|
A |
mint a nap kibukkant a szemhatár fái mögül, Eragon erősített a lélegzésén, megparancsolta szívének, hogy gyorsabban verjen, és mikor visszatért a tudatos állapotba, kinyitotta a szemét. Nem aludt, mert az átalakulása óta nem tett ilyet. Ha fáradt volt, és pihenni akart, lefeküdt, és átlépett egy olyan állapotba, amely az éber álomra hasonlított. Itt sok csodálatos víziót látott, és az emlékek szürke árnyai között járt, ugyanakkor egész idő alatt érzékelte környezetét.
Nézte a napfelkeltét, és Aryára gondolt, mint minden órájában az Agaetí Blödhren óta eltelt két napnak. Az ünnepet követő reggelen elment a Tialdarí Csarnokba, hogy megkeresse - bocsánatot akart kérni a viselkedéséért -, ám ott megtudta, hogy Arya már elment Surdába. Mikor láthatom ismét? - töprengett Eragon. A napvilágnál megértette, hogy a tünde- és a sárkánymágia mennyire eltompította az eszét az Agaetí Blödhren során. Viselkedhettem úgy, mint egy bolond, de nem kizárólag a saját hibámból. Ugyanannyira voltam felelős a magaviseletemért, mint ha berúgtam volna.
De akkor is komolyan gondolt minden szót, amit Anyának mondott - még ha rendes esetben nem is mutatott volna meg magából ennyit. A tünde visszautasítása az elevenébe talált. Az elmét elhomályosító bűvölésektől megszabadultan kénytelen volt belátni, hogy Aryának alighanem igaza van, áthidalhatatlan korkülönbség választja el őket. Eragonnak nehéz volt elfogadnia ezt, de mikor megtette, a tudás csak tovább növelte a keserűségét.
Hallotta már a „vérző szívű" kifejezést. Eddig szóvirágnak tartotta, nem testi állapotnak. Ám most izomlázra emlékeztető, tompa sajgást érzett a mellkasában, és minden szívdobbanás fájt.
Saphira volt az egyetlen vigasza. Ebben a két napban a sárkány egyszer se gáncsolta, amit tett, és legfeljebb pár percre hagyta magára, hogy társaságával vigasztalhassa az ifjút. Sokat beszélt hozzá, legjobb igyekezete szerint próbálva kicsalogatni Eragont a csend kagylóhéjából.
Eragon, hogy ne kelljen Aryán borongania, elvette az éjjeliszekrényéről Orik kirakós gyűrűjét, és ide-oda forgatta. Csodálatos, mennyire kiélesedtek az érzékei! Kitapintott minden hibát a csavart fémben. Ahogy nézegette a gyűrűt, felfedezte a mintát az aranypántok elrendezésében, ami korábban elkerülte a figyelmét. Az ösztönére hagyatkozva forgatni kezdte a pántokat a megfigyelt sorrend szerint. Nagy örömére a nyolc darab összeállt, tökéletes, tömör egészet alkotott. Jobb keze negyedik ujjára húzta a gyűrűt, és gyönyörködött benne, ahogy a fonattá egyesült pántok visszaverik a napfényt.
Ezt korábban nem tudtad megcsinálni, jegyezte meg Saphira a padló mélyedéséből, ahol aludt.
Sok dolgot látok, amelyek egykor rejtve voltak elólem.
Bement a mosdófülkébe, elvégezte a reggeli mosakodást, és ráolvasással eltávolította az álláról a borostát. Noha most már nagyon hasonlított egy tündére, továbbra is nőtt a szakálla.
Orik már várta őket a vívótéren. Felragyogott a szeme, mikor Eragon mutatta a kirakós gyűrűt. - Látom, rájöttél!
- Tovább tartott, mint vártam - mondta Eragon -, de sikerült. Te is gyakorolni jöttél?
- Eh! Én már összemértem fejszémet egy tündével, aki kaján örömét lelte benne, hogy kupán vágjon. Nem... azért jöttem, hogy téged lássalak harc közben.
- Már láttál - jegyezte meg Eragon.
- Nem, egy ideje nem.
- Vagyis arra vagy kíváncsi, mennyire változtam meg? - Orik vállat vont.
Vanir közeledett a mezőn át. - Kész vagy, Árnyékölő? - kiáltotta. Valamivel kevésbé volt vállveregető az utolsó párharcuk óta, amelyet az Agaetí Blödhren előtt vívtak, de nem sokkal.
- Készen.
Eragon és Vanir harcállást vettek fel egymással szemben a nyílt terepen. Eragon kiürítette az elméjét, aztán megragadta és kirántotta Zar’rocot, amilyen sebesen csak tudta. Megdöbbenésére a kard annyit nyomott, mint a fűzfavessző. Mivel nem ütközött a szokott ellenállásba, a karja egy rándulással kiegyenesedett. Ujjai közül pörögve szállt el a kard, és tőle jobbra, mintegy tízölnyire beleállt egy fenyőfa törzsébe.
- Már a kardodat se tudod tartani, Lovas? - kérdezte Vanir.
- Bocsánatot kérek, Vanir-vodhr - lihegte Eragon, és dörgölte meghúzódott könyökét, hogy elzsongítsa a fájdalmat. - Rosszul ítéltem meg az erőmet.
- Hát akkor vigyázz, hogy ne történjék meg még egyszer. - Vanir a fához ment, megragadta Zar’roc markolatát, és próbálta kihúzni a kardot. A fegyver meg se moccant. Vanir összevonta a szemöldökét, és úgy nézett a makacs vörös pengére, mint aki fortélyra gyanakszik. Összeszedte az erejét, hirtelen hátradőlt, és egy roppanással kirántotta Zar’rocot a fából.
Eragon átvette tőle, és felemelte a pengét. Zavarba hozta, milyen könnyű. Itt valami baj van, gondolta. - Állj a helyedre!
Ezúttal Vanir kezdett. Egyetlen szökkenéssel áthidalta a közöttük levő távolságot, és Eragon jobb válla felé döfött. Eragonnak úgy rémlett, hogy a tünde lassabban mozog a szokásosnál, mintha Vanir reflexei emberi szintre csökkentek volna. Eragon játszva hárította a döfést. Kék szikrák pattogtak, ahogy a két kard összecsapott.
Vanir meghökkent arccal ért földet. Ismét döfött. Eragon hátradőlt, mint a szélben meghajló fa, és kitért a penge elől. A tünde gyors egymásutánban mérte rá a hatalmas csapásokat, amelyek elől Eragon vagy félrehajolt, vagy hárította őket, egyforma gyakorisággal használva a pengét és a kardhüvelyt Vanir támadásainak meghiúsítására.
Gyorsan megértette, hogy az Agaetí Blödhren szellemsárkánya nemcsak a külsejét változtatta meg, de a tündék fizikai tulajdonságaival is felruházta. Erőben és gyorsaságban most már felért a legkiválóbb tünde atlétával.
Kíváncsi volt, mire képes, és olyan magasra szökkent, amennyire bírt. Zar’roc vörösen villogott a napsugárban, miközben Eragon az ég felé szállt. Jó tízlábnyira a földtől megpördült a levegőben, mint egy akrobata, és Vanir mellett ért földet, ugyanabba az irányba fordulva, mint amelyikből elindult.
Szilaj kacagás szakadt fel a torkán. Már nem volt gyámoltalan a tündék, az Árnyak és más varázslények között. Soha többé nem kell elszenvednie a tündék lenézését. Soha többé nem kell Saphirára vagy Aryára hagyatkoznia, hogy megmentsék az olyan ellenségektől, mint Durza.
Megtámadta Vanirt, a mező visszhangzott a dühös pengecsattogástól, ahogy egymásnak feszültek, küzdés közben letaposva a füvet. Utéseik ereje szelet kavart, amely csapzott pászmákba fújta fürtjeiket. A fák reszkettek, és elhullatták tűleveleiket. A párharc belenyúlt a délelőttbe, mert Eragonnak még új erejével egyetemben is félelmetes ellenfelet jelentett Vanir. Ám nem tűrte, hogy legyőzzék. Egy körvágással kicselezte Vanir védelmét, és akkorát csapott a tünde felkarjára, hogy eltörte a csontját.
Vanir elejtette a kardját, arca elfehéredett. - Milyen gyors a kardod! - mondta. Eragon felismerte az Umhodan-ének híres sorát.
- Az istenekre! - rikkantott Orik. - Ez volt a legkülönb vívás, amit életemben láttam, pedig akkor is ott voltam, mikor Aryával küzdöttél Farthen Dúrban!
Ekkor Vanir azt tette, amire Eragon sose számított volna: a hódolat mozdulatával behajlította ép karját, a mellére tette, és meghajolt. - Bocsánatodat kérem korábbi viselkedésemért, Eragon-elda. Azt gondoltam, hogy a semmibe taszítjátok fajomat, és félelmemben viselkedtem olyan szégyenletesen. De most már látom, hogy fajod nem veszélyezteti ügyünket. - Kelletlenül hozzátette: - Most már méltó vagy a Lovas címére.
Eragon is meghajolt. - Megtisztelsz. Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okoztam neked. Megengeded, hogy meggyógyítsam a karodat?
- Nem, hagyom, hogy a természet hozza helyre a saját ritmusa szerint, emlékeztetőül arra, hogy egyszer Árnyékölő Eragonnal mértem össze kardomat. Nem kell félned, hogy megzavarja holnapi vívásunkat, bal kézzel ugyanolyan jó vagyok.
Mindketten meghajoltak, aztán Vanir elment.
Orik a combjára csapott: - Most már van esélyünk a győzelemre, komoly esélyünk! A csontomban érzem! A csont olyan, mint a kő, azt mondják. Ó, ez fog ám tetszeni Hrothgarnak és Nasuadának!
Eragon megőrizte a nyugalmát, és arra összpontosított, hogy Zar’roc éléről eltávolítsa a gátat, de Saphirának azt mondta: Ha csak izomerő kellene Galbatorix megbuktatásához, a tündék rég megtették volna. Ezzel együtt örült megnőtt képességeinek, és a hátát marcangoló kínszenvedés rég várt megszűnésének. Az örökké szaggató fájdalom eltűnésével mintha az agyáról is felszállt volna a köd, és ugyanolyan tisztán tudott gondolkozni, mint régen.
Még volt néhány percük addig, amikor találkozniuk kellett Oromisszal és Glaedrrel, ezért Eragon leakasztotta íját és puzdráját Saphira hátáról, és elsétált a lőtérre, ahol a tündék a nyilazást gyakorolták. Mivel a tündék sokkal hatalmasabb erejű íjakat használtak, kipárnázott céltábláik túl kicsik és túl távoliak voltak Eragonnak. A pálya közepére kellett mennie, hogy lőhessen.
Beállt a helyére, nyilat tett az idegre, lassan hátrahúzta a húrt, és örvendezett, hogy milyen könnyen megy. Célzott, elengedte a nyilat, és várt, hogy lássa, célba talál-e. Dühös darázsként zümmögve repült a vessző a céltábla felé, és beleállt a közepébe. Eragon elvigyorodott. Újra és újra lőtt, sebessége az önbizalmával együtt nőtt, és végül harminc nyilat használt el egy perc alatt.
A harmincegyedik nyílvesszőnél kissé keményebben húzta meg a húrt, mint addig tette - vagy képes volt tenni. A tiszafa íj hangos reccsenéssel eltört a bal keze alatt, szilánkjai megkarmolták az ifjú ujjait. Eragon keze elzsibbadt az ütéstől.
Lesújtva bámulta fegyverének romjait. Három éve Garrow készítette a születésnapjára. Azóta szinte nem volt hét, amikor ne használta volna. Hányszor segített ez az íj, hogy húst szerezzen a családnak! Nélküle éheztek volna. Ezzel ölte meg az első szarvasát. Ezzel ölte meg az első urgalját. Ezzel használta először a mágiát. Az íjat elveszíteni olyan volt, mint elveszíteni a legjobb barátot, akire a legcudarabb helyzetben is számíthatunk.
Saphira megszagolgatta az ifjú markából csüngő két fadarabot. Úgy látom, új vesszőrepítőre lesz szükséged. Eragon morgott valamit - nem volt kedve beszélni -, és eltrappolt a nyilaiért.
A mezőről elrepültek a tel’naeíri fehér szirtekhez, és jelentkeztek Oromisnál, aki zsámolyon ült a kunyhója előtt, és távollátó szemével lebámult a szirtről. - Eragon, teljesen elmúlt belőled a Véreskü Ünnepének erős mágiája?
- El, mester.
Hosszú csend lett. Oromis az áfonyateáját iszogatta, és tovább szemlélte az ősi erdőt. Eragon szó nélkül várt, megszokta az ilyen szüneteket az öreg Lovastól. Végül Oromis megszólalt: - Glaedr elmagyarázta, annyira, amennyire tudta, mit tettek veled az ünnepen. Ilyen még sose fordult elő a Lovasok történetében... A sárkányok ismét bebizonyították, hogy sokkal többet tudnak, mint képzeltük. - Kortyolt a teából. - Glaedr nem tudta biztosan, milyen változásokat tapasztaltál, én tehát szeretném, ha részletesen leírnád átalakulásodat, beleértve, a külsődet is.
Eragon sietve összefoglalta, miben változtatták meg, mindenekelőtt látásának, szaglásának, hallásának és tapintásának kiélesedését hangsúlyozva, majd befejezésül elmesélte párharcát Vanirral.
- És mit érzel? - kérdezte Oromis. - Neheztelsz, amiért az engedélyed nélkül manipulálták a testedet?
- Nem, nem! Szó sincs róla! Neheztelhettem volna a Farthen Dúr-i csata előtt, de most csak hálás vagyok, hogy a hátam nem fáj többé. Boldogan alávetettem volna magam nagyobb változásoknak is, hogy szabaduljak Durza átkától! Nem, az én egyetlen érzésem a hála!
Oromis bólintott. - Örülök, hogy vagy olyan bölcs, és így látod, mert az ajándékod többet ér a világ összes aranyánál. Azt hiszem, lábunk ezzel végre megtalálta a helyes ösvényt. - Ismét ivott egy kortyot. - Hát akkor lássunk hozzá. Saphira, Glaedr a Törött Tojások Sziklájánál vár. Eragon, te ma a Rimgar harmadik szintjével kezded, ha képes vagy rá. Tudni akarom, mit tudsz.
Eragon elindult a ledöngölt négyszöghöz, ahol általában a Kígyó és a Daru táncát járták, aztán megtorpant, mert az ezüsthajú tünde nem jött utána. - Mester, te nem csatlakozol hozzám?
Oromis szomorúan mosolygott. - Ma nem, Eragon. A Véreskü Ünnepéhez szükséges varázslások nagyon megviseltek. Meg aztán... az állapotom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ide kiülhessek.
- Sajnálom, mester. - Haragszik, amiért a sárkányok nem gyógyították meg őt is?, tűnődött Eragon. Rögtön elhessegette a gondolatot. Oromis sose lenne ilyen kicsinyes.
- Ne sajnáld. Nem a te hibád, hogy nyomorék vagyok.
Eragon birokra kelt a Rimgar harmadik szintjével. Kiderült, hogy még mindig hiányzik belőle az a fajta egyensúlyérzék és rugalmasság, amelyért még a tündéknek is meg kell dolgozniuk. Tulajdonképpen örült a hiányosságainak, mert ha tökéletes lenne, hol maradna a teljesítmény?
Nehéz hetek következtek. Egyrészt hatalmas lépésekkel haladt előre, olyan ismereteket sajátított el, amelyek előtt korábban bambán ácsorgott. Oromis leckéi még mindig kihívást jelentettek, de már nem érezte azt, hogy a tulajdon tökéletlensége tengerében fuldoklik. Könnyebb lett írni-olvasni, és ahogy nőtt az ereje, olyan tündevarázslatokat is tudott űzni, amelyeknek energiaigénye megölt volna egy normális embert. Így megerősödve azt is látnia kellett, milyen gyönge Oromis a többi tündéhez képest.
Ám összes teljesítménye ellenére egyre kevésbé volt elégedett magával. Akárhogy igyekezett elfelejteni Aryát, minden nappal jobban kínozta a vágy, amit még elviselhetetlenebbé tett a tudat, hogy a tünde nem akarja látni. Főleg pedig azt érezte, hogy baljós vihar készülődik a szemhatár mögött, olyan vihar, amely bármelyik pillanatban kitörhet, végigsöpörhet a világon, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül.
Saphira ugyanúgy szorongott, mint ő. A világ elvékonyodott, Eragon, mondta. Hamarosan felszakad, és áttör a szakadáson a téboly. Amit érzel, ugyanazt érzik a sárkányok, és ugyanazt érzik a tündék - közeledik korunknak vége, a sors könyörtelenül kopogtat az ajtón. Sirasd meg azokat, akik odavesznek a káoszban, amely elemészti Alagaésiát, és reménykedj, hogy kardod és pajzsod, karmom és agyaram kivívhatja a derűsebb jövőt.