19

Becsuktam az ajtót, majd bezártam, tudva, hogy a gyenge akadály nem jelentene akadályt Forge számára, ha úgy döntene, hogy át akar jutni. Miután körülnéztem a hálószobában – Forge hálószobájában –, a legközelebbi székbe süllyedtem, arcomat a kezembe temetve.

Nem tudtam, mit kellene éreznem azzal kapcsolatban, amit ma este láttam. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e érezni, hiszen csak zsibbadtságot éreztem.

Jelen pillanatban gyűlöltem Forge-ot, de igaza volt. Meg kellett tisztálkodnom.

Volt valami furcsán érzéki abban, hogy Forge zuhanyzójában zuhanyoztam, és hátradőltem a székben, hogy felöltözzek, mivel Forge hatalmas ágyán ülve túl intimnek tűnt. Most minél nagyobb távolságot akartam tartani közte és köztem, ha másért nem is, de azért, hogy mindent elrendezzek magamban. A halál, a vámpírok és egy titkos társaság, amelynek úgy tűnik, én is a tagja voltam.

A párás tükörben vizsgálgatva magam, arra a következtetésre jutottam, hogy legalább nem vagyok csupa vér, és ez volt a legoptimistább, amit ki mertem jelenteni. A ruhám tiszta volt, de gyűrött, a hajam csuromvizes, és igen, holnap biztosan lesz egy zúzódás az arcomon. Nem vártam, hogy ez az utazás így fog végződni.

Nagy terveim voltak Skóciával kapcsolatban, mint minden mással az életben, és az, hogy még jobban belekeveredjek Forge életébe, nem tartozott ezek közé. Azért tettem ezt, hogy megmentsem a céget, és legalább ebben elértem a célomat. Kiszabadulni abból, ami egyre inkább csapdának tűnt, már nehezebb volt.

Finoman kopogtattak az ajtón, és megálltam, amikor Forge megkérdezte.

– Szükséged van valamire, Selena?

– Nem, nem kérek semmit! – Mérges voltam, hogy egyáltalán válaszolnom kellett. Úgy terveztem, hogy a Phillybe tartó repülőút csendes lesz. Legalábbis részemről. Bedobtam a szemétbe a ma esti tönkrement ruhákat, és becsuktam a táskámat. Hat órát ülni odakint Forge-dzsal ijesztő elképzelés volt, de biztosan be tudtam fogni a számat, amíg le nem szálltunk Philadelphiában. Akkor soha többé nem kell látnom őt.

Az ajtóhoz szorítottam a fülem, de nem hallottam semmit, így hát könnyedén kinyitottam, és Forge-ot a szobájában találtam, háttal nekem. Az ablaknál választottam helyet, olyan messze tőle, amennyire csak tudtam, és bekapcsoltam a zenét, majd a fülhallgatót a fülembe dugtam. A repülőgép egyenletes zúgását azonnal háttérbe szorította a reggae.

Forge egy tapodtat sem mozdult felém, ehelyett egy örökkévalóságnak tűnő hívássorozatot indított. Forge-ot a szemem sarkából figyelni a legjobb esetben is nehéznek bizonyult, és egy bizonyos ponton, amikor a fejemet Peter Tosh-ra billegtettem, elaludtam.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy felemeltek és cipeltek, az arcomat Forge mellkasához szorítva. Egy pillanatra belélegeztem a kölnijét, mielőtt eszembe jutott, hogy dühös vagyok rá.

– Tegyél le! – követeltem, bár a parancsban nem volt túl sok melegség. Az agyam ködös volt, tele egymással versengő képekkel – Forge kitépi a szívet a mellkasából, Forge úgy ölel át, mintha én lennék a legértékesebb dolog a világon –, amelyeket próbáltam szétválogatni, miközben a szívem hasonló kötélhúzásba kezdett.

– Egy pillanat, Selena – mondta, és az arca valami előttünk lévő felé fordult. Épp időben fordultam meg, hogy beültessen egy hosszú, sötét limuzin hátsó ülésére. A táskámat az oldalamhoz szorítottam, hogy tájékozódjak, miközben Forge becsúszott mellém.

– Vigyél haza – mondtam neki, nem akartam még egy másodpercet vele tölteni. – Brookline Road négy-hetvenhárom.

Forge bekopogott az ablakon. – Vigyél haza minket! Ne állj meg! – A kocsi kissé felgyorsult, és elkanyarodott, a városból kifelé tartva.

– Rossz irányba megyünk. Haza akarok menni, Forge! – erősködtem, és ölbe tettem a kezem. Leginkább azért, hogy ne vágjam pofon. – Az otthonomba, ha nem lettem volna világos.

– Majd fogsz. Amint te és én ezt tisztáztuk ezt a dolgot magunk között.

– Pontosan mit is tisztázunk? Megtartottam a szavam, és te kihúztad a céget a csávából. Nagyjából mindenről hazudtál nekem, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Talán a te világodban így mennek a dolgok. – Az érzelmeim vadul lengtek mindenfelé, a sértettségtől az áruláson át az általános dühig. – Ami engem illet, a dolgok köztünk véget értek.

– Aligha van vége. – Egy komor mosoly görbítette a száját, amit nem tudtam pontosan megfejteni, és a szívem megesett, mert úgy tűnt, hogy el akarja érni, amit akar. – Egy kicsit sem vagy kíváncsi arra, hogy mi történt ma este? Szeretnék egy esélyt, hogy megmagyarázzam, de csak akkor, ha hajlandó vagy megadni nekem.

Pontosan úgy, ahogy az a szemétláda szokott sarokba szorítani, a fair play-érzékemre fogadva.

– Egy óra – mondtam. – Egy óra, aztán elválnak útjaink.

Még mindig az ablakon bámultam ki, amikor azt válaszolta: – Amit csak akarsz, Selena!