28

Kevesebb, mint egy órája voltam távol.

Ahogy gyorsan végigpörgettem a kamera felvételeit, erre emlékeztettem magam.

Nem mehetett messzire.

Kivéve, hogy a kötelékünkön keresztül nyúltam utána, és semmit sem éreztem.

Átkapcsoltam a főútra telepített kamerasorra, elővigyázatosságból, ha valaki esetleg valami ilyen hülyeségre szánná el magát. Néztem, ahogy a Rover csendben legurul a felhajtón, aztán a fényszórók felkapcsolódnak, ahogy beindítja a motort. A szög elég volt ahhoz, hogy én is lássam Selena elégedett arca felragyogását, ahogy a szeszfőzde felé hajtott. Valószínűleg feldobta, hogy észrevétlenül lelépett.

Másodperceken belül materializálódtam a pincében. Az irodája üres volt, a lámpák nem égtek.

Hollowaynek sem volt nyoma.

Egyik helyszínről a másikra villantam – az öregítő pajták, a malátázó épület, majd vissza a főépületbe –, mielőtt elkezdtem volna elveszíteni a fejem. A munkahelyén nem volt nyoma, de volt egy pékség, ahol mindig megálltunk, és emlékeztem, hogy el volt ájulva a fánkoktól.

A parkolóban materializálódtam, és a szívem elernyedt, amikor megláttam a Range Rovert, ami elöl parkolt. Folyamatosan áramlottak a vásárlók ki és be, én pedig beléptem, és végigpásztáztam a kis belső teret. Semmi nyoma, még csak egy hajszálnyit sem. Alaposan csalódottan léptem a pulthoz.

– Hol van az a nő, aki ezt vezeti? – mutattam türelmetlenül a hüvelykujjammal a Roverre.

A lány arca felderült. – Ó, jó, végre eljött a terepjáróért! Már azóta ott van, mióta kinyitottam. – Lehajolt, és kotorászni kezdett a kassza alatt. – Tessék!

A Rover kulcsai az üveggel borított pulton landoltak, én pedig egy másodpercig üresen bámultam őket, mielőtt az agyam utolérte volna magát. – Miért vannak nálad a kulcsok?

– Ahogy mondtam, a földön voltak, amikor ideértem, a kocsi előtt hevertek. Kösz, hogy eljött értük. – Megbillentette a fejét, majd megkérdezte: – Szeretne rendelni?

Sarkon pördültem, és hazahajtottam.

Valaki elvitte Selenát. És pontosan tudtam, hogy ki.

Mikor felrántották a csomagtartótetőt, a bátyámat sehol sem láttam.

Az Ősi még csúnyább volt a napfényben, a bőre olyan vékony volt, hogy még innen is láttam alatta a kék erezetet. Mindenütt jelenlévő testőrei úgy magasodtak mögötte, mint két könyvtámasz, és ameddig csak elláttam, nem volt más, csak szántóföld. Valahol a hetvenhatos út közelében, mivel gyorsan hajtottunk, amíg le nem tértünk az autópályáról pillanatokkal ezelőtt.

Valahol, ahol Forge sosem találna rám, gondoltam, és a szívem összeszorult.

Nyilvánvalóan ugyanolyan súlyosan megsérültem, mint ahogy Brandont is bántottam, mert éreztem, ahogy a homlokomon egyre nagyobbra nő a dudor, még akkor is, amikor az Ősi tekintete arra tévedt, és elkomorult. – Ki sebesítette meg az embert? Szigorú parancsot adtam – egyetlen hajszála sem sérülhetett meg!

Nos, ezt jó volt tudni. Legalább nem tervezte, hogy egyenesen megöl.

– Saját magával tette – erősködött Brandon, miközben odaszivárgott a közelünkbe. – Mindig is egy gonosz, makacs kis ribanc volt. – Észrevettem az őrök arcán az ellenszenvet. Akárcsak az Ősién. Valaki nagyon nem kedvel téged, Brandon.

– Ezt mondod – jegyezte meg az Ősi fanyarul, és közelebb intett egy őrt. A hatalmas vámpír lehajolt, amikor az Ősi suttogott valamit, majd vigyázzban visszalépett. – Mindazonáltal érintetlen marad.

– Nos, igazam volt, nem ? – kiáltott fel Brandon, miközben az Ősi azt a furcsa siklós dolgot csinálta, egyenesen felém. – Mondtam neked, hogy bármit megtenne, hogy megmentse azt a céget, és így is tett.

Az idős vámpír közelebb húzódott, miközben Brandon lenyűgözve figyelt. A kezek a helyükön tartottak, ahogy közeledett, minden centiméter elfogyott. Közelről... nos, bárcsak ne kellett volna közelről látnom, hogy néz ki. Borzalmas volt – láttam, ahogy a rothadás nő közvetlenül az arca felszíne alatt, a kék erek mintha valóban tekergőztek volna, és a szemei tejszerűen csillogtak a napfényben, az egyik szinte fehér volt.

– Elkerülted Dobsont – mondta. – Hol van most?

Nem akartam semmit sem adni ennek a seggfejnek, összeszorítottam a számat. Előre láthatóan megérkezett a zizegő érzés a koponyámban, miközben minden erőmet arra fordítottam, hogy kitámasszam a pajzsaimat. Egy perc múlva feladta, és émelyegve és izzadtan hagyott ott.

– Meghalt – mondta az Ősi, elégedettséggel a hangjában. – Nem kell olvasnom a gondolataidban, hogy tudjam.

Rövid, értelmetlen bámulási versenybe bonyolódtunk, amíg úgy döntöttem, nem akarok tovább az undorító szemeibe nézni.

– Visszaviszünk Skóciába, ahol ugyanazt a feladatot fogod elvégezni, mint amit Forge-nak. Kivéve – a tekintete éles lett –, hogy ezúttal a kudarcnak, valamint bármilyen apró árulásnak magas ára lesz. Azt hiheted, hogy szabad vagy, de ez tévedés lenne. Mostantól nekem felelsz, és csakis nekem. Tekints engem az... őrződnek. – A hegyes, sárga fogak villanása állt a legközelebb a humorhoz.

– Miért én? – kérdeztem őszintén kíváncsian. – Honnan tudtad, hogy engem kell célba venned?

– Évszázadok óta te vagy az első nő, aki a Langston családban született. Ambrose Langstonban volt egy kis Fae-érzés, de nőként... – Az erezett kezei az oldalára kulcsolódtak.

– Logikus volt, hogy te rendelkezel a teljes képességgel, mivel ez a véren keresztül öröklődik a leszármazottakra, és csak a nőkre.

Nos, legalább végre volt magyarázatom az adottságomra. Márpedig ez az volt.

– Forge nem említette véletlenül, hogy ő és az ősöd hogyan találkoztak?

Amikor nem méltóztattam válaszolni, folytatta, különös akcentusának egy csipetnyi árnyalatát belekúsztatva a szavakba.

– Megölte egyikünket, hogy megvédje azt az embert. – Az Ősi arca megfeszült. – Az elődömet, ha elhiszed. Egy ember megöl egy Ősit. A klán nem tudta elhinni, hogy megtörténhetett, és már csak ezért is le kellett volna vadászni és megölni. De ehelyett... Mara elbűvölte azt az embert. Miután átváltoztatta, közénk tartozott, és elvárták tőle, hogy elfelejtse az emberi életét. És az emberi barátait. – Az Ősi úgy mondta ki a barát szót, mintha méreg lenne a nyelvén. Hirtelen megértettem, mennyire magányos volt Bastian ezekben az években, amikor csak mérges kígyókkal volt körülvéve.

Furcsa módon Mara neve nem váltotta ki belőlem azt a féltékenységi hullámot, mint korábban, mintha valahogy megbékéltem volna vele és Forge múltjával.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.

– Azt, hogy én legyek a világ legerősebb vámpírja, nem csak a felföldi klánok közül. A képességeidnek még csak a felszínét érintetted – amint megfelelően motivált leszel, fegyverként szándékozom használni téged az ellenségeim ellen.

– Huh! Sok szerencsét hozzá! – horkantam fel, és a kezemet a bilincsek köré fontam. – Soha nem fogok semmit sem tenni érted, még kevésbé segíteni abban, hogy átvedd a világuralmat! – Komolyan, miért nem tudtak az emberek egyszerűen csak elégedettek lenni azzal, amijük volt? Különben is, ez a fickó egy fizikai roncs volt – sok szerencsét a világ uralásához, amíg te szétesel.

Úgy folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. – Te fogsz leleplezni minden ellenem irányuló összeesküvést, ki fogod deríteni az ellenfeleim gyenge pontjait, és meg fogod határozni, hogy kiben bízhatok. Ha igazad lesz a jóslataidban, tovább élhetsz. Ha kudarcot vallasz...

– Még egyszer mondom, soha semmit nem teszek meg érted, legkevésbé abban, hogy segítsek neked még több hatalomhoz jutni.

– Bátor szavak, ember! Bátor szavak.

Csoszogó hang hallatszott, és az egyik behemót testőr elém vonszolta Emerson Hollowayt, a keze ugyanúgy meg volt kötözve, mint az enyém, a haja kócos volt, a szemüvege eltűnt. Ha volt valami, amit Emerson utált, az az volt, amikor elvesztette a szemüvegét.

– Jól vagy? – kérdezte.

Bólintottam, és végignéztem rajta, nem látok-e rajta nyilvánvaló sérüléseket. A zilált külsejétől eltekintve sértetlennek tűnt. De el kellett ismernem, hogy az Ősi bizonyára tudta, hogyan kell megválasztani a megfelelő fogást, amikor a testőr agyarai kinyúltak, és oldalra hajlította Emersont, hogy felfedje a torkát.

Csak egy másodpercet bírtam ki, mielőtt véget vetettem ennek az őrületnek.

– Rendben – köptem ki. – Megteszem, amit akarsz! Csak ne bántsd őt!

Emerson szemében hála csillogott, amikor a testőr lazított a szorításán, és könnyedén, mintha csak egy gyerek lenne, talpra állította. – Sajnálom, Selena – mondta Emerson halkan, mintha lenne miért bocsánatot kérnie. – Megpróbáltam, de nem tudtam lehagyni őket.

Ha nem a halállal álltunk volna szemben, nevettem volna azon a mentális képen, ahogy Holloway megpróbálja lehagyni a vámpírokat, de így, ahogy volt, semmi vicces nem volt ebben az egészben. Engedelmeskednem kellett ennek a seggfej Ősinek a követeléseinek, legalábbis addig, amíg Forge meg nem talál, és ez volt az a remény, amibe most kapaszkodtam.

– Engedjétek szabadon, és én veletek megyek – mondtam, miközben szemmel tartottam Emersont, aki percről percre sápadtabbnak tűnt. – Nem mintha nem tudnád, hogy hol lesz. Ha őt akarod felhasználni nyomásgyakorlásra, akkor holtan semmit sem ér neked.

Nem a legjobb érv, de most csak azt akartam, hogy a régi barátom életben maradjon. Talán el tudná mondani Forge-nak, mi történt. Hogy mit tett a seggfej bátyám, már megint.

– Rendben van – értett egyet az Ősi. – Töröld ki az elméjét. Nem akarok nyomot hagyni Forge-nak.

Tehetetlenül néztem, ahogy a testőr valami voodoo-szarságot csinál, és Emerson arca kisimult, a szemei elkerekedtek. Ennyit erről a tervről.