|
K |
avicsok ropogtak Roran csizmája alatt, miközben lefelé ment a völgyben, amely hideg és sápadt volt a borús hajnalban. Szorosan mögötte Baldor lépkedett. Mindkettőnél felajzott íj volt. Szótlanul figyelték a tájat, szarvasnyomot keresve.
- Ott van - mondta Baldor halkan, és egy nyomra mutatott, amely az Anora-parti bozótosba vezetett.
Roran bólintott, és elindult a csapán. Egynaposnak tűnt, így megkockáztatta, hogy megszólaljon. - Adnál nekem tanácsot, Baldor? Úgy látom, te értesz az emberekhez.
- Természetesen. Miről van szó?
Egy ideig csak lépteik nesze hallatszott. - Sloan férjhez akarja adni Katrinát, és nem hozzám. Minden nappal nő annak az esélye, hogy a maga szája íze szerint való veje legyen.
- Katrina mit szól ehhez?
Roran vállat vont. - Az apja szava dönt. A lány nem ellenkezhet, ha egyszer senki, akit ő szeret, nem akarja megkérni a kezét.
- Úgy érted, te.
- Úgy.
- Szóval ezért vagy fönn ilyen korán. - Ez nem kérdés volt.
Igazából Roran túlságosan izgatott volt, hogy egyáltalán aludjon. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy Katrinán gondolkodott, és igyekezett megoldást találni. - Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Azt viszont nem hinném, hogy Sloan az áldását adná ránk, amilyen helyzetben vagyok, meg egyáltalán.
- Nem, én sem hinném, hogy megtenné - helyeselt Baldor. A szeme sarkából Roranra pillantott. - Tulajdonképpen miben kéred a tanácsomat?
Roran horkantva fölnevetett. - Hogyan győzhetném meg Sloant? Hogyan oldhatnám meg ezt a helyzetet anélkül, hogy véres összetűzés legyen belőle? - Égnek emelte a kezét. - Mit tehetnék?
- Fogalmad sincs?
- Van, de nem olyan, ami kedvemre volna. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen bejelenthetnénk az eljegyzésünket - nem mintha megtörtént volna -, és vállalnánk a következményeket. Ez arra kényszerítené Sloant, hogy beletörődjön az esküvőbe.
Baldor összevonta a szemöldökét. - Talán - mondta óvatosan -, de ugyancsak rosszul venné ki magát Carvahallban. Kevesen helyeselnék. Az sem lenne bölcs dolog, ha rákényszerítenéd Katrinát, hogy válasszon közted és a családja között; az elkövetkező években neheztelhetne miatta.
- Tudom, de mi választásom marad?
- Mielőtt ilyen szélsőséges lépést tennél, javaslom, próbáld megnyerni szövetségesnek Sloant. Végtére akár sikert is arathatsz, ha megérteted vele, hogy senki sem akar majd elvenni egy dühös Katrinát. Különösen ha te is itt maradsz, és esetleg fölszarvazhatod a férjet. - Roran elfintorodott, és a földet nézte. Baldor elnevette magát. - Ha kudarcot vallasz, nos, akkor magabiztosan léphetsz tovább, abban a tudatban, hogy minden lehetőséget kimerítettél. És az emberek is sokkal kevésbé fognak fújni rád a hagyományok megszegése miatt, inkább azt mondják majd, hogy Sloan fafejűsége az oka mindennek.
- Egyik út sem könnyű.
- Ezt eleve tudtad. - Baldor ismét elkomorodott. - Semmi kétség, sértő szavak esnek majd, ha kihívod Sloan haragját, de a dolgok végül elsimulnak - talán nem kellemes, de legalább elviselhető. Sloantól eltekintve csak az álszenteket fogod megbotránkoztatni, az olyanokat, mint Quimby, ámbátor magam sem értem, hogyan képes olyan kiváló sert főzni egy ilyen mesterkélt és keserű ember.
Roran megértően biccentett. A harag évekig tud fortyogni Carvahallban. - Nagyon örülök, hogy beszélgethettünk. Ez... - Elakadt, arra a sok beszélgetésre gondolt, amelyet Eragonnal folytatott. Ahogy Eragon mondta egyszer, a vért leszámítva mindenben testvérek voltak. Olyan vigasztaló volt tudni, hogy van valaki, aki meghallgatja minden időben, minden körülmények között, és hogy ez a valaki mindig segít, kerüljön bármibe.
Ilyen kötelék nélkül Roran üresnek érezte magát.
Baldor nem erőltette, hogy befejezze a mondatot. Megállt, ivott a vizestömlőjéből. Roran még ment néhány ölnyit, azután megállt, mert egy szag tolakodott a gondolatai közé.
Sülő hús, égő fenyőágak átható szaga volt. Ki van itt rajtunk kívül? Mélyeket lélegezve körbefordult, igyekezett meghatározni a tűz helyét. Feljebb az útról forró, füstös aromát hozott egy széllökés. Az étel szagától csurogni kezdett a nyála.
Intett Baldornak, aki odasietett mellé. - Érzed?
Baldor bólintott. Együtt tértek vissza az útra, és elindultak dél felé. Körülbelül százlábnyira az út megkerült egy nyárfást, és eltűnt szem elől. Ahogy közeledtek a kanyarhoz, hangokat hallottak, amelyek eltompultak a völgyet borító vastag, reggeli ködben.
A nyárfapagony szélén Roran megállt. Bolondság lett volna rátörni emberekre, akik talán ugyancsak vadásznak. Valami mégis nyugtalanította. Talán a hangok sokfélesége; a csoport nagyobbnak tűnt, mint a völgyben élő családok bármelyike. Gondolkodás nélkül letért az útról, és beosont a nyárfást szegélyező bozót mögé.
- Mit csinálsz? - kérdezte Baldor.
Roran az ajkához emelte az ujját, azután továbblopakodott az úttal párhuzamosan, olyan halkan, ahogy csak tudott. A kanyarból kiérve megdermedt.
Az út menti fűben katonák táboroztak. Harminc sisak ragyogott a reggeli napfényben, miközben tulajdonosaik szabad tűzön készült szárnyast és pörköltet faltak. Úti por és sár mocskolta őket, de Galbatorix jelvénye, az aranyfonallal körülvarrt lobogó láng így is látszott a vörös zubbonyokon. A zubbony alatt szegecselt vaslapokkal nehezített bőrvértet, páncélinget vagy bélelt mellvértet viseltek. A legtöbbjük pallossal volt fölfegyverkezve, bár volt velük fél tucat íjász és egy másik fél tucat, akik gonosz külsejű alabárdokat cipeltek.
És közöttük két torz, guggoló alak feketéllett, akiket Roran azonnal fölismert a leírásokból, amelyeket a helybéliektől kapott, miután visszatért Therinsfordból: ezek az idegenek pusztították el a tanyájukat. Megdermedt a vére. Ezek az Uralkodó szolgái! Hátralépett, keze már nyílvessző után kapott, amikor Baldor megragadta az ujjasát, és a földre rántotta.
- Nem. Mindkettőnket megölnének.
Roran rámeredt, azután vicsorogva mondta: - Ez... ezek azok a fattyak... - Elhallgatott, amikor rájött, hogy reszket a keze. - Visszajöttek!
- Roran! - suttogta Baldor. - Nem tehetsz semmit. Nézd, ezek a király katonái. Még ha sikerülne is elmenekülnöd, akkor is törvényen kívüli lennél, és szerencsétlenséget hoznál Carvahallra.
- Mit akarnak? Mit akarhatnak? - A király. Miért kínozták meg az apámat Galbatorix nevében?
- Ha Garrow-tól nem tudták meg, amit akartak, Eragon pedig Brommal együtt elmenekült, akkor ezek minden bizonnyal téged akarnak. - Baldor elhallgatott, hagyta, hogy a szavai leülepedjenek Roran elméjében. - Vissza kell mennünk, hogy figyelmeztessünk a falut. Azután el kell bújnod. Csak az idegeneknek van lova. Ha futunk, előbb hazaérünk.
Roran átnézett a bokrok között a semmiről nem tudó katonákra. A szíve vadul vert a bosszúvágytól, támadni és harcolni akart, igazságot akart, látni akarta, amint a balszerencse két küldötte nyilaktól átütve esik össze. Nem érdekelte, hogy meghalhat, csak egy pillanat alatt kimoshassa magából a fájdalmat és a gyászt. Annyit kell tennie, hogy előugrik a fedezékből, aztán lesz, ami lesz.
Csak egy kis lépés!
Elfojtott zokogással összeszorította az öklét, és lehajtotta a fejét. Nem bírom itt hagyni Katrinát! Mozdulatlanul állt, görcsösen összeszorítva a szemét, aztán őrjítő lassúsággal hátrált. - Akkor menjünk haza.
Baldor válaszát meg se várva átosont a fák között, olyan gyorsan, ahogy csak mert. Amikor a tábor már nem látszott, kirohant a földútra, a sebességben vezetve le kétségbeesését, dühét és talán a félelmét is.
Baldor mögötte kapkodta a lábát, az egyenes szakaszokon hozva be a lemaradását. Roran kényelmes ügetésre lassított, bevárta a kovács fiát, csupán aztán mondta: - Vidd szét a hírt! Én Horsttal beszélek. - Baldor bólintott. Ismét rohanni kezdtek.
Két mérföld után megálltak, hogy igyanak, és pihenjenek egy kicsit. Amikor a lihegésük csillapodott, tovább futottak a Carvahall melletti alacsony halmok között. A hullámzó út lelassította őket, de még így is hamarosan feltűnt a falu.
Roran azonnal a kovácsműhelyhez indult, otthagyva Baldort, aki a központba tartott. Miközben sorra maradtak el mellette a házak, Roran eszeveszetten törte a fejét. Miként kerülhetné el vagy ölhetné meg az idegeneket anélkül, hogy magára vonja az Uralkodó haragját?
Berontott a kovácsműhelybe, ahol a dalolgató Horst éppen egy szöget vert be Quimby szekerébe:
...hej hó!
Csendül és kondul
Zeng az öreg vas! A ravasz öreg vas.
A föld csontját egyetlen csapással,
egy ütéssel legyőzöm, te ravasz öreg vas!
Lendület közben állt meg a kalapácsa, amikor megpillantotta Rorant. - Mi baj, öcskös? Baldor megsebesült?
Roran megrázta a fejét. Meggörnyedve kapkodott levegő után. Zihálástól szaggatottan elmondta, mit láttak, és mik ennek a lehetséges következményei. És ami a legfontosabb, most már világos, hogy az idegenek az Uralkodó ügynökei.
Horst a szakállát babrálta. - El kell hagynod Carvahallt. Szedj össze magadnak valami ennivalót a házban, aztán fogd a kancámat - Ivor éppen fatönköket húz ki vele -, és vágtass föl az előhegységbe. Ha megtudjuk, mit akarnak a katonák, hírt küldök Albriechhel vagy Baldorral.
- Mit mondasz majd, ha engem keresnek?
- Azt, hogy elmentél vadászni, és nem tudjuk, mikor térsz vissza. Ez elég hihetően hangzik, és kétlem, hogy ide-oda kódorognának az erdőben, mert félni fognak, hogy elszalasztnak. Már amennyiben tényleg téged keresnek.
Roran bólintott, azután megfordult, és loholt Horst házához. Ott lekapta a falról a kanca hámját és néhány zsákot, batyuba kötött némi fehér- és sárgarépát, szárított húst, egy vekni kenyeret, fölmarkolt egy ónfazekat, és kirontott, csak annyi időre állt meg, amíg elmagyarázta a helyzetet Elainnek.
Összenyalábolta a felszerelést, és kocogni kezdett kelet felé, Ivor tanyájára. Maga Ivor a tanya mögött állt, fűzfavesszővel csapkodta a kancát, amely feszülő izmokkal próbálta kifordítani egy szilfa dús gyökerű tuskóját a földből.
- Rajta! - kiáltotta a gazda. - Feküdj bele! - A ló remegett az erőfeszítéstől, a szája habzott, azután egy utolsó rántással az oldalára fordította a tönköt. A gyökerek úgy meredtek az ég felé, mint a göcsörtös ujjak. Ivor megrántotta a gyeplőt, leállította a kancát, és barátságosan megveregette a hátát. - Jól van... ezzel megvónánk.
Roran már messziről üdvözlést kurjantott, és amikor közelebb ért, a lóra bökött. - El kell kérnem. - Elmagyarázta, hogy miért.
Ivor káromkodott egyet, és morogva nekilátott, hogy leszerszámozza a kancát. - Ahogy megcsinálok egy kis munkát, rögtön félbeszakít valaki. Még ilyet. - Karba fonta a kezét, és savanyúan nézte, ahogy Roran felcsatolja a nyerget.
Amikor elkészült, kezében az íjjal felpattant a ló hátára.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam, de nem tehettem mást.
- Hát, emiatt ne fájjon a fejed. Arra vigyázz, el ne kapjanak.
- Úgy lesz.
Ahogy belevágta sarkát az állat oldalába, Ivor utánakiáltott: - És nehogy az én patakom mentén rejtőzz el!
Roran elvigyorodott, megrázta a fejét, majd ráhajolt a ló nyakára. Hamarosan elérte a Gerinc előhegységeit, és fölfelé indult a hegyekbe, amelyek északról zárták le a Palancar-völgyet. Odáig kapaszkodott, ahonnan észrevétlenül megfigyelhette Carvahallt. Ott kipányvázta az állatot, és letelepedett.
Borzongva nézte a sötét fenyőket. Nem tetszett neki, hogy ilyen közel van a Gerinchez. Carvahallból nagyon kevesen merték betenni a lábukat a hegységbe, és akik mégis megtették, azok gyakran nem tértek vissza.
Valamivel később látta, amint a katonák kettős oszlopban menetelnek az úton. Két baljós fekete alak vezette őket. Carvahall határában szedett-vedett csoport állította meg őket, volt, aki csákányt szorongatott. A két fél tárgyalt, azután csak álltak egymással szemben, mint az acsargó kutyák, várva, ki támad először. Egy hosszú perc elteltével Carvahall népe félrehúzódott, és átengedte az idegeneket.
Mi lesz most?, töprengett Roran, és hátradőlt.
Este a katonák tábort vertek egy mezőn a falu mellett. Sátraik alacsony szürke kockát alkottak, amelyen furcsa árnyékok cikáztak, ha az őrök elvonultak előtte. A kocka közepén nagy tűz küldte füstfellegeit az égbe.
Roran maga is tábort vert, és most csak figyelt és gondolkodott. Mindig azt hitte, hogy az idegenek, amikor lerombolták az otthonát, megkapták, amit akartak: a követ, amelyet Eragon hozott a Gerincből. Bizonyára nem találták meg, gondolta. Talán Eragonnak sikerült a kővel együtt elmenekülnie... Talán úgy érezte, azért kell távoznia, hogy megvédje. Összevonta a szemöldökét. Ez elég jó indoklás arra, miért menekült el Eragon, Roran mégis erőltetettnek érezte. Akármi is az ok, az a kő fantasztikus érték lehet a király számára, ha ilyen sok embert küldött érte. Nem is értem, mi benne olyan értékes. Talán varázsereje van.
Mélyen beszívta a hűvös levegőt, hallgatta egy bagoly huhogását. Valami megmozdult. Lenézett a hegyoldalra és látta, hogy egy ember közeledik az erdőben. Roran lebukott egy görgetegszikla mögé, megfeszítette az íját. Várt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Albriech az. Ekkor halkan füttyentett.
Albriech hamarosan odaért a sziklához. Hátán tömött csomag volt, amit nyögve ledobott a földre. - Már azt hittem, sose lelek rád.
- Meg is lepődtem, hogy sikerült.
- Nem mondanám, hogy szeretek az erdőben bolyongani naplemente után. Folyton azt vártam, mikor futok össze egy medvével vagy valami rosszabbal. A Gerinc nem embernek való hely, ha engem kérdezel.
Roran visszatekintett Carvahall irányába. - Szóval, miért vannak itt?
- Hogy elfogjanak. Addig akarnak várni, amíg vissza nem térsz a „vadászatból".
Roran nehézkesen lezöttyent. Jeget érzett a gyomrában a balsejtelemtől. - Indokot mondtak? Említették a követ?
Albriech megrázta a fejét. - Csak annyit mondtak, hogy ez a király parancsa. Egész nap rólad és Eragonról kérdezgettek - csak ez érdekelte őket. - Egy pillanatig habozott. - Maradnék, de holnap feltűnne, hogy hiányzom. Hoztam élelmet és takarókat, meg egy kicsit Gertrude keneteiből arra az esetre, ha megsebesülnél. Jól elleszel te itt.
Roran minden erejét összeszedve rámosolygott. - Köszönöm a segítséget.
- Mindenki ezt tenné a helyemben - felelte Albriech zavart vállvonogatással. Elindult, de még egyszer megfordult és odavetette: - Mellesleg a két idegent... ra’zacnak híjják.