REKVIEM

bredj, Knurlhiem! Most nem alhatsz. A kapuhoz kell mennünk - nélkülünk nem kezdik.

Eragon keservesen kinyitotta a szemét. Fájt a feje, fájt minden porcikája. Egy hideg kőasztalon feküdt. - He? - Olyan pocsék volt a szája íze, hogy elfintorodott.

Orik barna szakállát húzogatta. - Adzsihád temetése! Muszáj részt vennünk rajta!

- Nem az. Minek szólítottál? - Még mindig az ebédlőben voltak, amelyben senki nem volt rajta, Orikon és Saphirán kívül. A sárkány két asztal között hevert az oldalán. Megrezzent, fölemelte a szemét, csipás szemmel nézett körül.

- Kőfejű! Kőfejűnek hívlak, mert kis híján egy órája ébresztgetlek!

Eragon feltápászkodott, és leszállt az asztalról. Az este emlékei villogtak az agyában. Saphira, hogy vagy?, kérdezte, és odabotorkált hozzá.

A sárkány odafordította a fejét. Bíborszín nyelvével a fogát nyalogatta, mint a macska, aki valami undokságot evett. Egészben vagyok... azt hiszem. A bal szárnyam kicsit fura; úgy vélem, arra estem. És a fejemet ezernyi forró nyíl szúrja.

- Megsérült valaki, amikor Saphira eldőlt? - aggodalmaskodott Eragon.

Szívből jövő kacaj robbant ki a törpe hordómelléből. - Csak azok, akik a röhögés miatt leestek a székükről. Egy sárkány, aki berúg, és hajlong! Még évtizedek múlva is balladákat énekelnek róla! - Saphira megrebbentette a szárnyait, és szemérmesen lesütötte a szemét. - Úgy gondoltuk, Saphira, legjobb, ha itt hagyunk, mert meg sem tudtunk volna mozdítani. Ez nagyon felizgatta a séfet - attól félt, még többet iszol a legjobb italából a négy hordó után, amelyet magadba döntöttél.

És még te korholtál egyszer engem, mert ittam! Ha négy hordóval innék, bele is halnék!

Ezért nem vagy sárkány!

Orik egy nyaláb ruhát nyomott Eragon kezébe. - Tessék, vedd föl ezeket. Illendőbbek temetésre, mint a sajátod. De siess, nincs sok időnk. - Eragon magára cibálta a ruhákat: a csuklóban szalaggal megkötött, bő fehér inget, az arany zsinórral és hímzéssel díszített vörös mellényt, a sötét nadrágot, a kopogós sarkú, ragyogó fekete csizmát és a lobogó köpenyt, amelyet ékköves tű fogott össze a nyakán. Zar’rocot díszes övre kötötte a szokott egyszerű bőrszíj helyett.

Megmosta az arcát, igyekezett rendbe hozni a haját. Azután Orik kikísérte Saphirával együtt a folyosóra, és elindultak Tronjheim déli kapujához. - Onnan kell indulnunk - magyarázta, meglepő fürgeséggel szedve kurta lábát -, mert három napja ott állt meg Adzsihád testével a menet. A sírba vezető utat nem szabad megszakítani, különben a szelleme nem talál nyugalmat.

Különös szokás, jegyezte meg Saphira.

Eragon helyeselt. Észrevette, hogy a sárkány kissé bizonytalanul lépked. Carvahallban az embereket rendszerint a saját tanyájukon temették el, vagy ha a faluban éltek, akkor a kis temetően. Az egyetlen szertartás az volt, hogy a halotti menet balladákat énekelt, majd a temetés után a rokonok és a barátok tort ültek. Ki fogod bírni a temetést?, kérdezte, amikor Saphira ismét megtántorodott.

A sárkány fintorgott. Azt is, és Nasuada kinevezését is, de azután alvásra lesz szükségem. Rosseb az összes méhserbe!

Eragon visszafordult Orikhoz: - Hova temetik Adzsihádot?
Orik lassított, és óvatosan sandított Eragonra. - Ezen
vitatkoztak a klánok. Ha egy törpe meghal, hitünk szerint
be kell zárni a kőbe, különben sosem csatlakozhat őseihez...
Ez bonyolult dolog, nem mondhatok többet egy kívülállónak... de mi nagyon messzire készek vagyunk elmenni, hogy így adhassuk meg a végtisztességet. Nagy szégyen egy családra vagy klánra, ha engedi, hogy bármely tagja egy alantasabb elemben pihenjen meg.

- Farthen Dúr alatt van egy terem, ez az otthona minden knurlannak, minden törpének, aki itt hal meg. Ide viszik Adzsihádot. Nem temethetik közénk, mivel ember, de kap egy megszentelt kriptát. Ott a vardenek meglátogathatják anélkül, hogy zavarnák szent barlangjainkat, és Adzsihád megkaphatja azt a tiszteletet, amely megilleti.

- A királyod sokat tesz a vardenekért - jegyezte meg Eragon.

- Némelyek szerint túlságosan sokat.

A vaskos kapu előtt - kitárták, és rejtett láncokkal rögzítették, hogy besüthessen Farthen Dúrba a sápadt napfény - ünnepi menetoszlopot találtak. Az élen hat fekete páncélos férfi tartotta Adzsihádot, aki hidegen, halványan feküdt egy fehér márványravatalon. Fejére drágaköves sisakot illesztettek. Kezét összekulcsolták a mellén, meztelen kardjának elefántcsont markolatán, amelynek hegye kilátszott a vezér mellét és lábát takaró pajzs alól. Tagjait ezüst páncéling fedte, amelynek minden szeme olyan volt, mintha holdsugárból görbítették volna.

A halott mögött Nasuada állt komoran, éjszín palástban, fegyelmezetten, noha arcát könnyek áztatták. Mellette a sötét ruhás Hrothgar állt; azután Arya, majd az Idősek Tanácsa, kellően gyászos arccal, és végül a gyászolók áradata, amely mérföld hosszan húzódott Tronjheim előtt.

A tronjheimi központi csarnokba vezető félmérföldes folyosón négy emelet magasságban nyitva volt minden ajtó, és mindet megtöltötték az emberek és a törpék. Az arcok szürke szalagjai között hosszú drapériák lengedeztek, mintha sok száz sóhaj és suttogás mozgatná őket, amikor Saphira és Eragon felbukkant.

Jörmundur intett nekik, hogy álljanak mellé. Eragon és Saphira a helyükre furakodott, igyekezve, hogy ne nagyon zavarják a többieket, bár Sabrae így is rosszalló pillantást vetett rájuk. Orik Hrothgar mögé állt.

Vártak. Eragon nem tudta, hogy mire.

A lámpákat félig elsötétítették, így hűvös félhomály keletkezett, ami átszellemült hangulatot keltett. Mintha senki sem mozdult, nem is lélegzett volna: egy kurta pillanatig Eragon úgy érezte, mindnyájan az örökkévalóságba dermedt szobrok. A ravatalról fölemelkedett egy tömjénfoszlány, felszállt a sötét mennyezetig, mindent megtöltött a cédrus és a boróka illatával. Ez volt a folyosón az egyetlen mozgás. A foszlány egyenletesen hullámzott ide-oda a falak között, akár egy ostorszíj.

Tronjheim mélyén feldübörgött egy dob. Bumm! A zengő basszus hang ott vibrált a csontjaikban, megreszkettette a városhegyet, és úgy visszhangzott, mint egy hatalmas kőharang.

Elindultak.

Bumm. A második hangnál újabb, kisebb dob döndülése olvadt bele az elsőbe. Minden ütés könyörtelenül végiggördült a folyosón. A hang ereje méltóságteljesen lassú járásra szorította őket. Jelentőséget, célt és az alkalomhoz illő komolyságot adott minden lépésnek. Lüktetése megtiltott minden gondolatot, csupán érezni lehetett, egyszerre könnyekkel és keserédes örömmel.

Bumm.

Amikor az alagútnak vége lett, Adzsihád porhüvelyének hordozói megálltak az ónixoszlopok között, mielőtt beléptek a központi csarnokba. Eragon észrevette, hogy a törpék még ünnepélyesebben viselkedtek, mikor megpillantották az Isidar Mithrimet.

Bumm.

Keresztülvágtak a kristálytemetőn. Hatalmas szilánkok gyűrűje vette körül a hatalmas csarnok közepén a padlóba foglalt pörölyt és az ötágú csillagokat. Nem egy darab Saphiránál is nagyobb volt. A törmelékekben is villództak a csillagzafír sugarai, és némelyiken még látszott a faragott rózsa egy-egy szirma.

Bumm.

A halottvivők továbbindultak a borotvaéles szilánkok miriádjai között. Aztán a menet elfordult, és leereszkedett a széles lépcsőn a mélység alagútjaiba. Sok barlangon mentek át, kőkunyhók mellett, amelyekben törpe gyermekek kapaszkodtak az anyjukba, és tágra nyílt szemmel bámulták őket.

Bumm.

Egy végső crescendo után megálltak a bordás sztalaktitok alatt, amelyek egy beugrókkal szegélyezett hatalmas katakomba fölött hajoltak össze. Minden beugróban egy sír állt, amelyre egy nevet és egy klánjelvényt véstek. Ezreket - százezreket - temettek ide. Csak a ritkásan elhelyezett vörös mécsesek világítottak, amelyek fakón derengtek a homályban.

Egy idő után a halotthordozók beléptek a központi teremből nyíló szobácskába. A közepén levő emelvénybe kriptát mélyítettek, amely nyitottan várakozott a sötétségre.

A tetejére rúnákat véstek:

Minden knurlan, ember vagy tünde

Emlékezzek

Erre az emberre.

Mert nemes, erős és bölcs volt ő.

GÚNTERA ARÚNA

Amikor a gyászolók körbevették a kriptát, Adzsihádot leengedték, és azoknak, akik személyesen ismerték, szabad volt közelebb menniük. Eragon és Saphira ötödikek voltak a sorban, őket Arya követte. Kétségbeesett bánat rohanta meg Eragont, mikor fölment a kólépcsőn, hogy egy pillantást vessen a halottra, mert úgy érezte, ez nem csupán Adzsihád, de Murtagh temetése is.

Megállt a sír mellett, letekintett Adzsihádra. Most sokkal nyugodtabbnak, békésebbnek tűnt, mint életében, mintha a halál elismerte volna nagyságát, és megtisztelte volna azzal, hogy világi gondjainak minden nyomát eltünteti róla. Eragon csak rövid ideig ismerte Adzsihádot de megtanulta tisztelni egyéniségét éppúgy, mint amit képviselt: a zsarnoksággal szemben a szabadságot. Továbbá Adzsihád volt az első, aki menedéket nyújtott Eragonnak és Saphirának azóta, hogy elhagyták a Palancar-völgyet.

A gyásztól sújtott Eragon igyekezett a legjobb imát kitalálni, amire képes volt. Végül annyit suttogott elszoruló torokkal: - Emléked fennmarad, Adzsihád, erre megesküszöm. Pihenj békében, és légy nyugodt, Nasuada folytatja utadat, és a Birodalmat a te munkád buktatja meg. - Saphira megérintette a karját. Eragon elhagyta vele az emelvényt, hogy Jörmundur a helyükre léphessen.

Amikor az utolsó gyászoló is lerótta tiszteletét, Nasuada meghajolt az apja előtt, megfogta a kezét, gyengéden megszorította. Fájdalmasan felnyögött, aztán rázendített valami különös, jajongó nyelven a siratóra, amely megtöltötte az üreget.

Majd előlépett tizenkét törpe, akik márványlappal fedték le Adzsihád arcát, és a vezér nem volt többé.