|
A |
ragyogó reggel túlságosan hamar érkezett.
Miután a berregő óraszerkezet visszarántotta az öntudatba, Eragon támadásra készen megragadta vadászkését, és kiugrott az ágyból. Elakadt a lélegzete, amikor a teste tiltakozott az elmúlt két nap túlzott megterhelése miatt.
Kitörölve szeméből a könnyeket, ismét felhúzta az órát. Orik elment; a törpe még a hajnali órákban osonhatott ki. Eragon, akár egy reumás öregember, nyögve sántikált ki a fürdőszobába.
Saphirával a fa mellett várakoztak tíz percet, amíg nem jött egy ünnepélyes, fekete hajú tünde. Meghajolt, két ujját az ajkához érintette - Eragon viszonozta a köszöntést - azután elsőnek szólalt meg: - Jó szerencse járjon veled.
- És a csillagok vigyázzanak rád - felelte Eragon. - Oromis küldött?
A tünde nem törődött vele, Saphirához beszélt. - Örülök; hogy találkoztunk, sárkány. Vanir vagyok Hadthin házából. - Eragon bosszúsan összevonta a szemöldökét.
Örvendek, Vanir.
Csak ekkor fordult Eragonhoz: - Megmutatom neked, hol gyakorolhatsz a kardoddal. - Elment, meg sem várta, hogy Eragon mit válaszol.
A vívótér tele volt mindkét nembeli tündékkel, akik párban vagy csoportokban vívtak. A rendkívüli testi adottságaik miatt olyan sebesen követték egymást a csapások, hogy úgy hangzott, mintha jégeső verne egy vasharangot. Az udvart övező fák alatt magányosan gyakorolták a Rimgart, több hajlékonysággal és kecsességgel, mint amit Eragon egyáltalán el tudott képzelni.
Miután a mezőn mindenki leállt és meghajolt Saphira előtt, Vanir kivonta keskeny kardját. - Ha végzel a pengéddel, Ezüst Kéz, akkor kezdhetjük.
Eragon riadtan nézte a többi tünde emberfeletti penge
művészetét. Miért vívjak?, kérdezte. Csak kudarcot vallhatok.
Nem lesz baj, mondta Saphira, de érezni lehetett az aggodalmát.
Jól van.
Miközben előkészítette Zar’rocot, a keze remegett a félelemtől. Ahelyett, hogy belevetette volna magát a küzdelembe, távolról vívott Vanirral, lebukott, oldalazott, és minden elképzelhetőt megtett, hogy megússza az újabb rohamot. Elkerülő műveletei ellenére Vanir négyszer találta el gyors egymásutánban - egyszer a bordáján, aztán a sípcsontján, majd mindkét vállán.
Vanir kezdeti hideg közömbössége hamarosan nyílt megvetéssé változott. Előretáncolt, végigcsúsztatta pengéjét Zar’rocon, de ugyanakkor meg is pörgette a kardot, kicsavarva Eragon csuklóját. Zar’roc kirepült a Lovas kezéből, mivel nem tudott ellenállni a tünde erejének.
Vanir Eragon nyakának nyomta kardját, és azt mondta: - Halott vagy. - Eragon lerázta a kardpengét, és ment, hogy visszahozza Zar’rocot. - Halott vagy - mondta Vanir. - Hogyan akarod így megverni Galbatorixot? Többet vártam még egy csenevész embertől is.
- Akkor miért nem vívsz meg vele te magad, ahelyett hogy a Du Weldenvardenben bujkálsz?
Vanir megmerevedett a haragtól. - Mert - mondta hidegen és fensőségesen - nem vagyok Lovas. És ha az lennék, akkor sem olyan gyáva, mint te.
Senki sem mozdult a mezőn.
Eragon Vanirnak háttal lehajolt, hogy fölvegye Zar’rocot, az égre nézett, magában vicsorgott. Semmit sem tud. Ez csak egy vizsga.
- Azt mondtam, gyáva. A véred olyan híg, mint egész fajodé. Azt hiszem, Saphirát megzavarta Galbatorix gonoszsága, és rossz Lovast választott. - A bámuló tündék lélegzete elakadt Vanir szavaitól, maguk közt suttogtak, nyíltan elítélték, amiért ilyen otrombán megsértette a kötelező udvariasság törvényét.
Eragon a fogait csikorgatta. Ha őt érte sértés, azt elviselte, de ha Saphirát, azt nem. A sárkány már mozgott, amikor a felgyülemlett kudarc, félelem és fájdalom kitört belőle; megpördült, és Zar’roc hegye fütyülve hasította a levegőt.
A csapás megölte volna Vanirt, ha az utolsó pillanatban ki nem védi. Láthatólag meghökkent a támadás vadságától. Eragon semmivel sem törődve hajtotta Vanirt a vívótér közepéig, döfött és vágott, mint egy őrült - elhatározta, hogy megsebzi a tündét, ha képes rá. Olyan erővel csapta meg Vanir csípőjét, hogy felvérezte még Zar’roc tompított élével is.
Ebben a pillanatban Eragon háta felrobbant, a kín olyan erős volt, hogy mind az öt érzékszerve jelezte: mint a vízesés fülsiketítő robaját; nyelvét elborító fémes lepedéket; maró, csípős, könnyeket facsaró ecetszagot; lüktető színeket; és mindenekelőtt úgy érezte, hogy Durza csak az imént hasította szét a hátát.
Látta, hogy Vanir megvetően néz le rá. Az jutott eszébe, hogy a tünde nagyon fiatal lehet.
A görcs után letörölte a szájáról a vért, és odamutatta Vanirnak: - Elég híg? - Vanir nem méltóztatott válaszolni, hüvelybe dugta a kardját, és elment.
- Hova mész? - kérdezte Eragon. - Még nem végeztünk
- Nem vagy olyan állapotban, hogy vívhassunk - vakkantotta a tünde.
- Csak próbáld meg. - Lehetett gyengébb a tündéknél, de nem volt hajlandó megadni azt az elégtételt, hogy igazolja a róla táplált lenéző véleményüket. Ha másképpen nem megy, pusztán a kitartásával akarta elnyerni az elismerésüket.
Ragaszkodott hozzá, hogy befejezzék az Oromis által kijelölt órát, azután Saphira odamasírozott Vanirhoz, és megérintette a mellét egyik elefántcsontszín karmának hegyével. Halott vagy, mondta. Vanir elsápadt. A többi tünde arrébb oldalgott.
Amikor már a levegőben voltak, Saphira azt mondta: Oromisnak igaza volt.
Miben?
Sokkal több telik tőled, ha van ellenfeled.
Oromis kunyhójánál visszatértek a szokásos menetrendhez: Saphira elkísérte Glaedrt a kiképzésre, Eragon Oromisszal maradt.
Eragon elszörnyedésére Oromis azt várta tőle, hajtsa végre a Rimgar gyakorlatait, azok után, hogy éppen a vívótérről jött. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy engedelmeskedjék. Aggodalma alaptalannak bizonyult, a Kígyó és a Daru Tánca annyira könnyű volt, hogy nem okozott rohamot.
Ez, meg a meditáció az elzárt tisztáson első ízben adott módot Eragonnak, hogy rendbe szedje a gondolatait, és eltöprengjen azon a kérdésen, amelyet Oromis adott föl neki.
Eközben megfigyelte, hogyan támadnak a vöröshangyák egy kisebb rivális hangyabolyra; lerohanták a lakóit, és elrabolták forrásaikat. A mészárlás végére csak maroknyi hangya maradt élve a szomszédos boly lakói közül. Magányosan, céltalanul kószáltak a hatalmas és ellenséges, fenyőtűvel borított pusztaságban.
Akár a sárkányok Alagaésiában, gondolta Eragon. Megszűnt a kapcsolata a hangyákkal, miközben a sárkányok boldogtalan sorsára gondolt. Apránként felderengett a válasz a problémára, olyan válasz, amellyel együtt élhetett, és hihetett is benne.
Befejezte az elmélkedést, visszament a kunyhóhoz. Oromis ez alkalommal meglehetősen elégedett volt a teljesítményével.
Miközben Oromis felszolgálta az ebédet, Eragon azt mondta: - Tudom, miért érdemes harcolni Galbatorixszal, még akkor is, ha emberek ezrei halnak bele.
- Ó! - Oromis leült. - Mondd el.
- Mert Galbatorix már több szenvedést okozott az elmúlt évszázadokban, mint amennyit mi tudnánk egyetlen emberöltő alatt. Egy közönséges zsarnokkal ellentétben nem tehetjük meg, hogy kivárjuk, amíg meghal. Évszázadokig, akár ezer évig is uralkodhat - egész idő alatt üldözve és kínozva az embereket -, hacsak meg nem állítjuk. Ha elég erőssé válik, akkor letiporja a törpéket, de titeket is itt, Du Weldenvardenben, és mindkét fajt kiirtja vagy rabszolgaságba dönti. És... - a tenyere élét az asztallapba törölte - a maradék két tojás kimentése az egyetlen lehetőség a sárkányok fennmaradására.
A teafőző éles sípolása szakította félbe; annyira fölerősödött, hogy csengett tőle a füle. Oromis leakasztotta a teáskannát a tűzről, és ráöntötte a vizet az áfonyateára. A ráncok megszelídültek a szeme körül. - Na - mondta -, most már érted.
- Értem, de nem sok örömöm van benne.
- Nem is lehet. De most már bízhatunk, hogy nem fogsz letérni arról az útról, amelyen járva szembeszállhatsz az igazságtalansággal és erőszakkal, amelyet a vardenek óhatatlanul elkövetnek. Nem engedhetjük meg, hogy elemésszenek a kétségek, amikor a leginkább szükség lesz az erődre és az összpontosításra. - Egymáshoz érintette az ujjai hegyét, és belenézett a tea sötét tükrébe, töprengve bámulta árnyékszínű arcmását. - Elhiszed, hogy Galbatorix gonosz?
- Természetesen.
- Úgy véled, ő is annak tartja magát?
- Nem, ezt kétlem.
Oromis összeütögette a két mutatóujját. - Akkor bizonyára úgy véled, hogy Durza gonosz volt.
Durza töredékes emlékei, amelyeknek akkor jutott a birtokába, amikor Tronjheimben harcoltak, most visszatértek, eszébe juttatták, hogy az ifjú Árnyat - akkor még Carsaib volt - miként tették rabszolgájukká azok a kísértetek, akiket azért idézett föl, hogy megbosszulja mesterének, Haegnek a halálát. - Ő maga nem volt gonosz, de a szellemek, amelyek irányították, igen.
- Na és mi a helyzet az urgalokkal? - kérdezte Oromis, miközben ivott egy korty teát. - Ők gonoszak?
Eragon ujjai elfehéredtek, úgy markolta a kanalát. - Amikor a halálra gondolok, egy urgal arcát látom. Rosszabbak, mint a vadállatok. Amit ezek művelnek... - megcsóválta a fejét, képtelen volt folytatni.
- Eragon, milyen véleményt alkotnál az emberekról, ha csupán azt tudnád, mit művelnek harcosaitok a csatatéren?
- De hát ez nem... - mély lélegzetet vett. - Ez egészen más. Az urgalok megérdemlik, hogy az utolsó szálig kipusztítsák őket.
- Az asszonyaikat és a gyermekeiket is? Akik nem ártottak neked, és valószínűleg soha nem is fognak? Az ártatlanokat? Megölnéd őket, egy egész fajt a semmibe űznél?
- Ők sem kímélnek minket, ha alkalom adódik.
- Eragon! - mennydörögte Oromis megsemmisítő hangon. - Soha többé nem akarom hallani tőled azt a mentséget, hogy amiért valaki más valami gonosz dolgot tett - vagy tehet -, ezért te is megteheted. Ez lusta, gusztustalan és hitvány elmére valló érv. Érthetően beszéltem?
- Igen, mester.
A tünde az ajkához emelte a csészét, és ivott, ragyogó szeme egy pillanatra sem eresztette el Eragont. - Mit tudsz valójában az urgalokról?
- Ismerem az erejüket, a gyengeségeiket, és hogy miként kell megölni őket. Ennyi elég nekem.
- De miért gyűlölik az embert, miért harcolnak ellene? Milyen a történelmük, a legendáik, hogyan élnek?
- Számít az?
Oromis felsóhajtott. - Ne felejtsd el - mondta szelíden -, hogy egy bizonyos ponton az ellenségeid a szövetségeseiddé válhatnak. Az élet már csak ilyen.
Eragon megállta, hogy vitatkozni kezdjen. Kavargatta a teáját a bögrében, a folyadék fekete örvénnyé gyorsult, amelynek az alján fehér hablencse ült. - Ezért bérelte föl Galbatorix az urgalokat?
- Nem éppen erre a példára gondoltam, de csakugyan ez a helyzet.
- Különösnek tartom, hogy megbarátkozott velük. Végtére is ők ölték meg a sárkányát. Nézd meg, mit tett velünk, Lovasokkal, pedig nem is voltunk felelősek a veszteségéért.
- Ó - felelte Oromis -, Galbatorix lehet őrült, de akkor is ravasz, mint egy róka. Azt hiszem, az volt a szándéka, hogy felhasználja az urgalokat a vardenek és a törpék szétzúzására - és mindenki máséra, ha győz Farthen Dúrnál -, ily módon eltávolítva két ellenségét, ugyanakkor meggyengítve az urgalokat is, akikkel aztán már kedvére elbánhat.
Az ősnyelv tanulmányozása fölemésztette a délutánt, utána a mágiát gyakorolták. Oromis leckéinek zöme azzal foglalkozott, hogyan lehet parancsolni az energia különböző formáinak, mint a fény, hő, elektromosság és a nehézkedés. Elmagyarázta, hogy varázsláskor ezek az energiák mindennél gyorsabban fogyasztják az erőt, biztonságosabb meghagyni őket a természetes formájukban, hogy aztán a gramarye segítségével alakítsuk, ahelyett hogy a semmiből teremtenénk elő.
Befejezve ezt a témát Oromis megkérdezte: - Hogy öltél varázslat segítségével?
- Többféle módon - felelte Eragon. - Vadásztam kaviccsal - mágiával mozgattam és céloztam -, ugyanakkor a jierda szóval törtem el az urgalok lábát és nyakát. Egyszer a thyrsta szóval állítottam meg egy ember szívét.
- Vannak hatékonyabb módszerek - jegyezte meg Oromis. - Mi öl meg egy embert, Eragon? A mellbe döfött kard? Egy kitört nyak? A vérveszteség? Elég hozzá egyetlen artériát elszorítani az agyban, vagy bizonyos idegeket átvágni. A megfelelő varázsigével egész hadsereget lehet eltenni láb alól.
- Ez jól jött volna Farthen Dúrban - mondta Eragon háborogva. És nem is csak Farthen Dúrban, de akkor is, amikor a kullok üldöztek minket a Hadarac sivatagtól kezdve. – Megint azt kérdem, miért nem tanította ezt meg nekem Brom?
- Mert nem számított rá, hogy a következő hónapokban vagy években hadsereggel kell szembenézned; ez nem olyan eszköz, amit csak úgy odaadhatunk egy kipróbálatlan Lovasnak.
- Ha ilyen könnyű embert ölni, akkor minek nekünk vagy Galbatorixnak egy egész hadsereg?
- Röviden szólva, ennek taktikai okai vannak. A varázslókat könnyű megtámadni, amikor elmerülnek a mentális küzdelemben, éppen ezért harcosokkal kell védeni őket. És a harcosokat is meg kell védeni, legalább részben, a varázslók támadása ellen, különben percek alatt valamennyit leölik. Ezek a korlátozások azt jelentik, hogy amikor hadseregek csapnak össze, a varázslóikat szétszórják a seregben, közel a frontvonalhoz, de nem veszélyesen közel. A varázslók mindkét oldalon megnyitják elméjüket, és megpróbálják megérezni, ha bárki használni akarja a mágiát. Mivel ellenségeik olyan messzire is lehetnek, hogy elméjük nem ér el odáig, őrző varázslatokkal veszik körül magukat és katonáikat, hogy megállítsák vagy csökkentsék a távolból érkező támadásokat, mint például egy kavicsot, amelyet mérföldnyi messzeségből vágnak a fejüknek.
- Egy ember bizonyára nem tud megvédeni egy egész hadsereget - mondta Eragon.
- Egyedül nem, de ha elég varázslód van, akkor ésszerű mértékű védelmet alakíthatsz ki. A legnagyobb veszélye az effajta összecsapásoknak az, hogy egy ravasz mágus kigondolhat egy olyan egyedi támadást, amely kicselezi őrző varázslataidat. Ez önmagában is eldönthet egy csatát.
Továbbá - mondta Oromis - vésd eszedbe, hogy a mágia használatának képessége rendkívül ritka adomány a fajok között. Mi, tündék sem vagyunk kivételek, noha nekünk több varázslómester jutott azoknak az esküknek a következtében, amelyekkel az évszázadok során megkötöttük magunkat. A legtöbb bűvös képességekkel megáldott személynek kevés vagy szinte semmi tehetség nem jut; még egy zúzódást is nehezen gyógyítanak meg.
Eragon bólintott. Találkozott effélékkel a vardenek között. - De ugyanannyi energiára van szükségük egy feladat elvégzéséhez.
- Energiára igen, de a kisebb varázslóknak sokkal inkább nehezére esik megtalálni a mágia áramlatát, mint neked vagy nekem, és nehezebben is merülnek el benne. Kevés varázsló elég erős ahhoz, hogy egy egész hadsereget fenyegethessen. És azok is idejük nagy részét a csatatereken töltik azzal, hogy kikerülik, követik vagy legyűrik ellenfeleiket, ami nagy szerencse a közönséges harcosok szempontjából, különben már valamennyien halottak lennének.
- A vardeneknek nincs túl sok varázslójuk - jegyezte meg aggodalmasan Eragon.
- Ez az egyik oka, hogy miért vagy olyan fontos.
Eltelt egy perc. Eragon azon gondolkodott, amit Oromis mondott neki. - Ezek az őrző varázslatok belőlem szívják ki az energiát a működéshez?
- Igen.
- Akkor, ha elég ideje van az embernek, számtalan varázsgyűrűvel veheti körül magát. Így könnyen... - küszködött az ősnyelvvel, miközben igyekezett kifejezni magát - ...érinthetetlen lesz?... áthatolhatatlan?... áthatolhatatlan bármilyen támadással szemben, legyen az fizikai vagy mágikus.
- Az őrzők - mondta Oromis - a testi erődön alapulnak. Ha túlságosan elhasználod az erődet, meghalsz. Nem számít hány őröd van, csak addig tudod visszaverni a támadásokat, amíg a tested győzi energiával.
- Galbatorix ereje pedig minden évvel növekedik... Hogy lehetséges ez?
Költői kérdés volt, Oromis nem is válaszolt, mandulaszeme három fecskét figyelt a fejük felett. Eragon úgy gondolta, hogy a tünde azt latolgatja, mi lenne a legjobb válasz. A madarak percekig kergetőztek. Amikor eltűntek a szemük elől, Oromis azt mondta: - Ez a pillanat nem megfelelő ennek megvitatásához.
- Akkor hát tudod? - kiáltott föl döbbenten Eragon.
- Igen. De ezzel az információval várj, amíg jobban kiképeznek. Erre még nem állsz készen. - Eragonra nézett, mintha azt várná, hogy tiltakozni fog.
Eragon meghajtotta a fejét. - Ahogy akarod, mester. - Sosem tudná kicsalni ezt az információt Oromisból, amíg önként nem hajlandó megosztani vele, akkor meg minek erőlködjön? Azért szöget ütött a fejébe, mi lehet olyan veszedelmes benne, hogy Oromis nem meri elmondani, és a tündék miért tartják ezt titokban a vardenek előtt. Valami más is eszébe jutott, és azt mondta: - Ha a csatákat a mágusok vezetik, akkor Adzsihád miért hagyta, hogy őrök nélkül harcoljak Farthen Dúrnál? Még csak nem is tudtam, hogy nyitva kell tartanom az elmémet, hogy ráleljek az ellenségeimre. És Arya miért nem ölte meg az urgalok zömét, vagy mindet? Nem voltak varázslók, akik ellen védekeznie kellett volna, Durzát kivéve, ő pedig nem védhette a csapatait, amikor a föld alatt volt.
- Adzsihád, Arya, vagy a Du Vrangr Gata valamelyik tagja nem szervezte meg a védelmedet? - kérdezte Oromis. - Nem, mester.
- És így harcoltál?
- Igen, mester.
Oromis a semmibe meredt, a tünde visszavonult magába, miközben mozdulatlanul állt a gyepen. Váratlanul megszólalt: - Beszéltem Aryával, és ő azt mondja, a vardenek Ikrei kaptak parancsot arra, hogy értékeljék a képességeidet. ók azt mondták Adzsihádnak, hogy értesz a mágia minden fajtájához, az őrző varázslatokat is beleértve. E tekintetben sem Adzsihád, sem Arya nem kételkedett az ítélőképességükben.
- Azok a simanyelvű, kopasz, tetves, megbízhatatlan kutyák! - káromkodott Eragon. - Meg akartak öletni! - Visszatért az anyanyelvére és még jó néhány igen csúnya átkot szórt az Ikrekre.
- Ne piszkítsd be a levegőt - mondta derűsen Oromis. - Csak neked lesz rossz... Mindenesetre gyanítom, hogy az Ikrek nem azért engedtek védtelenül a csatába, hogy megöljenek, hanem hogy Durza elkaphasson.
- Micsoda?
- Beszámolód szerint Adzsihád gyanította, hogy a vardeneket elárulják, amikor Galbatorix csaknem tökéletes pontossággal kezdte üldözni a szövetségeseiket Birodalom szerte. Az Ikrek tudomással bírtak azokról, akikkel a vardenek együttműködtek. Ugyancsak az Ikrek csaltak be téged Tronjheim szívébe, hogy eltávolodj Saphirától, és Durza keze ügyében legyél. A logikus magyarázat az, hogy ók az árulók.
- Ha ők voltak is az árulók - mondta Eragon -, annak ma már nincs jelentősége; rég halottak.
Oromis félrehajtotta a fejét. - Akkor is. Arya azt mondta, hogy az urgaloknak voltak mágusaik Farthen Dúrnál, és ő jó néhánnyal harcolt. Téged egyik sem támadott meg?
- Nem, mester.
- Újabb bizonyíték, hogy téged és Saphirát Durzának kellett volna elvinnie Galbatorixhoz. A csapdát jól fölállították
A következő órában Oromis megtanított Eragonnak tizenkét módszert az ölésre, amelyek közül egyik sem követelt több energiát, mint fölemelni egy tintába mártott tollat. Ahogy az utolsót is az agyába véste, egy gondolata támadt, amitől elvigyorodott. - A ra’zacoknak nem lesz még egy esélyük, ha keresztezik az utamat.
- Még mindig nagyon óvatosnak kell lenned velük - intette Oromis.
- Miért? Három szó, és máris halottak.
- Mit eszik a halászsas?
Eragon pislogott. - Természetesen halat.
- És ha egy hal kicsit gyorsabb és valamivel értelmesebb a testvéreinél, akkor képes elmenekülni a vadászó halászsas elől?
- Kétlem - mondta Eragon. - Legalábbis nem túl sokáig.
- Ahogy a halászsas arra van teremtve, hogy a hal lehető legjobb vadásza legyen, a farkasok a szarvas és más nagyvadak lehető legjobb pusztítói. Ugyanígy a ra’zac arra termett, hogy embereket zsákmányoljon. A sötétség szörnyei, a fajod nyálkás lidércnyomása.
Eragon tarkóján fölmeredt a szőr a borzalomtól. - Miféle teremtmények ezek?
- Nem tündék; nem emberek; nem törpék, nem sárkányok; sem irhás, uszonyos, tollas fenevadak; nem hüllők; nem rovarok; egyáltalán nem állatfajta.
Eragon erőlködve fölnevetett. - Akkor hát növények?
- Nem is növények. Tojással szaporodnak, mint a sárkányok. Amikor kikelnek, a fiatal egyed - vagy báb - fekete héjat növeszt, amely az ember külsejét utánozza. Meglehetősen groteszk utánzat, de elég meggyőző ahhoz, hogy a ra’zacok megközelíthessék áldozataikat anélkül, hogy elriasztanák őket. Mindenütt, ahol az ember gyenge, a ra’zac erős. Felhős éjszakában is látnak, úgy követik a szagot, mint a vérebek, magasabbra ugranak, és gyorsabban mozognak. A fény viszont fájdalmat okoz nekik, és betegesen félnek a mély víztől, mivel nem tudnak úszni. Legerősebb fegyverük ocsmány leheletük, amely elködösíti az emberi elmét - sokakat teljesen megbénít -, noha kisebb hatása van a törpékre, a tündékre nézvést pedig teljesen hatástalan.
Eragon megborzongott, amikor visszaemlékezett, milyen látványt nyújtottak a ra’zacok Carvahallban, és hogy képtelen volt menekülni, miután észrevette őket. - Úgy éreztem magam, mintha álmodnék, szerettem volna elfutni, de nem tudtam megmozdulni, akárhogy igyekeztem is.
- Ez is éppolyan jó leírás, mint bármelyik - mondta Oromis. - Noha a ra’zacok nem tudnak bánni a mágiával, azért nem szabad alábecsülni őket. Ha megtudják, hogy vadászol rájuk, akkor nem mutatkoznak, csak megülnek az árnyékban, ahol erősek, és csapdát állítanak neked, ahogy Dras-Leonában tették. Még Bromot sem tudta megvédeni tőlük a tapasztalata. Sose legyél túlzottan magabiztos, Eragon. Sose legyél gőgös, mert akkor gondatlanná válsz, és ellenségeid kihasználják a gyengeségedet.
- Igen, mester.
- A ra’zacok húsz évig maradnak lárvák, azután felnőnek. A huszadik év első teliholdjakor levetik külső vázukat, kitárják szárnyukat, és kifejlett egyedként repülnek tovább, hogy most már mindenre vadásszanak, ne csak emberre.
- Akkor hát a ra’zacok hátasai, amelyeken repülnek, igazából...
- Igen. A szüleik.