24

A következő néhány nap a stressz fesztiválja volt.

Forge nem tágított mellőlem, én pedig úgy néztem mindenkire a cégnél, mintha agyarakat növesztenének, és kiugranának egy sötét sarokból, és egy rohadt dolgot sem tudtam véghezvinni.

Nem kérdeztem Forge-ot, hogy mit csinált Dobson holttestével, és ő sem érezte szükségét, hogy elmondja nekem.

Épp akkor tért vissza a járőrözésből, más néven az elöregedett pajták és a parkoló környékéről, ahol egy csapat veszett vámpír után kutatott, akik engem akartak elrabolni. Olyan erősen koppintottam a ceruzámat az asztalomra, hogy darabokra tört, az egyik az irattartó szekrények mögé repült.

Nyugodj meg, Selena. Körbejártam az épületet és a területet, és nyoma sem volt vámpíroknak.

Ha lenne, akkor is elmondanád nekem?

A saját irodánkban voltunk, amióta kirúgtam őt az enyémből, hogy némi távolságot tartsak köztünk. Bár értékeltem a védelmező buzgalmát, teljesen megőrjített.

Úgy döntöttünk, hogy az igazat mondjuk.

Igen, ezt tettük. De néha... az emberek eltitkolnak dolgokat mások elől, csak azért, mert az felzaklathatja őket.

Ezúttal nem.

Megígéred?

Mi értelme volt külön irodában lenni, ha csak oda-vissza gondolkodtunk? A törött fél ceruzát a szemetesbe dobtam. Ami még rosszabb volt, hogy Forge fejében lenni kezdett természetesnek tűnni számomra, pedig nem akartam, hogy az legyen. Azt akartam, hogy továbbra is furcsa és idegen legyen, hogy némi távolságot tudjak tartani közöttünk.

Kívül tudnék maradni a fejeden. De ma túl hangosan gondolkodsz, és nem zárhatlak ki.

Felpattantam a székemből, és az irodája felé igyekeztem.

– Itt úgy kell beszélnünk, mint a normális emberek – mondtam neki szigorúan. – Különben itt mindenki azt fogja hinni...

– Mit fogunk gondolni? – szólalt meg Emerson mögöttem. Felugrottam, mert azt hittem, hogy csak Forge és én vagyunk itt lent.

– Mi a baj? – kérdeztem. Mert Emerson csak akkor jött a pincébe, ha valami baj volt. Mostanában nem sokat láttam őt, ami remélhetőleg azt jelentette, hogy a cég zavartalanul működik. Nem mintha tudtam volna, mivel jobban aggasztott, hogy elrabolnak.

– Semmi. Csak azért jöttem, hogy jelentsem, az árpa készen áll, hogy a kemencébe kerüljön szárításra. Holnap reggelre már készen állnak az emberek az őrlésre. – Bólintott Forge-nak. – Ha ma késő estig itt akarsz maradni, Selena végigvezethet a folyamaton.

Összerezzentem, amikor Forge tekintete rám szegeződött. Nem igazán avattam be a terveimbe. Nyilvánvaló, hogy Emerson jóval előttem járt.

Én csak néhány órányi normális életet akartam a malátaszobában, amihez semmi más nem tartozott, csak én és a munka, amit szerettem. Forge korai hazaküldése volt az első lépés a tervemben, és most mindez tönkrement.

– Szívesen megmutatnám, hogyan csináljuk itt a dolgokat – mondtam neki hamis derűvel, jól tudtam, hogy neki évmilliókkal több gyakorlata van ebben a dologban, mint nekem. – Milyen az illata? – kérdeztem Emersont, miközben a lábam már mozgott.

– Tökéletes. A különleges érintésedre vár – válaszolta vigyorogva.

Mindig is utálta a maláta szagát, de imádta a cefre illatát. Gondolj csak bele.

Mikor akartál erről beszélni nekem, Selena?

Addig nem, amíg nem kellett, Mr. Forge.

Forge némán füstölgött egész úton felfelé, egészen a malátázó épületig, ahol bebújtunk egy oldalajtón, én pedig mély levegőt vettem. Édes és cukros, mint a gazdag méz. Nem tudtam, Emerson miért utálta annyira ezt a szagot – ez volt az éltető erőnk, és minden egyes alkalommal, amikor megéreztem, tudtam, hogy egy újabb tétel kerül a tölgyfahordókba, és tizenkét vagy több év múlva bárhová mehet a világon.

Nézd, sajnálom! Csak szükségem volt egy kis időre egyedül. Az élet mostanában eléggé... intenzív volt.

Lassan alábbhagyott a dühe, helyét aggodalom vette át. Csak ennyit kellett volna mondania, Miss Langston. Megértettem volna. Kinyújtotta a kezét, és megrántotta az ingujjamat.

– Sajnálom, Selena! Az életed teljesen megváltozott, és tudom, hogy nehéz volt.

– Az volt – mondtam. – Belefáradtam, hogy az érzelmeim a pánik és a félelem között ingadoznak. Mindez – lendítettem a kezemet a levegőben – megnyugtat. Egyszerű, és bonyolult, és ismerős.

Bólintott, majd huncut mosoly ívelt az ajkára. Nem érdekel, mit mond Holloway. Ennek a helynek mennyei illata van.

Küzdöttem a bennem feltörő kuncogás ellen. Mennyei? Olyan romantikus vagy – viccelődtem, megkerülve a csírázó zöld malátahalmokat. Amikor elértem a padló közepére, leguggoltam, és felkaptam egy marékkal. Enyhén nedves és illatos volt, és a kész állapot küszöbén állt.

De ahhoz, hogy tökéletes legyen, még egy lépés kellett, amit ma már egyetlen szeszfőzde sem csinált, mert feleslegesnek, drágának és régimódinak tartották. A malátát még egyszer meg kellett forgatni, és mindenki más hazament mára.

Régi motoros vagyok a malátaforgatásban. Mennyi időnk van még?

Talán hat óra. Van egy rendszerem, akár hiszed, akár nem, amivel meg tudom mondani, mikor mehet a kemencébe.

Forge nevetése visszhangzott a fémépületben.

– Ez az éjszaka közepe.

– Nagyon jó, Forge – incselkedtem. – Nem csoda, hogy örökké életben maradtál – gonoszul figyelmes vagy!

Megdöbbentett a könyökével, én pedig visszamosolyogtam.

– Segíthetek?

– És nem félsz a kétkezi munkától sem – nevettem el magam. – Ott vannak overallok a kampókon, és ott vannak a villák. – A túlsó fal felé intettem. – Ha most elkezdjük, éjfélre talán készen leszünk.

Nincs más hely, ahol szívesebben lennék.

Megbánva korábbi megjegyzésemet, miszerint romantikus, a kezeslábasok felé vettem az irányt. Felöltöztem erre az alkalomra, és a póló és az alakformáló jóganadrág fölé húztam a kezeslábast, de Forge öltönyt és nyakkendőt viselt.

Nyilvánvalóan drága zakóját az egyik poros kampóra dobta, és meglazította a nyakkendőjét. Mire lehámozta magáról az inget, én már sétáltam is, hogy elhozzam nekünk a villákat. Nem volt most szükségem arra, hogy Forge-ot ing nélkül lássam. Akkor nem, amikor túl sok időt töltöttem azzal, hogy elképzeltem őt Skóciában, amint Cade körül kering, és az izmai megfeszülnek.

– Villát – mondta, majd ügyesen elkapta azt, amit dobtam. – Hol akarod kezdeni?

– Nem hiszem, hogy számítana – válaszoltam, és így öt órát töltöttünk el, egymás mellett, malátát forgatva a pajtában. Amikor végeztünk, és teljesen beborított minket a por, vigyorogva felnyúltam, és lekaptam egy darab árpát az arcáról. Ujjaim végigsimítottak a bőrén, amely sima és hűvös volt, mint a márvány.

Mielőtt reagálhattam volna, elkapta a csuklómat, és megállított. Egy másodpercig így dermedtünk meg, a szorítása egyre szorosabb lett, ahogy a szemében megcsillant a vágy.

– Forge...

Nem tudtam, mit akartam mondani. Talán egy viccet, hogy feldobjam a hangulatot. Talán egy okoskodó visszavágást arról, hogy Mr. Menő árpát forgat.

Forge magához húzott, és ezúttal nem volt kínos, ahogy összeütköztünk.

Az ajkaink egymásba kapaszkodtak, aztán Forge keze a hátam alsó részére vándorolt, és magához szorított, miközben megcsókolt, a nyelve pedig az ajkaim közé csúszott. Az árpa mámorító édessége és az agyam pörgése között, hogy milyen jó íze volt Forge-nak, elvesztem a pillanatban.

A fenébe, Forge aztán tudott csókolni, olyan alapossággal fedezte fel a számat, amit igazán csodáltam. Gyakorlat teszi a mestert. Amikor a gondolat a fejembe pattant, kissé elhúzódtam.

– Forge... – mondtam újra, ugyanolyan szerencsésen, mint az előbb, mire ő a fogai közé szívta az alsó ajkamat. Éreztem az agyarak enyhe szúrását, és a térdem majdnem megadta magát.

Bassza meg! Elegem van a játszadozásból.

Megszorítottam a nyakát, és visszahúztam magamhoz. Ezúttal én voltam az agresszor, a nyelvem összeforrt az övével, miközben a csók örökké tartott. Forge nevetését hallottam a fejemben, és a másik keze a tarkóm köré fonódott, ahogy hátrahajolt.

Hetek óta vártam, hogy kimondd ezeket a szavakat.

Vitatkozhattam volna, de most nem tudtam másra koncentrálni, csak Forge nyelvére a számban, a hozzám simuló, izzadt, izmos testének érzésére, a kezei erejére, ahogyan stabilizált, és arra, hogy épp most segített nekem árpát forgatni.

Hülyeség volt, de miután ma este mellette dolgoztam, Bastian Forge megváltozott a szememben. Már nem a legendás vámpír, már nem egy mítosz, hanem valaki, aki ugyanazt élvezte – és értékelte –, mint én.

Valami megszilárdult közöttünk, valami, ami több volt, mint még ez a csók is, ami annyira finom volt, hogy soha nem akartam, hogy véget érjen.