|
E |
ragon köhögött, mikor sárkánya megcélozta a homályban rejtőző Jiet-folyót, és ereszkedni kezdett. Annyira csípte a szemét a füst, hogy nem győzött pislogni és könnyezni.
A földhöz közelebb tisztább lett a levegő, így Eragon láthatta, hova tartanak. A fekete és bíbor füst fodrozódó leple úgy szűrte meg a napfényt, hogy odalent síri narancsszínben fürdött a világ. Egy-egy szakadás a szennyes égen hébe-hóba beengedett sápadt fénypászmákat, amelyek áttetsző üvegoszlopként támaszkodtak meg a földön, amíg el nem törték őket a vonuló felhők.
Előttük püffedezett a Jiet-folyó jóllakott kígyója. Hullámpikkelyei ugyanazt a kísérteties narancsszínt verték vissza, amely elárasztotta az Égő Mezőket. Bár ha véletlenül ráhullott egy foltnyi tiszta fény, az is homályos, mészfehér vizet világított meg - ilyen lehet egy mitikus dúvad teje -, amely a saját lidérclángjainak sejtelmes izzásától foszforeszkálni látszott.
Két hadsereg sorakozott fel a folyó keleti partján. Délen a vardenek és a surdaiak sáncolták el magukat sokszoros védművek mögé, zászlók, büszke sátrak és Orrin király kipányvázott lovainak tarkabarka változatosságával gyönyörködtetve a szemet. Ám lehettek akármennyien, számuk eltörpült az északon állomásozó hadhoz képest. Galbatorix serege oly irdatlan volt, hogy három mérföld hosszan nyúlt el a frontvonala; hogy milyen hosszú volt, azt nem lehetett megmondani, mert az emberek a messzeségben homályos masszává olvadtak össze.
A két tábort úgy két mérföld széles sáv választotta el. Ebben a zónában, és a terepen is, amelyen az ellenfelek állomásoztak, megszámlálhatatlan tépett szájú üreg tátongott, és a likacsokban zöld lángnyelvek táncoltak. A beteg színű fáklyák füstje elhomályosította a napot. A növények kiégtek a talajból, csak fekete, zöld és narancsszín zuzmó tenyészett rajta, amitől felülről varasnak és fertőzöttnek látszott a föld.
Eragon még sose találkozott gyászosabb vidékkel.
Saphira, aki a senki földje fölött bukkant elő, megfordult, és olyan sebesen igyekezett a vardenek felé, ahogy csak mert. Amíg a birodalmiak láthatták, ki volt szolgáltatva az ellenséges varázslók támadásainak. Eragon a lehető legmesszebbre terjesztette ki a tudatát minden irányban, keresve az ellenséges elméket, amelyek megérezhetik tapogatózását és válaszolhatnak rá - a varázslók és a varázslók hárítására kiképzett emberek tudatát.
Ám csupán a varden őrszemek hirtelen rémületét érezte, akik közül sokan még sose látták Saphirát. A rettegés úrrá lett az értelmükön, és szakállas nyílvesszők fellegét zúdították a sárkányra.
Eragon felemelte a jobbját, és azt kiáltotta: - Letta orya thorna! - mire a nyilak megdermedtek a levegőben. Egy legyintéssel és a „Gánga!” paranccsal a senki földjére irányította a nyílvesszőket, ahol becsapódtak a kiégett talajba, anélkül hogy kárt tettek volna valakiben. Ám elkerülte a figyelmét egy nyíl, amelyet néhány másodperccel a többiek után lőttek ki.
Annyira kihajolt jobbra, ahogy csak bírt, és emberfölötti sebességgel elkapta a nyilat, amikor Saphira elrepült mellette.
Pár száz lábnyira a föld felett Saphira szétcsapta szárnyait, hogy fékezze leszállásának sebességét. A hátsó lábaira érkezett, majd leengedte a mellsőket is, és addig futott a varden sátrak között, míg ki nem fogyott a lendületből.
- Werg! - morogta Orik, és kioldozta a lábára erősített szíjakat. - Inkább nekimegyek egy tucat kulinak, mint hogy még egyszer átéljem ezt a zuhanást! - Leugrott a nyereg oldaláról Saphira mellső lábára, és onnan leszaladt a földre.
Miközben Eragon leszállt a nyeregből, ámuló harcosok tucatjai verődtek össze Saphira körül. Közülük kivált egy medve termetű ember, akit Eragon felismert: Fredric volt, a vardenek fegyvermestere, most is a Farthen Dúrban viselt, szőrös marhabőr vértben. - Hé, ti szájtátó mamlaszok! - mennydörögte Fredric. - Ne itt bambuljatok, mars vissza a harcállásba, különben az egész bandát beosztom rendkívüli őrségbe! - Parancsára a csoport oszolni kezdett, bár sokan voltak, akik morogtak, és hátrafelé nézegettek. Fredric közelebb jött, és Eragon látta rajta, hogy megdöbbenti az ő külsejében végbement változás, habár a szakállas fegyvermester minden erejével próbált uralkodni magán. - Légy üdvözölve, Árnyékölő! - érintette meg a homlokát. - Épp időben érkeztél... Ki se mondhatom, mennyire szégyellem, hogy megtámadtak. Minden katonánk becsületén foltot ejtett ez a tévedés. Megsérült valamelyikőtök?
- Nem.
Fredric láthatóan megkönnyebbült. - Hát, legalább ennek örülhetünk. A felelőseket elmozdíttattam. Korbácsot kapnak, és lefokozzuk őket... Elégségesnek találod ezt a büntetést, Lovas?
- Látni akarom őket - felelte Eragon.
Megcsapta Fredric aggodalma; a fegyvermester bizonyára attól tartott, hogy Eragon valamilyen iszonyatos, természetellenes büntetést akar mérni az őrszemekre. Ám nem adott hangot szorongásainak, csak annyit mondott: - Úgy hát kövess, uram.
A táboron keresztül odavezette őket egy csíkos parancsnoki sátorhoz, ahol tizenkét őr felvigyázásával húsz-egynéhány csüggedt képű ember tette le éppen vértjét és fegyvereit. Eragon és Saphira láttán a foglyok fél térdre ereszkedtek, és a földet nézték. - Üdv, Árnyékölő! - kiáltották.
Eragon egy szót se szólt, csak végigment előttük, és az elméjüket tanulmányozta. Csizmája baljósan recsegett a kérgesre perzselt földön. Végül annyit mondott: - Büszkék lehettek magatokra, mert ilyen gyorsan válaszoltatok feltűnésünkre. Pontosan ezt kell tennetek, ha Galbatorix támad, habár kétlem, hogy nyíllal többet árthatnátok neki, mint Saphirának és nekem. - Az őrszemek kétkedve sandítottak rá, fölemelt arcuk olyan színű lett a változó fénytől, mint a patinás réz. - Csak annyit kérek, hogy a jövőben azonosítsátok a célpontot, mielőtt nyilaztok. Legközelebb túl szórakozott lehetek ahhoz, hogy megállítsam lövedékeiteket. Megértettetek?
- Igen, Árnyékölő! - ordították.
Eragon megállt az utolsó előtti embernél, és átnyújtotta neki a Saphira hátáról elkapott nyilat. - Azt hiszem, Harwin, ez a tied.
Harwin ámulva vette át az ifjútól a nyílvesszőt. - Az bizony! Ezt a fehér gyűrűt én szoktam festeni a vesszőimre, hogy később megtaláljam őket! Köszönöm, Árnyékölő!
Eragon bólintott, majd azt mondta Fredricnek, úgy, hogy mindenki hallja: - Ezek jó és igaz emberek. Nem akarom, hogy bajuk essék a történtek miatt.
- Személyesen lesz rá gondom - mondta Fredric, és mosolygott.
- Most már elvezethetsz Nasuada úrnőhöz. - Igen, uram.
Eragon abban a tudatban hagyta ott az őrszemeket, hogy emberségével tántoríthatatlan híveket szerzett magának, és tettének híre széltében-hosszában el fog terjedni a vardenek között.
Az út, amerre Fredric vezette a sátrak között, még több elmével hozta kapcsolatba. Gondolatok, képek, érzések százai ostromolták a tudatát. Akárhogy igyekezett távol tartani őket, akaratlanul magába szívott részleteket a mások életéből. Volt, amit megrendítőnek, volt, amit értelmetlennek, másokat meghatónak vagy undorítónak, sokat kínosnak talált. Egyesek annyira másképp érzékelték a világot, hogy tudatuk épp a különbség miatt ugrott ki a képből.
Milyen könnyű tárgyaknak látni őket, akiket én és a kevesek kedvünkre manipulálhatunk! Pedig mindegyiknek vannak reményei és álmai, képességei a teljesítményekre, és emlékei arról, amit már teljesített. És mindnyájan ismerik a szenvedést.
Egy maroknyi megérintett tudat érzékelte a kapcsolatot, és visszahőkölt, változó erősségű pajzsok mögé rejtve belső életüket. Eragon először aggódott - azt hitte, ellenségekre bukkant, akik beszivárogtak a vardenek soraiba -, de aztán egy gyors pillantás meggyőzte róla, hogy a Du Vrangr Gata tagjai azok.
Frászban lehetnek!, jegyezte meg Saphira. Nyilván azt hiszik, hogy valami idegen mágus támadja meg őket.
Nem győzhetem meg őket, ha ennyire kizárnak.
Keresd meg őket személyesen, méghozzá sürgősen, mielőtt úgy döntenek, hogy összeállnak és támadnak.
Hát igen, bár nem gondolom, hogy félnünk kellene tőlük... Du Vrangr Gata! Már a nevük elárulja a tudatlanságukat. Ősnyelven helyesen úgy van, hogy Du Gata Vrangr.
Útjuk a vardentábor peremén ért véget egy nagy vörös sátornál, amelynek lobogó zászlójára fekete pajzsot és alatta két párhuzamos, ferde kardot hímeztek. Fredric félrehúzta a sátorlapot, Eragon és Orik belépett. Saphira csak a fejét dugta be mögöttük, és a válluk fölött figyelt.
A sátor közepét egy nagy asztal foglalta el. Egyik végében Nasuada állt, aki a kezére támaszkodva tanulmányozta a térképeket és tekercseket. Eragon szíve ugrott egyet, mikor meglátta Nasuadával szemközt Aryát. Mindkét nő páncélt öltött a harchoz, mint a férfiak.
Nasuada az ifjú felé fordította szív alakú arcát. - Eragon! - suttogta.
A Lovas nem számított rá, hogy Nasuada ennyire fog örülni, ha meglátja. Szélesen elmosolyodott, azzal a mozdulattal emelte a melléhez a kezét, amellyel a tündék jelzik a hűséget, és meghajolt. - Szolgálatodra.
- Eragon! - ismételte Nasuada boldogan és megkönnyebbülten. Arya is örülni látszott. - Hogyhogy ilyen hamar megkaptad az üzenetünket?
- Nem kaptam meg. A tükrömben láttam Galbatorix hadseregét, és még aznap elhagytam Ellesmérát. - Ismét rámosolygott Nasuadára. - De jó megint itt lenni a vardeneknél!
Míg ő beszélt, Nasuada csodálkozva nézte. - Mi történt veled, Eragon?
Arya nyilván nem szólt neki, mondta Saphira.
Így hát Eragon beszámolt róla, mi mindent éltek át Saphirával, amióta valamikor réges-régen elváltak Nasuadától, és elhagyták Farthen Dúrt. Megérezte, hogy Nasuada sok mindent hallott már abból, amit most elmesél, vagy a törpéktől, vagy Aryától, de azért egyszer sem szakítja félbe. A kiképzéséről óvatosan kellett szólnia. Szavát adta, hogy engedély nélkül senkinek sem fedi fel Oromis létezését, leckéinek többsége olyan volt, ami nem tartozott kívülállóra, ennek ellenére minden elkövetett, hogy Nasuada kellő képet nyerhessen a képességeiről és a velük járó kockázatokról. Az Agaetí Blödhrenről annyit mondott: - ...és az ünnepen hajtották végre rajtam a sárkányok azt a változtatást, amelyet látsz. Felruháztak a tündék testi adottságaival, és meggyógyították a hátamat.
- Tehát eltűnt a sebhelyed? - kérdezte Nasuada. Eragon bólintott. Néhány mondattal befejezte elbeszélését, megemlítette, milyen okból hagyták el Du Weldenvardent, aztán összefoglalta utazásukat. Nasuada a fejét csóválta. - Ezt a mesét! Jó sok minden tapasztaltatok Saphirával, amióta elhagytátok Farthen Dúrt!
- Akárcsak te - mutatott a sátorra Eragon. - Döbbenetes, mi mindent elértél! Iszonyú munkába kerülhetett, hogy elhozd a vardeneket Surdába... Sok gondot okozott az Idősek Tanácsa?
- Hát, egy kicsit, de semmi különöset. Úgy veszem észre, beletörődtek, hogy én vagyok a vezető. - A páncéling megcsendült, amikor Nasuada letelepedett egy magas támlájú, nagy székbe, és Orikhoz fordult, aki még nem szólt. Nasuada üdvözölte a törpét, és megkérdezte, kíván-e hozzátenni valamit Eragon történetéhez. Orik vállat vont, és elmondott néhány adomát ellesmérai tartózkodásukról. Eragon gyanúja szerint a törpe megtartotta igazi megfigyeléseit a királyának.
Miután Orik befejezte, Nasuada így beszélt: - Felbátorít a tudat, hogy ha megússzuk ezt a csatát, szövetségeseinknek tekinthetjük a tündéket. Történetesen nem láttátok Hrothgar harcosait, miközben iderepültetek Aberonból? Számítunk az erősítésükre.
Nem, felelte Eragon közvetítésével Saphira. De hát sötét volt, és gyakran a fellegek között vagy fölött jártam. Ilyen körülmények között könnyen elnézhettem egy tábort. Mindenesetre kétlem, hogy útjaink keresztezhették egymást, mert én egyenesen iderepültem Aberonból, míg a törpék más utakat - talán kitaposott ösvényeket - követhettek, inkább, minthogy nekivágjanak a vadonnak.
- Itt mi a helyzet? - kérdezte Eragon.
Nasuada sóhajtott, majd elmesélte, hogy Orrin és ő miként szereztek tudomást Galbatorix hadáról, és azóta milyen kétségbeesett lépésekre kényszerültek, hogy megelőzzék az Uralkodó katonáit az Égő Mezőkön. Azzal fejezte be: - A birodalmiak három napja érkeztek. Azóta két üzenetet váltottunk. Elsőnek ők szólítottak fel, hogy adjuk meg magunkat, amit megtagadtunk, most pedig várjuk a válaszukat.
- Hányan vannak? - morogta Orik. - Saphira hátáról óriásinak látszott a számuk.
- Az is. Becsléseink szerint Galbatorix legalább százezer katonát mozgósított.
- Százezret! - szakad ki Eragonból. - Honnan jöttek? Hiszen lehetetlen, hogy egy maroknyinál több olyan embert találjon, aki hajlandó szolgálni!
- Besorozták őket. Csak abban reménykedhetünk, hogy olyan emberekben, akiket erőszakkal téptek ki az otthonukból, nem buzog a harci vágy. Ha eléggé rájuk tudunk ijeszteni, talán pánikba esnek és megfutamodnak. Többen vagyunk, mint Farthen Dúrban, mert Orrin király egyesítette erőit a mieinkkel, és valóságos áradatban tódulnak hozzánk az önkéntesek, amióta elterjesztettük a híredet, Eragon, de még így is gyengébbek vagyunk a Birodalomnál.
Ekkor Saphira kérdezett valamit, és Eragon kénytelen volt elismételni a félelmetes kérdést: Mit gondolsz, mennyi az esélyünk a győzelemre?
- Ez - mondta Nasuada, fokozott nyomatékkal ejtve ki a szót - nagymértékben függ tőled és Eragontól, és attól, hogy hány varázslót osztottak szét soraikban. Ha képesek lesztek felkutatni és elpusztítani ezeket a varázslókat, akkor ellenségeink védtelenek maradnak, és tetszésetek szerint kaszabolhatjátok őket. A győzelmet azok után sem tartom valószínűnek, de talán feltartóztathatjuk őket, amíg megcsappannak a készleteik, vagy megérkezik Islanzadí segítsége. Mármint ha... mármint ha Galbatorix nem vesz részt személyesen a csatában. Mert abban az esetben, attól tartok, a visszavonulás az egyetlen lehetőségünk.
Ebben a pillanatban Eragon megérezte egy idegen tudat közeledését, egy olyanét, amely tudta, hogy ő figyel, mégse hőkölt vissza a kapcsolattól. Hideg, kemény, számító elme volt. Eragon ugrásra kész éberséggel fordult a sátor hátsó része felé, és ugyanazt a fekete hajú kislányt látta, mint Ellesmérában, amikor megidézte Nasuadát. A lány rászögezte ibolyaszínű szemét, majd így szólt: - Üdvözöllek, Árnyékölő! Üdvözöllek, Saphira!
Eragont kilelte a hideg a hangjától, mert felnőtthangja volt. Megnyalta kiszáradt száját, és megkérdezte: - Ki vagy te?
A gyerek nem válaszolt, csak hátrasimította fényes fürtjeit, és megmutatta a homlokát, amelyen ugyanolyan ezüst folt fehérlett, mint Eragon gedwéy ignasiája. A Lovas ekkor már tudta, kivel áll szemben.
Senki se mozdult, mikor odament hozzá. Saphira még jobban benyújtotta a nyakát a sátorba. Eragon fél térdre ereszkedett, és megfogta a kislány ernyedt jobbját, amely perzselt, mintha lázas lenne. A gyerek nem tiltakozott. Eragon így szólt az ősi nyelven - és az elméjével is, hogy a lány biztosan értse: - Ne haragudj. Meg tudod bocsátani, amit veled tettem?
Az ibolyaszín tekintet ellágyult, a lány előrehajolt, és megcsókolta Eragon homlokát. - Megbocsátok - súgta, és először volt olyan a hangja, mint egy gyereké. - Hogyne bocsátanék meg? Te és Saphira tettetek azzá, aki vagyok, és tudom, hogy nem akartatok rosszat. Megbocsátok, de tudd meg, és gyötörjön csak érte a lelkiismeret: arra ítéltél, hogy érezzek minden szenvedést, ami körülvesz. Varázslatod most is ösztökél, hogy fussak innen a harmadik sátorba, és segítsek egy férfin, aki elvágta a kezét, segítsek az ifjú zászlótartón, aki eltörte a bal keze mutatóujját egy kocsikerék küllői között, és segítsek annak a megszámlálhatatlan sokaságnak, amely ezelőtt szenvedett, vagy ezután fog. Nagy árat fizetek érte, ha tudatosan ellenállok ennek a sürgetésnek, és még annál is nagyobbat, ha tudatosan bántok valakit, mint most is teszem, ezekkel a szavakkal... aludni se bírok éjszaka, oly erős bennem a megszállottság. Ez a te örökséged, ó, Lovas. - Mire befejezte, hangja visszanyerte epés ridegségét.
Saphira közéjük nyomakodott, és orrával megérintette a lány homlokán a stigmát. Békesség, váltott gyermek! Túl sok a szívedben a harag.
- Nem kell így élned örökké - mondta Eragon. - A tündék megtanítottak, hogyan kell feloldani a varázslatot, és azt hiszem, fel tudlak oldozni az átok alól. Nem lesz könnyű, de megcsinálható.
A lány egy pillanatra mintha elveszítette volna félelmetes önuralmát. Elállt a lélegzete, keze megremegett Eragon markában, szemét elfátyolozták a könnyek. Aztán ugyanolyan gyorsan elrejtette felindulását a cinikus derű álarca mögé. - Majd meglátjuk! Mindenesetre a csata előtt ne próbálkozz vele.
- Sok fájdalomtól megkímélhetnélek.
- Nem lenne bölcs dolog kimerülnöd, amikor túlélésünk múlhat a tehetségeden. Nem áltatom magam; te fontosabb vagy nálam. - Gúnyos mosoly suhant át az arcán. - Mellesleg ha most veszed le rólam a rontásodat, veszély esetén nem tudok majd segíteni a vardeneken. Azt, ugye, nem akarod, hogy Nasuada ezért haljon meg?
- Nem - ismerte el Eragon. Egy darabig hallgatott, tépelődött, majd azzal folytatta: - Jól van, várni fogok. De esküszöm neked, hogy ha megnyerjük ezt a csatát, jóváteszem a rosszat.
A kislány félrehajtotta a fejét. - Szavadon foglak, Lovas. Nasuada felállt. - Elva volt az, aki megmentett egy orgyilkostól Aberonban.
- Tényleg? Ebben az esetben adósod vagyok... Elva... amiért megvédelmezted hűbérúrnőmet.
- Most jöjjetek - szólt Nasuada. - Be kell mutatnom hármótokat Orrinnak és nemeseinek. Orik, te találkoztál már a királlyal?
A törpe megcsóválta a fejét. - Még sose jártam ilyen messze nyugaton.
Mikor kiléptek a sátorból - Nasuada ment az élen, oldalán Elvával -, Eragon megpróbált úgy manőverezni, hogy beszélhessen Aryával, de mihelyt közelített hozzá, a tünde gyorsabbra fogta lépteit, és előrement Nasuada mellé. Még csak rá se nézett közben, és Eragonnak ez a lekicsinylés jobban fájt minden sebnél. Elva hátranézett, és az ifjú tudta, hogy a gyerek tisztában van az ő bánatával.
Hamarosan megérkeztek egy másik nagy sátorhoz, ezúttal egy sárga-fehérhez, habár nehéz volt megállapítani az árnyalatokat a rikító narancsszínben, amely mindent elöntött az Égő Mezőkön. Mikor bebocsátották őket, Eragon döbbenten látta, hogy a sátrat telezsúfolták a csőrös poharak, lombikok, retorták és más természetfilozófiai eszközök hóbortos gyűjteményével. Ki veszi még arra is a fáradságot, hogy mindezt elcipelje egy csatamezőre?, hüledezett.
- Eragon - szólt Nasuada -, szeretném, ha megismernéd Orrint, Larkin fiát, a surdai birodalom uralkodóját.
Az üvegedények tengeréből felmerült egy jóképű, magas ember, aki aranykoronával szorította hátra vállig érő haját. Elméjét, akárcsak Nasuadáét, vaskemény falak védték; ugyancsak alapos készségfejlesztésben részesülhetett. Eragon rokonszenvesnek találta, bár Orrin a hadvezetés kérdésében kissé zöldnek és tapasztalatlannak, más egyebekben pedig meglehetős csodabogárnak mutatkozott. Mindent összevéve Eragon jobban bízott Nasuada hadvezéri képességeiben.
Miután kitért számtalan kérdés elől, amelyekkel Orrin az ő ellesmérai tartózkodását firtatta, Eragon arra tért magához, hogy udvariasan mosolyog és bólogat, miközben sorra vonulnak el előtte a nemesemberek, akiknek mindegyike ragaszkodik hozzá, hogy kezet rázzon vele, elrajongja, mekkora megtiszteltetés egy Lovassal találkozni, és meghívja a birtokára. Eragon kötelességtudóan megjegyezte számos neveiket és címeiket - mert Oromis ezt várta volna el tőle -, és legjobb igyekezete szerint próbálta fenntartani a higgadt külszínt, noha egyre inkább kijött a béketűrésből.
Itt bájolgunk, amikor a történelem egyik legnagyobb hadseregével kell megütköznünk!
Türelem, tanácsolta Saphira. Már nincsenek olyan sokan... Különben is nézd így: ha győzünk, egy teljes évig ingyen vacsorálunk, hála ennek a sok meghívásnak!
Eragon visszafojtotta a vihogását. Azt hiszem, elszörnyednének, ha tudnák, mi kell ahhoz, hogy téged jóllakassanak! Arról nem is beszélve, hogy egy éjszaka kiürítenéd az egész sörös- és borospincéjüket!
Én aztán nem! - húzta fel az orrát Saphira, de rögtön meg is enyhült: Esetleg két éjszaka.
Mikor végre elszabadultak Orrin sátrából, Eragon megkérdezte Nasuadától: - Most mit tegyek? Mivel szolgálhatlak?
Nasuada kíváncsian fürkészte. - Te mit gondolsz, Eragon, mivel szolgálhatsz leginkább? Sokkal jobban ismered te a magad képességeit, mint én. - Ezúttal Arya is feléje fordult, és várta a válaszát.
Eragon felnézett a véres égre, és törte a fejét. – Átveszem a Du Vrangr Gata vezetését, mivel egyszer úgyis felkértek rá, és megszervezem őket a csatára. A közös munka a legjobb esélyünk, hogy legyőzhessük Galbatorix varázslóit.
- Szerintem kitűnő ötlet.
Nincs egy hely, ahol Eragon leteheti a csomagjait?, kérdezte Saphira. Nem szeretném a szükségesnél hosszabb ideig cipelni se a poggyászt, se ezt a nyerget.
- Természetesen - felelte Nasuada, miután Eragon elismételte a kérdést. - Egyelőre hagyhatjátok a sátramban, de intézkedni fogok, Eragon, hogy verjenek fel neked is egy sátrat, ahol a holmidat tarthatod. Javasolom, máris öltözz páncélba, mert bármikor szükséged lehet rá... Erről jut eszembe, elhoztuk a páncélodat, Saphira. Kicsomagoltatom és átküldetem hozzád.
- Hát velem mi lesz, úrnő? - kérdezte Orik.
- Itt van velünk számos knurlan a Dúrgrimst Ingeitumból, akik szakértelmükkel segítették földsáncaink építését. Ha akarod, átveheted a parancsnokságukat.
Orik felvidult a lehetőségtót, hogy törpékkel, ráadásul saját klánja tagjaival találkozhat. Öklével a mellére csapott: - Azt fogom tenni! Ha most megbocsáttok, legott indulok is! - Hátra se nézve elcsörtetett, keresztül a táboron, az északi sáncok irányába.
Megmaradt négy társával Nasuada visszatért a sátrához. - Azonnal jelentsél, ha egyezségre jutottál a Du Vrangr tatával - mondta Eragonnak, majd félrehúzta a sátorlapot, és Elvával együtt eltűnt a sötét nyílásban.
Arya utánuk indult, ám Eragon kinyújtotta a kezét, és így szólt az ősnyelven: - Várj. - A tünde megállt, feléje fordult. Semmit sem lehetett kiolvasni az arcából. Eragon állta a pillantását, mélyen belenézett Arya szemébe, amely visszaverte a furcsa fényt. - Arya, nem fogok elnézést kérni azért, amit irántad érzek, de szeretném, ha tudnád, hogy komolyan sajnálom azt, ahogy a Véreskü Ünnepén viselkedtem. Nem voltam magamnál azon az éjszakán, különben nem rontottam volna ajtóstul a házba.
- És nem teszel ilyet még egyszer?
Eragon magába fojtotta keserű nevetését. - Nem jutnék vele semmire, ugye? - Mikor Arya nem válaszolt, így folytatta: - Nem érdekes, nem szeretnélek háborgatni, még akkor se... - Lenyelte a mondat végét, mielőtt olyasmi csúszott volna ki a száján, amit maga is megbán.
Arya pillantása megenyhült. - Nem akarlak bántani, Eragon. Ezt meg kell értened.
- Megértem - felelte az ifjú meggyőződés nélkül.
Kínos csend lett. - Jól ment a repülés?
- Eléggé.
- Nem volt semmi gondotok a sivatagban?
- Kellett volna?
- Nem. Csak érdeklődtem. - Majd még szelídebben megkérdezte: - És te hogy vagy, Eragon? Mi történt veled az ünnep óta? Hallottam, amit Nasuadának meséltél, de akkor csak a hátadat említetted.
- Én... - Hazudni próbált - nem akarta, hogy Arya tudja, mennyire hiányzott neki -, de az ősnyelv megbénította a szavakat a szájában, és elnémította. Végül a tündék egyik eljárásához folyamodott: csak egy részét mondta el az igazságnak, hogy az igazsággal ellenkező benyomást keltsen. - Jobban vagyok, mint korábban - mondta, a hátára gondolva.
Aryát nem látszott meggyőzni ez a fortély, de nem feszegette a kérdést, csak annyit mondott: - Örülök neki. - Nasuada kiszólt a sátorból, Arya arrafelé nézett, majd visszafordult az ifjúhoz: - Másutt van szükség rám, Eragon... másutt van szükség mindkettőnkre. Nemsokára ütközet lesz. - Fölemelte a sátorlapot, fél lábbal belépett a sötét sátorba, megtorpant. - Vigyázz magadra, Árnyékölő Eragon - mondta.
Aztán elment.
Eragon mozdulni se tudott elkeseredésében. Elérte, amit akart, de ez semmit sem változtatott meg közte és Arya között. Ökölbe szorította a kezét, meggörnyedt, gyilkosan meredt a földre, amelyet nem is látott, és forrt benne a tehetetlenség.
Összerezzent, mikor Saphira megbökte a vállát. Gyere, kicsim!, nógatta gyengéden a sárkány. Nem ácsoroghatsz itt örökké, nekem pedig kezd viszketni a hátam a nyeregtől.
Eragon odament mellé, meghúzta a nyakpántot, és az orra alatt motyogott, amikor megakadt a csatban. Szinte remélte, hogy el fog szakadni a bőr. Sorra kicsatolta a szíjakat, aztán hagyta, hogy a nyereg és minden, ami hozzá volt erősítve, rendetlenül lecsússzon a földre. De jó érzés ledobni őket!, mondta Saphira, és kifeszítette hatalmas vállát.
Eragon előkotorta a páncélját a nyeregtáskából, és felöltötte a háború fényes ruháját: elsőnek a páncélinget a tündeujjasra, aztán a cizellált lábvértet és az intarziás karvédőt. Fejére tette a bélelt bőrsapkát, arra az edzett acélkobakot, végül az arany-ezüst sisakot. Utoljára a hétköznapi kesztyűjét cserélte vaskesztyűre.
Bal felől felcsatolta Zar’rocot a Bölcs Beloth övére. Hátán keresztbe vetette az Islanzadítól kapott, fehér hattyútollas vesszőkkel töltött tegezt. Szerencsére olyan széles volt, hogy még felajzott állapotban is elfért benne az íj, amelyet neki énekelt a tündérkirálynő.
Miután berámolta a maga és Orik holmiját a sátorba, elindult Saphirával, hogy megkeresse Triannát, a Du Vrangr Gata jelenlegi vezetőjét. Alig tettek néhány lépést, amikor Eragon megérzett a közelben egy eltakart elmét. Arra vették útjukat, abban a hitben, hogy a vardenek egyik varázslója lesz az.
Hatölnyire apró, zöld sátrat pillantottak meg, amely elé egy szamarat pányváztak ki. A sátortól balra vas háromláb tartott egy fekete kondért az egyik büdös tűz felett, amely a föld méhéből csapott fel. Az üst köré köteleket feszítettek ki, és a köteleken belladonna, bolondpetrezselyem, rododendron, a halálfa kérge és számos gomba száradt, például légyölő galóca és himlőgomba, amelyeket Eragon rögtön felismert Oromis méregtani óráiról. A kondérban Angela, a füvesasszony kevergette egy hosszú fakanállal a kotyvalékot. A lábánál Solembum ült.
A váltott macska gyászos nyávintására Angela felnézett a foglalatosságából. Dugóhúzó haja viharfelhőként gomolygott fénylő arca körül. Összevonta a szemöldökét, és kimondottan lidérces lett az arca, mert alulról kapta a megvilágítást a szökdécselő zöld lángtól. - Szóval visszajöttetek?
- Vissza - felelte Eragon.
- Ennyi mondanivalód van? Láttad már Elvát? Láttad, mit műveltél aszal a szegény kislánnyal?
- Egen.
- Egen? - kiáltott Angela. - Ennyire kuka vagy? Mindmostanáig csiszoltak Ellesméiában a tündék, és te annyit tudsz kiszorítani magadból, hogy egen? Hadd mondjak neked valamit, tökfej! Aki van olyan ostoba, hogy azt tegye, amit te, megérdemli...
Eragon hátrakulcsolta a kezét, és várt, hogy Angela kifejtse számos egyértelmű, árnyalt és fölöttébb leleményes kifejezéssel, mekkora tökfej; hogy micsoda ősei lehettek, ha ekkora orbitális tökfej lett az utóduk - még arra sem átallt célozgatni, hogy Eragon valamelyik nagyszülője egy urgallal adta össze magát -, és hogy micsoda iszonyú büntetés járna ezért a hülyeségért. Ha más sértegeti így, Eragon párbajra hívja ki, ám Angela epéjét elviselte, mert tudta, hogy a boszorkány nem ítélhető meg a közfelfogás szerint, és azt is tudta, hogy a füvesasszony felháborodása indokolt: valóban retteneteset hibázott.
Mikor Angela végre megállt, hogy lélegzetet vegyen, Eragon közbeszúrta: - Igazad van, és mihelyt eldőlt a csata, megpróbálom levenni róla a rontást.
Angela háromszor pislogott gyors egymásutánban, és a szája percnyi pici O betűvé nyílt, mielőtt csattanva összecsukta. - Ugye nem csak azért mondod, hogy engem engesztelj? - kérdezte gyanakodva.
- Sosem tennék ilyet.
- És csakugyan fel akarod oldani az átkot? Azt hittem, az ilyen dolgok visszavonhatatlanok.
- A tündék a mágia sok módját fedezték fel.
- Ah!... Na jó, akkor ebben megegyeztünk. - Széles mosolyt villantott Eragonra, majd odasietett Saphirához, és megpaskolta a sárkány pofáját. - Örülök a viszontlátásnak, Saphira! Megnőttél!
Én is nagyon örülök, Angela!
A boszorkány visszatért az üstjéhez. - Hát ez nagy beszéd volt, amit leadtál - jegyezte meg Eragon.
- Köszönöm, hetekig dolgoztam rajta. Kár, hogy nem hallhattad a végét. Emlékezetes! De befejezhetem a kedvedért, ha akarod.
- Nem, így is jó. El tudom képzelni, milyen lehet - sandított Angelára Eragon, majd megkérdezte: - Téged nem is lep meg, hogy mekkorát változtam?
A füvesasszony vállat vont. - Megvannak a forrásaim. Véleményem szerint jót tett. Azelőtt kicsit... jaj, hogy is fogalmazzak?... kidolgozatlan voltál.
- Az voltam. - A kiakasztott növények felé intett. - Ezekkel mit tervezel?
- Ó, ez csak egy csekélyke tervezet. Kísérlet, ha úgy akarod.
- Ühüm. - Eragon az orra előtt himbálózó szárított gomba mintáját tanulmányozta. - Megfejtetted már - kérdezte -, hogy léteznek-e a varangyok?
- De meg ám! Úgy tűnik, minden varangy béka, de nem minden béka varangy. Ebben az értelemben tehát nem léteznek igazából varangyok, vagyis egész idő alatt nekem volt igazam. - Hirtelen abbahagyta a kerepelést, oldalra hajolt, felkapott a mellette levő padról egy csuprot, és Eragon felé nyújtotta. - Nesze, igyál egy kis teát!
Eragon a körülötte csüngő gyilkos növényekre sandított, aztán Angela nyílt arcára, mielőtt elfogadta a bögrét. Az orra alatt - hogy a füvesasszony ne hallja - elmotyogott három varázsigét, amelyek kimutatják a mérget. Mihelyt meggyőződött róla, hogy a tea nem mérgezett, már mert inni belőle. Nagyon finom volt, bár nem ismerte fel az alkotórészeit.
Solembum odakocogott Saphirához, és a hátát púpozva elkezdett a sárkány lábához törleszkedni úgy, ahogy a rendes macskák csinálják. Saphira hátrafordította a fejét, lehajolt, és orra hegyét végighúzta a váltott macska hátán. Ellesmérában találkoztam valakivel, aki ismer téged, mondta.
Solembum abbahagyta a törleszkedést, és félrehajtotta a fejét. Csak nem?
De igen. Úgy hívtak, hogy Fürgemancs és Álomtáncos és Maud.
Solembum nagyra nyitotta aranyszemét. Mély, fátyolos hangon dorombolt, és kétszeres hévvel törleszkedett Saphirához.
- Na szóval! - mondta Angela. - Gondolom, már beszéltél Nasuadával, Aryával és Orrin királlyal. - Eragon bólintott. - No és mit szólsz a drága öreg Orrinhoz?
Eragon jól megválogatta a szavait, mert itt egy királyról beszéltek. - Hát... úgy láttam, sokrétű az érdeklődése.
- Igen, és olyan kolontos, mint aki az ablakfával elszaladt. No de hát, így vagy úgy, mindenki az.
Eragont mulattatta ez a szókimondás. - Hát bolond is lehet, ha ennyi üveget idecipelt Aberonból.
Angela felvonta a szemöldökét. - Mi ez már megint?
- Még nem láttad belülről a sátrát?
- Egyesekkel ellentétben - húzta az orrát Angela - én nem dorombolok minden uralkodónak, akivel összefutok. - Eragon tehát elmesélte, mi tömeg lombikot hozott magával Orrin az Égő Mezőkre. Angela még a kevergetést is abbahagyta, olyan érdeklődéssel hallgatta, és mikor az ifjú befejezte, lekapkodta - gyakran csipeszt használva - a kötelekről a növényeit, mondván: - Azt hiszem, most jobb lesz, ha levizitelek Orrinnál. Ti majd később mesélitek el, milyen volt az út Ellesmérába. Tűnés innen, egy-kettő! Sipirc!
Eragon, aki még mindig a teásbögréjét szorongatta, csak a fejét csóválta, amikor a kicsi asszony elhessegette őt és Saphirát a sátrától. Vele beszélni mindig olyan...
Más?, javasolta Saphira.
Pontosan.