|
A |
hajnal első csíkjai húzódtak az égen, amikor Trianna megüzente: Itt az idő. Eragon álmosságát tüstént elsöpörte a kirobbanó energia. Felpattant, mindenkinek odaordította a hírt, de közben már kapaszkodott is föl Saphira nyergébe, és elővette új íját a tegezből. A kullok körülvették Saphirát, és együtt siettek a rés felé, amelyet éjszaka nyitottak a mellvéden.
A vardenek a résen rajzottak kifelé a táborból, olyan csendben, ahogy bírtak. Egyik sor a másik után vonult ki a csatatérre. Vértjeiket és fegyvereiket rongyokba göngyölték, nehogy a zajjal riadóztassák a birodalmi hadat. Saphira akkor állt be a menetbe, amikor a férfiak között feltűnt aranyderes paripáján Nasuada, akit Arya és Trianna fogott közre. Csak egy pillantással üdvözölték egymást.
Mivel éjszaka a dögletes pára megsűrűsödött a talaj szintjén, és a fakó hajnali fény tömör arannyá változtatta a püffedt felhőket, a vardeneknek a senki földje háromnegyedéig sikerült eljutniuk, mire a Birodalom őrszemei észrevették őket. Mikor felharsantak a riadókürtök, Nasuada elkiáltotta magát: - Most, Eragon! Üzend meg Orrinnak, hogy támadás! Hozzám, vardenek! Harcra fel, hogy visszanyerjétek otthonotokat! Harcra fel, asszonyaitok, gyerekeitek védelmében! Harcra fel, hogy vesszen Galbatorix! Támadjatok, igya vasatok az ellenség vérét! Roham! - Sarkantyúba kapta a lovát. A vardenek bömbölve, fegyverüket rázva követték.
Eragon továbbította Nasuada parancsát Bardennek, az igézőnek, aki Orrin király mellett lovagolt. Egy perc múlva már hallotta is a paták dobogását: Orrin és lovassága - mellettük a többi kull, akik olyan gyorsan tudtak futni, mint a lovak - vágtában közeledett keletről. Oldalba kapták Galbatorix hadát, a Jiet-folyóhoz szorították, és elvonták a figyelmüket annyi időre, hogy a vardenek ne ütközzenek ellenállásba, míg megteszik a hátralevő távolságot a birodalmi sáncokig.
A két hadsereg fülsiketítő robajjal csapott össze. Dárdák csattantak lándzsákon, kalapácsok a pajzsokon, kardok a sisakokon. Fölöttük a friss hús szagától eszelősen köröztek és károgtak az éhes vérvarjak.
Eragon szíve ugrált a bordák között. Most ölnöm kell, vagy megölnek! Szinte azonnal érezte, miként apasztják az erejét a védő varázslatok, mert hárítani kellett az Aryát, Orikot, Nasuadát és Saphirát fenyegető támadásokat.
Saphira hátrébb húzódott a támadó ékből, mert az első vonalban túlságosan kiszolgáltatták volna magukat Galbatorix varázslóinak. Eragon mély lélegzetet vett, és miközben egyfolytában lődözte nyilait, elméjével keresni kezdte a birodalmi mágusokat.
A Du Vrangr Gata megtalálta az első igézőt. Eragon elméje a riasztás pillanatában összekapcsolódott az asszonyéval, aki rálelt az ellenségre, majd ő általa Galbatorix igézőjével. Ráengedte teljes akaraterejét, lerombolta a védelmét, megszerezte az uralmat a tudata fölött - miközben teljes erőből próbálta figyelmen kívül hagyni a birodalmi mágus rettegését -, meghatározta, milyen csapatokat védelmez, aztán leterítette a halál tizenkét szavának egyikével. Megállás nélkül átugrott a védtelenül maradt katonák tudatára, és őket is megölte. A vardenek éljeneztek, amikor a csoport összeesett.
Eragont megdöbbentette, mennyire nem esik nehezére a gyilkolás. A katonáknak nem is volt esélyük elmenekülni vagy visszavágni. Milyen más ez, mint Farthen Dúr, gondolta. Habár ámulatba ejtette képességeinek tökéletessége, a haláltól felfordult a gyomra. Ám most nem volt idő ezzel bíbelődni.
A birodalmi sereg, miután összeszedte magát a vardenek rohama után, bevetette hadigépeit, amelyek cseréplövedékekkel, folyékony tűzzel töltött hordókkal, hat láb hosszú nyilakkal bombázták a támadókat. A cserépgolyók és a folyékony tűz szörnyű pusztításokat okoztak a becsapódások helyén. Az egyik lövedék Saphirától alig ötölnyire robbant szét. Eragon a pajzsa mögé húzódott egy fűrészes szélű szilánk elől, amely pörögve közeledett feléje, míg meg nem állította a levegőben az egyik védő varázslat, váratlanul megcsapolva a Lovas energiáját.
A hadigépezetek gyorsan megfékezték a vardenek előretörését. Véres pusztulás kísérte minden találatukat. Meg kell semmisítenünk őket, különben nem bírjuk annyi ideig, hogy felőröljük a sereg kitartását!, gondolta Eragon. Saphira könnyen szétverhette volna a gépeket, de nem mert berepülni Galbatorix katonái közé, nehogy mágiával támadhassák meg.
Nyolc katona áttört a vardenek vonalán. Lándzsákkal estek volna Saphirának. Mielőtt Eragon kiránthatta volna Zar’rocot, a törpék és a kullok végeztek velük.
- Jó harc! - mennydörögte Garzhvog.
- Jó harc! - vigyorgott Orik véres szájjal.
Eragon nem használt varázslatot a hajítógépek ellen, amelyeket nyilvánvalóan felvérteztek mindenféle igézés ellen. Hacsak... Kiterjesztette tudatát, megkereste egy katona elméjét, aki az egyik katapultot kezelte. Habár bizonyosra vette, hogy a katonát is védi valamelyik varázsló, sikerült átvennie az uramat a tudata fölött. Odakormányozta a katonát a géphez, amelyet be kellett volna tölteni, majd megparancsolta neki, hogy kezdje el vagdosni a kardjával a rugóként szolgáló vastag kötelet. A kötél túl vastag volt ahhoz, hogy keresztülvághassa, mielőtt elvonszolták a bajtársai, de a kár addigra megtörtént. A kötél hatalmas roppanással elszakadt, a katapult karja visszafelé csapott, és több embert megsebesített. Eragon sötéten mosolyogva áttért a következő katapultra, és rövidesen harcképtelenné tette az összes gépezetet.
Mikor visszahúzta magába a tudatát, azt látta, hogy a vardenek tucatszám hullnak Saphira körül, mert a Du Vrangr Gata egyik tagját legyűrték. Átkozódva futásnak eredt a mágia ösvényén, hogy megkeresse a végzetes varázslat felelősét, Saphirára és őreire bízva a védelmét.
Több mint egy óráig vadászott Galbatorix varázslóira, de csekély sikerrel járt, mert azok ravaszok, agyafúrtak voltak, és nem közvetlenül őt támadták. Eragon nem értette, amíg az egyik igéző agyából - percekkel az előtt, hogy öngyilkos lett volna - ki nem tépte a gondolatot: ...parancsolták, hogy ne öljünk meg se téged, se a sárkányt... ne öljünk meg se téged, se a sárkányt.
Ez választ ad a kérdésemre, mondta Saphirának, de miért kellünk még mindig élve Galbatorixnak? Egyértelműen az értésére adtuk, hogy a vardenek mellett állunk.
Mielőtt Saphira felelhetett volna, megjelent az alvadt vértől és portól mocskos arcú Nasuada. Pajzsa csupa horpadás volt, bal combjának sebéből vér patakzott. - Eragon - hörögte -, szükségem van rátok, mindkettőtökre. Harcoljatok, mutassátok meg magatokat, hogy lelket öntsetek az emberekbe... hogy megijesszétek a katonákat.
Eragon megrendült hűbérúrnője látványától. - Előbb téged hadd gyógyítsalak meg! - kiáltotta. Attól félt, hogy Nasuada elájul. Több őrző varázslattal kellett volna körülvennem!
- Nem! Én ráérek, de végünk van, ha nem állítod meg a rohamozó katonákat! - Üveges, üres tekintetű szeme olyan volt, mint két verem. - Egy Lovasra... van szükségünk. - Megingott a nyeregben.
Eragon tisztelgett neki Zar’rockal. - Van egy Lovasod, úrnőm!
- Menjetek! - szólt Nasuada. - És vigyázzon rátok minden létező isten!
Eragon túl magasan volt Saphira hátán ahhoz, hogy lesújthasson ellenségeire, ezért lesiklott a nyeregből, és a sárkány jobb mancsa mellé állt. - Védjétek Saphira bal oldalát! - mondta Oriknak és Garzhvognak. - És semmi esetre se gyertek az utunkba!
- Le fognak rohanni, Tűzkard!
- Nem! - mondta Eragon. - Nem fognak! Most pedig a helyetekre! - Amint a törpék és a kullok engedelmeskedtek, rátette kezét Saphira lábára, és belenézett sárkányának csiszolt zafír szemébe. Hát akkor táncolunk, édes barátnőm?
Táncolunk, kicsikém!
Ekkor jobban összeolvasztották egyéniségüket, mint valaha, eltüntették minden különbségüket, hogy egyetlen lény legyenek. Felbődültek, előreszökkentek, és utat törtek az első vonalba. Eragon akkor már nem tudta, kinek a szájából tört elő az éhes láng, amely megemésztett egy tucat katonát, megsütötte őket a páncéljukban, sem azt, hogy kinek a kardja sújtott le Zar’rockal, kettéhasítva egy sisakot.
A levegő sűrű volt a vér fémes szagától. Füstfüggönyök söpörtek végig az Égő Mezőkön, hol eltakarva, hol feltárva a vonagló testek halmait, kazlait, boglyáit és asztagjait. A magasban a dögmadarak várták a lakomát, az égen delelni készült a nap.
Az őket körülvevő birodalmiak tudatának villanásaiból Eragon és Saphira megtudhatta, milyennek látják őket. Elsőnek Saphirát érzékelték, a vértől vörös karmú-agyarú, hatalmas teremtményt, amely mancsával és farkával tisztára söpörte magának az utat, és egy-egy lángcsóvával egész szakaszokat égetett szénné. Pikkelyei úgy ragyogtak, mint az ég csillagai, visszavert fényük majdnem megvakította a sárkány ellenségeit. Őutána a mellette rohanó Eragont érzékelték. Olyan sebesen futott, hogy a katonák nem reagálhattak, emberfölötti erővel forgatta a kardját, egyetlen csapással vérteket szaggatott ronggyá, és kettéhasította azoknak a kardját, akik szembe mertek szállni vele. A nyilak, amelyeket kilőttek rá, tőle tízlábnyira hullottak le a megrontott földre, mert nem engedték tovább őket a védő varázslatok.
Eragonnak - következésképpen Saphirának is - nehezebb volt a saját fajtájával harcolni, mint az urgalokkal megküzdeni Farthen Dúrban. Ahányszor látott egy rémült arcot, vagy beletekintett egy katona elméjébe, mindig azt gondolta: Én is lehetnék. Ám sem ő, sem Saphira nem engedhették meg maguknak az irgalmasságot. Aki az útjukba állt, meghalt.
Háromszor törtek ki, háromszor vágtak le minden katonát a birodalmi sereg első néhány sorában, mielőtt visszahátráltak volna a varden derékhadhoz, nehogy bekerítsék őket. Utolsó támadásuk végén Eragonnak mérsékelnie kellett néhány, az Aryát, Orikot, Nasuadát, Saphirát és jómagát védő varázslat hatásfokát, vagy ki kellett iktatnia őket, nehogy idő előtt lemerüljön. Mert bár nagy volt az ereje, nagyok voltak a csata igényei is.
Kész vagy?, kérdezte Saphirától egy rövid pihenő után. A sárkány igenlően morgott.
Nyílzápor süvített Eragon felé abban a pillanatban, ahogy ismét belevetette magát a küzdelembe. Egy tünde gyorsaságával kikerülte a nyílzápor sűrűjét - mivel varázsereje már nem védte meg az ilyen lövedékektől -, tizenkettőt elkapott a pajzsával, aztán megtántorodott, mert egy hasba, egy oldalba találta. Egyik vessző sem fúrta át a páncélt, ám Eragon lélegzete elakadt, és az ütések nyomán akkora daganatok nőttek rajta, mint egy-egy alma. Ne állj meg! Elviseltél már nagyobb fájdalmakat is!, parancsolta magának.
Lerohant egy nyolcfás csoportot, és máris száguldott a következőhöz. Félreütötte lándzsáikat, Zar’roc gyilkos villámként sújtott. Ám a harc eltompította Eragon reflexeit, ezért az egyik katonának sikerült átdöfnie a páncélingét, és felhasítani a karját.
Saphira elbődült, a katonák visszahőköltek.
Ezt kihasználva Eragon megerősítette magát a kardja markolatának rubinkövében tárolt energiából, majd levágta az utolsó három katonát.
Saphira farka végigsuhintott Lovasának feje fölött, és húsz ellenséget takarított el Eragon útjából. A pillanatnyi szünetben Eragon ránézett lüktető karjára, és azt mondta: - Waíse heill. - Meggyógyította a zúzódásait is, Zar’roc rubinjából és a Bölcs Beloth övébe rejtett gyémántokból merítve az erőt.
Aztán rohantak tovább.
Eragon és Saphira ellenséges hullákból emeltek hegyeket az Égő Mezőkön, ám a Birodalom serege nem roppant meg és nem hátrált. Minden elesett katona helyét rögtön átvette egy másik. Reménytelenség fojtogatta Eragont, mert az óriási hadsereg nyomása kezdte visszaszorítani a vardeneket a táboruk felé. Saját reménytelenségét látta Nasuada, Arya, Orrin király, sőt még Angela arcán is, ha éppen elsodorta mellettük a csata vihara.
Ilyen kemény kiképzést kaptunk, és mégsem állíthatjuk meg a Birodalmat! - tajtékzott Eragon. Túl sok a katona! Ezt nem bírjuk a végtelenségig! Zar’roc és az öv már csaknem kimerült!
Ha kell, meríthetsz energiát a környezetedből.
Nem fogok, hacsak meg nem ölöm Galbatorix valamelyik mágusát, és nem meríthetek a katonákból, mert különben a vardeneket bántanám, hiszen itt nincsenek növények vagy állatokat, amelyeket felhasználhatnék.
Vánszorogtak a végeérhetetlen órák. Eragon elfáradt, mindene fájt, és mivel kezdett kifogyni a mágikus védelemből, tucatjával gyűjtötte be az apró sebeket. Bal karja elzsibbadt a megszámlálhatatlan ütéstől, amely roncsolt pajzsára zúdult. A homlokára kapott vágásból folyton megeredt a sós vér, belefolyt a szemébe, és elvakította. Mintha az egyik ujja is eltört volna.
Saphira sem volt jobb állapotban. A katonák vértje felsebezte a szájüregét, kardok és nyílvesszők tucatjai szaggatták meg védtelen szárnyát, egy dárda átütötte a vértjét, és megsebezte a vállát. Eragon látta a közeledő dárdát, el is akarta téríteni egy varázsigével, de nem volt elég gyors. Saphira minden mozdulata véresővel áztatta a földet.
Mellettük elesett Orik három harcosa és két kull.
A nap lefelé indult az égen. Mikor Eragon és Saphira a hetedik és végső támadáshoz készült, kürt harsant nyugaton, hangosan, tisztán, és Orrin király azt ordította: - Itt vannak a törpék! Itt vannak a törpék!
Törpék? Eragon értetlenül hunyorgott. Körülnézett, de csak katonákat látott. Ám aztán végigfutott rajta a vérpezsdítő izgalom, mert már értette: A törpék! Felkapaszkodott Saphirára, a sárkány szétcsapta rongyolt szárnyait, és feldobta magát a magasba. Egy pillanatra megállt a levegőben, hogy szemügyre vehessék a csatateret.
Igen - nagy sereg közeledett keletről az Égő Mezőkhöz! Az élen Hrothgar király haladt aranypáncélban, fején ékköves sisakjával, vasmarkában Volunddal, ősi kalapácsával. A törpekirály üdvözlésre emelte Volundot, mikor meglátta Eragont és Saphirát.
Eragon torkaszakadtából bömbölve viszonozta az üdvözlést, megforgatva Zar’rocot a levegőben. Frissen támadt életerejétől minden sebét elfeledte, ádáz és elszánt lett megint. Saphira is csatlakozott a bömböléshez, reményt adva a vardeneknek, míg a Birodalom katonái megtorpantak a félelemtől.
- Mit láttál? - kiáltotta Orik, amikor Saphira visszaereszkedett a földre. - Hrothgar az? Hány harcost hozott?
Eragon a megkönnyebbüléstől mámorosan felállt a kengyelben. - Bátorság! - üvöltötte. - Itt van Hrothgar király! És úgy látom, minden törpe is, az utolsó szálig! Összezúzzuk a Birodalmat! - Miután a vardenek abbahagyták az éljenzést, azzal folytatta: - Most pedig ragadjatok kardot, és juttassátok eszébe ezeknek a savóvérűeknek, miért van okuk félni tőlünk. Roham!
Saphira éppen a katonák felé szökkent, amikor Eragon egy másik kiáltást hallott, ezúttal nyugatról. - Hajó! Hajó jön a Jieten!
-A pokolba! - acsarkodott Eragon. Nem engedhetjük, hogy kikössön, és erősítést hozzon az ellenségnek! Kapcsolatot teremtett Triannával: Szólj Nasuadának, hogy ezt majd elintézzük mi! Elsüllyesztjük a hajót, ha Galbatorixtól jön!
Ahogy óhajtod, Argetlam, felelte a varázslónő.
Saphira habozás nélkül felszállt a magasba, és leírt egy széles kört az összetiport, füstölgő mezők fölött. Ahogy elhalkult a szüntelen csatazaj, Eragon mély lélegzetet vett, és érezte, ahogy kitisztul az elméje. A magasból megdöbbentő volt látni, mennyire széthullott a két sereg. Egymással tusakodó, kisebb csoportokra szakadt a Birodalom és a vardenek hada az Égő Mezők széltében-hosszában. Ebbe a zűrzavarba vetették bele magukat a törpék, oldalba kapva az Uralkodó katonáit úgy, ahogy Orrin tette korábban a lovasságával.
Saphira balra kanyarodott, a csata látomása eltűnt. A sárkány felszállt a felhők közé, és elindult a Jiet-folyóhoz. Egy széllökés elfújta útjukból a tőzegtüzet, és megmutatott egy nagy, háromárbocos hajót, amelyet két sor evező hajtott fölfelé a narancsszín vízen. Viharvert, megtépázott hajó volt, és nem jelezte zászló, hogy kihez tartozik. Eragon ennek ellenére felkészült az elpusztítására. Saphira lecsapott a hajóra, Lovasa a feje fölé emelte Zar’rocot, és elharsogta ádáz csatakiáltását.