7

Nem állt szándékomban kinevetni Selenát.

De nem tudtam abbahagyni.

A jókedvem nem neki szólt, hanem annak a puszta makacsságának, ahogy próbál kiverni fejéből. Nos, talán azon, hogy beleragadt a kabátjába. Nyilvánvalóan feldühítettem, de ahogy állt ott előttem, a haja a vállára omlott, és gyakorlatilag lángok csaptak ki az orrából, elállt a lélegzetem.

Basszus, Ambrose-ra emlékeztetett, a távoli ősére – aki dühös volt, mert nem értettem meg az ő céltudatos álmát a drága whiskyje iránt. Nem kevés éjszakát töltöttünk egymással vitatkozva, de tiszteltem a kitartását. Heves vérmérsékletű volt, akárcsak ő.

Valamint megvolt az a kísérteties képessége, hogy tudta, mit gondol valaki.

Nem rendelkezett Selena adottságával – közel sem volt olyan éleslátó –, de Ambrose-nak volt annyi megérzése, hogy mindig tudni vélte, mi jár valakinek a fejében. Elégszer volt igaza ahhoz, hogy bízzak a véleményében. Persze Ambrose és én akkoriban még emberek voltunk. Csak két skót, akiket egy olyan egyszerű dolog köt össze, mint a whisky. Bár az életünk különböző utakat járt be, a barátságunk megmaradt.

Még azután is, hogy átváltoztam.

Még azután is, hogy az emberek világa iránti érdeklődésem alábbhagyott, és felülkerekedett az új fajom iránti elkötelezettségem. Amikor kemény hibákat követtem el, amik Amerikába vezettek, Ambrose követett. Ismét ketten voltunk egy idegen világban, és amikor Ambrose szívességet kért tőlem – az egyetlen dolgot, amit valaha is kért –, én megadtam neki.

De a múlt nem érdekelt – egy pokolian dühös cica volt előttem, a haja a vállára omlott, és a szemében tűz szikrázott. Adtam neki egy percet, hogy felkészüljön, és megvártam, amíg egy pimasz mosoly ívelt az ajkára.

– Próbáld meg túlélni ezt, Forge!

Istenem, ő valami más volt, kihívott engem, hogy tépjem át az elméjét, és biztos volt benne, hogy ellen tud állni nekem. Már az a tény, hogy csak a vezetéknevemen szólított – ami az én világomban a tiszteletlenség, sőt a megvetés jele volt –, ismét megnevettetett. Senki más nem merte volna. Senki más, csak ő.

A szeme résnyire szűkült, annyira dühös volt.

– Készen állsz? – kérdeztem, elfojtva a jókedvemet. Kétlem, hogy maradna, ha még egyszer felnevetnék.

Válaszul előrenyújtotta az állát, és csípőre tette a kezét.

Gyengéd voltam – nem mintha bármelyik testvérem az lett volna –, és megérintettem a pajzsát, végigfuttattam rajta egyik láthatatlan ujjamat. Libabőr robbant ki a karján, ezért újra megtettem, élvezve, ahogy a bőre karcosodik.

Még akkor is, ha tíz lábnyira álltunk egymástól.

– Forge... – A hangja kissé megingott, én pedig összeszedtem magam. Bassza meg, mit csináltam? Elvégzi ezt a szívességet, aztán elválnak útjaink. Az emberek kötelezettségek voltak, aztán meg halottak, úgyhogy nem volt értelme közel kerülni hozzájuk. Nem tartottak ki elég sokáig.

Erről már két élettel ezelőtt is meggyőztem magam, és most kétszeresen is biztos voltam benne.

– Forge?

– Át fogom tépni a pajzsodat, Selena. Nem foglak bántani, de figyeld meg, hol jelzem a gyenge pontokat, aztán támaszd ki őket. Erősítsd meg a vékony részeket, és foltozd be a lyukakat. Azokat fogják keresni, és ha megtalálják, kíméletlenek lesznek.

Vitatkozhatott volna, de ehelyett bólintott. Körben hátrahúzta a haját, felfedve hatalmas szemeit és tökéletes bőrét. Nem mintha Selena tudta volna, hogy gyönyörű. Nem, minden figyelmét arra összpontosította, hogy ne jussak a fejébe, hogy megmenthesse a társaságát. Tartsd be a szavad, és tartsd be a megállapodásunkat!

Csakhogy minél tovább voltam mellette, annál kevésbé akartam, hogy rendezze ezt az adósságot.

Már régen nem vettem észre semmiféle szépséget. De mivel tudtam, hogy ma este visszatér, igyekeztem kicsinosítani a házat, ami felbosszantott. Nem voltam hozzászokva, hogy bármit is megváltoztassak az életemben egy idegen miatt. Főleg nem egy idegen ember miatt. Mégis... pont ezt tettem.

Nem tudtam megállni azt sem, hogy ne futtassam végig az ujjaimat a pajzsán, élvezve az apró, szinte észrevehetetlen borzongást, ami átjárta. Istenem, de érdekes volt.

– Ez nagyon jó munka, Selena. – Igaz, a pajzsa nem volt tökéletes, de a legtöbb vámpírt távol tartaná a fejétől. Elég nagy teljesítmény mindössze egy nap után. – Gyakoroltál.

– Igen. Két hetet mondtál, de üzleti ügyeket kell intéznem, és szállítmányokat kell ellenőriznem, úgyhogy ezt el akartam intézni.

Megráztam a fejem. – Ez fontosabb, mint a munka. Ha velem jössz Skóciába, meg kell tudnod védeni magad.

– Semmi sem fontosabb a cégnél. Ha már itt tartunk, meddig leszünk távol? Nem lehetek távol egy-két napnál tovább.

Tiszteletben tartottam a cég iránti elkötelezettségét, de nem hazudtam – meg kell védenie magát, különben a többiek pontosan tudnák, miért hoztam el a találkozóra. Ha megtudnák, rájönnének, miért van ott, és máris csak én állnék közte és húsz vámpír között.

– A gyűlés szombat este lesz. Az utazási időt is beleszámítva három napig leszünk távol.

Igazság szerint csak addig terveztem Skóciában maradni, amíg részt veszek a gyűlésen. A felszállástól a Phillyben való landolásig összesen nem számoltam többre tizennégy óránál. Elég idő ahhoz, hogy kiderítsem, ki akar holtan látni, és visszanyomjam a torkukon az elavult törvényeiket. De most, hogy három napot egyedül töltöttem Selenával...

– Nem bírok három teljes napot – tiltakozott, és az arca kipirult, miközben füstölgött. A pajzsa kezdett szétesni.

– Tényleg? Ötmillió dollár, és nem tudsz három napot nélkülözni?

Úgy gondoltam, hogy egy kis bűntudat jobb, mint egy teljes körű vita. Megtanultam valamit a nőkről az alatt az idő alatt, amíg ezen a bolygón voltam.

Selena arca elárulta minden gondolatát, miközben háborút vívott önmagával. Még csak olvasnom sem kellett a gondolataiban – az arca teljesen elárulta, még valamit le kellett győznünk, mielőtt a fajtámból bárkit is magam mellé engednék.

– Rendben – mondta vonakodva. – Három nap. – Nem tűnt boldognak, de ez egy akadállyal kevesebb volt. Így aztán...

Kiráztam a képet a fejemből. Mit reméltem? Hogy élvezzük az utazást? Hogy belebukom az ágyába, és aztán mi lesz? Mindössze két nap után már ragaszkodtam hozzá, és ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem szabadott elfelejtenem, hogy Selena csak egy eszköz – az én eszközöm –, hogy túléljem a Közgyűlést.

– Készen kell állnod – figyelmeztettem, és elvonatkoztattam a gondolataimat a következményekről, ha kudarcot vallana. – Ami azt jelenti, hogy tovább dolgozunk ezen. Ami az indulataidat illeti... meg kell tanulnod uralkodni rajtuk!

– Meg tudom csinálni!

– Tudom, hogy azt hiszed, hogy képes vagy rá. De nem viszlek veszélyes helyzetbe, ha nem vagy megfelelően felkészülve. – Mióta? Kérdeztem magamtól. Hasznos volt számomra, ennyi. De még ha ezt is mondogattam  magamnak, tudtam, hogy ez hazugság. Az Ouroboros Társaságban való tagságomnak egyetlen feltétele volt – a ritka képességekkel rendelkező emberek védelme –, és ez a rendelet most éppen ellentétben állt a célommal, a Közgyűlés túlélésével.

Az emberek védelme nem igazán illett össze azzal, hogy a képességét arra használjam, hogy előnyhöz jussak a testvéreimmel szemben, de a fenébe is, ha nem próbáltam volna meg mindkettőt. Soha nem találkoztam – és nem is hallottam – olyan emberrel, aki képes lett volna olvasni a vámpírok gondolataiban. De most, hogy találkoztam vele, késztetést éreztem arra, hogy megvédjem Selenát, még akkor is, ha arra kell kiképeznem, hogy kémkedjen nekem.

– Készen állok – erősködött. – Nem is tudom, miért... de hajlamos vagyok segíteni neked. – Az adrenalinnal keveredő félelem édes illata betöltötte a körülöttünk lévő teret, és én finom lélegzetet vettem. Egyenesen a fejembe szállt, és elfordultam, miközben az agyaraim leereszkedtek. Előrehajolt a székében. – Különben is, nem szokásom cserbenhagyni senkit.

Ennyi nyilvánvaló volt. Okos volt és határozott, de olyan átkozottul fiatal, hogy nem tudtam felfogni, hogyan kerülhetett a Langston-Forge élére. Mégis, amikor átfutottam a cég honlapját, ott volt, az első sorban, mint megbízott vezérigazgató.

Úgy tettem, mintha a virágokat vizsgálnám, és megkérdeztem: – Hogy kerültél a cég élére? Kicsit fiatal vagy még ekkora felelősséghez.

– Csak a jövőre nézve, manapság már az ilyen kérdésekért is bajba kerül az ember. – Amikor megfordultam, ugyanolyan gúnyos pillantást vetett rám, mint amilyet én vetettem rá, amikor először megláttam. – Nem mintha én kértem volna. Főiskolára jártam, üzleti órákat hallgattam, és azt reméltem, hogy talán egy nap majd én léphetek apa helyére a szeszfőzdében.

Az arca kipirult, és még innen is hallottam, hogy felgyorsul a szívverése. – De aztán a seggfej bátyám úgy döntött, hogy az összes drog- és szerencsejátékadósságát úgy törleszti, hogy a céget adja biztosítékul. Mindenünk rá ment, hogy kifizessük az uzsorást. Azóta állandóan a felzárkózás a tét.

Mint korábban, most is számtalan érzelem villant át az arcán. Sajnálat, düh, lemondás.

– Ez a bátyád, hol van most? – Tudtam, hogy a hangom kemény lett, de nem tehettem róla. A helyében kitekerném a nyakát annak a kis szarházinak, és arra kényszeríteném, hogy maga fizesse vissza azt az átkozott kölcsönt. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire felelőtlen legyek, hogy mindent kockára tegyek, amit a családom felépített egy személyes adósság miatt.

– Meghalt, apával együtt.

Bassza meg. Azt hittem, hogy egy elkényeztetett, gazdag lány, amikor először megláttam. De ez egyáltalán nem így volt. Azért küzdött, hogy helyrehozza a bátyja hibáit, és betöltse az apja helyét, és minden reménye a régi pajtában lévő hordókban nyugodott.

Míg én arra használtam őt, hogy a saját előnyömre fordítsam a helyzetet.

– Azt mondod, hogy egyik sem – a cég, a kölcsön tőlem –, egyik sem a te műved volt?

– Nem igazán. De a Langston-Forge-nak vannak alkalmazottai, akik függnek tőlünk, a hírnevünket meg kell őrizni, és valakinek lépnie kellett. És én vagyok az egyetlen Langston, aki megmaradt.