A SEBES HATÁR-VÍZEN LEFELÉ

 Tarnagból történt távozást követő első napon Eragon nagy igyekezettel próbálta megjegyezni Úndin embereinek nevét, miszerint Ama, Tríhga, Hedin, Ekksvar, Shrrgnien - ezt nem tudta kiejteni, bár állítólag azt jelentette, Farkasszív - Dúthmér és Thorv.

Mindegyik tutaj közepén apró kabin állt. Eragon ideje nagy részében legszívesebben a szálfák szélén üldögélt, és nézte, ahogy elvonul mellettük a Beor hegység. Jégmadarak, csókák röpködtek a tiszta vizű folyó fölött, pipaszár lábú szürke gémek álltak a mocsaras partokon, amelyeket a mogyoró-, nyírfa- és fűzfaágakon átszűrődő napfény festett foltosra. Időnként ökörbékák bőgtek rájuk a páfrányok tövéből.

Amikor Orik letelepedett mellé, Eragon megszólalt: - Szép itt.

- Az bizony. - A törpe csöndesen pipára gyújtott, azután hátradőlt és pöfékelt.

Eragon hallgatta a gerendák és kötelek ropogását. Tríhga irányította a tatról a tutajt a hosszú kormányevezővel. - Orik, nem tudod, hogy Brom miért csatlakozott a vardenekhez? Olyan keveset tudok róla. Életem java részében nem volt más számomra, mint a falu mesemondója.

- Sosem csatlakozott a vardenekhez: segített megalapítani a mozgalmat. - Elhallgatott, kiütögette a vízbe a hamut. - Azután, hogy Galbatorix király lett, az Esküszegőket leszámítva Brom maradt az egyetlen élő Lovas.

- De hát nem volt Lovas, akkor már nem. A sárkányát megölték a Dorú Areaba-i csatában.

- Kiképzése szerint akkor is Lovasnak számított. Elsőnek kezdte szervezni a Lovasok barátait és szövetségeseit, akik száműzetésbe kényszerültek. Az ő rábeszélésére engedte meg Hrothgar a vardeneknek, hogy Farthen Dúrban lakhassanak, ő szerezte meg a tündék segítségét.

Egy darabig hallgattak. - Miért mondott le Brom a vezérségről? - kérdezte Eragon.

Orik fanyarul elmosolyodott. - Talán mert sosem akarta. Ez azelőtt történt, hogy Hrothgar örökbe fogadott, így keveset láttam Bromot Tronjheimben... Mindig távol volt, az Esküszegőkkel harcolt, vagy különféle összeesküvésekben vett részt.

- A szüleid meghaltak?

- Igen. A himlő vitte el őket, még gyerekkoromban, és Hrothgar jóságában befogadott palotájába. Mivel pedig nem volt gyermeke, engem tett meg örökösévé.

Eragon a sisakjára gondolt, és rajta az Ingeitum jelvényére. Velem is jóságos volt.

Amikor az alkonyi szürkület megérkezett, a törpék fölakasztottak egy-egy kerekded lámpát a tutaj négy sarkába. A lámpák vörösek voltak, mégpedig azért, jutott eszébe Eragonnak, hogy ne zavarják az éjszakai látást. Odaállt Arya mellé, és a lámpák tiszta, mozdulatlan mélyét tanulmányozta. - Tudod, hogyan készítik ezeket? - kérdezte.

- Van egy varázsige, amelyet régen mi adtunk át a törpéknek. Ezt használják föl roppant ügyesen.

Eragon megvakarta az állát és az arcát. Most kezdett kiütni a legénytolla. - Megtanítanál néhány varázslatra, amíg úton vagyunk?

Arya ránézett. Tökéletesen egyensúlyozott a hullámzó fatörzseken. - Ez nem az én dolgom. Egy tanár már vár rád.

- Akkor legalább azt mondd meg - kérlelte -, hogy mit jelent a kardom neve.

Arya nagyon szelíden válaszolt: - Nyomorúság. És az is volt, amíg hozzád nem került.

Eragon ellenszenvvel nézett Zar’rocra. Minél többet tudott meg erről a fegyverről, annál gonoszabbnak látta,

mintha a penge önhatalmúlag is tudna bajt okozni. Nemcsak Morzan öldökölt vele Lovasokat, de már a neve is gonosz. Ha nem Brom adta volna, és nem lett volna a tény, hogy sosem tompul el és törhetetlen, Eragon abban a pillanatban a folyóba hajította volna.

Mielőtt teljesen besötétedett, Eragon kiúszott Saphirához. Először repültek együtt azóta, hogy elhagyták Tronjheimet. Fölszálltak messze az Az Ragni fölé, ahol a levegő megritkult, és a víz nem volt több egy bíbor csíknál.

Eragonnak nyereg nélkül szorosan kellett fognia a térdével Saphirát. Érezte, hogy a kemény pikkelyek felhorzsolják az első repülésük idejéből maradt hegeket.

Mikor Saphira balra dőlt, hogy meglovagoljon egy felfelé tartó légáramlatot, az ifjú észrevette, hogy a hegyoldalról leválik három barna pötty, és felvágódnak a magasba. Először sólymokra gyanakodott, de ahogy közeledtek, látta, hogy csaknem húsz láb hosszúak, vékony farkuk és bőrszerű szárnyuk van. Igazából sárkányoknak látszottak, noha testük kisebb, vékonyabb és kígyószerűbb volt, mint Saphiráé. A pikkelyeik sem ragyogtak, hanem zöld-barna foltosak voltak.

Az izgatott Eragon megmutatta őket Saphirának. Ezek nem sárkányok?, kérdezte.

Nem tudom. Saphira megállt a levegőben, szemügyre vette az érkezőket, amelyek körülötte keringtek. A teremtmények mintha meglepődtek volna Saphira látványától. Felé rontottak, csak azért, hogy az utolsó pillanatban sziszegve a magasba röppenjenek.

Eragon elvigyorodott, kinyújtotta a tudatát, és igyekezett megérinteni a gondolataikat. Erre mind a három összerándult, és úgy tátogattak, mint az éhes kígyók. Fülsértő visításuk éppúgy hatott a lélekre, mint a testre. Ádáz erővel hasított Eragonba, meg akarta bénítani. Saphira is megérezte. A teremtmények egyfolytában vijjogva kimeresztették borotvaéles karmaikat, és támadásba lendültek.

Kapaszkodj, figyelmeztette Saphira. Összecsukta a bal szárnyát, félig megfordult, kikerült két támadót, azután egy könnyed csapással föléjük lebbent. Közben Eragon eszeveszetten igyekezett kirekeszteni a tudatából a sivítást. Amint kitisztult az agya, a mágiához folyamodott. Ne öld meg őket, mondta Saphira. Tapasztalatokat akarok szerezni.

Noha a lények fürgébbek voltak Saphiránál, neki ott volt a tömege és az erőfölénye. Az egyik teremtmény lecsapott rá. Saphira fejjel lefelé fordult, és zuhanás közben mellbe rúgta az állatot.

A sivítás ereje azonnal csökkent, a sebesült dúvad meghátrált.

Saphira kitárta a szárnyait, jobbra kanyarodott, így szembekerült a másik kettővel, amelyek feléje tartottak. Meggörbítette a nyakát, Eragon mély morgást hallott a bordái közül, azután lángsugár hagyta el a száját. Kéken izzó sugárkoszorú nyelte el Saphira fejét, végigvillant az ékkőszerű pikkelyeken, és a sárkány olyan gyönyörűen tündökölt, mintha fény gyúlt volna a belsejében.

A két bestia rémülten vijjogott, majd elkanyarodott. A szellemi támadás félbeszakadt, ahogy sietve lecsaptak a hegyoldalra.

Kis híján leejtettél, mondta Eragon, és meglazította görcsös karjait, amelyekkel a sárkány nyakát ölelte.

Saphira öntelten nézett rá vissza. De csak kis híján!

Ez igaz, nevette el magát Eragon.

A győzelem izgalmától kivörösödve tértek vissza a tutajokhoz. Ahogy Saphira leereszkedett a két vízi jármű között, Orik odakiáltott: - Megsebesültél?

- Dehogy - felelte Eragon. Jeges víz örvénylett a lába körül, miközben Saphira a tutaj mellé úszott. - Ezek is aBeor őshonos lakói?

Orik felhúzta a tutajra. - Fanghurnak hívjuk őket. Nem olyan értelmesek, mint a sárkányok, és nem tudnak tüzet fújni, mégis félelmetes ellenfelek.

- Észrevettük. - Eragon a halántékát masszírozva próbálta csökkenteni a fejfájást, amelyet a fanghurok támadása okozott. - Természetesen Saphira bőven fölért velük.

Természetesen, helyeselt a sárkány.

- Így vadásznak - magyarázta Orik. - Az elméjükkel megbénítják a prédát, aztán megölik.

Saphira a farkával vizet fröcskölt Eragonra. Jó ötlet. Talán

legközelebb én is kipróbálom, ha vadászok.

Az ifjú bólintott. Harc esetén is jól jöhet.

Arya lépett a tutaj széléhez. - Örülök, hogy nem öltétek meg őket. A fanghurok elég ritkák ahhoz, hogy ennek a háromnak az eltűnése is súlyos veszteségnek számítson.

- Azért így is sikerül éppen elég állatot elragadniuk a nyájainkból - mordult föl Thorv a kabinban. - Ne röpködjetek, amíg a Beor hegyei között vagyunk, Árnyékölő. Anélkül is elég nehéz vigyázni rád, nem kell még szélviperákra is vadásznotok a sárkányoddal.

- A földön maradunk amíg elérjük a síkságot - ígérte Eragon.

- Jól van.

Amikor éjszakára megálltak, a törpék egy kis patak torkolatánál álló nyárfákhoz kötötték ki a tutajokat. Ama tüzet rakott, Eragon Ekksvarnak segített, hogy Hattyút kivonszolják a szárazföldre, aztán egy gyepsávon kipányvázták a csődört.

Thorv a hat nagy sátor fölverését irányította. Hedin annyi tüzelőt gyűjtött, hogy elég legyen reggelig, Dúthmér lehordta az élelmiszert a második tutajról, és nekilátott vacsorát főzni. Arya őrködött a tábor szélén, de amikor végeztek a munkájukkal, csatlakozott hozzá Ekksvar, Ama és Tríhga is.

Amikor Eragon rájött, hogy semmi dolga, lekuporodott a tűzhöz, Orik és Shrrgnien mellé. Shrrgnien lehúzta a kesztyűjét, és forradásos kezét a tűz fölé tartotta. Eragon észrevette, hogy az ujjaiból - az öregujjat kivéve - negyedhüvelyknyi, csiszolt acélszögek meredeznek.

- Hát ezek micsodák? - kérdezte.

Shrrgnien Orikra nézett és elnevette magát. - Ez az én Ascúdgamlnom- „acélöklöm". - Ülésből megfordult, és beleöklözött egy nyárfa törzsébe, négy szimmetrikus lyukat ütve a kéregben. Ismét elnevette magát. - Igen alkalmas ütőfegyver, mi?

Eragonban feltámadt a kíváncsiság és az irigység. - Hogy csinálták? Hogyan szúrták kezedbe a tüskéket?

Shrrgnien habozott, kereste a szavakat. - Egy gyógyító mély álomba merít, így nem érzel fájdalmat. Azután egy lyukat - fúrnak, ugye? - fúrnak az ízületekbe... - Elhallgatott, aztán sebesen magyarázott Oriknak törpe nyelven.

- Fémhüvelyt helyeznek el a lyukakban - magyarázta Orik. - Varázslattal rögzítik, és mikor a harcos magához tér, különböző méretű tüskéket illeszthet ezekbe a hüvelyekbe.

- Igen, így van - vigyorgott Shrrgnien. Megfogta a bal mutatóujjából kiálló szöget, óvatosan megcsavarta, kiszabadította az ízületből, és átadta Eragonnak.

Eragon is mosolygott, miközben a tenyerén görgette a hegyes vasat. - Magam sem bánnék egy „acélöklöt". - Visszaadta a szöget Shrrgniennek.

- Veszedelmes műtét - figyelmeztette Orik. - Csak kevés knurlan csináltat Ascúdgamlnot, mert az ember könnyen elveszítheti a keze mozgékonyságát, ha a fúró túl mélyre hatol. - Fölemelte az öklét, és megmutatta Eragonnak. - A mi csontjaink vastagabbak, mint a tieitek. Lehet, hogy emberi kézen nem működne a dolog.

- Nem fogom elfelejteni. - De akkor sem szabadulhatott a gondolattól, hogy milyen lehet egy ilyen Ascúdgamlnnal harcolni. Bármire büntetlenül lecsaphatna, beleértve a páncélozott urgalokat is. Tetszett neki az ötlet.

Étkezés után visszavonult a sátrába. A tűz elég fényt adott ahhoz, hogy lássa a sátor mellett összegömbölyödött Saphirát. Olyan volt, mintha egy fekete papírból kivágott alakot ragasztottak volna a sátor vásznára.

A takarót felhúzta a lábán, az ölét bámulta. Álmos volt, de még nem akart aludni. Az elméje önkéntelenül az otthon felé fordult. Vajon mit csinálhat most Roran, Horst és a többiek Carvahallban? Elég meleg van már a Palancar-völgyben a vetéshez? Váratlan honvágya támadt.

Elővett a csomagjából egy fatálat, fogta a vizestömlőjét, peremig töltötte a tálat. Azután Roran képére összpontosított, és azt suttogta: - Draumr kópa.

A víz most is elfeketedett, mielőtt ragyogni kezdett, hogy föltárja a megidézett tárgyat. Eragon látta, hogy Roran egyedül ül egy gyertyafényes szobában, amelyre Horst házából emlékezett. Ebből megértette, hogy Roran bizonyára föladta a munkáját Therinsfordban. Unokatestvére a térdére támaszkodott, összekulcsolta ujjait, és a túlsó falat bámulta olyan arccal, mint akinek nehéz gondja van. Ennek dacára egész jól festett, még ha kicsit megviseltnek tűnt is, és ez megvigasztalta Eragont. Egy perc múlva feloldotta a mágiát, befejezte a varázslatot, megtisztította a víz felszínét.

Miután megnyugodott, kiürítette a tálat, azután lefeküdt, és az álláig húzta a takarót. Behunyta a szemét, és elmerült a meleg sötétségben, amely elválasztja az alvást az ébrenléttől, ahol a valóság meghajlik, és lobog a gondolatok szelében, ahol az alkotókészség mindenféle korláttól mentesen virágozhat, ahol minden lehetséges.

Hamarosan elszenderedett. Alvása eseménytelen volt, de mielőtt felébredt, a szokásos éjszakai képek helyét egy látomás foglalta el, amely olyan tiszta és eleven volt, mint az ébrenlét tapasztalatai.

Megkínzott eget látott, amely fekete és bíborszínű volt a füsttől. Varjak és sasok keringtek magasan a nyilak fölött, amelyek egy nagy csatában íveltek egyik oldalról a másikra. A sárban egy férfi hevert, horpadt sisakban, véres páncelban. Arcát eltakarta fölemelt karja.

Páncélos kéz bukkant föl Eragon szeme előtt. A kesztyű olyan közel volt, hogy a fényes acel eltakarta a fél világot. Kérlelhetetlen gépként görbült ököllé a hüvelyk- és a három másik ujj, hogy csak a magányos mutatóujj meredjen a leterített emberre a végzet megfellebbezhetetlenségével.

Még akkor is tele volt a feje a látomással, amikor előmászott a sátorból. Saphirát a tábortól valamivel távolabb találta meg, ahogy egy szőrös kupacot rágcsál. Amikor elmondta neki, mit látott, a sárkány abbahagyta a rágást, azután nyakának egy rántásával lenyelt egy húscafatot.

Amikor utoljára történt ilyen, mondta, bebizonyosodott, hogy másutt zajló események igaz jóslata. Gondolod, hogy valahol csatáznak Alagaésiában?

Az ifjú arrébb rúgott egy ágat. Nem vagyok biztos benne... Brom azt mondta, csakolyan embereket, helyeket és dolgokat tudunk megidézni, amelyeket már láttunk. En azonban még sosem láttam azt a helyet. Mint ahogy Aryát sem láttam azelőtt, hogy Teirmben álmodtam róla.

Talán Togira Ikonoka meg tudja magyarázni.

Készülődtek az induláshoz. A törpék annál vidámabbak lettek, minél messzebb kerültek Tarnagtól. Mikor csurogni kezdtek lefelé az Az Ragnin, Ekksvar - aki Hattyú tutaját kormányozta - rázendített érdes basszus hangján:

A sebes Határ-vízen lefelé

Kíff duzzadó vérén lefelé

Göcsörtös fákon utazunk,

Otthonért, klánért, becsületért.

Felül sötét égi boltozat

Alul jégfarkasok erdei tálja

Véres tutajon utazunk

Vasért, aranyért, gyémántért.

Markomban kalapács, réselő csákány

Lándzsahegy őrizze kő otthonom,

Ha atyáim csarnokát elhagyom

Az üres pusztaságért.

    

A többi törpe csatlakozott Ekksvarhoz, a következő dalokat már törpe nyelven énekelték. Hangjuk halk lüktetése kísérte Eragont, aki a tutaj elejére egyensúlyozott, ahol Arya ült keresztbe vetett lábakkal.

- Volt egy... látomásom, miközben aludtam - mondta Eragon. Arya érdeklődve nézett rá, az ifjú beszámolt a képekről, amelyeket látott. - Ha ez megidézés, akkor...

Nem az - mondta Arya. Szándékos lassúsággal beszélt, mint aki ki akar zárni minden félreértést. - Sokat töprengtem, miként láthattál a gil’eadi börtönben. Azt hiszem, amikor öntudatlanul feküdtem, a szellemem segítséget keresett, mindenfelé.

- De miért engem?

Arya a sárkány felé bólintott, aki hullámzó mozdulatokkal úszott a folyóban. - A tizenöt év alatt, míg a tojását őriztem, hozzászoktam a jelenlétéhez. Bármi megfelelt, amit ismerősnek találtam, mikor megérintettem az álmaidat.

- Tényleg olyan erős vagy, hogy Gil’eadból fölvedd valakivel a kapcsolatot Teirmben? Különösen ha elkábítottak.

Mosoly kísértete jelent meg Arya ajkán. - Még ha Vroengard kapujában állok, akkor is képes vagyok veled beszélni, éppen olyan tisztán, mint most. - Elhallgatott. - Ha nem idéztél meg Teirmben, akkor ez az új álom sem lehet megidézés. Inkább előérzet lehet. Közismert jelenség az értelmes fajok között, különösen azokra jellemző, akik varázslással foglalkoznak.

Eragon belekapaszkodott az egyik hálóval lekötött poggyászhalomba, amikor a tutaj szökkent egyet. - Ha annak, amit látok, meg kell történnie, miként változtathatunk a dolgokon? Számít a választásunk? És ha most levetem magam a tutajról és megfulladok?

- De nem teszed meg. - Arya belemártotta a bal mutatóujját a folyóba, és figyelte a bőrén megülő egyetlen cseppet, amely olyan volt, mint egy reszkető nagyítólencse. - Egyszer régen Maerzadí, a tünde megérezte, hogy véletlenül meg fogja ölni a fiát egy csatában. Inkább öngyilkos lett, mint hogy ez megtörténjen, amivel megmentette a fiát, és ugyanakkor bebizonyította, hogy a jövő nem változtathatatlan. Az öngyilkosságon kívül azonban keveset változtathatsz a sorsodon, mivel nem tudhatod, melyik választásod vezet el ahhoz a ponthoz, amelyet láttál. - Megrázta a kezét, a csepp eltűnt a fatörzsek között. - Tudjuk, hogy lehetséges értesüléseket szerezni a jövőről - a jövendőmondók gyakran megérzik az ösvényt, amelyet valaki be fog járni -, de ezt az eljárást nem tudjuk odáig finomítani, amikor már magad döntöd el, hogy mit, hol vagy mikor akarsz látni.

Eragon roppant nyomasztónak találta ezt az elképzelést az időn átszivattyúzható tudásról. Túlságosan sok kérdést vetett föl a valóság természetével kapcsolatban. Akár létezik a sors és végzet, akár nem, az egyetlen, amit tehetek, hogy élvezem a jelent, és olyan tisztességesen élek, amennyire lehetséges. Mégsem tudta magába fojtani a kérdést. - De mi akadályoz meg benne, hogy megidézzek valamit az emlékeimből? Mindet láttam... így képes vagyok beletekinteni a mágia segítségével.

Arya ránézett. - Ha kedves az életed, akkor sosem próbálkozol ezzel. Sok évvel ezelőtt számos bűbájosunk szentelte magát annak, hogy megfejtse az idő rejtélyét. Amikor megpróbálták megidézni a múltat, csupán elmosódott képet teremthettek tükrükben, mielőtt a varázslat elfogyasztotta egész életenergiájukat és megölte őket. Több kísérletet nem végeztünk e tárgyban. Az nincs eldöntve, hogy működhet-e a varázslat, ha többen szövetkeznek, de senki sem akarta vállalni a kockázatot, így az elmélet bizonyítatlan maradt. Még ha valaki meg tudná is idézni a múltat, nem sok haszna lenne. Ahhoz pedig, hogy a jövőt meg tudja idézni, pontosan tudnia kell, hogy mi, hogyan és mikor fog történni, ami lehetetlen.

- Tehát az a rejtély, hogy miként vagyunk képesek álmunkban is előérzetekre, a legnagyobb bölcseink tudását is meghaladta. Az előérzetnek talán magához a természet és a varázslat szövedékéhez lehet köze... vagy a sárkányok ősemlékezetéhez hasonló módon működik. Nem tudjuk. A varázslatnak még sok utcáját kell fölfedeznünk. - Sima mozdulattal fölállt. - Vigyázz, el ne tévedj bennük.