|
E |
gybefolytak Eragon ellesmérai napjai; az idő nem látszott erőt venni a fenyves-városon. Az évszak nem fáradt el, habár megnyúltak a délutánok meg az esték, és tömény árnyékba mártották a rengeteget. Minden évszak virága szirmot bontott a tündék mágiájától, amely a légben lengő varázslatból nyerte erejét.
Eragon megszerette Ellesméra szépségét, csendjét, a fákból előgöndörödő, kecses házakat, a szürkületi borzongató dalokat, a titokzatos lakásokban rejtőző műtárgyakat és a tündék ki-kitörő vidámsággal színesített zárkózottságát.
Du Weldenvarden vadai nem féltek a vadászoktól. Eragon sokszor látott a csúcsról tündéket, amelyek szarvasbikát vagy szürke rókát becézgettek, vagy a tisztás szélén cammogó medvének zsongtak, amelynek nem akarózott mutatkoznia. Némely állatnak nem volt felismerhető formája. Éjszakánként tűntek fel, motoszkáltak, morogtak a bokrok között, és menekültek, ha Eragon megpróbált közeledni hozzájuk. Egyszer egy pillanatra látott valami prémes kígyófélét, egyszer pedig egy fehér ruhás nőt, akinek a körvonalai megremegtek, eltűntek, és egy nőstény farkas vigyorgott a helyén. Eragon és Saphira, ha csak tehették, folytatták Ellesméra felfedezését. Kettesben mentek, vagy Orikkal, mert Arya már nem kísérte őket, és Eragon nem is beszélt vele azóta, hogy a tünde eltörte a fairthet. Hébe-hóba látta, amint elsuhan a fák között, de ha közeledni akart hozzá, Arya eltűnt, és otthagyta őt az ősöreg fenyvesben. Végül Eragon belátta, hogy neki kell kezdeményeznie, ha valaha is helyre akarja állítani a kapcsolatukat. Így hát egyik este szedett egy csokrot a fájához vezető ösvény mentén nyíló virágokból, és elbicegett a Tialdarí Csarnokhoz, ahol a közös teremben megkérdezte egy tündétől, hol lakik Arya.
Az ajtó nyitva volt, de senki sem válaszolt a kopogtatására. Belépett, közeledő lépésekre fülelve nézegette a vadszőlővel befuttatott tágas nappalit, amelynek egyik oldalából apró hálószoba, a másikból dolgozószoba nyílt. A falakat két fairth díszítette. Az egyik ezüsthajú, büszke, szigorú arcú tündét ábrázolt, Eragon sejtése szerint Evandar királyt, a másik egy ismeretlen, fiatal tünde férfit.
Eragon fel-alá csámborgott a lakásban, mindent megbámult, de semmihez sem nyúlt, élvezte, hogy bepillanthat Arya életébe, összeszedett minden lehetséges adatot a tünde életéről és érdeklődéséről. Az ágya mellett egy üveggömböt látott, melynek belsejébe egy fekete szulákot foglaltak; az asztalán olyan tekercsek sorakoztak takaros rendben, mint a Kimutatás az osiloni aratásról és A gil’eadi őrtorony jelentése; az erkély párkányán három miniatűr fácska nőtt az ősnyelv békét, erőt és bölcsességet jelentő három glifájának formájában; és a fák mellett egy papírdarab hevert, azon pedig egy befejezetlen költemény, tele áthúzott szavakkal és odafirkantott jelzésekkel. A vers pedig ez volt:
Hold alatt, hófehér hold alatt,
Pihen egy tó, színezüst tó,
Csipkerózsa, vad szeder,
Fekete fenyvek között.
Hull a kő, az élőkő,
Tör a hold, a hófehér,
Csipkerózsa, vad szeder,
Fekete fenyvek között.
Fény szilánkja, fényes kése,
Hullámgyűrű a tavon,
Csendes tavon, mozdulatlanon,
A magányas tavon.
Ólomsötét éjszakában
Eltévednek röpke árnyak,
Valamikor...
Eragon odament az ajtó melletti apró asztalhoz, letette a csokrot, és megfordult, hogy elmenjen, ám ekkor földbe gyökerezett a lába, mert Arya állt az ajtóban. Mintha meghökkent volna az ifjú jelenlététől, aztán egykedvű álarc mögé rejtette a zavarát.
Némán bámulták egymást.
Eragon, félig-meddig kínálva, felemelte a csokrot. - Én nem tudok virágot csinálni úgy, mint Fáolin, de ezek becsületes virágok, és a legszebbek, amiket találtam.
- Nem fogadhatom el őket, Eragon.
- De ez nem... ez nem olyan ajándék. - Egy pillanatra elnémult. - Ez nem mentség, de nem tudtam, hogy ilyen kínos helyzetbe hozhat a fairthem. Épp ezért bocsánatodat kérem... Nem akartam bajt okozni, én csak egy fairthet akartam csinálni. Arya, én tudom, milyen fontosak a tanulmányaim, és nem kell félned, hogy elhanyagolom őket azért, hogy utánad epedezzek. - Megtántorodott és a falnak dó1t, mert annyira szédült, hogy nem tudott volna megállni a lábán támaszték nélkül. - Csak ennyit akartam.
Arya sokáig nézte, aztán lassan kinyújtotta a kezét, elvette a csokrot, és az orrához emelte. A szeme egy pillanatra sem engedte el az ifjút. - Becsületes virágok - ismerte el. Pillantása Eragon lábára villant, aztán visszatért az arcához. - Beteg voltál?
- Nem. A hátam.
- Hallottam, de nem gondoltam...
Eragon ellökte magát a faltól. - Mennem kell.
- Várj. - Arya tétovázott, majd az erkélyhez vezette, és leültette a falból előgörbülő, párnázott padra. Két poharat vett elő egy faliszekrényből, csalánlevelet morzsolt beléjük, aztán feltöltötte a kelyheket vízzel, azt mondta: - Forrj -, és elkészítette a teát.
Az egyik poharat Eragonnak adta, aki két kézzel fogta, hogy átszivárogjon belé a melege. Lenézett a húszlábnyi mélységbe, ahol daloló és csevegő tündék sétáltak a királyi kertekben, és fénybogarak lebegtek a homályban.
- Bárcsak... - kezdte Eragon - bárcsak mindig így maradna. Olyan csendes és tökéletes.
Arya a teáját kevergette. - Saphira mit csinál?
- Ugyanazt. Hát te?
- Készülök vissza a vardenekhez.
- Mikor? - riadt meg Eragon.
- A Véreskü Ünnepe után. Máris sok időt elvesztegettem itt, de nagyon nem volt kedvem elmenni, és Islanzadí is azt óhajtotta, hogy maradjak. Továbbá... sose láttam még Véreskü Ünnepet, pedig ez a legfontosabb szertartásunk. - Poharának pereme fölött figyelte Eragont. - Oromis sem segíthet rajtad?
Eragon bágyadtan vállat vont. - Megpróbált mindent, amit ismer.
Szürcsölték a teát, figyelték a kerti ösvényeken andalgópárokat. - Jól haladsz a tanulmányaiddal? - kérdezte a tünde.
- Jól. - Az ezt követő csendben Eragon elvette a papírt a fácskák közül, és úgy nézte a stanzákat, mintha először látná őket. - Gyakran írsz verset?
Arya nyújtotta a kezét, és mikor megkapta a papírt, csővé tekerte, hogy ne látsszanak a szavak. - Az a szokás, hogy mindenkinek, aki részt vesz a Véreskü Ünnepén, vinnie kell egy verset, egy dalt, vagy valamilyen más alkotást, és meg kell osztania az összegyűltekkel. Még csak most kezdtem dolgozni a magamén.
- Szerintem jó.
- Ha sok verset olvastál volna...
- Olvastam.
Arya hallgatott egy kicsit, majd lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg. Te nem az vagy, akit Gil’eadban megismertem.
- Nem, én... - Elhallgatott, a poharat forgatta a tenyere között, míg a megfelelő szavakat keresgélte. - Arya... te hamarosan elmész, de én sajnálnám, ha ez lenne az utolsó alkalom, amikor láthatlak. Nem lehetne... nem találkozhatnánk néha, úgy, mint korábban, és te megmutatnád nekem meg Saphirának Ellesmérát?
- Nem lenne bölcs dolog - felelte a lány szelíden, de határozottan.
Eragon felnézett rá. - A barátságunkkal kell fizetnem a tapintatlanságomért? Arról nem tehetek, amit irántad érzek, de inkább elszenvednék még egy sebet Durzától, mint hogy az ostobaságom rontsa meg a kapcsolatunkat. Nekem ez ahhoz túl drága.
Arya felemelte a poharát, kiitta a maradék teáját, és csak utána válaszolt: - A mi barátságunk megmarad, Eragon. Ami azt illeti, hogy töltsünk együtt időt... - Ajka halvány mosolyra görbült. - Meglehet. Ezzel együtt várnunk kell, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő, mert sok dolgom van, és nem ígérhetek semmit.
Eragon tudta, hogy Aryánál ezek a szavak állnak a legközelebb a kibéküléshez, és hálás volt értük. - Természetesen, Arya Svit-kona - mondta, és meghajolt.
Mondtak még néhány udvariasságot egymásnak, de Aryán látszott, hogy mára nem hajlandó ennél tovább menni, így hát Eragon megújult reménnyel visszatért Saphirához. A többit döntse el a sors, gondolta, leülve Oromis legújabb tekercse mellé.
Eragon benyúlt az övén viselt erszénybe, kivett egy zsírkő szelencét, amelyben nalgask - mogyoróolajjal kevert méhviasz - volt, és bekente az ajkát, hogy ne száradjon ki a metszően hideg széltól. Visszazárta az erszényt, aztán átkarolta Saphira nyakát, és a könyöke hajlatába rejtette az arcát, hogy kevésbé vakítsák a gyapjas felhők. Fülét betöltötte Saphira szárnyának fáradhatatlan suhogása. Magasabb hangú és gyorsabb ütemű volt, mint Glaedré, akit követtek.
Hajnaltól kora délutánig repültek délkelet felé, gyakorta megállva egy-egy lelkes tusára Glaedr és Saphira között. Ilyenkor Eragonnak a nyereghez kellett kötöznie a karját, nehogy lezuhanjon a gyomorkeverő légtornászmutatványok közben. Utána a fogával oldozta ki a csúszócsomókat.
Az út négy összebújó hegynél ért véget, amelyek az erdő fölé tornyosultak. Ezek voltak az első hegyek, amelyeket Eragon látott Du Weldenvardenben. Széljárta, fehér sipkás ormuk áttörte a felhők fátylát, és odatartotta redős homlokát a napnak, amely ilyen magasan csak égetett, de nem melegített.
Milyen kicsik a Beorhoz képest, jegyezte meg Saphira.
Eragon, ahogy megszokta a meditáció heteiben, kiterjesztette az elméjét minden irányba, megérintette környezetének tudatait, kereste az ártó szándékot. Érzett egy mormotát az üregében, hollókat, csúszkákat, sólymokat, sok mókust, amelyek a fákon futkostak; lejjebb a hegyoldalban egérre vadászó kígyók siklottak az aljnövényzetben, és rovarfelhők zsongtak mindenfelé.
Glaedr leereszkedett az első hegy kopár gerincére. Saphirának meg kellett várnia, hogy tanítója összecsukja hatalmas szárnyát, és helyet csináljon neki. A görgetegsziklákkal tagolt törmelékmezőt, amelyre leszálltak, ragyogó sárga, kemény, csipkés kéreggel vonta be a zuzmó. Fölöttük kopár, fekete szirtfok szökkent a magasba, gátként és támfalként tartva vissza a széltói hasadozó, nyögdécselő, kék jégtáblát, amelyből fűrészes szélű darabok hullottak a mélybe, hogy még apróbb darabokra zúzódjanak a grániton.
Ez az orom a Fionula, magyarázta Glaedr. Azok ott fivérei: Ethrundr, Merogoven és Griminsmal. Mindegyiknek megvan a maga története, amelyet a visszaúton fogok elmesélni. Egyelőre foglalkozzunk utunknak céljával, vagyis a sárkányok és a tündék, később az emberek kapcsolatának jellegével. Mindketten tudtok róla valamit - Saphirának már céloztam a jelentőségére-, de most itt az idő, hogy megismerjétek szövetségeteknek magasztosságát, hogy akkor is megmaradjon, ha Oromis és én már nem vagyunk.
- Mester! - szólalt meg Eragon, maga köré tekerve a köpenyét, hogy ne fázzon.
- Tessék, Eragon.
- Oromis miért nincs itt velünk?
Mert, morajlotta Glaedr, az én kötelességem gondoskodni róla, mint ahogy mindig is az idősebb sárkány feladata volt az évszázadok során, hogy a Lovasok legújabb nemzedéke megértse, milyen magaslatra hágott. És mert Oromis nincs olyan jól, mint látszik.
A sziklák pattogtak, miközben Glaedr összetekeredett, elfészkelte magát a törmelékben, és lehajtotta méltóságteljes fejét a földre, Saphira és Eragon mellé. Nézte őket egyik arany szemével, amely akkora volt, mint egy kerek pajzs, és kétszer fényesebben ragyogott. Szürke füstpamacs bodorodott orrlyukaiból, majd szertefoszlott a szélben. Amit most feltárok, annak csekély hányadát ismerték a tündék, a Lovasok és a tanult emberek, ám a nagyobbik részéről csak a Lovasok vezetőjének, egy maroknyi tündének, az emberek urainak és természetesen a sárkányoknak volt tudomásuk.
Tehát figyeljetek, fiókáim. Amikor harcunk végeztével békét kötöttek a sárkányok és a tündék, megteremtették a Lovasokat annak zálogául, hogy ily háború ne törhessen ki többé a népeink között. Tarmunora tündekirálynő és a képviselőnkül kiválasztott sárkány - elhallgatott, és benyomások sorozatát küldte Eragonnak: hosszú fog, fehér fog, csorba fog; győztes csaták, vesztes csaták; megszámlálhatatlan felfalt shrrg és nagra; huszonhét megtermékenyített tojás, tizenkilenc felnőtt utód -, akinek neve nem fejezhető ki semmiféle nyelven, úgy döntöttek, hogy erre egy közönséges szerződés nem elég. Az írott betű semmi egy sárkánynak. A mi vérünk sűrű és forró, elkerülhetetlen, hogy valamikor össze ne csapjunk ismét a tündelckel, mint ahogy megtettük a törpékkel a sok ezer év alatt. Ám a törpéktől eltérően se mi, se a tündék nem engedhettünk meg magunknak még egy háborút. Túlságosan hatalmasak voltunk, elpusztítottuk volna egymást. Ezt azon az egyetlen módon akadályozhattuk meg, hogy összekötöttük a két fajt a mágiával.
Eragon didergett. Glaedr enyhe derűvel megjegyezte:
Saphira, ha értelemmel bírsz, felhevíted valamelyik sziklát a tüzeddel, hogy ne fagyjon meg a Lovasod.
Saphira sarlóvá hajlította a nyakát. Kék lángcsóva tört elő fűrészes agyarai közül, és szétfröccsent a törmeléken. Kesernyés bűzt árasztva pörkölődött feketére a zuzmó. Olyan forró lett a levegő, hogy Eragonnak félre kellett fordulnia. Érezte, hogy a rovarok a sziklák alatt ropogósra sülnek a gyehennában. Miután egy perc alatt ötlábnyi átmérőjű körben cseresznyepirosra hevítette a sziklát, Saphira csattanva összecsukta állkapcsát.
Köszönöm, mondta Eragon. Leguggolt az izzás peremén, és a kezét melengette.
Ne feledd, Saphira, hogy a nyelveddel kell irányítanod a lángcsóvát, oktatta Glaedr. Nos tehát... kilenc évbe telt, hogy a tündék legbölcsebb mágusai megalkossák a szükséges varázsigét. Miután meglett, a tündék és sárkányok összegyűltek Ilireában. A tündék adták a keretet a varázslathoz, a sárkányok az erőt. Egyesült erővel összeolvasztották tündék és sárkányok lelkét.
Az egyesülés megváltoztatott minket. Mi, sárkányok, elnyertük a beszédkészséget és a civilizáció egyéb velejáróit, a tündék megkapták hosszú életünket, mert addig ugyanolyan rövid ideig éltek, mint az emberek. Mágiánk, a lényünk minden rostját átitató sárkánymágia átömlött a tündékbe, és egy idő után megajándékozta őket az oly mohón vágyott erővel és kecsességgel. Az emberekben nem zajlott le ehhez fogható változás, mert ti a kész varázslatra érkeztetek, ezért annak nem volt ideje úgy átgyúrni benneteket, mint a tündéket. Noha - és Glaedr szeme itt felcsillant - máris nemesebbek vagytok azoknál az otromba barbároknál, akik először partra szálltak Alagaésiában, ismét romlásnak indultatok a Bukás óta.
-A törpékre is kiterjedt ez a varázslat? - kérdezte Eragon.
Nem, és ezért nem volt soha törpe Lovas. Nem szeretik a sárkányokat, mi se őket, és viszolyogtak tőle, hogy velünk egyesüljenek. Talán szerencse is, hogy kimaradtak a szövetségből, mert így megmenekültek az emberek és a tündék hanyatlásától.
Hanyatlanak, mester?, kérdezte Saphira. Eragon megesküdött volna rá, hogy csipkelődő a hangja.
Bizony hanyatlanak. Ha a három faj közül valamelyik szenved, azt mindegyik megszenvedi. Galbatorix, mikor leölte a sárkányokat, ugyanannyit ártott a saját fajának, mint a tündéknek. Ti nem láthatjátok, mert mindketten újak vagytok Ellesmérában, de a tündék elvirágzóban vannak; hatalmuk nem olyan már, mint régen volt. És az emberek is sokat veszítettek a kultúrájukból, bekebelezte őket a zűrzavar és a romlás. Csak ha helyreállítjuk a három faj egyensúlyát, akkor tér vissza a világba a rend.
Az öreg sárkány a karmaival gyúrta a törmeléket, kaviccsá zúzta, hogy kényelmesebb fekvés essen rajta. Tarmunora királynő gondoskodott róla, hogy a varázslatba belefoglalják azt az elemet, amely összeköti a kikelő sárkányt a Lovasával. Ha egy sárkány úgy dönt, hogy odaadja a tojását a Lovasoknak, ráolvasnak a tojásra - ennek a szövegére később tanítalak meg benneteket -, aminek következtében az újszülött akkor kel ki, ha a tojás közelébe kerül az a személy, akivel a sárkány össze akarja kötni a sorsát. Mivel a sárkányok akármeddig megmaradhatnak a tojásban, az idő nem számít, nem tehet kárt a fiókában. Magad vagy rá a példa, Saphira.
A Lovas és a sárkány szövetsége tulajdonképpen felfokozott változata a fajaink közti kötésnek. Az ember vagy a tünde szebb és erősebb lesz, a sárkány vadságát némileg mérselceli az értelem... Látom, Eragon, valami fúrja az oldaladat. Mi az?
- Hát csak... - Eragon elakadt. - Nehezen tudlak elképzelni téged vagy Saphirát ennél is vadabbnak. Nem mintha baj volna! - tette hozzá sietve.
A föld úgy rázkódott, mintha lavina közeledne, pedig csak Glaedr kuncogott, és forgatta nagy, kerek szemét a szarus héj alatt. Ha láttál volna szabad sárkányt, nem mondanál ilyet! A sárkány nem fogad el parancsot senkitől és semmitől, azt teszi, amit akar, és csak a maga fajtáját szereti. Büszkék, sőt dölyfösek és szilajok voltak a vad sárkányok... Nőstényeik oly félelmetesek voltak, hogy a Lovasok sárkányainál nagy megtiszteltetésnek számított, ha velük párosodhattak!
Azért olyan fajtalan Galbatorix társulása Shruikannal, a második sárkányával, mert az nem szövetség. Nem Shruikan választotta Galbatorixot; fekete mágiával rontották meg, hogy szolgálja Galbatorix tébolyát. Viszonyuk torzképe a ti összetartozásotoknak, Eragon és Saphira, amelyet a király akkor veszített el, midőn az urgalok meggyilkolták első sárkányát.
Glaedr elhallgatott, és valamit nézett az ifjú és a sárkánya között. Csak a szeme mozgott. A ti szövetségetek messze meghaladja az elmék szimpla összeköttetését. Valami nagyon primitív szinten a lelketek, a személyazonosságotok - nevezzétek, aminek akarjátok-olvadt össze. A szeme Eragonra villant. Hiszed-e, hogy a lélek önálló?
- Nem tudom - felelte Eragon. - Egyszer Saphira kiemelt a testemből, és engedte, hogy az ő szemével lássam a világot... Úgy tűnt, hogy nem állok kapcsolatban a testemmel. s ha létezhetnek azok a fantomok, amelyeket a boszorkánymester megidéz, akkor talán a mi tudatunk is független a hústól.
Glaedr kimeresztette tűhegyes karmát, és félrepöccintett egy követ, amely alatt pocok lapult a fészkében. A sárkány felkapta vörös nyelvével a rágcsálót. Eragon felszisszent, mert érezte, ahogy a pocok meghal.
Ha a hús megsemmisül, semmi lesz a lelek is, mondta Glaedr.
- De az állat nem ember - tiltakozott Eragon.
Meditációid után komolyan képes vagy azt hinni, hogy annyira különbözünk egy pocoktól? Hogy oly csodálatos erénnyel vagyunk felruházva, amellyel más lények nem dicsekedhetnek, és amely megőriz minket a halál után?
- Nem - motyogta Eragon.
Gondoltam. Mert olyan szorosan össze vagyunk kötve, hogyha egy sárkány vagy egy Lovas megsebesül, meg kell keményíteniük a szívüket, és fel kell bontaniuk a kötésüket, hogy megvédjék egymást a szükségtelen szenvedéstől, sőt a tébolytól. Mivel pedig a lélek nem szakítható el a hústól, nem engedhetsz a kísértésnek, és nem kínálhatsz menedéket társad lelkének a saját testedben, mert abba mindketten belehaltok. Még ha lehetséges volna, akkor is káromlás lenne több tudat egy testben.
- De szörnyű - mondta Eragon. - Meghalni egyedül, elszakítva még attól is, aki a legközelebb áll hozzánk.
Mindenki egyedül hal meg, Eragon. Legyél király a csatatéren, vagy paraszt az ágyadban, családod körében - senki sem kísérhet el a semmibe... Most pedig gyakorolni fogjátok a tudatotok szétválasztását. Kezdjük azzal...
Eragon rámeredt a ház előszobájában hagyott tálcára. Ezen volt a vacsorája: kenyér, mogyoróvaj, erdei gyümölcs, bab, egy tál saláta, két kemény tojás - a tündék elveinek megfelelően csírátlan tojásból főzve - és egy palack forrásvíz. Tudta, hogy minden fogást a legnagyobb gonddal készítettek el, hogy a tündék minden konyhaművészetüket beleadják az ő étkeibe, és ilyet még Islanzadí sem eszik.
Rá se bírt nézni a tálcára.
Húst akarok!, morogta, és visszatrappolt a hálószobába. Saphira fölnézett rá a pallójáról. Hallal és szárnyassal is beérném, akármivel, csak ne zöldség legyen! Nem lakok jól tőle! Nem vagyok én 16, akkor miért kell azt a kosztot ennem, mint egy lónak?
Saphira kinyújtotta a lábát, és a könnycsepp alakú nyíláshoz ment, amelyből Ellesmérára lehetett látni. Keveset ettem az utóbbi napokban. Nem akarsz csatlakozni hozzám? Annyi húst süthetnél magadnak, amennyit akarsz, és a tündék sose tudják meg.
Azt teszem!, ragyogott fel Eragon. Hozzam a nyerget? Nem megyünk olyan messze.
Eragon előkereste csomagjaiból a sót, a zöldfűszereket és egyéb ízesítőket, aztán, vigyázva, hogy ne erőltesse meg magát, felkapaszkodott Saphira hátára, a tüskék közötti mélyedésbe.
Saphira elrugaszkodott, átvitette magát egy meleg légáramlattal a város fölött, majd lesiklott róla, és egy patakot követve néhány mérföldet repült egy erdei tóig. Mikor leereszkedett, a talajhoz simult, hogy Eragonnak könnyebb legyen leszállni.
A parton nyulak vannak a fűben, mondta. Próbáld meg, hátha tudsz fogni. Közben én elmegyek szarvasra vadászni.
Micsoda, nem akarod megosztani velem a zsákmányodat?
Nem!, felelte zsémbesen a sárkány. Bár megteszem, ha meglépnek előled azok a túlméretezett egerek.
Eragon vigyorogva nézett elröppenő sárkánya után, aztán elindult, hogy beszerezze a parton, a medvetalp és a magas fű között a vacsoráját.
Nem egészen egy perc múlva ki is emelt a vacokból két halott nyulat. Szempillantás alatt rájuk talált, és utána már csak meg kellett ölnie őket a halál tizenkét szavának egyikével. Bár amit Oromistól tanult, az minden izgalmat elvett a vadászatból. Még csak be sem kellett cserkésznem őket! Az évekre gondolt, amelyeket nyomkereső képességének fejlesztésére fordított. Fanyarul elhúzta a száját. Végre meg szerezhetek minden vadat, amit akarok, és nem látom értelmét. Mikor Brom társaságában vadásztam kaviccsal, abban legalább volt kihívás, de ez... ez mészárlás.
Eszébe jutott Rhunön, a fegyverkovács intése: „Ha pár szóval megkaphatsz mindent, amit akarsz, többé nem számít a cél, csak a hozzá vezető út."
Jobban oda kellett volna figyelnem Rhuhönre, gondolta.
Előhúzta régi vadászkését, gyakorlott mozdulatokkal megnyúzta és kibelezte a nyulakat, félretette a szívet, tüdőt, vesét, májat, elásta a beleket, hogy a szag ne csalja oda a dögevőket. Aztán gödröt ásott, megtöltötte fával, apró tüzet gyújtott varázslattal, mert otthon felejtette a kovát és az acélt. Addig táplálta a tüzet, amíg lett elegendő parázs. Ágat vágott egy sombokorról, lehúzta a kérgét, megpörkölte a parázson, hogy kiadja keserű levét, ráhúzta a nyulakat, és végül ráhelyezte két villás végű ágra, amelyeket a földbe szúrt. A belsőségeknek a parázsra tett és megzsírozott lapos kőból rögtönzött serpenyőt.
Mikor Saphira megjött, Lovasa a tűznél guggolt, és lassan forgatta a nyársat, hogy egyenletesen süljön a hús. Saphira fogai közül szarvastetem lógott ernyedten, a karmaiban egy másik szarvas maradványait szorongatta. Elterült az illatos fűben, és falni kezdte a zsákmányt. Bekebelezte az egész szarvast, szőröstül-bőröstül. Borotvaéles fogai között úgy ropogtak a csontok, mint mikor szélvihar tördeli a gallyat.
Miután elkészült a pecsenye, Eragon a levegőben lóbálta a nyulakat, hogy lehűljenek. A, hús aranyosan fénylett, és őrjítően illatozott.
Mikor nyitotta a száját az első harapásra, gondolataiba kéretlenül betolakodtak a meditációk. Eszébe jutottak kirándulásai a madarak, mókusok és egerek tudatába. Hogy pezsgett bennük az energia, milyen elszántan küzdöttek a jogért, hogy ennyi veszély közepette is létezhessenek! És ha ez az élet mindenük...
Olyan undor fogta el, hogy elhajította a pecsenyét. Ennek a két nyúlnak a megölését ugyanolyan borzasztónak érezte, mintha két embert gyilkolt volna meg. Annyira émelygett, hogy attól félt, mindjárt hányni fog.
Saphira félbeszakította a lakmározást, és aggodalmasan kémlelte Lovasát.
Eragon mély lélegzetet vett, öklével a térdére támaszkodva próbálta visszanyerni az önuralmát. Nem értette, miért forgatta ki magából ennyire, ami történt. Világéletében húst, halat, szárnyast evett. Élvezettel. Most pedig fizikai rosszullét fogja el a gondolattól, hogy nyúlpecsenyét vacsorázzon. Saphirára nézett. Nem bírom!, mondta.
Pedig ez a világ rendje. Megesszük egymást. Miért rugódozol a világrend ellen?
Eragon fontolóra vette a kérdést. Nem ítélte ő el azokat, akik húst esznek - tudta, hogy sok szegény paraszt nem maradna életben másképp. De őt legfeljebb az éhhalál fenyegetése vehette volna rá még egyszer. Miután ismerte belül a nyulak lelkét, és átélte érzéseiket... nyulat enni annyi lett volna, mintha magát ette volna meg. Mert felül tudunk emelkedni önmagunkon, felelte Saphirának. Engedni kellene talán az ösztöneinknek, hogy bántsunk vagy öljünk meg mindenkit, akire megharagszunk, vegyünk el a gyengébbtől mindent, amire kedvünk támad, és általában gázoljunk át a mások érzésein? Nem vagyunk tökéletesek, vigyáznunk kell a gyarlóságainkkal, különben elpusztítanak. A nyulakra mutatott. Ahogy Oromis mondta: miért kell szükségtelen szenvedést okoznunk?
Akkor tehát megtagadod minden vágyadat?
Megtagadom azokat, amelyek pusztítanak.
Sziklaszilárdan ragaszkodsz ehhez?
Igen.
Ebben az esetben, lépett hozzá Saphira, ez épp jó lesz fincsi desszertnek. Szempillantás alatt bekapta a nyulakat, aztán lenyalta a kőről a belsőségeket. Tüskés nyelve hersegett a kövön. Én mindenesetre nem élek meg növényen - az a prédának való koszt, nem a sárkánynak. És nem vagyok hajlandó szégyellni, hogy mivel tartom fenn magam. A világban mindennek megvan a maga helye. Ezt még egy nyúl is tudja.
Nem akarok én bűntudatot ébreszteni benned, mondta Eragon, és megpaskolta sárkánya lábát. Ez az én döntésem, de senkire se akarom rákényszeríteni.
Milyen bölcs vagy, mondta némileg szúrósan Saphira.