riadót dobolt.
Ellökte magát a korláttól, végigfutott a hajón a tatba, ahol Uthar állt a kormánynál. - Futtasd a partnak a hajót!
- Hogy?
- Futtasd a partnak a hajót, ha mondom! Maradj itt a katonákkal, használjátok a hajítógépeket, ha lehet! Ne engedjétek, hogy elfoglalják a Sárkányszárny-at, és az életetek árán is védjétek meg a családjainkat! Megértetted?
Uthar mereven nézte. Roran attól félt, nem fogadja el a parancsait. Aztán a sebhelyes tengerész felmordult és azt felelte: - Igen, Vastörő.
Horst nehéz lépései dübörögtek a tatfedélzeten. - Mit akarsz tenni, Roran?
- Tenni? - Roran megpördült a sarkán, és farkasszemet nézett a kováccsal. - Mit akarok tenni? Ó, csak meg akarom változtatni Alagaésia sorsát!