NARDA

oran a térdére támaszkodva vakargatta frissen növesztett szakállát, és Nardát nézte a mélyben.

A kisváros egy parti szakadékban bújt meg, sötéten és tömören, mint egy durcás rozskenyér. Mögötte a borszín tenger villódzott az utolsó alkonysugarakban. Rorant lenyűgözte a nagy víz, amely annyira különbözött az eddig megszokott tájaktól.

Megcsináltuk!

Lejött a szirtfokról, visszasietett hevenyészett sátrához. Nagy élvezettel szívta be a sós levegőt. A Gerinc előhegyeiben vertek tábort, jó magasan, hogy ne lássa meg őket senki, aki hírüket vihetné az Uralkodó embereinek.

Végigment a fák alatt összebújó falusiak között. Szomorúsággal és haraggal töltötte el az állapotuk. A vándorút a Palancar-völgyből idáig megviselte, megbetegítette és kimerítette az embereket. Az arcok behorpadtak az éhségtől, a ruhák elrongyolódtak. A legtöbben rongyokba bugyolálták a kezüket, hogy ne fagyjanak le az ujjaik a dermesztő hegyi éjszakákon. A hetekig cipelt nehéz málhák meggörbítették az önérzetes hátakat. De a gyerekek nyújtották a legszomorúbb látványt: soványak voltak és szívfájdítóan jók.

Jobbat érdemelnek, gondolta Roran. A ra’zacok karmaiban lennék, ha nem védtek volna meg.

Sokan odamentek hozzá; zömük nem is akart mást, csak hogy megérinthesse a vállát, vagy halljon egy vigasztaló szót. Voltak, akik étellel kínálták, amit ő nem fogadott el, vagy ha nagyon erősködtek, odaadott valaki másnak. Azok, akik nem közeledtek, tágra meredt, fakó szemmel bámulták. Tudta, mit mondanak róla: hogy megőrült, démonok szállták meg, és még a ra’zacok se győzhetik le a csatában.

Átkelni a Gerincen még annál is nehezebb volt, mint Roran várta. Nem volt más út a vadak csapásain kívül, amelyek túl keskenyek, meredekek és kanyargósak voltak az emberek számára. Ezért a falusiaknak gyakran kellett fákat dönteniük és bozótot irtaniuk, ami gyilkos munka volt, mindenki utálta, nem utolsósorban azért, mert könynyen követhető nyomot hagyott a Birodalom katonáinak. Az volt az egyetlen előnye, hogy Roran sérült válla visszanyerte az erejét a testgyakorlásban, habár bizonyos szögekben továbbra is nehezére esett felemelni a karját.

Más viszontagságokat is el kellett szenvedniük. Mikor már olyan magasan jártak, ahol nem nőtt fa, rájuk zúdult egy váratlan vihar. Három ember fagyott meg a hóban, három öreg: Hida, Brenna és Nesbit. Az az éjszaka volt az első alkalom, amikor Roran komolyan hitte, hogy az egész falu el fog pusztulni, amiért hallgatott rá. Kevéssel utána egy lezuhanó fiú a karját törte, aztán Southwell fulladt bele egy gleccserpatakba. Farkasok és medvék ragadozták el a jószágot, ügyet sem vetve az őrtüzekre, amelyeket a falusiak gyújtottak, mihelyt nem láthatták meg őket a Palancarvölgyből Galbatorix gyűlölt katonái. Nadályként tapadt rájuk az éhség, mardosta a gyomrukat, apasztotta erejüket és a folytatás akaratát.

Mégis túlélték, ugyanazzal a szívós konoksággal, amellyel őseik álltak éhínséget, háborút és dögvészt a Palancarvölgyben. Lehet, hogy Carvahall népének egy örökkévalóságba került eldönteni valamit, de ha egyszer megtették, többé semmi sem tántoríthatta el őket.

Most, hogy elérték Nardát, a remény és a teljesítmény öröme fűtötte a tábort. Senki se tudta, mi fog történni, de már az is önbizalmat adott nekik, hogy ilyen messzire eljutottak.

Nem leszünk biztonságban, amíg el nem hagyjuk a Birodalmat, gondolta Roran. És nekem kell kimódolnom, hogy el ne fogjanak. Felelős lettem mindenkiért... Zúgolódás nélkül fogadta ezt a felelősséget, mert ez tette lehetővé, hogy megvédje a falusiakat Galbatorixtól, és egyszer még kiszabadíthassa Katrinát. Olyan régen volt, hogy elfogták! Egyáltalán, élhet még? Megborzongott, és elhessegette a gondolatot. Ha hagyja,hogy sokat rágódjon Katrina sorsán, csakugyan megőrül.

Hajnalban Roran, Horst, Baldor, Loring három fia és Gertrude elindult Nardába. Leereszkedtek az előhegyekből, vigyázva, hogy senki se lássa meg őket, amíg rá nem lépnek a városhoz vezető útra. Roran olyan sűrűnek érezte az alföldi levegőt, mintha víz alatt próbálna lélegzetet venni.

Megmarkolta az övébe szúrt kalapácsot, amikor feltűnt a városkapu. A két őrálló szúrós tekintete végigtapogatta a jövevényeket, hosszan időzött rongyaikon, aztán leengedték alabárdjukat, és eltorlaszolták a bejáratot.

- Honnan gyüttök? - kérdezte a jobb oldalon álló. Nem lehetett huszonötnél több, de a haja máris galambősz volt.

Horst kidüllesztette a mellét, és keresztbe fonta karjait. - Teirm tájáról, instálom.

- Aztán mi járatban?

- Üzlet végett. Boltosok küldtek, akik egyenesen Nardából akarnak vásárolni dolgokat, nem a kufároktól, mint szokás.

- Egen? Aztán miféle dolgokat?

Amikor Horst megbicsaklott, Gertrude vette át a szót: - Én a magam részéről füveket és orvosszereket. A növények, amiket innen kaptam, vagy állottak, vagy romlottak, vagy penészesek voltak. Frisseket kell beszereznem.

- Én és az öcséim meg a vargáitokkal szeretnénk szót váltani - mondta Darmmen. - Dras-Leonában és Urú’baenben kapós az északi módi szerint varrott lábbeli. - Elhúzta a száját. - Legalábbis mikor elindultunk, még az volt.

Horst megújult önbizalommal bólogatott. - Úgy bizony. Én meg azért jöttem, hogy egy rakomány vasat szedjek össze a mesteremnek.

- Mondod te. Na és az ott? Az mit csinál? - kérdezte a katona, és Roranra mutatott az alabárdjával.

- Fazekat - felelte Roran.

- Fazekat?

- Fazekat.

- Ahhoz kell a kalapács?

- Hát mit gondolsz, mi repegeti meg a mázat a butykoson vagy a korsón? Az nem megy magától. Meg kell ütögetni. - Ures tekintettel bámult a fehér hajú emberre, aki hüledezve nézte. Most kössön bele abba, amit mondott!

A katona morgott valamit, és újból végigmérte őket. - Hát pedig nekem nem tűntök kereskedőknek. Jobban hasonlíttok a kóbor macskákra.

- Nehéz utunk volt - magyarázta Gertrude.

- Azt elhiszem. Ha Teirmből gyüttetek, hol vannak a lovaitok?

- A táborban hagytuk őket - felelte Hamund. Dél felé mutatott, pont átellenben azzal az iránnyal, ahol a falusiak elbújtak.

- Nincs pénzetek városi fogadóra, mi? - A katona megvető kuncogással felemelte az alabárdját, és intett társának, hogy ő is tegyen úgy. - Na jó, bemehettek, de nehogy bajt csináljatok, mert a kalodában vagy annál is rosszabb helyen találjátok magatokat!

Amint bejutottak a kapun, Horst félrehúzta Rorant az utca szélére, és rámordult: - Ez bolondság volt, ilyen nevetséges dolgot kitalálni! Mázat repeszteni! Verekedni akarsz? Nem tehetjük... - Elnémult, mert Gertrude megrángatta a kabátja ujját.

- Nézd! - mormolta a gyógyító.

A kaputól jobbra hat láb széles hirdetőtábla állt, amelyen keskeny zsindelytető védte a sárguló pergament. A tábla felét hivatalos értesítések és nyilatkozatok foglalták el, a másik felét a hirdetmények, amelyekre különböző bűnözők ábrázatát rajzolták. Az első helyet maga Roran foglalta el, szakáll nélkül.

A megdöbbent Roran körülnézett, hogy nincs-e a közelben valaki, aki összehasonlíthatja a rajzzal, majd megszemlélte a körözvényt. Számított rá, hogy az Uralkodó üldözőbe veszi őket, de így is megrendítő volt találkozni a tanúbizonyságával. Galbatorix iszonyú pénzt költhet rá, hogy elcsípjen minket! A Gerincben könnyű volt elfelejteni, hogy létezik külvilág. Le merném fogadni, hogy Birodalom-szerte kiszögezték ezt a körözvényt! Elvigyorodott örömében, amiért felhagyott a borotválkozással, és amiért megbeszélték, hogy Nardában álnevet fognak használni.

A hirdetmény aljára odaírták a jutalmat is. Garrow sose tanította meg olvasni Rorant és Eragont, de számolni annál inkább, mert, mint mondta: „Tudnotok kell, mennyitek van, mi mit ér, és mit kaptok érte, nehogy becsapjon valami hazug disznó!" Így Roran leolvashatta, hogy az uralkodó tízezer koronát tűzött ki a fejére. Ennyi pénzből több évtizedig meg lehet élni gond nélkül! Valamilyen visszás módon még hízelgett is neki a vérdíj. Ennyire fontos ember ő!

Aztán a következő körözvényre siklott a tekintete.

Azon Eragon volt.

Roran úgy érezte magát, mint akit gyomron vágtak, és néhány másodpercig elfelejtett lélegezni.

Él!

Miután elmúlt a megkönnyebbülés, feltámadt benne a régi harag, mert arra gondolt, hogy Eragon okozta Garrow halálát és a tanyájuk pusztulását. Ugyanakkor borzasztóan szerette volna tudni, miért üldözi Eragont az uralkodó? Nyilván ahhoz a kék kőhöz és a ra’zacok első carvahalli látogatásához lehet köze. Nem először kellett arra gondolnia, hogy miféle ördögi ármányba keveredhettek bele, ő és a carvahalliak.

Eragon körözvényére vérdíj helyett két sort írtak rúnákkal. - Miféle bűnnel vádolják? - kérdezte Gertrude-tó1.

A füvesasszony hunyorogva nézte a hirdetőtáblát. - Felségárulással, mindkettőtöket. Itt azt írják, hogy Galbatorix grófsággal jutalmazza azt, aki elfogja Eragont, de nagyon kell ügyelni vele, mert rendkívül veszélyes.

Roran csak pislogott a hüledezéstől. Eragon? Fel se tudta fogni, amíg bele nem gondolt, hogy mennyire megváltoztatták őt is az utóbbi hetek. Ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Ki tudja, nem követett-e el ugyanennyit vagy még nálam is többet, amióta elment!

- Akármilyen csinos összeg tízezer korona, ha csak ennyire taksálják, hogy megölted Galbatorix embereit, és dacoltál a ra’zacokkal, akkor mi ér egy grófságot? - kérdezte halkan Baldor.

- Talán ha a királyt köcsögölik meg személyesen - vélte Larne.

- Elég! - szólt rá Horst. - Vigyázz a nyelvedre, Baldor, mert tömlöcben végezhetjük! Te pedig, Roran, nehogy felhívd magadra a figyelmet még egyszer! Ilyen vérdíjnál az emberek okvetlenül figyelik az idegeneket, hogy nem látnak-e valakit, akire illik a személyleírásod! - A hajába túrt, és feljebb rántotta az övét. - Na jó. Mindenkinek megvan a maga dolga. Itt találkozunk délben, és ki-ki beszámol róla, hogy mit végzett.

A csoport három részre szakadt. Darmmen, Larne és Hamund elindult, hogy annyi élelmiszert vásároljon a falusiaknak, amennyi az út következő állomásáig futja. Gertrude, úgy, ahogy az őröknek mondta, elment utánpótlást vásárolni gyógyfűből, kenőcsből és oldatokból. Roran, Horst és Baldor elindult lefelé a lejtős utcákon a kikötőhöz. Azt remélték, hogy tudnak bérelni egy hajót, ami elviszi őket Surdába, vagy legalább Teirmbe.

A viharvert pallón Roran megtorpant, és kibámult az alacsonyan járó felhőktől szürke óceánra, amelyre fehér taréjokat borzolt a változó szél. Sose képzelte, hogy ennyire lapos lehessen a szemhatár. A tenger tompa döngéssel ostromolta a pallót tartó cölöpöket, és Roran úgy érezte magát, mintha óriási dobon állna a sűrű halszagban, mert semmi mást nem lehetett érezni, csak a friss hal, a kibelezett hal és a rothadó hal szagát.

Horst előbb Roranra pillantott, majd Baldorra, akit ugyanannyira lenyűgözött a tenger, és megjegyezte: - Ez ám a látvány, mi?

- Ühüm - helyeselt Roran.

- Tisztára kicsinek érzed magad tőle, mi?

- Ühüm - helyeselt Baldor.

Horst bólintott. - Emlékszem, mikor először láttam az óceánt. Rám is pont így hatott.

- Mikor volt az? - kérdezte Roran. Észrevette, hogy az öböl felett kavargó sirályfelhőkön kívül még valami fura madár is gubbaszt a mólón. Idomtalan alakja volt, csíkos csőre, amit úgy szorított a begyéhez, ahogy egy fontoskodó öregember szegi le az állát, fehér feje és nyaka, sötét törzse. Mikor az egyik felemelte a fejét, látni lehetett, hogy bőrzacskó csüng a csőre alatt.

- Bartram, a kovács, aki énelőttem volt, meghalt, mikor a tizenötöt töltöttem - mesélte Horst. - Még egy évem volt hátra az inaskodásból. Találnom kellett egy kovácsot, aki hajlandó befejezni a más munkáját, úgyhogy elutaztam Ceunonba, ami az északi tenger partján van. Ott találtam rá Keltonra. Cudar vénember volt, de értette a dolgát. Vállalta, hogy tanít. - Horst nevetett. - Mire végeztünk, magam se tudtam, hogy hálálkodjak-e neki, vagy átkozzam.

- Szerintem inkább hálálkodnod kell - mondta Baldor. - Különben sose vehetted volna el anyát.

Roran a szemöldökét ráncolva nézegette a partot. - Kevés a hajó - jegyezte meg. Kettő a kikötő déli végén horgonyzott, a harmadik velük átellenben, és semmi sem volt közöttük, csak halászbárkák és apró vitorlások. A déli két hajó egyikének törött volt az árboca. Rorannak nem voltak tapasztalatai hajókkal, de egyik sem látszott akkorának, hogy majdnem háromszáz utas elférjen benne.

Roran, Horst és Baldor végigjárták a hajókat, és megtudták, hogy egyik sem kapható. A törött árboc javítása eltart egy hónapig, vagy még annál is tovább. Szomszédja, a Hullámlovas már felvonta a bőrvitorlákat, és készült kifutni északra, a baljós szigetek felé, ahol a seithr növény terem. Az utolsó, az Albatrosz, most érkezett a távoli Feinsterből, és dugaroztatnia kellett, mielőtt továbbindult volna gyapjúrakományával.

Egy rakodó csak nevetett Horst kérdéseinek hallatán. - Későn jöttetek, de korán is! A tavaszi hajók többsége már megjött, és két-három hete ki is futott megint. Egy hónap múlva fújni kezd az északnyugati szél, visszatérnek a fóka és rozmárvadászok; akkor majd Teirmből és az egész Birodalomból jönnek a hajók irháért, húsért, olajért. Akkor talán felfogadhattok egy olyan kapitányt, akinek üres a raktere. De addig itt nem nagyon van forgalom.

- Nincs más mód, hogy eljuttassuk Teirmbe a fuvart? - kérdezte Roran, aki már mindenre el volt szánva. - Nem kell gyorsnak vagy kényelmesnek lennie.

- Nohát - mondta a rakodó, és megigazította a vállán a ládát -, ha nem baj, hogy nem gyors, és csak Teirmig mentek, akkor megpróbálhatjátok Clovist. Ott ni - mutatott egy vizesdokkra két móló között. - Neki vannak bárkái, amikkel gabonát szállít őszidőben. Különben halászatból él, mint itt, Nardában majdnem mindenki. - Összevonta a szemöldökét. - Különben mit akartok fuvarozni? A birkákat már megnyírták, az aratás még odébb van.

- Ezt-azt - mondta Horst, és odavetett egy rézpénzt.

A rakodó zsebre vágta a garast, és kacsintott. - Nagyon helyes, uram. Ezt-azt. Értek én a szóból. De nem kell félni az öreg Ulrictól; tudom én tartani a számat. - Fütyörészve elvonult.

Clovis éppen nem tartózkodott a kikötőben. Másfél óráig tartott, amíg az útmutatásokat követve megtalálták Narda túlsó végében, ahol éppen íriszhagymákat ültetett az ajtajához vezető ösvény mentén. Köpcös, napbarnított ember volt, fekete szakálla már őszbe csavarodott. Még egy órába került, amíg meggyőzték a tengerészt, hogy az idénytől függetlenül is érdekelnék őket a bárkái, aztán visszakutyagoltak a kikötőbe, ahol Clovis kinyitotta a csónaktárolót, és megmutatta három egyforma, lapos bárkáját, a Merrybell-t, az Edeline-t és a Vörös Vadkan-t.

Hetven láb hosszú, húsz láb széles vízialkotrnányok voltak, mind a hármat rozsdaszínűre festették. Nyitott rakterük volt, amit le lehetett takarni ponyvával, közepükön fel lehetett állítani egy árbocot, amire fel lehetett vonni egy keresztvitorlát, és a hátsó részükön - vagy a tatban, ahogy Clovis nevezte - néhány kabin is volt.

- Mélyebb a merülésük, mint egy édesvízi dereglyéé - magyarázta Clovis -, így nem kell félnetek, hogy felborultok szeles időben, bár azért tanácsos őrizkednetek az igazi vihartól. Ezeket nem a nyílt tengerre szánták, hanem part menti hajózásra. És ez most a lehető legrosszabb idő. Szavamra, már egy hónapja vihar van minden délután!

- Van legénységed ehhez a háromhoz? - kérdezte Roran.

- Nohát, ez már gond, lássátok. A legtöbb emberem a múlt héten elment fókát vadászni, úgyhogy ők kiesnek. Mivel csak aratás után van szükségem rájuk, az év többi részében úgy jönnek-mennek, ahogy nekik tetszik. Ilyen finom urak nyilván megértik a helyzetemet. - Clovis mosolyogni próbált. A szeme úgy járt ide-oda Roran, Horst és Baldor között, mintha nem tudná, kinek címezze a szavait.

Roran végigment az Edeline-on, nézte, hogy nem sérült-e. A bárka öreg jármű volt, de a fája egészséges, és frissen festették. - Ha magunk pótolnánk a hiányzó legénységet, mennyibe kerülne elmenni ezzel a három bárkával Teirmbe?

- Attól függ - mondta Clovis. - A matrózok tizenöt rézpénzt kapnak egy napra, annyi jó ételt, amennyi beléjük fér, meg egy pofa pálinkát. Hogy a saját embereiteknek mit fizettek, az a ti dolgotok. Én nem veszem fel őket a fizetési listámra. Általában őröket is fogadunk minden bárkára, de azok...

- Igen, vadászaton vannak - fejezte be a mondatot Roran. - Őröket is adunk.

Clovis napbarnított nyakán ugrott egyet az ádámcsutka. - Az több mint ésszerű lenne... úgyhogy rendben. Akkor a legénység illetményén kívül lesz kétszáz korona, továbbá a kártérítés, ha az embereitek hibájából valamilyen baja esne a bárkáknak, valamint nekem, mint hajótulajdonosnak és kapitánynak tizenkét percent a rakomány árából.

- Nem lesz nyereségünk az úton.

Ez mindennél jobban látszott aggasztani Clovist. Dörgölni kezdte a bal hüvelykujjával a gödröt az állán, kétszer is belevágott a beszédbe, kétszer elhallgatott, majd harmadjára kimondta: - Ha ez a helyzet, akkor még négyszáz korona az út végén. Mit óhajtotok szállítani, ha lehetek oly merész megkérdezni?

Fél tőlünk, gondolta Roran. - Lábasjószágot.

- Birkát, szarvasmarhát, lovat, kecskét, ökröt...?

- Nyájunkban mindenféle változat megtalálható.

- És miért akarjátok Teirmbe vinni őket?

- Megvan rá az okunk. - Roran kis híján elmosolyodott a hajósgazda zavarán. - Hajlandó lennél túlmenni Teirmen?

- Nem! Nálam Teirm a végső határ. Azon túl nem ismerem a vizeket, és nem is hagynám itt hosszabb időre a feleségemet és a lányomat.

- Mikor tudnál elkészülni?

Clovis tétovázott. Tett két rövid lépést. - Talántán öt vagy hat nap alatt. Nem, nem... legyen inkább egy hét. Dolgaim vannak, amelyeket el kell intéznem indulás előtt.

- Ráfizetünk még tíz koronát, ha holnapután elhajózhatunk.

- Én nem...

- Tizenkét korona.

- Akkor holnapután - ígérte Clovis. - Valahogyan majdcsak elkészülök akkorra.

Roran végighúzta kezét a korláton és bólintott, majd megkérdezte, anélkül hogy a hajósra nézett volna: - Beszélhetnék egy percet az üzlettársaimmal?

- Ahogy óhajtod, uram. Teszek egy kört a dokkban, amíg végeztek. - Az ajtóhoz sietett, de a küszöbről még visszaszólt: - Ne haragudj, de mi is a neved? Attól tartok, nem jól hallottam, és időnként borzasztó lyukas tud lenni az agyam.

- Vastörő. A nevem Vastörő.

- Ó, persze! Jó név!

Mikor az ajtó becsukódott. Horst és Baldor odasietett Roranhoz. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felfogadjuk! - mondta Baldor.

- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne fogadjuk fel! - vágta rá Roran. - Nincs aranyunk, hogy megvásárolhassuk a bárkákat, és nem képzelem, hogy megtanulhatom kormányozni őket, holott minden élet ezen múlik! Gyorsabb és biztonságosabb, ha megfizetjük a legénységet.

- Akkor is túl drága! - mondta Horst.

Roran az ujjával dobolt a korláton. - Ki tudjuk fizetni a kétszáz korona foglalót. Mindazonáltal azt javasolom, hogy ha elértünk Teirmbe, vagy lopjuk el a bárkákat, kihasználva a készségeket, amelyeket elsajátítunk az út során, vagy tegyük harcképtelenné Clovist meg az embereit, és szökjünk meg más módon. így nem kell kifizetnünk még négyszáz koronát és a legénység bérét.

- Nem szeretek becsapni egy tisztességes dolgozó embert - mondta Horst. - Nem az én szájam íze szerint való.

- Én sem szeretek, de tudsz más megoldást?

- Hogy akarod feljuttatni az embereket a bárkákra?

- Úgy egy mérfölddel lejjebb a parton, ahol nem láthatják őket Nardából.

Horst sóhajtott. - Jól van, megcsináljuk, de akkor is keserű tőle a szám. Baldor, hívd vissza Clovist, pecsételjük meg az egyezséget.

Este az emberek összegyűltek a lefojtott kis tűz körül, hogy meghallgassák, mi történt Nardában. A földön térdelő Roran a parazsat bámulva hallgatta, ahogy Gertrude és a három fivér ismerteti kalandjait a városban. Roran és Eragon körözvénye gondterhelt dünnyögést váltott ki a hallgatóságból.

Mikor Darmmen végzett, Horst vette át a helyét, és rövid, pattogós mondatokban előadta, hogy Nardában nem találtak tisztességes hajót, de egy rakodómunkás ajánlotta Clovist, majd összefoglalta, milyen alkut kötöttek a hajósgazdával. Ám ahogy kimondta a bárka szót, a falusiak olyan felháborodott zajongásban törtek ki, ami elfojtotta a kovács hangját.

Loring kiállt a csoport elé, és a karját felemelve figyelmet kért. - Bárkák? - rikoltotta a varga. - Bárkák? Nekünk nem kell holmi büdös bárka! - Kiköpött. A carvahalliak zajosan helyeseltek.

- Csend! - förmedt rájuk Delwin. - Meghallanak, ha így ordítotok! - Mikor a tűz pattogása volt a legnagyobb zaj, szelídebben folytatta: - Egyetértek Loringgal. A bárkák elfogadhatatlanok. Lassúk, sebezhetők. Össze leszünk zsúfolva, bele fogunk lógni egymás szájába, és ki tudja, mennyi ideig nem lesz a fejünk fölött tisztességes fedél! Horst, a feleséged a hatodik hónapban van! Nem várhatod tőle és a többiektől, akik betegek és rokkantak, hogy hetekig aszalódjanak a tűző napon!

- A rakteret lefedhetjük ponyvával - felelte Horst. - Nem valami sok, de megvéd a naptól és az esőtót.

Birgit hangja keresztülhasította a tömeg fojtott zsibongását: - Nekem más aggályom van! - Az emberek félrehúzódtak az útjából, mikor a tűzhöz vonult. - Ha hozzávesszük a Clovis kétszáz koronájához azt, amit Darmmen és a fivérei költöttek, úgyszólván minden pénzünk oda. Ezektől a városiaktól eltérően a mi vagyonunk nem az arany, hanem a birtok és a lábasjószág. A birtokaink oda, és kevés állatunk maradt. Még ha beállunk is kalóznak, és elkötjük ezeket a bárkákat, miből vásárolunk ennivalót Teirmben, vagy hogyan megyünk tovább délnek?

- Most az a fontos, hogy eljussunk Teirmbe - mondta robajló, mély hangján Horst. - Ha ott vagyunk, tördelhetjük a kezünket, hogy hova tovább... Lehetséges, hogy gorombább módszerekhez kell folyamodnunk.

Loring sovány arca a ráncok pókhálójává gyűrődött. - Gorombábbakhoz? Mit értesz gorombán? Már eddig is goromba dolgokat műveltünk. Ez az egész kaland egy goromba dolog! Mondjatok, amit akartok, de én fel nem szállok azokra a rohadt bárkákra, azok után nem, amiken a Gerincbe átmentünk! A bárka búzának és baromnak való! Mi hajót akarunk, amelyikbe vannak kabinok és ágyak, hogy kényelmesen alhassunk. Miért nem várunk még egy hetet? Hátha jön egy hajó, amelyikkel megegyezhetünk a fuvarba? Az ellen mi a kifogás, he? Vagy miért nem... - És így fújta még több mint tizenöt percig, számos tiltakozó kiáltás kíséretében, mielőtt átadta a szót Thane-nek és Ridleynek, akik az ő érveit tódították tovább.

Roran felállt, kihúzta magát. Rögtön abbamaradt a beszéd, a falusiak befogták a szájukat. Lélegzet-visszafojtva várakoztak, hogy hátha megint jön egy látnoki szónoklat.

- Vagy ez, vagy gyalogolunk - mondta Roran.

Aztán elment lefeküdni.