|
A |
z Idősek Tanácsával való találkozását követő reggelen, amikor Eragon éppen megtisztította és megolajozta Saphira nyergét - vigyázva, nehogy megerőltesse magát -, Orik jött látogatóba. A törpe megvárta, amíg végez egy szíjjal, azután megkérdezte: - Ma jobban vagy?
- Kicsit.
- Akkor jó, minden erődre szükségünk lesz. Részben azért jöttem, hogy lássam, hogy érzed magad, részben pedig azért, mert Hrothgar beszélni akar veled, ha ráérsz.
Eragon fanyarul mosolygott a törpére. - Neki mindig ráérek. Ezt tudnia kell.
Orik elnevette magát. - Aha, de sokkal udvariasabb dolog szépen megkérdezni. - Amikor letette a nyerget, Saphira előgöndörödött a zugából, és barátságos morgással üdvözölte Orikot. - Neked is jó reggelt - mondta a törpe, és meghajolt.
Orik Tronjheim négy fő folyosójának egyikén vezette őket a központi csarnok felé, a két egyforma csigalépcsőhöz, amelyek a törpekirály trónterméhez vezettek. De még a csarnok előtt lefelé indult egy kis lépcsőn. Eragon csak némi gondolkozás után jött rá, hogy Orik azért választotta a melléklépcsőt, mert nem akarja látni Isidar Mithrim roncsait.
Megálltak a gránitajtó előtt, amelyre hétágú koronát véstek. Kétoldalt a hét-hét felfegyverzett törpe egyszerre döngette meg csákánya nyelével a padlót. Amikor a fa visszhangot vert a kövön, az ajtó felpattant.
Eragon biccentett Oriknak, azután Saphirával együtt belépett a homályos terembe. A távoli trónhoz indultak, el a hírnák, a tűnt idők törpekirályainak merev szobrai előtt. A súlyos, fekete trónus előtt Eragon meghajolt. A törpe király válaszul biccentett ezüst bozontú fejével. Sisakjának rubinjai tompán megvillantak a fényben, mintha izzó vas fröccsent volna az aranyra. A király Volundot, a harci pörölyt fektette páncélos térdére.
Hrothgar szólalt meg elsőnek. - Árnyékölő, isten hozott tróntermemben. Sok mindent tettél, amióta nem találkoztunk. Úgy tűnik, rosszul ítéltem meg Zar’rocot. Morzan kardját szívesen látják Tronjheimben, ameddig te viseled.
- Köszönöm - mondta Eragon, és fölegyenesedett.
- Továbbá - mennydörgött a törpe - az a kívánságunk, hogy tartsd meg a páncélt, amelyet a Farthen Dúr-i csatában viseltél. Pillanatnyilag a legjobb kovácsok javítják. Ugyanez a helyzet a sárkány páncéljával. Ha készen lesz, Saphira addig hordhatja, ameddig akarja, vagy amíg ki nem növi. Ez a legkevesebb, hogy kimutassam hálánkat. Ha nem viselnénk hadat Galbatorix ellen, akkor lenne ünnep és lakoma a tiszteletedre... ám ezzel várni kell, amíg alkalmasabb idők következnek.
Eragon válaszolt a maga és Saphira nevében: - Nagylelkűséged minden várakozást meghalad. Gonddal fogunk őrizni ilyen nemes ajándékot.
Hrothgar láthatólag elégedett volt, de azért összevonta busa szemöldökét: - Sajnos, nem időzhetünk tovább a kellemetességeknél. A klánok azzal ostromolnak, hogy tegyek valamit Adzsihád utódlásával kapcsolatban. Amikor tegnap az Idősek Tanácsa kihirdette, hogy Nasuadát támogatja, ez olyan felzúdulást keltett, amilyet nem láttam, amióta a trónra kerültem. A törzsfőnököknek kell eldönteniük, elfogadják-e Nasuadát, vagy más jelölt után néznek. A legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy Nasuadának kell vezetnie a vardeneket, de mielőtt elkötelezném magam, szeretném tudni, Eragon, hogy melyik oldalon állsz. A legrosszabb, ami egy királlyal megeshet, hogy bolondot csinál magából.
Mennyit mondjunk el neki?, kérdezte Eragon Saphirától,
miközben sebesen gondolkodott.
Mindig becsületesen bánt velünk, de nem tudhatjuk, mit ígért más embereknek. Legjobb, ha óvatos vagy, amíg Nasuada ténylegesen át nem veszi a hatalmat.
Jól van.
- Saphira és én beleegyeztünk, hogy támogatjuk őt. Nem ellenezzük, hogy övé legyen a hatalom. És... - azon töprengett, nem megy-e túl messzire - ...arra kérlek, tégy te is hasonlóképpen; a vardenek nem engedhetik meg maguknak, hogy testvérharcokba bonyolódjanak. Arra van szükség, hogy egységesek legyenek.
- Áhh! - Hrothgar hátradőlt. - Újfajta tekintéllyel beszélsz. Javaslatod jó, de fölvet egy kérdést: Úgy gondolod, Nasuada bölcs vezető lesz, vagy más okokból támogatod?
Ez próba!, figyelmeztette Saphira. Azt akarja tudni, hogy miért támogatjuk a lányt.
Eragon ajka félmosolyra húzódott. - Azt hiszem, koránál sokkal bölcsebb és óvatosabb. Jó vezetője lesz a vardeneknek.
- És ezért támogatod?
- Igen.
Hrothgar bólintott, hosszú, hófehér szakálla követte a mozdulatot. - Megkönnyebbülten hallom. Mostanában túl keveset törődnek azzal, hogy mi a helyes és jó, és túl sokat foglalkoznak vele, hogy mivel lehet hatalmat szerezni. Nehéz nézni az ilyen ostobaságot, és még csak dühbe se gurulni tőle.
Kényelmetlen csönd telepedett közéjük, a hosszú trónterem szinte belefulladt. Hogy megtörje, Eragon megkérdezte: - Mi lesz a sárkányerőddel? Kap új padlót?
Először látta szomorúnak a királyt. A ráncok elmélyültek, olyanok lettek, mint a kerék küllői. Eragon még sosem látott törpét, aki közelebb állt volna a síráshoz. - Sokat kell még beszélni, mielőtt bármit tehetnénk. Szörnyűség volt, amit Saphira és Arya művelt. Talán szükséges, de szörnyűséges. Inkább rohantak volna le az urgalok, mint hogy az Isidar Mithrim eltörjön. Tronjheim szíve esett darabokra, és vele a miénk is. - Hrothgar a mellére tette az öklét, azután lassan szétnyitotta, és megmarkolta Volund bőrrel borított nyelét.
Saphira megérintette Eragon elméjét. Az ifjú érezte, hogy sokfajta érzelem fut végig a sárkányon, és meglepő módon a sajnálat és a bűntudat volt benne a legtöbb. Saphira őszintén fájlalta a Rózsacsillag pusztulását, noha szükséges volt.
Kicsikém, mondta, segíts. Beszélnem kell Hrothgarral. Kérdezd meg tőle: képesek összeállítani a törpék az Isidar Mithrimet a szilánkokból?
Amikor Eragon megismételte e szavakat, Hrothgar morgott valamit a saját nyelvén, azután azt mondta: - A képességünk megvan hozzá, de mi értelme? Hónapokba, talán évekbe telne, és az eredmény csupán romos torzképe lenne a szépségnek, amely valaha Tronjheimet díszítette! Olyan káromlás ez, amelyet sosem fogok elrendelni.
Saphira nem hunyorító szemmel meredt a királyra. Most mondd meg neki: ha az Isidar Mithrimet ismét összeállítják, és egy darabka sem hiányzik belőle, akkor azt hiszem, ismét eggyé tudom tenni.
Eragonnak leesett az álla, még Hrothgart is elfelejtette megdöbbenésében: Saphira! Gondold el, mi energiába kerülne! Magad mondtad, hogy nem tudod tetszésed szerint használni a mágiát, akkor mitől vagy olyan biztos benne, hogy képes vagy rá?
Meg tudom tenni, ha nagyon muszáj. Ez az én ajándékom a törpék számára. Emlékezz Brom sírjára; ez mossa el a kétségeidet. És csukd be a szádat! Illetlen látvány, és a király figyel.
Amikor Eragon közvetítette Saphira ajánlatát, Hrothgar egy kiáltással kihúzta magát. - Lehetséges? Még a tündék se kísérelnék meg!
- Saphira bízik a képességeiben.
- Akkor újjáépítjük az Isidar Mithrimet, ha száz évig tart is. Keretet készítünk az ékkőnek, és minden szilánkot a helyére teszünk. Egy morzsáról sem feledkezünk meg! Még ha a nagyobb darabokat szét kell is hasítanunk ahhoz, hogy megmozdíthassuk őket. Minden hozzáértésünket összeszedjük, egyetlen porszem sem vész kárba. Úgy hát gyertek el, amikor végeztünk, és gyógyítsátok meg a Rózsacsillagot!
- Eljövünk - ígérte Eragon, és meghajolt.
Hrothgar elmosolyodott. A mosolya olyan volt, mint a repedés a gránitfalon. - Nagy örömet szereztél nekem, Saphira. Úgy érzem, ismét van miért élnem és uralkodnom. Ha ezt megteszed, a törpék számtalan nemzedéken keresztül mindenütt tisztelni fogják a nevedet. Most menjetek áldásommal, én pedig elviszem a hírt a klánoknak. És ne érezzétek úgy, hogy át kell engednetek nekem az elsőbbséget: ne tagadjátok meg a törpéktől a jó hírt; mondjátok el mindenkinek, akivel csak találkoztok. Hadd visszhangozzák a csarnokok fajunk diadalkiáltását!
Még egyszer meghajoltak, aztán Eragon és Saphira távozott, otthagyva a trónszékén a még mindig mosolygó királyt. A tróntermen kívül Eragon elmesélte Oriknak, mi történt. A törpe azonnal lehajolt és megcsókolta a földet Saphira előtt. Vigyorogva kiegyenesedett, és megragadta Eragon karját: - Ez igazi csoda. Pontosan azt a reményt adtad meg nekünk, ami kellett, hogy felülemelkedhessünk a közelmúlt küzdelmein! Lefogadom, ma este nagy ivászat lesz!
- Holnap pedig temetés.
Orik egy pillanatra elkomolyodott. - Holnap, igen. De addig nem fogjuk hagyni, hogy boldogtalan gondolatok bántsanak! Gyertek!
Megfogta Eragon kezét, és magával vonszolta Tronjheimen át egy nagy ebédlőbe, ahol számos törpe ült a kőasztaloknál. Orik felugrott az egyikre, a padlóra söpörte a tányérokat, és bömbölő hangon kihirdette az újságot az Isidar Mithrimről. Eragon csaknem megsüketült az ezt követő éljenzéstől és ordítástól. Minden egyes törpe ragaszkodott hozzá, hogy odamenjen Saphirához és megcsókolja előtte a padlót, úgy, ahogy Orik tette. Mikor ezzel végeztek, otthagyták az ételt, és kőkorsóikat megtöltötték sörrel és méhserrel.
Eragon olyan vidáman csatlakozott az ünnepséghez, ami őt magát is meglepte. Így könnyíthetett nyomasztó mélabúján. Mindazonáltal igyekezett mértéket tartani a duhajkodásban, mert tudta, hogy másnapra még feladatai vannak, azokhoz pedig tiszta fej szükségeltetik.
Még Saphira is kortyintott egy keveset a méhserből, és miután ízlett neki, a törpék egész hordót gurítottak eléje. Saphira óvatosan beleengedte pofáját a hordó nyitott végébe, három húzással kiitta, azután a mennyezet felé emelte a fejét, és egy gigászi lángnyelvet böffentett. Eragonnak jó pár percébe került meggyőzni a törpéket, hogy nyugodtan közelíthetnek a sárkányához, mire azok, a szakács tiltakozása ellenére, tüstént hoztak neki egy újabb hordót, és ámultak, mikor ezt is kiürítette.
Ahogy Saphira egyre jobban berúgott, érzelmei és gondolatai egyre hevesebb erővel ömlöttek át Eragonon. Nehezére esett érzékszerveinek jelzéseit felfogni, mert a sárkány látása időnként átfedte az övét. A mozgás elmosódott, a színek megváltoztak. Időnként még a szagok is elváltoztak, olykor élesebbek, csípősebbek lettek.
A törpék kórusa rázendített. Az imbolygó Saphira velük zümmögött, és minden sort egy ordítással hangsúlyozott. Eragon kinyitotta a száját, hogy ő is csatlakozzék, és megdöbbenésére a szavak helyett egy sárkány érdes morgását hallatta. Ez, csóválta meg a fejét, túl sok!... Vagy csak berúgtam? Úgy döntött, nem számít, és bömbölt tovább, mit sem törődve azzal, hogy sárkányhangon teszi-e.
Egyre özönlöttek a törpék a terembe, amint elterjedt a hír az Isidar Mithrimről. Százak zsúfolódtak az asztalok köré, vastag embergyűrű vette körül Eragont és Saphirát. Orik zenészeket is kerített, akik a sarokba telepedtek, és levették a zöld bársonyhuzatokat a hangszereikről. Hamarosan hárfák, furulyák, ezüstfuvolák aranyszín melódiái lengtek a tömeg fölött.
Sok óra telt el, mielőtt a zaj és az izgalom kezdett alábbhagyni. Ekkor Orik ismét fölmászott az asztalra. Terpeszbe állt, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, egy korsóba kapaszkodott, vasalt sisakját félrevágta, és felkiáltott: - Halljátok! Végre megünnepeltük a győzelmet! - A törpék helyeslően verték az asztalt. Jó beszéd volt - rövid, lényegre törő. De Orik még nem végzett. - Eragonra és Saphirára! - bömbölte, és fölemelte a korsót. Ezt a lakonikus filippikát is lelkesedés kísérte.
Eragon fölállt és meghajolt, mire az éljenzés fölerősödött. Mellette Saphira két lábra ágaskodott, és egyik mellső lábát a melle elé tartotta, mert utánozni akarta lovasának mozdulatát. Közben megtántorodott, és a törpék, akik érzékelték a veszélyt, arrébb iszkoltak. Éppen idejében. Saphira nagy robajjal hanyatt esett, egyenesen rá egy asztalra.
Fájdalom hasított Eragon hátába, és ő ájultan zuhant a sárkány tarajára.