|
A |
z obszidián tenger a magasba dobta a Sárkány-szárnyat. A hajó imbolyogva megült a fehér tarajos, toronymagas hullám tetején, aztán előredőlt, és leszánkázott a fekete szakadékba. A fagyos levegőben sós párafelhők vágtattak, a szél vonított és huhogott, mint egy szörnyeteg szellem.
Roran megkapaszkodott jobboldalt a kötélben, és a korláton kihajolva öklendezett, de csak epét sikerült hánynia. Büszke volt rá, hogy Clovis bárkái cseppet sem viselték meg a gyomrát, ám ez a vihar, amely elől futottak, olyan heves volt, hogy még Uthar tengerészeiben is - pedig cserzett tengeri medvék voltak - alig maradt meg a pálinka.
Mintha jégkolonccal vágták volna hátba, mikor eltalálta a hajón átcsapó kereszthullám, amely eláztatta a fedélzetet, aztán eltűnt a lefolyókban, vagy visszaömlött a tajtékcsíkos, dühöngő óceánba. Roran kidörgölte a szeméből a sós vizet - fagyott gallyaknak érezte az ujjait -, és hunyorogva nézte a tat mögött a fekete szemhatárt.
Így talán lerázhatjuk őket. Három fekete vitorlás szlúp üldözte őket, amióta elhagyták a Vas Szirteket és megkerülték a fokot, amit Jeod úgy hívott, hogy Edur Carthungavé, míg Uthar szerint Rathbar Sarkantyújának hívták. - A Gerinc farkcsigolyája, az bizony - mondta vigyorogva. A szlúpok gyorsabbak voltak a Sárkányszárny-nál, amelyet lelassított a falusiak tömege, hamarosan beérték a kereskedőhajót, és annyira megközelítették, hogy nyílfellegeket zúdíthattak rá. De az volt a legrosszabb, hogy a vezérhajón egy varázsló lehetett, mert az onnan kilőtt nyilak hátborzongató pontossággal célba találtak, köteleket szaggattak, hajítógépeket tettek tönkre, csigasorokat akasztottak meg. A támadásokból Roran arra következtetett, hogy az Uralkodó már nem akarja elfogatni, csak azt akarják megakadályozni, hogy menedéket találjon a vardeneknél. Éppen arra készítette fel a falusiakat, hogyan verjék vissza a hajóra szálló ellenséget, amikor a hasas felhők szederjeslilára színeződtek, és északnyugat felől elbődült a vihar. Uthar most ferdézve haladt a Sárkányszárny-nyal a Déli-szigetek felé, Beirföld homokzátonyai és kis öblei között remélte lerázni az üldözőket.
Az ég vízszintesen meghasadt két püffedt viharfelhő között, egy pillanatra márványszínű lett a világ, majd ismét elnyelte a sötétség. Minden mennykőcsapás egy-egy mozdulatlan képet égetett bele Roran szemébe, amelyek még akkor is kápráztatták, amikor a villám már régen ellobbant.
Újabb tüzes villa döfött az égbe, és Roran úgy látta, mintha egy színben festett képek követnék egymást, hogy a hátsó árbocsudár megcsavarodik, eltörik és a hajó derekán, baloldalt belezuhan a tomboló tengerbe. Megragadott egy kötelet, a tatfedélzetre vonszolta magát, és Bondennel közösen vagdosni kezdte a köteleket, amelyek még mindig a Sárkányszárny-hoz erősítették az árbocsudarat, és mélyebbre nyomták a vízbe a hajó farát. Az elszakadó kötelek úgy vonaglottak, mint a kígyók.
Utána Roran a fedélzetre rogyott, a jobb karját beleakasztotta a korlátba, hogy egy helyben maradhasson, amikor a hajó húsz-harminc lábnyit zuhant két hullám között. A tenger átcsapott rajta, kiszívta csontjaiból a meleget. Egész testében reszketett.
Ne hagyd, hogy itt haljak meg!, könyörgött, bár maga se tudta, kihez szól. Ne ezeken a kegyetlen vizeken! Még nem teljesítettem a feladatomat! Ezen a hosszú éjszakán Katrina emlékébe kapaszkodott, abból merített vigaszt, ha elfáradt, és attól félt, elveszíti a reményt.
A vihar, amely két teljes napig dühöngött, valamikor éjfél után elült. Halványzölden jött a hajnal, és három fekete vitorla lebegett az északi szemhatáron a felhőtlen ég alatt. Délnyugaton Beirföld elmosódott foltja sejlett a szigetből kiemelkedő, sokágú hegyláncban megakadt felhőréteg alatt.
Roran, Jeod és Uthar egy kis elülső kabinban gyűltek össze - a kapitány lakosztályát átengedték a betegeknek -, ahol Uthar kigöngyölte a tengeri térképeket, és egy pontra bökött Beirföld felett. - Most itt vagyunk - mondta. Egy nagyobb térképért nyúlt, amely Alagaésia partvonalát ábrázolta, és megkopogtatta a Jiet-folyó torkolatát. - És ez az úti célunk, mert az ételből nem futja Reavstone-ig. Bár hogy miként jutunk oda úgy, hogy el ne foglalják a hajót, azt már nem tudom. A hátsó árboc sudárvitorlája nélkül ezek az átkozott szlúpok holnap délre utolérnek, de ha ügyesen kezeljük a vitorlákat, akkor csak este.
- Nem pótolhatjuk az árbocot? - kérdezte Jeod. - Ekkora hajókon mindig van tartalék, épp az ilyen javításokhoz.
Uthar vállat vont. - Pótolhatnánk, ha lenne tisztességes hajóácsunk. De mivel nincs, én inkább nem bíznám az árbocfát olyanokra, akik nem értenek hozzá. Még lezuhan a fedélzetre, és eltalál valakit.
- Ha nem lenne egy vagy több varázslójuk - szólalt meg Roran -, azt tanácsolnám, hogy álljunk meg és harcoljunk, mert jóval többen vagyunk, mint az ő legénységeik együttvéve. Ám így tartok a harctól. Nem valószínű, hogy győznénk. Hány hajó tűnt el örökre, amely a vardeneknek vitt volna segítséget!
Uthar felmordult, és egy kört rajzolt az ujjával, amelynek jelenlegi helyzetük volt a középpontja. - Eddig vitorlázhatunk el holnap estig, ha továbbra is nekünk kedvez a szél. Ha akarunk, kiszállhatunk valahol Beirföldön vagy Mán, bár nem látom, miben segíthetne ez rajtunk. Csapdába esnénk, és azoknak a szlúpoknak a katonái, vagy a ra’zacok, vagy maga Galbatorix kényelmesen elkaphatnának.
Roran sötét arccal vette számba a lehetőségeket. Elkerülhetetlennek látszott a csata az üldözőkkel.
Percekig csend volt a kabinban, csak a hullámok csapkodták a hajótörzset. Aztán Jeod a térképre illesztette az ujját Beirföld és Nía között, Utharra nézett és megkérdezte: - No és a Vadkan Szeme?
Roran megdöbbenve látta, hogy a sebhelyes tengerész a szó szoros értelmében elfehéredik. - Azt nem kockáztatnám, Jeod uraság, azt már nem. Inkább a szlúpok, és meghalok a nyílt tengeren, minthogy arra az átkozott helyre menjek. Kétszer annyi hajót emésztett el, mint Galbatorix flottája!
- Mintha azt olvastam volna - mondta Jeod, hátradőlve a székén -, hogy apálykor és dagálykor tökéletesen biztonságos az áthaladás. Nem így van?
- De igen - felelte Uthar rendkívül kelletlenül. - Ám a Szem olyan hatalmas, hogy hajszálpontosan kell időzíteni, ha nem akarunk odaveszni átkelés közben. Az pedig nagyon nehéz lesz, ha itt lógnak a nyakunkon a szlúpok.
Jeod nem engedett. - Viszont ha pontosan időzítünk, a szlúpok pusztulnak el, vagy - ha cserbenhagyja őket a bátorságuk - kénytelenek lesznek megkerülni Níát. Akkor pedig időt nyerünk, hogy elrejtőzhessünk Beirföld mellett.
- Ha, ha... Egyenesen leküldenél a zúzóba! Oda bizony!
- Ugyan már, Uthar, gondolkozz rettegés helyett! Amit javasolok, az veszélyes, ezt elismerem, de nem veszélyesebb a teirmi szökésnél. Vagy nem bízol a saját ügyességedben, hogy eltalálod az időt? Nem vagy elég férfi, hogy megtedd?
Uthar keresztbe fonta meztelen karját. - Uram, te ugye még sose láttad a Szemet?
- Nem mondhatom, hogy láttam volna.
- Nem arról van szó, hogy nem vagyok eléggé férfi, de a Szem százszor erősebb minden férfinál; eltörpülnek mellette a legnagyobb hajóink, a leghatalmasabb gályáink, és amit csak akarsz. Belekötni annyi lenne, mintha egy lavinát akarnál lehagyni a futásban; lehet, hogy sikerül, de lehet, hogy ízzé-porrá zúz.
- Mi ez a Vadkan Szeme? - kérdezte Roran.
- Az óceán bendője, ami mindent befal - felelte Uthar.
Jeod szelídebben folytatta: - Egy örvény, Roran. A Beirföld és Nía között összeütköző árapályáramlatok hozzák létre a Szemet. Dagálynál északról nyugat felé forog. Apálynál északról kelet felé.
- Ez nem is hangzik olyan veszélyesnek.
Uthar megrázta a fejét, és hahotázott. Varkocsa széltől cserzett nyakának két oldalát csapkodta. - Nem olyan veszélyes, azt mondja! Höhöhö!
- Te nem tudod, mekkora az az örvény - magyarázta Jeod. - A Szem közepének átmérője átlagosan egy mérföld, ám a karjai tíz-tizenöt mérföldesek is lehetnek. Azok a balszerencsés hajók, amelyek beleakadnak a csápjaiba, mennek egyenesen le a tenger fenekére, és szétzúzódnak a fűrészes sziklákon! A két sziget partjára sokszor kivetődnek roncsok.
- Feltételezné rólunk valaki, hogy ezt az utat választjuk? - kérdezte Roran.
- Nem, méghozzá jó okkal - morogta Uthar. Jeod ugyanakkor a fejét rázta.
- Lehetséges volna átkelnünk a Szemen?
- Agyalágyult bolondság lenne megpróbálni!
Roran bólintott. - Uthar, tudom, hogy nem akarod megkockáztatni, de nem nagyon van választásunk. Nem vagyok tengerész, ezért meg kell bíznom a véleményedben: át tudunk kelni a Szemen?
A kapitány tétovázott. - Talán igen, talán nem. Csak egy háborodott merészkedne öt mérföldnél közelebb ahhoz a szörnyeteghez.
Roran előrántotta a kalapácsát, és az asztalra csapott, félhüvelykes horpadást ütve a deszkán. - Akkor háborodott vagyok! - Addig nézett farkasszemet Utharral, amíg a tengerész feszengeni kezdett kínjában. - Emlékeztesselek, hogy csak azért jutottunk el idáig, mert azt tettük, amiről a kákán is csomót kereső sopánkodók azt mondták, hogy nem lehet, vagy nem szabad? Mi, carvahalliak ott mertük hagyni a házainkat, és át mertünk kelni a Gerincen. Jeod ki merte fundálni, hogy kössük ej a Sárkányszárny-at. Te mit mersz, Uthar? Ha dacolunk a Szemmel, és megússzuk, úgy fognak emlegetni, mint a történelem egyik legnagyobb tengerészét. Most pedig válaszolj nekem, de lelkedből és igazán: meg lehet csinálni?
Uthar végigsimított az arcán, és olyan fojtott hangon válaszolt, mintha Roran kitörése lehántott volna róla minden hetykeséget. - Nem tudom, Vastörő... Ha kivárjuk, hogy a Szem elsimuljon, a szlúpok annyira közel férkőzhetnek hozzánk, hogy ha mi megússzuk, ők is megússzák. Ha pedig eláll a szél, el fog kapni az áramlat, és abból nem szabadulunk.
- Kapitányként hajlandó vagy megkísérteni? Se Jeod, sem én nem vezethetjük el helyetted a Sárkányszárny-at.
Uthar sokáig bámulta a térképeket. Egyik keze a másikat markolta. Aztán egy-két vonalat húzott a helyzetükből kiindulva, majd számításokat végzett, amelyeket Roran egyáltalán nem értett, végül azt mondta: - Attól tartok, a vesztünkbe hajózunk - de igen. Mindent elkövetek, hogy átjussunk rajta.
Roran elégedetten eltette a kalapácsát. - Úgy legyen.