10

A péntek, más néven a záróvizsgám napja, amelyen reméltem, hogy sikerül átmennem, gyorsabban elérkezett, mint vártam. Igaz, hogy a tükör előtt gyakoroltam az arcifejezésemet, de úgy tűnt, semmi sem készít fel teljesen Forge-ra. Ezért is emeltem a pajzsomat a helyére, még mielőtt átléptem volna a kapun.

Egy órával korábban érkeztem, és azt terveztem – most az egyszer –, hogy rajtaütök Forge-on, mielőtt ő támadna rám, és átkozottul önelégültnek éreztem magam, biztos voltam benne, hogy megelőzöm, amikor leparkoltam a kocsit, és csendben felosontam a bejárati lépcsőn.

– Most meglátjuk, ki nyeri ezt a kört.

A ház sötétebb volt a szokásosnál, csak néhány lámpa égett, és miután halk kopogásomra nem érkezett válasz, kinyomtam az ajtót. Igaz, hogy Forge után akartam lopakodni, de még mindig nem tűnt jó ötletnek, hogy csak úgy beengedjem magam egy vámpír házába. Akárcsak az első alkalommal, amikor itt jártam, a szobák sötétek voltak, de miután gyorsan végigjártam az első emeletet, sehol sem találtam Forge-ot.

– Valószínűleg megvárja, amíg a közelébe megyek, aztán kiugrik az árnyékból, és bepisilek – mormoltam, és kezdtem bosszankodni. Tudtam, hogy itt van valahol, mert a tarkóm időnként meg-megbizsergett, mintha valaki figyelne.

Ha Forge azt hitte, hogy csak úgy előugrik egy sötét sarokból, és én képes leszek megőrizni a nyugodt arcomat, akkor tévedett, mert minél tovább bolyongtam az üres házban, annál jobban kiborultam. Komolyan, ki csinált ilyesmit? Ez már-már kegyetlenség volt.

Mire másodszor is átmentem, de semmi nyomát sem találtam, úgy gondoltam, Forge majd csak rám akad. A könyvtár felé vettem az irányt, illetve oda, ahol emlékezetem szerint a könyvtár van. Mivel a tájékozódási érzékem szar, visszatértem az üvegházhoz, ami igazából nem is üvegház volt, inkább egy üres hógömb. Ma este a hold éppen a fák teteje fölött kelt fel.

Az enyhe bizsergés visszatért a nyakam tövében, és ez volt az egyetlen dolog, ami felkészített arra, ami ezután következett. Körülbelül akkor, amikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, egy vámpír nyomult be a fejembe. Ami azt illeti, a pajzsom a helyén maradt, miközben a zsibongó érzés végigkavargott az agyamon. A homlokomhoz ütögettem a kezemet, hogy elhárítsam a behatolás mögött meghúzódó, nem is akármilyen agressziót.

– Jézusom, Forge. Elég legyen már! Ez fájt!

Szerencsére eszembe jutott, hogy az arcom a fájdalom grimaszán kívül valami másra is formáljam, mielőtt megfordultam volna. Ha Forge bármit is látna az arcomon az üres maszkon kívül, soha nem jutnék el Skóciába.

Az ajtónyílást kitöltő vámpír homályos volt, egy ködös alak, amely inkább árnyékok gyűjteménye volt, mint valódi fizikai lény. Halk, rosszindulatú kuncogás tört elő a sötét árnyék közepéből, ami egészen biztosan nem Forge volt.

Ahogy a betolakodó egyre mélyebbre hatolt a fejemben, úgy küzdöttem vissza, úgy erősítettem meg a védelmemet, mintha az lenne az egyetlen reményem a túlélésre. Válaszul a fájdalom egyre erősödött, kések cikáztak a koponyámon belül, amíg biztos nem voltam benne, hogy az agyamat apró, fehér, csigavonalas dolgok marják fel. Bár az arcom tökéletesen kifejezéstelen maradt, nagyon féltem, és a félelem elég erőt adott ahhoz, hogy távol tartsam ezt a betolakodót.

– Ki a fene vagy te? – kérdeztem, próbálva elfedni a szavaimban lévő remegést.

– Nézd már a kis embert! Képes vagy távol tartani engem a fejedtől. Bastian leckéket adott neked? – Már a hanglejtése is elárulta, hogy szörnyű bajban vagyok. Klinikailag kíváncsi volt, ugyanakkor teljesen nélkülözte az emberséget. – Hozzá tartozol, kislány?

Nem tartozom senkihez, te görény, akartam mondani, de a rémület összezavarta a szavakat a torkomban.

Pislogtam, és ő máris felére csökkentette a köztünk lévő távolságot. Bár nem akartam, hogy ilyen közel legyen hozzám, jobban szemügyre vettem. A színe világos volt, és nem csak a sima, fakó bőre. Ahol Forge sötétsége kontrasztot alkotott a bőrével, ez a vámpír teljesen színtelen volt; a haja szinte fehér volt, míg a szinte színtelen szemei mintha elnyelték volna a holdfényt.

– Hol van Forge? – követeltem, túl későn jöttem rá, hogy ha ez a lény a házban van, és Forge nincs a láthatáron, akkor komoly szarban vagyok. – Még egyszer, ki a fene vagy te, és mit keresel ebben a házban?

– Tiszteletlen kis emberke – morogta a vámpír, és tovább siklott az üvegházba, mintha nem is lenne valódi lába. Teljesen idegesítő hatás, és reméltem, hogy soha többé nem fogom megtapasztalni. Aközött, hogy igyekeztem megóvni drága agyamat a fájdalmas behatolásától, és hogy az egész testem megfagyott a félelemtől, elég biztos voltam benne, hogy ezek lesznek az utolsó lélegzeteim.

Már majdnem elért hozzám, amikor Forge mély hangja átvágta a csendet. – Ne tegyél még egy lépést, Dobson!

– Forge. Hála Istennek – motyogtam, félig dühösen rá. Persze, hogy ez csapda volt – számíthattam volna rá, hogy valami ilyesmit fog csinálni. Amit még jobban utáltam, az a késztetés volt, hogy hálából átkaroljam. – Csak hogy tudd, ez egy nagyon hülye teszt volt.

– Ez nem a teszt része, Selena! Egy tapodtat se mozdulj!

Valóban, sem én, sem a furcsa vámpír nem mozdultunk, mióta Forge megjelent. Én, mert eléggé biztos voltam benne, hogy mindjárt vacsora lesz belőlem. Az idegen arcát figyelve nyilvánvaló volt, hogy erre gondolt, mivel úgy szemlélt, mint egy marhahúsos oldalast, és megnyalta szürkére színezett ajkait.

– Ha még egy lépést teszel, Dobson, letépem a fejed, és kint hagylak, hogy a nap porrá változtasson. – Forge hangja lüktetett az erőszakosságtól, miközben egy lépéssel közelebb lépett kettőnkhöz.

Nem teszt. Végre felfogtam Forge figyelmeztetését. Ez a vámpír nem volt része a tesztnek, és tekintve, ahogy rám nézett... A félelem hullámai végigborzongtak rajtam, és Dobson természetfeletti szándékkal összpontosított újra.

– Két másodperced van a dematerializálódásra. Ha nem tűnsz el, akkor a nehezebbik utat választjuk – mondta Forge, a hangja dübörgött a zárt térben. Dobson úgy sziszegett, mintha egy valódi kígyó lenne, ami annyira rosszul hangzott a szájából.

A szemem láttára az ember-vámpír eltűnt a semmibe, egyedül hagyva engem Forge-gal, és a szám ismét tátva maradt. Becsuktam, dühös voltam, hogy valószínűleg elszúrtam a Skóciával kapcsolatos esélyemet.

Annyira lefoglalt, hogy az üres helyet nézzem, ahol Dobson eltűnt, hogy alig éreztem, hogy Forge megérinti a vállamat.

– Selena, jól vagy? – kérdezte, és most az egyszer tudtam olvasni az arcában – feszült volt a dühtől, de a szemében ott lapult valami, ami aggodalomnak tűnt. Amikor a keze a karom köré zárult, rájöttem, mennyire remegek.

– Én... igen, azt hiszem. Én nem... – A francba, most, hogy a fenyegetés elmúlt, a testem valamiféle adrenalinreakción ment keresztül, ahogy a gyomrom görcsbe rándult, és a remegésem folyamatosan erősödött.

– Beszállt a fejembe? – követeltem dühösen, miközben Forge kivezetett az üvegházból. – Meg tudod mondani? – Teljes pánikba estem, már a gondolattól is, hogy az a... valami... valahogyan hozzáférhetett a gondolataimhoz. – Miért volt itt ma este valaki más is? A barátod?

Eszembe jutott, hogy nincs jogom megkérdőjelezni Forge baráti körét, de a fenébe is, kezdett megvilágosodni előttem, hogy ez mennyire közel volt. Mi történt volna, ha Dobson elér engem? Nem volt kétségem afelől, hogy ott feküdtem volna a hideg padlón, feltépett torokkal.

– Nem, nem egy barát. Még csak közel sem. – Forge szünetet tartott, figyelmesen a szemembe nézett, és éreztem, ahogy láthatatlan ujjaival végigsimít a még mindig szilárdan a helyére zárt gátamon. – Nem, úgy tűnik, a pajzsod sértetlen.

Forge hangjában ugyanaz a megkönnyebbülés volt, amit én is éreztem a csontjaimig hatolva. Hála az égnek. A gondolat, hogy egy ilyen valaki a fejemben van – és a kár, amit okozhat –, felfordította a gyomromat.

– Ha nem barát, akkor miért volt itt?

– Meghívott a gyűlésre. – Forge egyáltalán nem hangzott boldognak – sem a gyűléstől, sem attól a személytől, aki éppen itt volt. – Korán érkeztél. Megadtam egy konkrét időpontot, amikor érkezned kell, és elvártam, hogy ezt tiszteletben tartsd. – Éles, metsző hangjából rájöttem, hogy dühös, nagyon dühös, és ez megdöbbentett, mivel az érzelmek annyira eltértek a szokásos rendíthetetlen viselkedésétől.

– Korán jöttem. Csak gondoltam...

– Nem gondolkodtál. Annyira arra koncentráltál, hogy legyőzz engem a saját játékomban, hogy figyelmen kívül hagytad a szabályokat. – Sötét szemei jéghidegre váltottak, a hangja pedig vágott, mint egy kés, ahogy folytatta: – Ez az egész nem játék, Selena, bármennyire is tetteted az ellenkezőjét!

– Soha nem tettem úgy, mintha ez egy játék lenne. Te voltál az, aki megváltoztatta a szabályokat, azzal, hogy mozgó célpontokat állítottál nekem, amiket el kell találnom. Nem mintha nem találtam volna el mindegyiket – tettem hozzá, csak hogy ne felejtse el, hogy sikeresen távol tartottam őt a fejemtől.

– Tényleg? – húzta el magát, mintha megérezte – vagy hallotta volna – az önelégült szúrásomat. Egy pillanat alatt csupaszra vetkőztetett, ahogy egy csapásra letépte rólam a pajzsomat. A hirtelen kiszolgáltatottság okozta fájdalom olyan érzés volt, mintha egy erős fény szúrna egyenesen a szemembe.

– Ezt Dobson is megtehette volna veled. Kiszolgáltatottá és sebezhetővé tett. Elvágathatta volna veled a saját torkodat, vagy lesétáltathatott volna egy tetőről. Megölhetett volna, mielőtt még csak észre sem vetted volna, hogy megmozdult, vagy kiihatott volna, amíg egy csepp vér sem maradt a testedben. Ennyi veszélyben voltál, csak azért, mert nem tudtad betartani a szabályokat.

– Te seggfej! – sziszegtem, és a kezem ökölbe szorult. Ő kezdte ezt az egészet, ő diktálta a szabályokat, ő állította fel a következő akadályt, amit át kell ugranom. Ő volt a bíró, akinek meg kellett felelnem ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a Közgyűlésig. Bármi is volt az.

Ahogy az arca megfeszült, tudtam, hogy túl messzire mentem.

– Nem, nem vagyok seggfej, Selena. Ennél sokkal, de sokkal rosszabb vagyok. És itt az ideje, hogy megtudd, mennyivel több vagyok.

A szeme olyan sötétté vált, hogy még a felülről érkező fény  sem hatolt át a dühöngésén. Általában jóképű arcának síkjai keménnyé és könyörtelenné váltak az izzó halvány fényében. Árnyékok kúsztak a bőre alá, mint a zúzódások, amelyek helyet kerestek maguknak, és a szívem megdobbant, ahogy felém siklott.

Rájöttem, hogy az elmúlt egy hét alatt elvesztettem minden óvatosságomat, amit Forge körül kezdetben gyakoroltam. Valahogy nem csak, hogy megbarátkoztam a gondolattal, hogy egy vámpír közelében legyek, de még jobban vártam az együtt töltött időt. Ahogy a szeszfőzdei üzletben is rossz viselkedés volt az önelégültség, úgy egy kétszáz éves vámpír közelében is halálos következményekkel járhatott.

De volt két dolog, amivel Forge nem számolt. Langston voltam, és a Langstonok nem hátrálnak meg. Emellett nő voltam, és a makacsság a véremben volt. Ha a kettőt összeadjuk, téglafal lettem, amely éppoly áthatolhatatlan volt, mint ő.

– Nem félek tőled, Forge – mondtam hamis bátorsággal. – Tudtad, hogy ma este idejövök. Egy óra nem jelenthet különbséget élet és halál között.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha türelemért imádkozna – imádkoznak egyáltalán a vámpírok? –, és amikor kinyitotta, a jég egy része eltűnt.

– A szabályokat okkal hozzák meg. De úgy tűnik, a betartásuk nálad gondot okoz. Ha nem éreztem volna meg a szorongásodat, amikor megéreztem, akkor tényleg árthatott volna neked, Selena.

– És én még azt hittem, hogy téged nem érdekel, Forge.

– Ó, érdekel. Különösen most, hogy a klán hivatalosan is megidézett. Most már nincs más választásom. Dobson meglátott téged, úgyhogy te is mész. Akár készen állsz rá. Akár nem.

– Készen állok. Nem jutott át, pedig megpróbálta. – Szörnyű gondolat jutott eszembe. – De te azonnal átjutottál. Mindig is képes lettél volna megkerülni a pajzsomat? Egész idő alatt csak játszottál velem?

Úgy tűnt, egy percig tétovázik.

– Csak azért, mert én képes vagyok rá, nem jelenti azt, hogy más is képes rá. A pajzsod a legerősebb vámpírok kivételével mindenkit távol tart. Az arcod azonban...

– Igen, tudom, hogy ezen még dolgoznom kell.

– Dolgozz rajta tovább! Holnap reggel indulunk. Küldök érted egy kocsit.

– Egy... autót? Egy autót sofőrrel?

– Ah, le vagyok nyűgözve – mondta fintorogva. – Igen, Selena, az autóm sofőrrel megy érted pontban kilenckor. Kérlek, állj készen, mire megérkezik – a járat tízkor indul.

– És ezt el akartad mondani... mikor is?

– Miután átmentél a záróvizsgán, amin, mint tudjuk, csúfosan megbuktál. A repülőn azonban lesz időnk gyakorolni.

– Furcsán fog kinézni, hogy pofákat vágunk egymásra a repülőn. Mit gondolsz, mit fognak gondolni az utasok?

– A gépen csak te és én leszünk az utasok, Selena – mondta Forge, és az ajtó felé terelt, a hangja teljesen szarkasztikus volt. – Tényleg azt hitted, hogy kereskedelmi járattal repülnék?