SZÖKÉS

iután minden lehetséges szemszögből megvizsgálták Jeod javaslatát, és - néhány módosítással - helyben is hagyták, Roran elküldte Nolfavrellt Gertrude-ért és Mandelért a Zöld Gesztenyébe, mert Jeod mindnyájuknak felajánlotta, hogy lakjanak nála.

- Most pedig, ha megbocsátanak-mondta, és felállt-, be kell avatnom a feleségemet abba, amit sohasem lett volna szabad eltitkolnom előle, és meg kell kérdeznem tőle, hogy velem jön-e Surdába. Válasszanak kedvük szerint való szobát az emeleten. Rolf majd szól, ha kész a vacsora. - Hosszú, kimért léptekkel elhagyta a dolgozószobát.

- Nem oktalanság-e hagyni, hogy elmondja annak az áspisnak? - kérdezte Loring.

Roran vállat vont. - Ha oktalanság, ha nem, vissza nem tarthatjuk. És úgy vélem, nem lenne békessége, amíg meg nem teszi.

Ahelyett, hogy szobát választott volna magának, Roran bolyongani kezdett a házban, gépiesen kikerülve a szolgákat, és közben azon tépelődött, amit Jeodtól hallott. A ház hátuljában megállt egy alkóvnál, amelynek nyitott ablaka az istállókra nézett, és mélyen beszívta az ismerős trágyaszagtól sűrű, csípős, füstös levegőt.

- Nagyon gyűlölöd?

Összerezzent, megfordult. Birgit állt az ajtóban. Összehúzta magán a vállkendőjét, és közelebb lépett.

- Kit? - kérdezte Roran, holott tudta.

- Eragont. Gyűlölöd?

Roran a sötétedő eget nézte. - Nem tudom. Gyűlölöm, mert ő okozta apám halálát, de akkor is rokon, és ezért szeretem... Úgy vélem, ha nem lenne szükségem rá Katrina megmentéséhez, akkor sokáig nem akarnék hallani róla.

- Mint ahogy nekem is szükségem van rád, Vastörő, holott gyűlöllek.

Az ifjú mogorván, horkantva nevetett. - Úgy ám, össze vagyunk nőve, mi? Segítened kell megtalálnom Eragont, különben nem állhatunk bosszút Quimbyért a ra’zacokon.

- Utána pedig nem állhatok bosszút rajtad.

- Azért is. - Birgit szemrebbenés nélkül állta az ő szúrós pillantását, Roran pedig furcsán megnyugtatónak találta a tudatot, hogy ugyanaz hajtja őket, ugyanaz a dühödt tűz ad lendületet lépéseiknek ott, ahol mások elbotlanak. Felismerte Birgitben a rokon lelket.

Mikor visszafelé ment a házon keresztül, megállt az ebédlőnél, mert hallotta Jeod zengő hangját. Kíváncsi lett, belesett az ajtón, a középső sarokvas mellett. Jeoddal szemben egy vékony, szőke asszony áll, vélhetőleg Helen.

- Ha igaz, amit mondasz, miért várod el, hogy higgyek neked?

- Csak - felelte Jeod.

- Mégis arra kérsz, hogy legyek a kedvedért szökevény?

- Egyszer felajánlottad, hogy elhagyod a családodat, és velem vándorolsz. Könyörögtél, hogy szöktesselek meg Teirmból.

- Egyszer. Akkor roppant hódítónak találtalak a kardoddal és a sebhelyeddel.

- Azok még megvannak - felelte halkan a férfi. - Sokszor hibáztam veled kapcsolatban, Helen, most már megértem. De még mindig szeretlek, és biztonságban akarlak tudni. Nekem itt nincs jövőm. Ha maradok, csak bánatot hozok a családodra. Visszatérhetsz apádhoz, vagy velem jöhetsz. Tedd azt, ami neked a legjobb. Ezzel együtt esdekelve kérlek, hogy adj nekem egy második esélyt. Legyen bátorságunk távozni ebből a városból, és itt hagyni életünk keserű emlékeit. Surdában elölről elkezdhetjük.

Helen sokáig hallgatott. - Az az ifjú, aki itt járt, valóban Lovas?

- Az. Fordul a szél, Helen. A vardenek támadásra készülnek, a törpék gyülekeznek, még a tündék is mozgolódnak ősi rejtekeikben. Közeledik a háború, és ha szerencsénk van, Galbatorix bukása is közeledik.

- Fontos ember vagy te a vardenek között?

- Tartoznak nekem egy s mással, amiért segítettem megszerezni Saphira tojását.

- Akkor rangot kapsz tőlük Surdában?

- Gondolom. - Jeod a feleségére vállára tette a kezét, és az asszony nem húzódott el.

- Jeod, Jeod, ne sürgess! - súgta. - Még nem tudok dönteni!

- Gondolkozol rajta?

Helen megborzongott. - Ó, igen, gondolkozni fogok rajta.

Roran elment az ajtótól. Sajnálta Jeodot.

Katrina.

Este a vacsoránál észrevette, hogy Helen szeme gyakran megpihen rajta. Tanulmányozza, méregeti - nyilvánvalóan összehasonlítja Eragonnal.

Vacsora után Roran intett Mandelnek, és kivezette a hátsó udvarra.

- Mi az, uram? - kérdezte Mandel.

- Négyszemközt akarok beszélni veled.

- Miről?

Roran a pörölye ripacsos vasát babrálta, és arra gondolt, mennyire úgy érzi magát, mint Garrow, amikor apja tartott beszédet a felelősségről. Ugyanazok a mondatok készülődtek a torkában. Így viszik tovább egymást a nemzedékek, gondolta. - Egész összebarátkoztál a tengerészekkel az utóbbi időben.

- Nem az ellenségeink - védekezett Mandel.

- Most mindenki ellenség. Clovis és az emberei egy pillanat alatt ellenünk fordulhatnak. Nem is lenne baj, ha a nagy barátkozásban nem hanyagolnád el a kötelességeidet. - Mandel megmerevedett, és elvörösödött, de nem tagadta a vádat. Roran becsülte érte. - Most mi a legfontosabb dolgunk, Mandel?

- Megvédeni a családjainkat.

- Pontosan. És még?

Mandel tétovázott, elbizonytalanodott, aztán bevallotta: - Nem tudom.

- Segíteni egymáson. Ez az egyetlen módja, hogy túléljük. Különösen az okozott csalódást, mikor azt hallottam, hogy te ennivalóban kockáztál a tengerészekkel. Az az egész falut megkárosítja. Jobb időtöltés lenne vadásznod, mint kockáznod, vagy azt tanulnod, hogy dobáld a kést. Mivel apád nincs többé, a te dolgod, hogy gondot viselj anyádra és a testvéreidre. Tőled függnek. Világosan beszélek?

- Nagyon világosan, uram - felelte Mandel elfúló hangon.

- Előfordul még egyszer ilyen?

- Soha többé, uram.

- Jól van. Mármost nem csak azért hoztalak ide, hogy korholjalak. Ígéretes vagy, ezért olyan feladatot adok neked, amit senkire sem bíznék magamon kívül.

- Igen, uram!

- Holnap reggel vissza kell térned a táborba, és át kell adnod egy üzenetet Horstnak. Jeod úgy véli, az Uralkodó kémei figyelik a házat, tehát nagyon fontos, hogy ne kövessenek. Várd ki, amíg kívül kerülsz a városon, aztán rázd le a vidéken, aki rád ragadt. Ha kell, öld meg. Ha megtaláltad Horstot, mondd meg neki... - Amikor elsorolta utasításait, Mandel arcán a meglepetés megrendüléssé változott, majd ámulattá.

- És ha Clovis tiltakozik?

- Akkor éjszaka törd el a bárkák kormányrúdját. Csúnya húzás, de végzetes lenne, ha Clovis vagy valamelyik matróza előtted érkezne Teirmbe.

- Nem engedem, hogy ez történjék! - fogadkozott Mandel.

- Jól van - mosolygott Roran. Orült, mert elrendezte a gondot Mandel viselkedése körül, és mert tudta, a suhanc most majd minden erejével azon lesz, hogy átadja Horstnak az üzenetet. Visszament a házba, jó éjszakát kívánt házigazdáinak, aztán aludni tért.

Mandelt leszámítva Roran és társai ki se mozdultak másnap a házból. Kihasználták a várakozás idejét, pihentek, élesítették fegyvereiket, és megbeszélték stratégiájukat.

Hajnaltól alkonyatig látták néhányszor a sürgő-forgó Helent, ahogy fut egyik szobából a másikba, valamivel gyakrabban Rolfot a glazúros gyöngyfogával. Jeodot viszont egyáltalán nem, mert a deres fejű kalmár elment a városba, ahol, mintegy véletlenül, összefutott azzal a néhány tengerésszel, akiket be mert avatni a tervükbe.

- Még öt emberre számíthatunk - mondta hazatérése után Rorannak. - Remélem, elég lesz. - Az este hátralevő részére bevonult a dolgozószobájába, különböző hivatalos papírokat állított ki, és az ügyeit intézte.

Roran, Loring, Birgit, Gertrude és Nolfavrell hajnal előtt három órával felkelt, és a görcsös ásítozással küzdve lesietett a dolgozószobába. Itt hosszú köpenyt öltöttek, ami árnyékba borította az arcukat. Jeod karddal a derekán érkezett, és Roran úgy gondolta, a vékony penge kiegészíti a langaléta embert, mintha arra emlékeztetné, kicsoda valójában.

Jeod meggyújtott egy olajlámpát, és felemelte. - Készen vagyunk? - Bólintottak. Jeod ekkor kireteszelte az ajtót, és a carvahalliak kisorjáztak a néptelen, macskaköves utcára. Mögöttük Jeod megállt a küszöbön, búsan nézett a jobb oldali lépcsőre, ám Helen nem jött. A férfi összeborzongott, kilépett otthonából, és bezárta az ajtót.

Roran a kereskedő karjára tette a kezét. - Ami történt, megtörtént.

- Tudom.

Végigfutottak az alvó városon, sietős lépésre lassítva, ha őrökkel találkoztak, vagy ha hozzájuk hasonló éjszakai vándorok tűntek fel, akiknek többsége tüstént belevetette magát a sötétségbe, mihelyt meglátta őket. Egyszer lépéseket hallottak egy közeli épület tetejéről. - A város terve - magyarázta Jeod - megkönnyíti a tolvajoknak, hogy tetőről tetőre másszanak.

Ismét lépésre lassítottak, amint megérkeztek Teirm keleti kapujához. Mivel a kapu a kikötőre nyílt, éjszaka csak négy órára tartották zárva, hogy minél kisebb fennakadás legyen a kereskedelemben. Valóban, a korai óra ellenére már többen jöttek-mentek a kapun át.

Noha Jeod figyelmeztette őket, Roranba mégis belemarkolt a félelem, midőn az őrök leengedték lándzsáikat, és megkérdezték, mi járatban vannak. Megnyalta a száját, és iparkodott nyugodtan állni, míg az öregebb katona megvizsgálta a Jeodtól kapott tekercset. Egy hosszú perc után bólintott, és visszaadta a pergament. - Mehettek!

Jeod csak a rakparton szólalt meg, ahol nem hallhatták őket a városfalakról: - Jó, hogy nem tud olvasni!

A nyirkos pallón várták, hogy a partra telepedett szürke ködből egyenként előbukkanjanak Jeod tengerészei, kátrányos kezű, sötét arcú, hallgatag emberek, akiknek varkocsba font haja a hátuk közepét verte, és a sebhelyeik még Rorannak is tiszteletet parancsoltak. Tetszett neki, amit látott, és tudta, hogy a tengerészeknek sincsen kifogásuk ellene. Annál inkább Birgit ellen.

Az egyik, egy nagy melák, hüvelykujjával rábökött az asszonyra, és felelősségre vonta Jeodot. - Azt nem mondtad, hogy asszony is lesz! Hogy tegyem a dógomat, ha közbe itt lábatlankodik egy falusi némber?

- Ne beszélj róla így! - sziszegte Nolfavrell.

- És még a porontya is?

- Birgit a ra’zacokkal harcolt - mondta higgadtan Jeod -, a fia pedig már megölte Galbatorix egyik legjobb katonáját. Te elmondhatod ezt magadról, Uthar?

- Akkor sem illendő - makacskodott egy másik. - Én nem érezném biztonságba maiamat egy asszony mellett; azok csak balszerencsét hozta. Úriasszonynak nem...

Azt már nem tudhatták meg, mit nem, mert Birgit olyan dolgot művelt, ami nagyon nem illett úriasszonyhoz. Előreugrott, térdét Uthar ágyékába vágta, aztán galléron ragadta a másikat, és a torkának szegezte a kését. A nyakán tartotta a pengét egy percig, hogy mindenki láthassa, mit csinált, utána elengedte a foglyát. Uthar az asszony lábánál fetrengett a deszkákon, markolta megrúgott részét, és motyogva átkozódott.

 - Van még kifogása valakinek? - kérdezte Birgit. Nolfavrell tátott szájjal bámulta az anyját.

Roran mélyebbre húzta az arcába a csuklyát, hogy ne lássák a vigyorgását. Még jó, gondolta, hogy Gertrude-ot nem vették észre!

Miután senki sem emelt kifogást Birgit ellen, Jeod megkérdezte: - Elhoztátok, amit kértem? - mire a tengerészek benyúltak a zubbonyuk alá, és ki-ki előhúzott egy vasalt fustélyt meg több tekercs kötelet.

Így fölfegyverkezve elindultak a kikötően a Sárkányszárny felé, minden erejükkel azon igyekezve, hogy ne vegyék észre őket. Jeod egész idő alatt elzárta a tolvajlámpáját. A móló közelében elbújtak egy raktár mögé, onnan lesték a két imbolygó fényt - a járkáló őrök lámpásait - a Sárkányszárny fedélzetén.

- Ne feledd - súgta Jeod -, az a legfontosabb, hogy ne riadóztathassanak, míg készen nem állunk a kifutásra!

- Két ember fent, két ember lent, igaz? - kérdezte Roran.

- Így szokás - felelte Uthar.

Roran és Uthar nadrágra vetkőzött, a derekára erősítette a kötelet és a fustélyt - Roran hátrahagyta a kalapácsát -, majd lejjebb futottak a rakparton, hogy az őrök ne láthassák őket, és beleereszkedtek a dermesztő vízbe.

- Brrr, de utálom, mikor ilyet kell csinálni - mondta Uthar.

- Csináltad már?

- Négyszer. Egyfolytában mozogj, különben megfagysz.

A rakpart nyálkás cölöpjeibe kapaszkodva addig úsztak visszafelé, míg oda nem értek a kőmólóhoz, amelynél a Sárkányszárny horgonyzott, aztán jobbra kanyarodtak. Uthar belesúgta Roran fülébe: - Én a jobb horgonyhoz megyek! - Roran bólintott.

Lebuktak a fekete víz alá, és szétváltak. Uthar, olyan ügyesen, mint egy béka, beúszott a hajó orra alá. Roran meg sem állt a bal oldali horgonyig, és a vastag láncba kapaszkodott. Leoldotta derekáról a fustélyt, a foga közé harapta, hogy felszabaduljon a keze, és ne hallatsszék a vacogása, majd felkészült a várakozásra. Az érdes vas olyan szélsebesen kiszívta karjából a meleget, akár a jég.

Három percig sem kellett várnia, hogy meghallja Birgit csizmájának csikorgását, ahogy a móló végébe megy, szemközt a Sárkányszárny közepével, meg a hangját, ahogy szóba elegyedik az őrökkel. Remélhetőleg eltereli a figyelmüket, hogy ne nézzenek az orr felé.

Most!

Roran kúszni kezdett a láncon. A jobb válla égett ott, ahol a ra’zac belémart, de nem állt meg. A lyuktól, amelyben eltűnt a horgonylánc, felkapaszkodott a festett orrszobor tartóbordáin a korlátig, és átdobta magát a fedélzetre. A víztől csöpögő, lihegő Uthar már ott volt.

Kezükben fustéllyal elindultak a tatba, kihasználva minden lehetséges fedezéket. Az őröktől nem egészen tízlábnyira megálltak. A két ember a korlátra könyökölt, és Birgittel enyelgett.

Mint a villám, robbantak ki a fedezékből, és főbe csapták az őröket, mielőtt kardot ránthattak volna. A mólón Birgit intett Jeodnak és csoportjuknak. Közös erővel felemelték a pallót, és egyik végét rácsúsztatták a hajóra, ahol Uthar a korláthoz kötözte.

Mikor Norfavrell felrohant a fedélzetre, Roran odadobta a kötelét a fiúnak: - Kötözd meg ezt a kettőt, és peckeld fel a szájukat!

Aztán az egyetlen Gertrude-ot leszámítva mindenki eltűnt a fedélzet alatt, hogy elkapják a többi őrt. Rajtuk kívül még négy embert találtak - az élelmezési tisztet, a fedélzetmestert, a hajószakácsot, a helyettesét -, akiket kiborítottak az ágyukból, kupán csapták, ha ellenkeztek, aztán gúzsba kötötték őket. Birgit ismét bizonyította az érdemét, mert egymaga két embert tett harcképtelenné.

Jeod felvitette a balszerencsés foglyokat a fedélzetre, hogy állandóan figyelhessék őket, majd így szólt: - Sok a dolgunk, és kevés az időnk. Roran, a Sárkányszárny kapitánya Uthar. Ti és a többiek neki engedelmeskedtek.

 Két teljes óráig tartó lázas munka kezdődött a hajón. A tengerészek vállalták a csarnakköteleket és a vitorlákat, Roran és a carvahalliak eltávolították a hajóúrból a felesleges rakományt, például a nyersgyapot-bálákat, majd óvatosan leengedték őket a fedélzetről, hogy a rakparton senki se hallhasson csobbanást. Ha az egész falut be akarják hajózni, olyan sok helyet kell szabaddá tenni, amennyit csak lehet.

Roran éppen kötelet erősített egy hordóra, amikor meghallotta a fojtott kiáltást: - Valaki jön! - Jeod és Uthar kivételével mindenki hasra vágódott a fedélzeten, és a fegyveréért kapott. Jeod és Uthar fel-alá járkált, mintha őrök lennének. Roran szíve majd’ kiugrott a helyéből, miközben mozdulatlanul feküdt. Most mi lesz? Visszafojtotta a lélegzetét, amikor Jeod megszólította a jövevényt... aztán lépések koppantak a pallón.

Helen volt az.

Egyszerű ruhát viselt, haját kendő alá rejtette, vitorlavászon zsákot vetett a vállára. Egyetlen szó nélkül bedobta csomagját a kapitány kabinjába, aztán visszasietett a férje mellé. Roran még sose látott a kereskedőnél boldogabb embert.

Éppen világosodni kezdett az ég a Gerinc távoli ormai fölött, amikor az egyik tengerész fent a csarnakköteleken észak felé mutatott, és füttyentett. Meglátta a falusiakat.

Roran felrohant a fedélzetre. Fogyott az idejük. Fekete vonalban közeledtek a parton az emberek. A tervnek ez a része azon alapult, hogy más parti helységekkel ellentétben a teirmi fal zárva maradt a tenger felé, hogy megóvja a várost a gyakori kalóztámadásoktól. Ennek következtében semmi sem védte a kikötői épületeket - és a falusiak egyenesen odagyalogolhattak a Sárkányszárny-hoz.

- Siessetek, siessetek! - sürgette őket Jeod.

Uthar parancsára a tengerészek nyalábszám vitték a fedélzeti óriás íjakhoz a hajítódárdákat és az apró hordókat, amelyeket felnyitottak, és a dárdákat félig megmártották az orrfacsaró szagú kátrányban. Aztán felajzották és betöltötték a jobb oldali hajítógépeket. Két embernek kellett húznia az inakból font kötelet, hogy beakaszthassák a horogba.

A falusiak a hajóhoz vezető út kétharmadánál tartottak, amikor a teirmi bástyán őrködő katonák észrevették őket, és riadót fújtak. Még el sem halt az első hang, amikor Uthar elbődült: - Gyújt és tűz!

Nolfavrell felcsapta Jeod tolvajlámpájának ajtaját, rohant géptől gépig, és addig tartotta a lángot a dárdákhoz, amíg tüzet nem fogott a kátrány. Abban a pillanatban az íjnál álló ember meghúzta a kioldózsinórt, és a dárda mély zúgással eltűnt. Tizenkét lángoló lövedék röppent ki a Sárkányszárnyról, mint az egek tizenkét, vörösen izzó hullócsillaga, és belecsapódtak a hajókba meg a házakba az öböl peremén.

- Húz és tölt! - ordította Uthar.

Hajló fa nyikorgott fülsértően; minden ember a sodort húrokat húzta. Dárdák kerültek a vájatokba. Norfavrell ismét íjtól íjig futott. Roran talpa alatt megremegett a deszka, amikor az előtte levő hajítógép útjára engedte a gyilkos lövedéket.

A tűz gyorsan elharapózott a vízparton, olyan falat alkotva, amelyen nem törhettek át a keleti kapu katonái a Sárkányszárny-hoz. Roran arra számított, hogy a füstoszlop eltakarja a hajót a bástyafalon álló íjászoktól, de egy hajszálon múlt, hogy megúszták. Nyílzápor tépázta a kötélzetet, és az egyik vessző Gertrude mellett állt bele a deszkába, mielőtt a katonák elvesztették szem elől a hajót.

A falusiak futásnak eredtek a parton, a sor felbomlott. A rakpart északi végénél egy maroknyian megtántorodtak és összeestek, mert a teirmi katonák most már őket lőtték. Gyerekek sivalkodtak rémülten. Aztán a carvahalliak összeszedték magukat. Végigdübörögtek a pallón egy lángokban álló raktár mellett, majd a mólón, és lökdösődve-zihálva feltörtettek a hajóra.

Birgit és Gertrude az orr és a tat fedélzeti nyílásához irányították az emberfolyamot. Pár perc alatt pukkadásig megteltek a hajó szintjei a raktértől a kapitány kabinjáig. Akik nem fértek be a fedélzet alá, a fedélzeten lapítottak, Fisk pajzsait tartva a fejük fölé.

 Roran üzenetének megfelelően az összes épkézláb carvahalli férfi a főárboc köré gyúlt, várva az utasításokat. Roran észrevette köztük Mandelt, és büszkén intett neki.

Uthar rábökött egy tengerészre. - Hé, te, Bonden! - vakkantotta. - Vidd ezeket a mamlaszokat a csörlőkhöz! Horgonyt fel! Aztán küldd őket az evezőkhöz! Futólépés! - A hajítógépeknél csoportosuló embereknek pedig azt parancsolta: - Az osztag fele átmegy a bal oldali íjakhoz! Verjetek vissza mindenkit, aki hajóra akar szállni!

Roran is azok között volt, akik átmentek a bal oldalra. Éppen lövéshez készítette elő a gépet, amikor az utolsó késlekedők előtántorodtak a maró füstből, és felbukdácsoltak a hajóra. Roran mellett Jeod és Helen egyenként a pallóhoz vonszolta a foglyokat, és mind a hatot kigurította a mólóra.

Roran szinte észre se vette, hogy felvonják a horgonyt, elvágják a pallót tartó kötelet, és a talpa alatt megdördül egy dob, amely az evezősöknek diktálja az ütemet. A Sárkányszárny lassan elfordult jobbra, a nyílt tenger irányába, és egyre sebesebben távolodott a kikötőtől.

Roran a tatfedélzetre ment Jeoddal. Onnan nézték a karmazsin gyehennát, ami felfalt minden éghetőt Teirm és az óceán között. A füst mögött a nap lapos, hatalmas, vérnarancs korongnak látszott a város felett.

Most hányat öltem meg?, gondolta Roran.

Jeod mintha a gondolatára válaszolt volna: - Ezt sok ártatlan fogja megszenvedni.

Roran a bűntudattól élesebb hangon válaszolt, mint akarta: - Szívesebben lennél Risthart úr tömlöcében? Kétlem, hogy sokaknak esik baja a tűztől. És azokra, akik megússzák, nem a halál vár, mint ránk, ha az Uralkodó kezébe kerülünk.

- Nem kell felvilágosítanod, Roran. Elég jól ismerem az érveket. Azt tettük, amit tennünk kellett. Csak azt ne kérd, hogy örvendezzek a szenvedésnek, amelyet mi okoztunk a magunk érdekében.

Délben behúzták az evezőket, most már a maga ereje vitte a Sárkányszárny-at a kedvező északi szélben. A kötelek mély hangon zümmögtek a széllökésektől.

Rettenetes volt a zsúfoltság a hajón, de Roran bízott benne, hogy ha körültekintően megszervezik, viszonylag kevés kellemetlenség árán eljutnak Surdába. A szűkös fejadagok jelentik majd a legnagyobb kényelmetlenséget; ha nem akarnak éhezni, ugyancsak fukaron kell mérni az ételt. És ha ennyire kénytelenek összeszorulni, számítaniuk kell a betegségekre is.

Miután Uthar rövid beszédet tartott arról, milyen fontos egy hajón a fegyelem, a carvahalliak nekifeküdtek a halasztást nem tűrő feladatoknak, ellátták sebesültjeiket, kicsomagolták szegényes holmijukat, és minden szinten megszervezték, hogy a lehető legkényelmesebb legyen az alvás. Azt is ki kellett jelölniük maguk közül, hogy kik lesznek, akik majd főznek, kiket képezzenek ki tengerésszé Uthar emberei és így tovább.

Roran éppen Elainnek segített felakasztani egy függőágyat, amikor valahogy belekeveredett egy indulatos szóváltásba Odele, a szülei és Frewin között, aki otthagyta Torson csapatát, hogy Odele közelében lehessen. A fiatalok össze akartak házasodni, Odele szülei felháborodottan tiltakoztak, merthogy az ifjú tengerésznek nincsen családja, tiszteletre méltó mestersége, és még a legcsekélyebb kényelmet sem tudja biztosítani a lányuknak. Roran úgy vélekedett, hogy a szerelmespár maradjon együtt - fölösleges lett volna a távol tartásukra törekedni, most, amikor itt vannak összezárva ugyanazon a hajón -, ám Odele szülei nem hallgattak az érveire.

- Egyáltalán mit akartok? - bosszankodott Roran. - Odelét nem tarthatjátok lakat alatt, és úgy vélem, Frewin többször is bizonyította az odaadását...

- Ra’zac! - ordították az árbockosárból.

Roran gondolkodás nélkül kirántotta övéből a kalapácsot, megpördült, felkapaszkodott az első fedélzeti nyílás hágcsóján, miközben felhorzsolta a sípcsontját. A tatfedélzeten álló csoporthoz nyargalt, és megtorpant Horst mellett.

 A kovács mutatta.

A part felett rongyos árnyként lebegett az egyik rém, hátán az egyik ra’zackkal. A fényes napvilág cseppet sem csökkentette a szörnyetegek vérfagyasztó ocsmányságát. Roran megborzongott. A szárnyas lény azt az iszonytató visítást hallatta, majd a ra’zac rovarra emlékeztető percegése sodródott feléjük a víz fölött, gyöngén, de érhetően: - Ugysze ssssszöktök meg!

Roran a hajítógépekre pillantott, de nem lehetett elég gyorsan elfordítani őket, hogy célba vehessék a lovagló rá zatot. - Van valakinek íja?

- Nekem van - mondta Baldór. Fél térdre ereszkedett, és elkezdte felhúrozni a fegyvert. -Ne engedjétek, hogy meglássanak. - Mindenki, aki a tatfedélzeten állt, szoros gyűrűt vont Baldor köré, testükkel takarva el a fiút a ra’zac gonosz pillantásától.

- Miért nem támadnak? - morogta Horst.

Roran, aki ugyancsak nem értette, valamilyen magyarázatot keresett, de nem talált. Végül Jeod szolgált vele: - Talán túl világos van nekik. A ra’zacok éjszaka vadásznak, és amennyire tudom, nem szívesen merészkednek ki a vackukból, amíg a nap el nem tűnik az égről.

- Nem csak arról van szó - mondta Gertrude vontatottan. - Úgy vélem, félnek az óceántól.

- Félnek? - horkantott Horst.

- Figyeld csak őket! Legfeljebb ha félölnyire merészkednek ki a vízre.

- Igaza van Gertrude-nak! - mondta Roran. Legalább van egy gyengeségük, amit felhasználhatok ellenük!

Pár pillanattal később Baldor jelezte: - Készen vagyok!

Szavára az emberek félreugrottak előle, szabad utat teremtve a nyílvesszőnek. Baldor felszökkent, egy hajlékony mozdulattal az arcáig húzta a tollat, aztán elengedte a nádat.

Héroszhoz illő lövés volt. A ra’zac a hosszú íj lőtávolságának a végén lebegett - Roran még sose látott íjászt, akinek ilyen messzire hordott volna a nyila -, Baldor mégis célba talált! Vesszeje a szárnyas rém oldalába csapódott. A bestia akkorát sivított fájdalmában, hogy a hajón szétpattantak az üvegek, és a parti kövek szilánkokra hullottak. Roran befogta a fülét, hogy védje az ocsmány üvöltéstől. A szörnyeteg visítva visszakanyarodott a szárazföld irányába, és eltűnt a párába burkolózó dombok mögött.

- Megölted? - kérdezte Jeod sápadtan.

- Sajnos, nem - felelte Baldor. - Csak a húsát érte.

- Úgy biza! - mondta elégedetten Loring, aki épp akkor érkezett. - De legalább bántottad. Fogadnék, kétszer is meggondolják, mielőtt ismét belénk kötnének.

Roran elkomorodott. - Később ünnepeljél, Loring. Ez nem volt győzelem.

- Miért nem? - kérdezte Horst.

- Mert az Uralkodó most már pontosan tudja, hol vagyunk. - A carvahalliak elkezdtek töprengeni, hogy mit is jelent ez, és nagyon nagy csend lett a tatfedélzeten.