|
Ö |
sszpontosíts, Eragon figyelmeztette jóindulatúan Oromis.
Eragon pislogott, és megdörgölte a szemét, hogy jobban lássa az előtte göndörödő pergamenen sorjázó glifákat. - Bocsánat, mester. - A fáradtság ólomsúllyal húzta a tagjait. Hunyorított, felemelte lúdtollát, és újra másolni kezdte az ívelt és tüskés glifákat.
Oromis mögött az ablakból a tel’naeíri szirtek zöld tetejére lehetett látni, amelyet árnyékokkal csíkozott a lemenő nap. Pelyhes felhők húzódtak az égen.
Akkora fájdalom hasított a lábába, hogy a keze is megrándult. Eltörte a toll hegyét, pacát ejtett a papíron, tönkretéve az írást. Vele átellenben Oromis ugyancsak összerázkódott, és a jobb karjához kapott.
Saphira!, kiáltott Eragon. Kinyúlt elméjével a sárkánya felé, de áthatolhatatlan falakba ütközött, amelyekkel Saphira sáncolta el magát. Alig lehetett érezni. Mintha egy beolajozott, csiszolt gránitgolyót próbált volna megragadni. Saphira folyton elsiklott előle.
Oromisra nézett. - Történt velük valami, ugye?
- Nem tudom. Glaedr visszafelé jön, de nem hajlandó szólni hozzám. - Levette a falról a kardját, Naeglinget, kisietett, megállt a szirt szélén, és fölemelt fejjel várta, hogy megjelenjék az arany sárkány.
Eragon utánament. Mindenféle eshetőség megfordult a fejében - valószínű és valószínűtlen dolgok -, hogy mi történhetett Saphirával. A két sárkány délben indult el észak felé egy helyre, amit úgy hívtak, hogy a Törött Tojások Sziklája, és a vad sárkányok fészkelőhelye volt valamikor.
Könnyű útnak számított. Urgalok nem lehetnek, a tündék nem engedik be őket Du Weldenvardenbe, nyugtatgatta magát.
Végül, mint egy hunyorgó szikra, feltűnt Glaedr a sötétedő fellegek között. Ahogy leereszkedett, látszott, hogy sérült a jobb mellső lába. Akkora seb tátongott rajta, mint Eragon tenyere. Lángpiros vér rajzolta körül a környező pikkelyeket.
Amint Glaedr földet ért, Oromis rögtön futott hozzá, de megtorpant, mert a sárkány rámordult. Glaedr az erdő szélére sántikált, Eragonnak háttal elnyúlt az ágak alatt, és nyalogatni kezdte a lábát.
Oromis odament, letérdelt a közelében a lóherébe, és higgadtan, türelemmel várakozott. Látszott rajta, hogy addig fog várni, ameddig szükséges. Eragon minden perccel idegesebb lett. Végül valamilyen láthatatlan jellel Glaedr megengedte Oromisnak, hogy megvizsgálja a lábát. Oromis tenyerén felizzott a gedwéy ignasia, mikor rátette a kezét a sebre a pikkelyek között.
- Hogy van? - kérdezte Eragon, amikor a tünde visszahúzódott.
- Félelmetes sebnek látszik, de ilyen óriásnak, mint Glaedr, csak egy karmolás.
- De mi van Saphirával? Még mindig nem tudok kapcsolatba lépni vele.
- Oda kell menned hozzá - mondta Oromis. - Sebet kapott, és nem csak egy értelemben. Glaedr keveset árult el abból, ami történt, de én sokat kitaláltam. Jó lesz, ha sietsz.
Eragon körülnézett valamilyen közlekedési eszköz után, és felnyögött kétségbeesésében, mert egyet sem talált. - Hogy jutok el hozzá? Futáshoz túl messze van, út nincs, és én nem tudok...
- Csitulj, Eragon. Mi volt a neve a paripának, amely ide hozott Sílthrimből?
Törnie kellett a fejét, hogy eszébe jusson. - Folkvír.
- Akkor szólítsad varázstudományoddal. Nevezd nevén, mondd el a leghatalmasabb nyelven, mire van szükséged, és ő idejön, hogy segítsen.
Eragon teleszívta a hangját mágiával, majd Folkvírért kiáltott, beleöntve a hívásba minden nyugtalanságát, és elküldte a kérését az erdős dombok között Ellesméra felé.
Oromis elégedetten bólintott. - Jól van!
Húsz perccel később, mint egy ezüst jelenés, előtűnt a fák sötét árnyékából Folkvír. Dobálta a fejét, és horkantott izgalmában. A csődör oldala hullámzott a vágtától.
Eragon felpattant a kis tünde lóra. - Jövök, mihelyt tudok! - mondta.
- Azt tedd, amit kell - felelte Oromis.
Eragon megérintette sarkával Folkvír oldalát, és azt kiáltotta: - Fuss, Folkvír, fuss! - A ló száguldani kezdett, hihetetlen ügyességgel kerülgetve Du Weldenvarden göcsörtös fenyőfáit. Eragon gondolati képekkel irányította Saphira felé.
Ilyen úttalan utakon egy olyan lónak, mint Hattyú, három-négy órájába került volna elérnie a Törött Tojások Sziklájához. Folkvír alig több mint egy óra alatt tette meg.
A bazalt sziklaszálnál, amely foltos zöld oszlopként szökkent fel az erdő talajából, és jó százlábnyival magasodott a fák fölé, Eragon azt mormolta: - Állj - aztán lesiklott a földre. Felnézett a Törött Tojások Sziklájának távoli ormára. Saphira ott volt.
Megkerülte a kőszálat, kereste, hogyan juthatna a tetejére, de hasztalan, mert a viharvert szirt megmászhatatlan volt. Rés, hasadék vagy más egyenetlenség nem volt olyan közel a földhöz, hogy meg lehessen mászni.
Ez fájhat, gondolta Eragon.
- Maradj itt! - mondta Folkvírnak. A ló ránézett okos szemével. -Legelj, ha akarsz, de maradj itt, jó? - Folkvír nyihogott, és megbökte bársonyos orrával Eragon karját. - Ez az, jó fiú vagy! Ügyes vagy!
Rászögezte tekintetét a szikla tetejére, összeszedte minden erejét, majd azt mondta az ősnyelven: - Föl!
Később fogta fel, hogy ha nem szokott volna hozzá a repülésekhez Saphirával, annyira felzaklathatta volna az élmény, hogy nem tudja kitartani a varázslatot, és halálra zúzza magát. A föld sebesen távolodott, a fatörzsek keskenyedtek, és ő szállt mellettük az ágak mennyezete és a sápadó esti égbolt felé. Átlökte magát az ágakon, amelyek ujjak módjára kaptak a válla és az arca után. Ha Saphira zuhanórepülésbe ment át, súlytalannak érezte magát rajta, de most ugyanúgy érzékelte a nehézkedést, mintha a földön állna.
Amikor túljutott a Törött Tojások Sziklájának peremén, előrelökte magát, aztán megszakította a varázslatot, és leereszkedett egy mohos foltra. A kimerültségtől roskadtan várta, megfájdul-e a háta a fáradtságtól, és fellélegzett, mikor elmaradt a kín.
A monolit tetején széles és mély nyiladékokkal elválasztott, fűrészes tornyok meredeztek. Itt semmi sem nőtt néhány elszórt vadvirágon kívül. Fekete üregek tátongtak a tornyokon, némelyike természetes, másokat olyan karmok vájtak a bajaltba, amelyeknek vastagsága vetekedett az ő lábával. Az üregek padlóját vastag rétegben borították a mohalepte csontok, a hajdani sárkánylakomák maradványai. Most madarak fészkeltek az egykori sárkányok helyén: héják, sólymok, sasok, amelyek őt lesték a magaslatokról, hogy azonnal megtámadják, ha a tojásaikat fenyegetné.
Elindult a zord terepen, ügyelve, nehogy kificamítsa a bokáját az omladékban, vagy túl közel kerüljön a nyiladékokhoz. Ha beleesik valamelyikbe, egyenesen kibukfencezik a semmibe. Többször kellett átmásznia gerinceken, két alkalommal varázslatot kellett használnia, hogy feljebb jusson.
Akármerre nézett, sárkányok nyomait látta: mély karmolásokat a bazalton, olvadt sziklatócsákat, fényüket és színüket vesztett pikkelyeket a résekben, és más hulladékot. Egyszer rálépett valami élesre, amely, mikor lehajolt és megvizsgálta, egy zöld sárkánytojás törött héjának bizonyult.
A monolit keleti falánál meredezett a legmagasabb torony, és annak a közepén feketéllett a legnagyobb barlang. Itt találta meg a hátsó fal üregében összetekeredett Saphirát, aki a hátát fordította a bejárat felé. Egész testében reszketett. A falakon friss égésnyomok voltak, a csontkupacokat szétrúgták, mintha verekedtek volna a barlangban.
- Saphira! - mondta Eragon fennhangon, mert sárkánya elzárta előle az elméjét.
Saphira felkapta a fejét, és úgy bámulta Lovasát, mint egy vadidegent. Pupillája vonallá keskenyedett az alkonyfénytől. Vicsorgott, mint egy dühös kutya, aztán elfordult. Közben felemelte a bal szárnyát, és megmutatta a combján a tépett szélű, hosszú vágást. Eragon szíve összeszorult a látványtól.
Tudta, hogy Saphira nem tűrné a közeledését, ezért ugyanazt tette, mint Oromis: letérdelt a törött csontok közé, és várt. Nem szólt, nem mozdult. Várt, amíg a lába elzsibbadt, és a keze megdermedt a hidegtől. Mégse haragudott a kényelmetlenségért. Boldogan megfizeti ezt az árat, ha segíthet vele Saphirán.
Egy idő után a sárkány megszólalt: Bolond voltam.
Időnként mind bolondok vagyunk.
Attól nem lesz könnyebb, ha te csinálsz hülyét magadból.
Gondolom, nem.
Mindig tudtam, mit kell csinálnom. Mikor Garrow meghalt, tudtam, most az a helyes, ha üldözőbe vesszük a ra’zacokat. Mikor Brom meghalt, tudtam, hogy el kell mennünk Gil’eadba, aztán a vardenekhez. És mikor Adzsihád meghalt, tudtam, hogy hűséget kell esküdnöd Nasuadának. Mindig tisztán állt előttem az ösvény. Kivéve most. Ebben az egyben eltévelyedtem.
És mi az, Saphira?
Kérdezett válasz helyett: Tudod, miért hívják ezt a helyet a Törött Tojások Sziklájának?
Nem.
Mert a sárkányok és a tündék háborújában a tündék idáig követték a nyomunkat, és leöltek álmunkban. Szétdúlták fészkeinket, aztán összetörték tojásainkat a mágiájukkal. Azon a napon véreső hullott az erdőre. Azóta nem lakik itt sárkány.
Eragon hallgatott. Nem ezért jött ide. Ki fogja várni, amíg sárkánya képes lesz beszélni a jelenről.
Mondjál valamit!, követelte Saphira.
Engeded, hogy meggyógyítsam a lábadat?
Hagyj engem békén!
Akkor hallgatni fogok, mint egy szobor, és addig maradok itt, míg porrá nem leszek, mert tőled kaptam a sárkányok türelmét.
Saphira beszélni kezdett, akadozva, önmagát gúnyoló keserűséggel: Szégyen nekem bevallani ezt. Mikor idejöttünk, és megláttam Glaedret, úgy örültem, hogy fajomból nem csak Shruikan maradt életben! Még sose láttam másik sárkányt, csak Brom emlékeiben. És azt gondoltam... azt gondoltam, hogy Glaedr is úgy fog örülni az én létezésemnek, mint én az övének.
De hát örült!
Nem érted. Arra gondoltam, ő lesz a pár, akire sose számítottam, és együtt feltámaszthatjuk a fajunkat. Horkantott, tűz csapott ki az orrán. Tévedtem. Nem kellek neki.
Eragon nagyon óvatosan fogalmazta a választ, nehogy megsértse, és egy kis vigaszt nyújtson neki. Ez azért van, mert Glaedr tudja, hogy téged másnak szántak: annak, aki a két megmaradt tojás egyikében van. És nem is lenne illendő veled párosodnia, mert a tanítód.
Vagy mert nem talál elég szemrevalónak.
Saphira, nincsen csúnya sárkány, és te vagy köztük a legszebb!
Bolond vagyok, mondta Saphira, de azért felemelte a bal szárnyát, megengedve, hogy Lovasa begyógyítsa a sebet.
Eragon melléje sántikált, és megnézte a skarlátvörös sebet. Most örült, hogy Oromis annyi anatómiai értekezést olvastatott vele. A sérülés, amelyet vagy karom, vagy agyar hasított, átvágta az izmot, de nem ért el a csontig. Itt nem lesz elég lezárni a sebet a bőr szintjén, ahogy sokszor csinálta: előbb az izmot kell összeerősíteni.
A varázsige, amelyet Eragon használt, hosszú és bonyolult volt, helyenként nem is értette, mert egy ősrégi értekezésből vette, amely kevés magyarázatot adott azonkívül, hogy ha nem tört csont, és a belső szervek épek, „ez a bájolás meggyógyít minden betegséget, amit erőhatalom okoz, leszámítva a komor halált". Hihetetlen élmény volt, hogy mikor kimondta, Saphira izma megvonaglott a keze alatt, idegek, erek, rostok összefonódtak, és egyek lettek megint. A seb olyan nagy volt, hogy ebben a legyengült állapotában nem mert csak a saját energiájával gyógyítani, ezért Saphira erejéből is merített.
Viszket, mondta Saphira, amikor Lovasa befejezte.
Eragon sóhajtott, az érdes bazaltnak támaszkodott, és a pillái alól nézte a naplementét. Attól felek, neked kell levinned a szikláról. Annyira fáradt vagyok, hogy mozdulni sem bírok.
Saphira zörögve odakúszott hozzá, és a csontokra hajtotta a fejét. Csúnyán bántam veled, amióta Ellesmérába jöttünk. Figyelmeztettél Glaedrre, de én túl kevély voltam, hogy meglássam a szavaidban az igazságot... Nem voltam jó társad, nem voltam méltó sárkány, és beszennyeztem a Lovasok tisztes nevét.
Nem, szó sincs ilyesmiről!, vágta rá indulatosan Eragon. Saphira, te mindig megtetted a kötelességedet. Lehet, hogy tévedtél, de nem volt becstelen tévedés, és bárki elkövette volna a te helyzetedben.
Az nem mentség arra, ahogy veled viselkedtem.
Eragon megpróbált a szemébe nézni, de Saphira kerülte a pillantását, amíg az ifjú meg nem érintette a nyakát, és azt nem mondta: Saphira, a családtagok megbocsátanak egymásnak, még akkor is, ha nem értik, hogy a másik miért tette azt, amit... Te ugyanannyira a rokonom vagy, mint Roran - sőt sokkal inkább. Es tehetsz akármit, ez örökre így marad. Örökre. Mikor Saphira ezek után sem válaszolt, Eragon az álla alá nyúlt, és megcsiklandozta a hártyás bőrt a sárkány egyik füle alatt. Hallod? Örökre!
Saphira mély hangon köhögött, ami kényszeredett kuncogás akart lenni, aztán félrehajtotta a fejét a csiklandozó ujjak elől. Ezek után hogy nézzek Glaedr szemébe? Borzasztóan haragudott... Az egész szikla rázkódott haragjának erejétől!
De legalább te is adtál neki, mikor megtámadott.
Fordítva történt.
Eragon meglepetten felvonta a szemöldökét. Hát akkor itt azt az egyet lehet tenni, hogy bocsánatot kérsz.
Bocsánatot!
Igen. Mondd meg neki, hogy sajnálod, nem fog előfordulni még egyszer, és folytatni akarod vele a kiképzést. Bizonyosra veszem, hogy megértő lesz, ha lehetőséget adsz neki.
Jól van, mondta Saphira halkan.
Rögtön jobban fogod érezni magad, mihelyt megtetted, vigyorgott Eragon. Tapasztalatból tudom.
Saphira morgott, a barlang szájához trappolt. Ott leguggolt, szemügyre vette a rengeteg erdőt. Mennünk kéne. Hamarosan sötét lesz. Eragon összeszorította a fogát, talpra kényszerítette magát - minden mozdulatért erőlködnie kellett -, és felkapaszkodott a sárkánya hátára, ami kétszer annyi idejébe került, mint máskor. Köszönöm, hogy értem jöttél. Tudom, mit kockáztattál a hátad miatt.
Eragon megpaskolta a sárkány vállát. Egyek vagyunk ismét?
Egyek.