6

Másnap reggel Emerson Holloway várt rám a Langston és Forge irodájának előterében. Mielőtt tíz lábnyira megközelítettem volna, tudtam, hogy harcra készül, és azt is tudtam, miért.

– Mit tettél, Selena?

– Amit kellett! Gondolom, a pénzt már átutalták?

Emerson teljesen figyelmen kívül hagyott.

– Ötmillió. Mit ígértél neki?

– Visszafizetést – válaszoltam, és a megkönnyebbüléstől a gyomrom szaltózni kezdett. A következő hat hónapban megszabadultam az állandóan jelenlévő szorongástól, amellyel megtanultam együtt élni. Nem tudták visszavenni az épületet vagy a terméket, és az igazgatótanács nem oszlathatta fel a céget. Csak annyit kellett tennem, hogy hat hónap múlva véglegesítem a kiadási terveimet, és nézhetem, ahogy a kemény munkám kifizetődik. Olyan könnyűnek éreztem magam, hogy azt hittem, repülni tudok.

– Előbb fizessük ki a gabonaárusokat. Ők vártak a legtovább. Aztán menjünk végig a sorban, a legrégebbi számláktól a legújabbak felé. Nem akarom, hogy még egy nappal tovább várjanak, mint amennyit már eddig is vártak!

– Add vissza Bastian Forge-nak a pénzt, Selena! – sürgetett Emerson, a mellkasán keresztbe font karja alatt gyűrött volt  az inge. Megint itt töltötte az éjszakát, valószínűleg más megoldást keresett. Bármi mást, minthogy pénzt fogadjon el egy vámpírtól.

– Ne fogadd el!

A bérszámfejtésnek megfeleltünk, de alig, és biztos voltam benne, hogy az alkalmazottak tudták ezt.

– Adj mindenkinek bónuszt! Az összegeket rád bízom.

– Kérlek, Selena, hallgass a józan észre!

– Nem akarom, hogy bárki is aggódjon az állása miatt, vagy a cég stabilitása miatt!

– Rendben. De figyelmeztetlek, meg fogod bánni, ha elfogadod a pénzt.

Lehet, hogy igaza van. Valójában a gyomromban csomóba szorultak a kétségek az ebédre elfogyasztott szusival együtt, de tényleg volt más választásom? Úgy döntöttem, hogy nem, nem volt, és a nap végére minden adósságunkat rendeztük. Nos, az összeset, kivéve az én adósságomat Forge felé.

– Tudom, hogy szerinted hibát követek el – mondtam Emersonnak, amikor kifelé menet megálltam az irodája ajtajában. – És talán így is van. De nem mondhatod, hogy ez a cég nem éri meg, hogy megmentsem!

A fények alatt kimerültnek tűnt.

– Megéri megmenteni, de nem így!

– Megtettem az egyetlen dolgot, amit tehettem, és minden rendben lesz. – Rámosolyogtam a férfira, aki átsegített ezeken a pokoli hónapokon. – Menj haza, és pihenj egy kicsit! Mindannyian jobban alszunk, ha tudjuk, hogy mindenki ki van fizetve és boldog. Különben is – vigyorogtam rá –, van egy új adag, amit el kell kezdenem, és van néhány vad ötletem.

Egy órával később megálltam Forge háza előtt. Mondtam neki, hogy beugrok egy újabb leckére. Az emberi törvények egyáltalán vonatkoztak a vámpírokra? Nem volt ez egy kicsit olyan, mint a lehallgatás? Vagy valami rosszabb volt?

Ezúttal a kapuk szélesen tárva voltak, és minden ablakból fény szűrődött ki, így jobban érzékeltem a hely méretét. Még a halványodó fényben is láttam, hogy a bozótot levágták a felhajtóról, és úgy tűnt, a borostyán is eltűnt a kastély kőfaláról.

Bekopogtam, majd beléptem, amikor Forge behívott. Vagy hallottam valamit a házból, bár nem lehettem biztos benne, hogy Forge hangja az. Tegyünk úgy, mintha meghívás lett volna.

Ahogy bolyongtam a házban – hol volt ő? –, minden szoba kivilágosodott. Csillogó kristályok lógtak a díszes csillárokról, olajfestmények lógtak minden falról, és a sötét fa csillogott. Még az illata is olyan volt, mintha valaki lakott volna itt; a levegőt citrom és cédrus illata töltötte meg. Nyomokban sem éreztem nedvességet és port.

– Selena, annyira örülök, hogy eljöttél! – Mély hangja a hátam mögül jött, és kényszerítettem magam, hogy ne forduljak meg. Nem, nem kell látnom, hogy a haja még mindig fényes és sűrű.

– Igen, hát, most már nem engedhetjük, hogy vámpírok kíváncsiskodjanak a fejemben, nem igaz? – Viccelődtem.

– Biztosan nem!

Beléptem a szobába, egy hangulatos helyiségbe, néhány székkel és egy hatalmas kerek asztallal, amelynek elrendezése fölém tornyosult. Valamiféle kis váróterem. Forge az egyik szék felé biccentett.

Még le sem vettem a kabátomat, amikor az érzés megcsapott, és ezúttal inkább azt éreztem, hogy kukacok vonaglanak, mint hogy vakaróznak. A karomat az ingujjamba szorítva vergődtem, és sietve felállítottam a gátamat. Katasztrófa lett belőle – egy félig felépített gömb, tele rongyos lyukakkal. Forge-nak volt képe nevetni, és bár tudtam, hogy nem ez a legjobb munkám, ez nem volt fair. Nem adott semmiféle értesítést.

Amikor újra megpróbáltam, csak még jobban nevetett.

– Rendben – mondtam összeszorított fogakkal. – És ehhez mit szólsz?

Egész nap gyakoroltam, ami azt illeti. A munka háttérbe szorult a gondolat mögött, hogy a gondolataim elérhetőek a vámpírok számára, és olyan sokáig voltam benne, hogy az agyam pépesnek éreztem. Visszatartottam a lélegzetem, amíg a tüdőm meg nem fájdult, aztán nyomtam.

A gátam a helyére pattant, és akár a düh, akár a kétségbeesés táplálta, valahogy mégis sikerült felállítanom valamit, ami talán tényleg távol tartja őt.

– Na, ez már jobban tetszik. Akárcsak Ambrose, te is született tehetség vagy elmevédelemben, amihez nem kell ónfóliasapka, bár be kell vallanom, hogy voltak kétségeim.