|
E |
ljött a nap, amelyen Eragon átment az Oromis kunyhója mögötti tisztásra, leült a mohos teknő közepén a fényes fehér fatönkre, és mikor megnyitotta elméjét a környezetének, nemcsak a madarakat, vadakat és rovarokat, de az erdő növényeit is érezte.
A növényeknek másfajta tudatuk volt, mint az állatoknak: lassú, ráérős, szétszórt, ám a maguk módján ugyanolyan értelemmel bírtak, mint Eragon. A növények tudatának gyönge lüktetése mindent betöltő, puha izzásban fürdette a szeme előtt elforduló éggömböt, amelynek galaktikájában minden fényes szikra egy életet jelentett. Még a legkopárabb föld is bozsgott az élettől. A rög élt és gondolkozott.
Vagyis, vonta le a következtetést Eragon, az értelmes életnek nincsenek határai.
Ahogy elmerült a környezet gondolatainak és érzéseinek árjában, olyan mélységes belső békét sikerült elérnie, hogy arra az időre megszűnt önálló lényként létezni. Kiürült, hogy befogadja a világ hangjait. Semmi sem kerülte el a figyelmét, mert semmit sem választott ki, hogy figyeljen rá.
Ő volt az erdő és a lakói.
Így érzi magát vajon egy isten?, tűnődött, mikor magához tért.
Eljött a tisztásról, felkereste Oromist a kunyhójában, és elébe térdelt: - Mester, azt tettem, amit mondtál. Addig figyeltem, amíg nem hallottam többé.
Oromis abbahagyta az írást, és töprengve nézett Eragonra. - Mondd el. - És Eragon másfél óráig mesélt bőbeszédű ékesszólással a tisztás növényeiről és állatairól, addig, amíg Oromis föl nem emelte a kezét: - Meggyőztél arról, hogy hallottál, és hogy volt mit hallani. De meg is értettél mindent?
- Nem, mester.
- Így is kellett lennie. A megértés a korral jön meg... Jól van, Eragon-finiarel. Igazán jól van. Ha Ilireában lettél volna a tanítványom, mielőtt Galbatorix hatalomra került, most szabadultál volna föl, hogy növendékből teljes jogú tag légy, aki ugyanazokkal a kiváltságokkal rendelkezik, mint a legöregebb Lovasok. - Oromis nehézkesen fölemelkedett a székéből. Imbolygott állás közben. - Hadd támaszkodjak rád, Eragon. Segíts, hogy kimehessek, tagjaim elárulják az akaratomat.
Eragon a mesteréhez sietett, és támogatta Oromist, akinek szinte semmi súlya nem volt, hogy kibotladozhasson a tel’naeíri szirtek felé rohanó patakhoz. - Most, hogy elértél erre a szintre, megtaníthatlak a mágia egyik legnagyobb titkára, olyan titokra, amelyet talán még Galbatorix sem ismer. Ez a legbiztosabb módszer, hogy fölérhess a hatalmával. - A tünde átható pillantással nézte. - Mi a mágia ára, Eragon?
- Az energia. Egy varázslat ugyanannyi energiát követel, mint ami ahhoz kell, hogy halandó eszközökkel teljesítsük a feladatot.
Oromis bólintott. - És honnan jön az energia?
- A bűbájos testéből.
- Onnan kell-e?
Eragon agya szélsebesen igyekezett bejárni a kérdésben fölvillanó félelmetes lehetőségeket. - Úgy érted, hogy jöhet más forrásokból is?
- Pontosan ez történik, valahányszor Saphira segít téged a varázslatban.
- Igen, de a mi kapcsolatunk, egyedülálló - tiltakozott Eragon. - Kapcsolatunk indokolja, hogy meríthetek Saphira erejéből. Hogy mással tegyem meg, be kellene lépnem... - Elnémult. Most eszmélt rá, hova akarta elvezetni Oromis.
- Be kell lépned annak a lénynek vagy lényeknek a tudatába, amelyek az energiát szolgáltatják - fejezte be Oromis a gondolatot. - Ma bebizonyítottad, hogy meg tudod tenni az élet legparányibb formájával is. Most tehát... - Elhallgatott, kezét a mellkasára szorítva köhögött, majd így folytatta: - Emelj ki a patakból egy vízgömböt, de csak azt az energiát használd hozzá, amit el tudsz vonni az erdőtől!
- Igen, mester.
Mikor a környezet növényei és állatai felé nyúlt, érezte, hogyan súrolja elméjét Oromis tudata: a tünde figyelt és ítélt. Az összpontosításba belekomorult arccal kezdte szemelgetni környezetéből a szükséges energiát, amelyet csak a kellő pillanatban szabad kiárasztania...
- Eragon! Ne tőlem! Így is épp elég gyenge vagyok!
Eragon riadtan kapott észbe, hogy Oromist is bevette a forrásai közé. - Elnézésedet kérem, mester - mondta szégyenkezve. Folytatta a gyűjtést, vigyázva, nehogy megcsapolja a tünde életerejét, és mikor elkészült, megparancsolta: - Föl!
Halálos csendben lábnyi átmérőjű vízgömb emelkedett ki a patakból, és megállt Eragon szeme előtt a levegőben. Eragon izmai úgy égtek, ahogy az erős testgyakorlástól szoktak, de maga a varázslat nem fárasztotta el.
Csak egy perce lebegett a levegőben a gömb, amikor a földön aratni kezdett a halál a kisebb teremtmények között, amelyekkel Eragon kapcsolatban állt. Egy hangyaoszlop összeesett. Egy egérfi levegő után tátogott, aztán átbukott a semmibe, mert elveszítette a szívét hajtó erőt. Megszámlálhatatlan növény kókadt le, fonnyadt el, száradt ki.
Eragon elszörnyedve érezte, mit tett. Mivel megtanulta újfajta módon tisztelni az élet szentségét, ez iszonyatos bűncselekménynek tűnt, amit súlyosbított, hogy meghitt kapcsolatban állt az elpusztult lényekkel. Olyan volt, mintha ő halt volna meg százszorosan. Megszakította a mágia áramlatát - a vízgömb szétfreccsent a földön -, majd sarkon fordult, és így háborgott Oromisnak: - Te tudtad, hogy ez fog történni!
Mély szomorúság ült ki az öreg Lovas vonásaira. - Szükséges volt - felelte.
- Arra volt szükség, hogy ilyen sokan haljanak meg?
- Arra volt szükség, hogy megértsd, milyen rettenetes az ára ennek a mágiának. Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen érzés, ha azok halnak meg, akiknek tudatában osztozol. A saját bőrödön kellett átélned.
- Nem teszek ilyet még egyszer! - fogadkozott Eragon.
- Nem is kell. Ha fegyelmezett vagy, megteheted, hogy csak olyan növényektől és állatoktól vonod el az energiát, amelyek kibírják a veszteséget. Csatában kivihetetlen, de leckének megcsinálhatod. - Oromis intett, a némán fortyogó Eragon odament hozzá, hogy a tünde rátámaszkodhasson, aztán visszatértek a kunyhóhoz. - Most már megértheted, hogy ezt a technikát miért nem tanították az ifjabb Lovasoknak. Ha egy gonosz bűbájos tudomást szerzett volna róla, szörnyű pusztítást művelhetett volna vele, annál is inkább, mert nehéz megfékezni azt, aki ily hatalmas erőkből meríthet. - A kunyhóban a tünde sóhajtva leereszkedett a székére, és összeillesztette ujjainak hegyét. Eragon is leült.
- Ha egyszer magunkba lehet inni az... - intett - ...az élet energiáját, az nem lehetséges, hogy közvetlenül a fényból, a tűzből vagy az energia más formáiból vonjuk el?
- Ó, Eragon, ha így lenne, szempillantás alatt elpusztíthatnánk Galbatorixot! Kicserélhetjük energiánkat más élőlényekével, használhatjuk ezt az energiát mozgásra vagy gyúanyagnak egy varázslathoz, sőt tárolhatjuk is későbbi felhasználásra, de nem építhetjük be magunkba a természet elemi erőit. Az ész azt mondja, hogy megtehető, de egyelőre senkinek sem sikerült rátalálni a varázslatra, amely megengedi.
Kilenc nappal később Eragon a tünde elé járult, és így szólt: - Mester, csak tegnap este eszméltem rá, hogy sem te, sem az elolvasott tündetekercsek százai nem említik a vallásotokat. Miben hisznek a tündék?
Oromis nagyot sóhajtott. - Abban hiszünk, hogy a világ bizonyos áthághatatlan törvényeknek engedelmeskedik, és kitartó erőfeszítésekkel felfedezhetjük ezeket a törvényeket, hogy a körülmények ismétlődése esetén következtethessünk eseményekre.
Eragon nagyot nézett. Ez nem az volt, amit ő tudni akart. - De kit vagy mit imádtok?
- Semmit.
- A semmit imádjátok?
- Nem, Eragon. Egyáltalán nem imádunk semmit.
Ez a gondolat annyira idegenszerű volt, hogy Eragonnak percekig kellett törnie a fejét az értelmén. A carvahalliak sem hittek semmiféle rendező elvben, annál inkább voltak babonáik és szertartásaik, amelyekkel főleg a balszerencsét akarták távol tartani. Kiképzése kezdte megértetni Eragonnal, hogy sok jelenség, amelyet a falusiak természetfölötti okoknak tulajdonítanak, természetes folyamatok eredménye; például megtanulta a meditációból, hogy a nyüvek a légytojásból kelnek ki, és nem a sárból, mint korábban hitte. Ma már fölöslegesnek tartotta, hogy ennivalót készítsenek ki a házi manóknak, nehogy összemenjen a tej, mert tudta, hogy a tej akkor savanyodik meg, ha elszaporodnak benne valamilyen parányi élőlények. De azért továbbra is meg volt győződve róla, hogy titokzatos utakon-módokon hatnak a világra a természetfölötti erők, és ezt a hitét meg is erősítették a törpevallásról szerzett tapasztalatai. - Akkor szerinted hogyan lett a világ, ha nem az istenek teremtették? - kérdezte.
- Miféle istenek, Eragon?
- A ti isteneitek, a törpe istenek, a mieink... valakinek meg kellett teremtenie.
Oromis felvonta a szemöldökét. - Ebben nem értek egyet veled, bár igaz, azt sem tudom bizonyítani, hogy az istenek nem léteznek. Azt se tudom bizonyítani, hogy a világot és mindent, ami benne van, nem valamilyen szellem vagy szellemek teremtették a régmúltban. De annyit mondhatok, hogy a sok ezer év alatt, amióta mi, tündék tanulmányozzuk a természetet, egyszer sem tapasztaltuk, hogy a világot kormányozó törvényeket megszegték volna. Vagyis sose láttunk csodát. Számos eseményt nem tudunk megmagyarázni, de meggyőződésünk szerint ennek nem az az oka, hogy egy istenség megváltoztatta a természet törvényeit, hanem az, hogy még mindig szánalmasan keveset tudunk a világegyetemről.
- Egy istennek nem kellene megváltoztatnia a természeti törvényeket ahhoz, hogy érvényesítse az akaratát - vitatkozott Eragon. - Meg tudná tenni a létező rendszeren belül is... Befolyásolhatná az eseményeket mágiával.
Oromis mosolygott: - Amilyen igaz. De tedd csak fel magadnak a kérdést, Eragon: ha léteznek istenek, jó őrzői voltak-e Alagaésiának? Halál, betegség, szegénység, zsarnokság és más nyomorúságok megszámlálhatatlan sokasága szomorítja a földet. Ha ez az istenek műve, nem imádat, engedelmesség és hódolat jár nekik, hanem fel kell lázadni ellenük, és le kell taszítani őket.
- A törpék azt hiszik...
- Pontosan! A törpék hiszik. Némely kérdésekben nem az észre, hanem a hitre hagyatkoznak. Bebizonyított tényeket hagytak figyelmen kívül, ha azok ellentmondtak tanaiknak.
- Például? - kérdezte Eragon.
-A törpe papok a korall példájával bizonyítják, hogy a kő é1 és növekedni képes, ami alátámasztja azt a mítoszukat is, hogy Helzvog alkotta a törpe fajt a gránitból. De mi, tündék felfedeztük, hogy a korall igazából mészkő váz, amelyet a benne élő parányi élőlények választanak ki. Akármelyik varázsló meg tudja érezni az életet, ha kitárja neki az elméjét. Elmagyaráztuk ezt a törpéknek is, de meg se hallgattak; azt hangoztatták, hogy az élet, amelyet mi érzünk, benne rejlik minden kőben, habár igazság szerint a kövek életét csak a törpe papoknak lenne szabad megérezniük.
Eragon sokáig bámult ki az ablakon, és Oromis szavain tépelődött. - Akkor ti nem is hisztek a halál utáni életben.
- Ezt már abból tudhattad, amit Glaedr mondott.
- És nem számoltok az istenekkel.
- Mi csak abban hiszünk, aminek létezését bizonyítani tudjuk. Mivel nincs bizonyítékunk az istenek, csodák és egyéb természetfölötti dolgok létezésére, nem bíbelődünk velük. Ha ez megváltozna, ha Helzvog kinyilatkoztatná magát nekünk, akkor tudomásul vennénk az új adatot, és felülvizsgálnánk az álláspontunkat.
- Rideg egy világ ez, amiben nincs... valami több.
- Épp ellenkezőleg - érvelt Oromis -, ez egy jobb világ. Olyan hely, amelyben felelősek vagyunk a tetteinkért, ahol azért lehetünk jók egymáshoz, mert így akarjuk, és így helyes, nem pedig az isteni büntetéssel ijesztgetve kényszerítenek a helyes viselkedésre. Eragon, én nem fogom megmondani neked, hogy miben higgyél. Sokkal jobb, ha megtanulsz kritikusan gondolkodni, amelynek birtokában önállóan dönthetsz, mint ha másnak az elképzeléseit tukmálják rád. Kérdezted, mi a vallásunk, és én őszintén válaszoltam. Hozz ki belőle, amit akarsz.
Ez a beszélgetés - a korábbi szorongásokkal tetézve - annyira felzaklatta Eragont, hogy napokig nehezen tudott a tanulmányaira összpontosítani, még akkor sem, amikor Oromis arra kezdte oktatni, miként énekeljen a növényeknek, holott ezt nagyon szerette volna elsajátítani.
Elismerte, hogy tapasztalatai máris kételkedővé tették; elvben sok mindennel egyetértett abból, amit Oromis mondott. Az okozta vívódásait, hogy ha a tündéknek van igaza, akkor majdnem minden törpe és ember csak áltatja magát. Ezt nehéz volt elfogadnia. Ennyien nem tévedhetnek!, bizonygatta magának.
Mikor megkérdezte Saphirát, a sárkány azt felelte: Engem ez nem érdekel, Eragon. A sárkányok sose hittek felsőbb hatalmakban. Miért hinnénk, amikor a szarvas és a többi zsákmányállat minket tart felsőbb hatalomnak? Eragon elnevette magát. Csak arra vigyázz, nehogy szemet hunyj a kényelmed kedvéért a valóság fölött, mert ha egyszer megteszed, másoknak könnyű lesz becsapniuk.
Éjszaka a szorongások áttörték az éber álmok falát, sebzett medveként tomboltak az elmében, összefüggéstelen képeket szaggattak ki az emlékekből, és olyan kaotikus viharrá kavarták őket, hogy Eragon úgy érezte, visszazuhant a Farthen Dúr-i csata zűrzavarába. Garrow-t látta kiterítve Horst házában, aztán a halott Bromot a magányos homokkő sírboltban, majd Angela, a füvesasszony susogta: „Vigyázz, Argetlam, az árulás egyértelmű! A családodból támad! Vigyázz, Árnyékölő!"
Aztán felszakadt a bíbor ég, és Eragon ismét látta azt a két hadat, mint a Beor hegységben, a jósálomban. Harcosok csaptak össze egy sárga-narancsszín mezőn, vérvarjak károgtak, fekete nyűvesszők sivítottak élesen. Mintha maga a mező égett volna: zöld tűz böffent elő a himlőhelyes föld üszkös krátereiből, lángjaiban elszenesedtek a hadak útjának széttaposott hullái. Fent valami óriás fenevad bőgött, és hamarosan meg is...
Úgy ült fel, mintha zsinórral rántanák, és a törpe nyaklánc után kapott, amely égette a nyakát. Védelmül az ujjasába csavarta a kezét, úgy húzta el a bőrétől az ezüstkalapácsot, aztán csak ült a sötétben, és hangosan dobogó szívvel várt. Érezte, hogyan szívja el az erejét Gannel varázslata, és emel belőle falat az elé az akárki elé, aki meg akarta lesni őt és Saphirát. Galbatorix idézte volna meg? Vagy valamelyik kedvenc mágusa?
Komoran ráncolta a homlokát, és elengedte a kihűlt kalapácsot. Valami baj van! Tudom! És nem most tudtam meg! Mint ahogy Saphira is tudja! Túl zaklatott volt ahhoz, hogy visszamerüljön abba az önkívületfélébe, ami átvette nála az alvás helyét, ezért kiosont a hálószobából, anélkül hogy fölkeltette volna Saphirát, és felkapaszkodott a tanulószobába vezető csigalépcsőn, ahol elhúzta egy fehér lámpáson az ellenzőt, és hajnalig Analísia egyik eposzát olvasta, hogy megnyugodjék.
Alighogy eltette a tekercset, a keleti fal nyitott boltíve alatt beröppent Blagden, és a szárnyával csapkodva leereszkedett a faragott íróasztal sarkára. A fehér holló rászögezte gyöngyszemét Eragonra, és elkárogta magát: - Wyrda!
Eragon bólintott. - És a csillagok vigyázzanak rád, Blagden mester.
A holló közelebb szökdécselt. Félrehajtotta a fejét, rekedten harákolt, mintha a torkát köszörülné, aztán szavalni kezdte érdes hangján:
Csontra és csőrre
Fekete kőre
Íme, varjak, hollók
Véres csorgók!
- Mit jelent ez? - kérdezte Eragon.
Blagden vállat vont, és megismételte a verset. Amikor Eragon továbbra is magyarázatért nyaggatta, a madár látható rosszallással felborzolta a tollait, és azt károgta: - Amilyen az apja, olyan a fia! Vakok, mint a denevér!
- Várj! - kiáltotta Eragon, és fölegyenesedett. - Te ismered az apámat? Kicsoda?
Blagden megint károgott, de most mintha nevetett vonna.
Mert osztozhat kettő a kettőn,
És kettőből egy, az egy,
Az egy lehet kettő.
- Egy nevet, Blagden! Mondj egy nevet! - Mivel a holló hallgatott, Eragon kiterjesztette a tudatát, hátha a madár emlékeiből megszerezheti az adatot.
Ám Blagden túlságosan csalafinta volt, és egyetlen mentális csapással kipöccintette magából a fürkészést. - Wyrda! - rikoltotta, azzal lecsapott egy tintatartó színes üvegdugójára, és eltűnt a zsákmányával, mielőtt Eragon visszavarázsolhatta volna.
Követ érzett a gyomrában, miközben Blagden rébuszait próbálta megfejteni. Ez volt az utolsó dolog, amire számított, hogy az apját hozzák szóba Ellesmérában. - Ez az - motyogta végül. Később majd megkeresem Blagdent, és kiszedem belőle az igazságot. De most... Féleszű lennék, ha figyelmen kívül hagynám ezeket az előjeleket! Felpattant, lerohant a lépcsőn, gondolataival felkeltette Saphirát, és elmesélte, mi történt az éjszaka. Kihozta borotválkozótükrét a mosdófülkéből, letelepedett Saphira mellső lábai közé, hogy a sárkány láthassa a válla fölött, amit ő lát.
Arya nem fog örülni, ha meglessük, figyelmeztette Saphira.
Tudnom kell, nincs-e baja.
Saphira nem vitatkozott tovább. Hogy akarod megtalálni? Te mesélted, hogy a fogsága után sáncokat épített maga köré, nehogy bárki is megidézhesse.
Ha megidézhetem azokat, akikkel van, abból talán kikövetkeztethetem, mi van Aryával. Nasuadára összpontosított, elhúzta a kezét a tükör fölött, és a varázsszót mormolta: - Álomnézés.
A tükör vibrálni kezdett, aztán kifehéredett. A fehérség közepén kilenc ember ült körül egy láthatatlan asztalt. Eragon felismerte Nasuadát és az Idősek Tanácsát. Viszont nem ismerte Nasuada mögött meghúzódó fekete csuklyás, különös lányt. Ez zavarba hozta, mert a varázsló csak olyan dolgokat idézhet meg, amelyeket már látott, azt pedig bizonyosra vette, hogy még sose találkozott ezzel a teremtéssel. De rögtön meg is feledkezett róla, mikor látta, hogy Nasuada és a férfiak is harchoz annak öltözve.
Halljuk a szavaikat!, javasolta Saphira.
Amint Eragon végrehajtotta a szükséges módosítást a varázslaton, a tükörből felcsendült Nasuada hangja: - ...a zűrzavar pedig elpusztít! Harcosainknak csak egy parancsnokuk lehet a csatában! Döntsd el, Orrin, ki legyen az, méghozzá gyorsan!
Testetlen sóhaj. - Ahogy óhajtod: a tisztség a tied.
- De felség, még tapasztalatlan!
- Elég, Irwin! - parancsolta a király. - Több háborús tapasztalata van, mint Surdában bárkinek. És a vardenek jelentik az egyetlen erőt, amely valaha is megverte Galbatorix valamelyik seregét! Ha Nasuada surdai tábornok lenne - amely, elismerem, elég sajátos eshetőség -, habozás nélkül őt bíznád meg ezzel a tisztséggel! Utólag szívesen foglalkozom illetékességi kérdésekkel, mert azt fogják jelenteni, hogy még élek, és nem a síromban fekszem. Egyelőre azonban olyan elsöprő túlerővel állunk szemben, hogy attól tartok, elvesztünk, hacsak Hrothgar nem ér ide a hét vége előtt! Hol az az átkozott tekercs az utánpótlásról... Ó, köszönöm, Arya! Még három nap...
A beszélgetés azzal folytatódott, hogy nincs elég íjhúr, amiből Eragon nem tudott meg semmi hasznosat, ezért befejezte a varázslatot. A tükör kitisztult, a saját arcát bámulta.
Él, mormolta. Ám megkönnyebbülésére sötét árnyékot borítottak a hallottak.
Saphira ránézett. Szükség van ránk.
Való igaz. Oromis erről miért nem beszelt? Tudnia kellett róla.
Talán nem akarta megzavarni a kiképzésünket.
Eragon feldúltan töprengett, hogy milyen fontos dolog történhetett még Alagaésiában, amiről nem tud. Roran! Bűntudatosan állapította meg, hogy hetek óta nem gondolt az unokatestvérére, és még annál is régebben nem idézte meg.
Parancsára a tükör két embert mutatott fehér háttérben. Egy hosszú percig kellett néznie a jobb oldali embert, hogy felismerje benne Rorant. Hosszú utaktól elnyűtt ruhát viselt, az övébe egy kalapácsot szúrt, arcán sűrű szakáll sötétlett, a tekintetében űzött vadság. Balra Jeod állt. Alakjuk felalá ringott, szavaikat elnyelte a hullámok mennydörgése. Később Roran megfordult és elindult valamin, ami Eragon szerint egy hajó fedélzete lehetett. Roran útját carvahalliak tucatjai szegélyezték.
Hol vannak, és miért van velük Jeod?, döbbent meg Eragon.
Eltérítette a mágiát, gyors egymásutánban megidézte Teirmet - megrendülten látta, hogy a város rakpartjai elpusztultak -, Therinsfordot, Garrow egykori tanyáját, majd Carvahallt, és ekkor feljajdult, mint akit megszúrtak.
A falu eltűnt.
Minden épületet porig égettek, Horst remek házát is. Carvahall már csak egy kormos folt volt az Anora partján. A romok között ólálkodó négy szürke farkas volt minden lakója.
A tükör a földre esett és összetört. Eragon ráborult Saphirára, és égő könnyekkel gyászolta ismét az elveszett otthont. Saphira mély torokhangon zümmögött, állkapcsával simogatta lovasának karját, beburkolta a részvét meleg takarójába. Vigasztalódj, kicsim. A barátaid legalább még élnek.
Eragon didergett. Kristályosodni kezdett benne a hideg elhatározás. Túlságosan sokáig elzárkóztunk a világtól. Sürgősen el kell hagynunk Ellesmérát, és szembe kell nézni a sorsunkkal, bármi legyen is az. Rorannak egyelőre önállóan kell boldogulnia, de a vardenek... a vardeneknek segíthetünk.
Itt van-e az ideje a harcnak, Eragon?, kérdezte Saphira, sajátságosan hivatalos hangon.
Az ifjú tudta, mit ért ezen. Itt van-e az ideje, hogy odadobják a kesztyűt Galbatorixnak? Itt van-e az ideje, hogy öljenek és tomboljanak, ahogy cseppet sem lebecsülendő képességeikből telik? Itt van-e az ideje, hogy kitöltsék minden haragjukat, amíg Galbatorix holtan nem fekszik a lábuk előtt? Itt van-e az ideje, hogy elkezdjék a háborújukat, amelynek évtizedek múlva látják talán a végét?
Itt van az ideje.