|
E |
ragon szinte észre sem vette, hogyan vitte vissza Saphira az ütközet tomboló káoszába. Azt tudta, hogy Roran a tengeren jár, de az sose fordult meg a fejében, hogy Surdába tart, és hogy milyen módon találkoznak újra. És Roran szeme! A szeme valósággal belefúródott Eragonba, kérdőn, megkönnyebbülten, dühöngve... vádlón. Látszott a szemén, hogy tudja, milyen szerepet játszott Garrow halálában, és ezt nem bocsátja meg neki.
Csupán akkor zökkent vissza a jelenbe, amikor egy kard lecsúszott a lábvértjéről. Rekedt ordítással lefelé csapott, és megölte a támadó katonát. Átkozta magát az elővigyázatlanságáért, aztán kinyúlt Trianna felé és figyelmeztette:
Azon a hajón senki sem ellenség. Terjeszd el a hírt, hogy nem szabad megtámadni őket. Kérdezd meg Nasuadát, nem tenné-e meg, hogy odaküld egy hírnököt, aki elmagyarázza nekik a helyzetet, és gondoskodik róla, hogy ne jöjjenek közelebb a csatatérhez.
Ahogy óhajtod, Argetlam.
Saphira a nyugati szárnyon ereszkedett le. Néhány óriási ugrással keresztülszelte az Égő Mezőket, majd megállt Hrothgar és törpéi előtt. Eragon leszállt a nyeregből, és a királyhoz ment. - Üdvözöllek, Argetlam! Üdvözöllek, Saphira! - mondta a király. - Úgy látom, a tündék többet tettek érted, mint amennyit ígértek! - A király mellett Orik állt.
- Nem, felség, a sárkányok voltak azok.
- Csakugyan? Okvetlenül hallani akarom a kalandjaidat, mihelyt elvégeztük a véres munkát! Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatomat, és tagja lettél a Dúrgrimst Ingeitumnak. Megtiszteltetés, hogy a rokonomnak tudhatlak!
- Nekem is az.
Hrothgar nevetett, majd Saphirához fordult: - Nem felejtettem ám el az ígéretedet, sárkány, hogy meggyógyítod Isidar Mithrimet! Kézműveseink ebben a pillanatban is a csillagzafírt rakosgatják össze Tronjheim közepén! Alig várom, hogy egésznek láthassam ismét!
Saphira fejet hajtott. Amit ígértem, megtartom.
Miután Eragon elismételte sárkánya szavait, Hrothgar kinyújtotta göcsörtös ujját, és megkocogtatta Saphira oldalán az egyik acéllemezt. - Látom, viseled a vértünket! Remélem, hasznát vetted!
Nagy hasznát, Hrothgar király, mondta Eragon közvetítésével Saphira. Sok sebtől mentett meg.
Hrothgar kihúzta magát, és megemelte Volundot. Mélyen ülő szeme megcsillant. - Nohát akkor! Nekivágunk, és kipróbáljuk-e még egyszer a háború kohójában? - Hátranézett harcosaira, és elordította magát: - Akh sartos oen dúrgrimst!
- Vor Hrothgar korda! Vor Hrothgar korda!
Eragon Orikra nézett, aki bömbölve fordított: - Hrothgar kalapácsára! - A Lovas felkapta a kiáltást, és oldalán Saphirával futni kezdett a katonák karmazsin sora felé.
A törpék segítsége végre a vardenek felé billentette a csata mérlegét. Közösen visszaszorították a birodalmi sereget, szétszakították, felmorzsolták, reggel óta tartott harcállásokból ugrasztották ki Galbatorix óriási hadát. Segítette őket az is, hogy Angela újabb adag mérge hatott. Az Uralkodó sok tisztje ésszerűtlenül viselkedett, olyan utasításokat adtak, amelyek megkönnyítették a vardeneknek, hogy mélyebben benyomuljanak a birodalmi sorokba, és káoszt keltsenek, ahova csak léptek. A katonák mintha kezdtek volna rájönni, hogy nem áll mellettük a szerencse, mert százszámra adták meg magukat, vagy bajtársaik ellen fordultak, vagy egyszerűen eldobálták a fegyvereiket, és menekülőre fogták.
Így ért véget a délután.
Eragon két katonával harcolt, amikor egy lángoló dárda süvített el a feje fölött, tőle tízölnyire beleállt az egyik parancsnoki sátorba, és felgyújtotta a szövetet. Eragon levágta két ellenfelét, és hátranézett. Tüzes lövedékek tucatjai szálltak feléjük a Jiet-folyón kikötött hajóról. Mire megy ki a játék, Roran?, gondolta, mielőtt nekiesett a következő csoportnak.
Röviddel ezután trombita harsant a birodalmi sereg hátvédjében. Aztán még egy. És még egy. Valaki döngetni kezdett egy dobot. A harcmezőn elcsendesült a lárma, a küzdők a döngés forrását keresték. Északon elvált a szemhatártól egy baljós alak, és fölemelkedett az Égő Mezők kísérteties egére. A vérvarjak szétszóródtak a fűrészes szélű, fekete árnyék előtt, amely mozdulatlanul egyensúlyozott a meleg légáramlatokon. Eragon először azt hitte, egy lethrblaka az, a ra’zacok valamelyik hátasa. Aztán a felhőkből előbújt egy napsugár, és nyugatról megvilágította az alakot.
Egy vörös sárkány lebegett az égen. Úgy izzott és ragyogott a napfényben, mint az eleven szén. Hártyás szárnya a lámpavilág elé tartott bor színében parázslott. Karmai, agyarai, gerincén meredező tüskéi hófehérek voltak. Karmazsin szemében szörnyű vidámság lángolt. Hátára nyerget csatoltak, és ebben a nyeregben kétkezes kardot és fényes acélpáncélt viselő alak ült.
Halálos rémület fogta el a Lovast. Galbatorixnak sikerült kikeltetnie egy újabb sárkányt!
Az acélba öltözött ember felemelte a bal kezét. Tenyeréből rubinvörösen sercegő energiasugár pattant elő, és mellkason találta Hrothgart. A törpe varázslók, akik hárítani próbálták a támadást, jajgattak kínjukban, amikor testükből elapadt az energia, aztán holtan estek össze. Hrothgar a szívéhez kapott, és a földre rogyott. A törpék felhördültek, mikor látták elesni királyukat.
- Ne! - kiáltotta Eragon, és Saphira is elbődült kétségbeesésében. Az ifjú gyűlölettel meredt az ellenséges Lovasra. Ezért megöllek!
De most túl fáradtak voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak egy ilyen félelmetes ellenséggel. Körülnézett, és észrevett egy lándzsával ledöfött lovat, amely az oldalán hevert a sárban. Eragon az állat nyakára tette a kezét, és azt mormolta: Aludj, testvér, aztán átszívta magába és Saphirába a ló megmaradt életerejét. Ahhoz nem volt elég az energia, hogy ismét erőre kapjanak tőle, de elzsongította fájdalmaikat, és megállította tagjaik reszketését.
Felfrissülten pattant fel Saphirára. - Orik! - kiáltotta. - Vedd át néped vezetését. - Látta a mező túlsó végén Aryát, ahogy aggodalmasan kémleli őt. Kiverte a fejéből a tündét, és megszorította bokáján a szíjakat. Aztán Saphira elindult a vörös sárkány felé. Vadul csapkodott a szárnyával, hogy elérje a szükséges sebességet.
Remélem, még nem felejtetted el, amire Glaedr oktatott!, mondta az ifjú, és erősebben megmarkolta a pajzsát.
Saphira nem válaszolt, csak gondolatban harsogta a másik sárkány felé: Áruló! Tojástörő, esküszegő, gyilkos! Egyesítette erejét Eragonéval, és közösen rohanták meg az ellenséges pár elméjét, megpróbálva ledönteni a védekezésüket. Eragon furcsának találta a Lovas tudatát: olyan volt, mintha különböző hangok sokasága suttogna az elme kazamatáiban, mint szabadulásért könyörgő, bebörtönzött szellemek.
Alighogy összekapcsolódtak, a Lovas olyan energiarobbanással vágott vissza, amelyre még Oromis sem lett volna képes. Eragon mélyen visszahúzódott a sáncai mögé, lázasan hadarva az Oromistól tanult kínrímet, ami épp ilyen szorult helyzetekre való:
Hideg és üres fent a december,
Lent ezüstkarddal áll egy kisember,
Kaszabolja a léget,
Aprítja az árnyékellenséget...
Az Eragon elméjét szorító satu rögtön ellazult, mikor Saphira összecsapott a vörös sárkánnyal. Olyanok voltak, mint két izzó meteor. Marcangolták, rúgták egymás hasát a hátsó lábukkal. A karmok fülsértően csikorogtak Saphira vértjén és a vörös sárkány lapos pikkelyein. A vörös sárkány kisebb volt Saphiránál, de vállban és lábban vastagabb. Egy pillanatra sikerült lerúgnia magáról Saphirát, aztán megint összecsaptak. Mindkettő azon igyekezett, hogy elkaphassa a másik nyakát.
Eragon annyit tehetett, hogy kapaszkodott Zar’rocba, amikor a sárkányok, iszonyú rúgások és farkcsapások közepette, hullani kezdtek a föld felé. Alig huszonöt ölnyire az Égő Mezőktől szétváltak, és erőlködve próbáltak visszakapaszkodni a magasba. Ahogy megállította magát a levegőben, Saphira hátracsapta a fejét, akár a támadó kígyó, és sűrű lángot fújt.
Ám ez sosem érte el a célját, mert a vörös sárkánytól tizenkét lábnyira kettéhasadt, és ártalmatlanul süvített tova az ellenség mellett. A vörös sárkány már tátotta is a pofáját, hogy visszavágjon, amikor Eragon az utolsó percben elkiáltotta magát: - Skölir nosu fra brisingr! - A lángok körüllobogták őket, de még csak meg sem pörkölték Saphira pikkelyeit.
Majd Saphira és a vörös sárkány a réteges füstön átvágva süvített fel a tiszta, fagyos égbe, ahol előre-hátra cikázva próbáltak egymás fölé kerekedni. A vörös sárkány megharapta ellenfele farkát, mire Saphira és Eragon egyszerre kiáltott a megosztott fájdalomtól. Az erőfeszítéstől ziháló Saphira hajtűkanyart írt le hátrafelé, amivel sikerült hátba kapnia a vöröset, mire az balra pördült, és dugóhúzóval akart Saphiránál magasabbra emelkedni.
Miközben a sárkányok egyre bonyolultabb légtornászmutatványokkal vívták párbajukat, Eragon zavart érzett az Égő Mezőkről: két új birodalmi mágus támadta a Du Vrangr Gata igézőit. Ezek a varázslók sokkal hatalmasabbak voltak a korábbiaknál. Már megölték a Du Vrangr Gata egyik tagját, most éppen a következő védelmét rombolták. Eragon hallotta gondolatban Trianna sikolyát: Árnyékölő! Segítened kell! Nem bírjuk megállítani őket! Megölik az összes vardent! Segíts, ez a...
A varázslónő hangja elenyészett Eragon fejében, mert a vörös sárkány lovasa beledöfött a tudatába. - Ennek véget kell vetni! - sziszegte Eragon, miközben minden erejével állni próbálta a támadást. Látta Saphira nyaka mögül, hogy a vörös sárkány rézsútos vonalban közeledik alulról. Nem merte annyira megnyitni az elméjét, hogy gondolatban beszéljen Saphirával, ezért fennszóval mondta: - Kapj el! - Két kardcsapással elvágta a lábszíjakat, és levetette magát Saphira hátáról.
Örület!, gondolta. Annyira súlytalannak érezte magát, hogy kelekótya részegséggel kacagott. A szél letépte a sisakját, könnyeket csalt égő szemébe. Eragon elengedte a pajzsát, kitárta kezét-lábát, úgy, amint Oromis tanította, hogy lefékezze a zuhanását. A vörös sárkány balra szökkent, ám nem térhetett ki Eragon elől, aki elsuhanóban odacsapott Zar’rockal, és érezte, hogy átvágta a teremtmény lábában az inat.
A sárkány bőgött kínjában.
A csapás előre-hátra pörgette Eragont. Mire sikerült megállítania a forgást, már átzuhant a felhőmennyezeten, és végzetes gyorsasággal közeledett az Égő Mezőkhöz. Varázslattal lefékezhette volna magát, de azzal elhasználta volna minden energiáját. Hátranézett. - Gyere már, Saphira, hol vagy?
Sárkánya a testéhez tapasztott szárnyakkal kizuhant a büdös füstből. Süvítve Eragon alá került, és szétcsapta szárnyait, hogy kissé lassítsa esését. Eragon, vigyázva, nehogy felszúrja magát valamelyik tüskére, visszamanőverezte magát a nyeregbe, és örült, hogy ismét van súlya.
Ezt soha többé ne csináld velem!, förmedt rá a magasba lendülő Saphira.
Eragon a kardja pengéjén gőzölgő vért nézte. De azért bejött, mi?
Rögtön el is párolgott az elégedettsége, mihelyt megértette, hogy ezzel a mutatvánnyal kiszolgáltatta sárkányát a vörösnek. Felülről zuhant rájuk, pillanatig sem hagyta nyugton Saphirát, a földre akarta kényszeríteni. Saphira próbálta kimanőverezni magát a vörös alól, ám az minden alkalommal rávetődött, harapta, a szárnyaival paskolta, hogy Saphira kénytelen legyen irányt változtatni.
A sárkányok addig szökelltek és kanyarogtak, amíg a nyelvük is kilógott. Farkuk lekonyult, már nem is csapkodtak a szárnyukkal, csak siklottak.
Eragon ismét elzárta tudatát minden baráti vagy ellenséges érintés elől, és fennszóval mondta: - Szállj le, Saphira; nincs ennek semmi értelme. A földön vívok meg vele.
Saphira fáradt beletörődéssel felmordult, majd leereszkedett a legközelebbi lapos területre, egy apró sziklafennsíkra a Jiet szélén. A vizet vörösre festette a csatában kiontott vér. Alighogy Saphira leereszkedett a fennsíkra, Eragon leszökkent sárkányáról, és kipróbálta, milyen a talaj. Sima volt, kemény, buktatók nélkül. Az ifjú elégedetten bólintott.
Néhány másodperccel később elzúgott fölöttük a vörös sárkány, és leereszkedett a fennsík túloldalára. Bal hátsó lábával nem fogott talajt, nehogy még több kárt tegyen a végtagjában, amelynek izmát csaknem kettészelte egy hosszú vágás. Egész testében remegett, mint egy sérült kutya. Megpróbált előreszökkenni, majd megtorpant, és rávicsorgott Eragonra.
Az ellenséges Lovas kicsatolta a bokaszíjakat, és lesiklott sárkányának ép oldalán. Aztán megkerülte hátasát, és megvizsgálta a lábát. Eragon hagyta; tudta, mennyire fáj a Lovasnak, ha esküdt társa szenvedését kell látnia. Mindazonáltal túl sokáig várhatott, mert a Lovas néhány érthetetlen szót dünnyögött, és a sárkány sebe három másodperc alatt begyógyult.
Eragon megborzongott a félelemtől. Hogy képes rá ilyen rövid idő alatt, és ráadásul ilyen rövid varázslattal? De akárki volt is az idegen Lovas, nem lehetett Galbatorix, mert a király sárkánya fekete.
Ebbe a tudatba kapaszkodott, amikor előrelépett, hogy megküzdjön a Lovassal. A fennsík közepén találkoztak. Saphira és a vörös sárkány mögöttük körözött.
A Lovas két kézre kapta a kardját, a feje fölé emelte, és lesújtott Eragonra, aki Zar’rockal hárított. Vörös szikrák pattogtak az összecsapó vasakból. Eragon visszalökte ellenfelét, és bonyolult szúráskombinációba kezdett. Döfött, hárított, könnyedén táncolva kényszerítette a fennsík peremére az acélruhás Lovast.
Ám a szikla szélén a Lovas megvetette a lábát, és sorra hárította Eragon legfortélyosabb támadásait. Olyan, mintha előre tudná minden mozdulatomat!, gondolta tehetetlen indulattal Eragon. Pihenten könnyedén legyőzhette volna a Lovast, ám így nem bírt áttörni a védelmén. A Lovasból hiányzott a tündék ereje és fürgesége, viszont a technikája jobb volt, mint Vaniré, és felért Eragonéval.
Pillanatnyi pánik fogta el Eragont, mert lobogó energiája lanyhulni kezdett, és még mindig csak egy karcolást tudott ejteni a Lovas fényes mellvértjén. Zar’roc rubinjában és Bölcs Beloth övének gyémántjaiban már csak egy percre elegendő erő maradt. A Lovas egyet lépett előre. Aztán még egyet, és mire Eragon észbe kapott, már ismét a fennsík közepén püfölték egymást.
Zar’roc olyan súlyos lett, hogy alig bírta megemelni. Válla égett, zihálva kapkodta a levegőt, arcán patakzott a verejték. Már a Hrothgarért érzett bosszúvágy sem segített legyőzni a kimerültséget.
Végül megcsúszott és elesett, de semmiképpen sem tűrhette, hogy fektében öljék meg. Félregurult, felpattant, és a Lovas felé döfött, aki egy hanyag csuklómozdulattal félreütötte Zar’rocot.
Utána megpörgette a pengéjét maga mellett, és ez ugyanolyan ismerősnek tűnt Eragonnak, mint a Lovas korábbi pengeművészete. Növekvő iszonyattal bámulta a kétkezes kardot, majd a szemnyílásokat a tükörfényes sisakon, és azt ordította: - Én ismerlek téged!
Rávetette magát a Lovasra, kettejük testével fogva le a kardokat, beakasztotta ujjait a sisak alá, és letépte. És az alagaésiai Égő Mezőket határoló fennsík közepén ott állt Murtagh.