8

Amikor Forge-nak elmondtam életem utolsó hat hónapjának rövid, sallangmentes változatát, az arca kissé megváltozott. Igaz, még csak egy napja ismertem, de ha nem ismerném jobban, azt mondanám, hogy Forge dühös.

– Nézd, nem nagy ügy. – Legyintettem. – Persze, úgy terveztem, hogy előbb befejezem a főiskolát, de nem vagyok én egy zöldfülű vagy ilyesmi. Több időt töltöttem az L&F-nél, mint bárki más, kivéve talán Hollowayt. Mondhatni, összeszedtem néhány dolgot az idők során.

– Ki keverte azt a különleges adagot, amit tegnap hoztál? Tudod, a kenőpénz, hogy rávegyél, hogy segítsek neked?

Most elmosolyodtam, örültem, hogy Forge látta, mi volt ez. – Az apa utolsó adagja volt, tizenkét évvel ezelőttről. Hitt benne, hogy különleges lesz, esküdözött, hogy ez majd felvisz minket a térképre. De még abban az évben agyvérzést kapott, és már soha többé nem lett a régi. Nem tudta használni a bal oldalát, és a memóriája... Elég rossz volt utána. De segítettem neki keverni aznap, és gondosan jegyzeteltem. Azóta is ugyanazt a receptet használom.

Forge egyre hevesebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Mennyi van még nálad?

– Nyolc évnyi. Majdnem százötvenmillió dollár, ha jól számoltam. – Sajnálat és düh kavargott a mellkasomban, miközben hozzátettem: – De ez a tétel? Amikor ezt lepalackozom, apáról fogom elnevezni.

Forge erre nem szólt semmit, de az volt az érzésem, hogy helyesli. – Azt az embert, akit uzsorásnak neveztél? Mi van vele?

– Eleinte hangoskodott. – Például azzal fenyegetőzött, hogy megöl. – Abban a reményben, hogy még több pénzt tud kipréselni belőlem... vagy inkább a cégből. De békén hagyott minket, amint rájött, milyen közel állunk a csődhöz. – Egy apró nevetés hagyta el az ajkamat. – Nem lehet vért facsarni a répából, mondta mindig apa.

– A neve?

– Vége van, Forge. Hagyd békén! – figyelmeztettem. Az arckifejezése elsötétült, homlokán mély barázdák képződtek. Nem ijesztő volt egészen pontosan, mivel nem gondoltam, hogy a haragja ellenem irányul, de a lélegzetem felgyorsult, amikor összeakadt a tekintetünk. Ritkán veszítettem el egy akaratharcot, de most én voltam az, aki először fordította el  a tekintetét.

Mikor felnéztem, már ott állt előttem. Még csak nem is láttam, hogy megmozdult volna.

– Ezekkel az emberekkel sosincs vége – morogta, és közelebbről is szemügyre vehettem az agyarait. Vizuálisan sokkolt a látványuk, az izmaim lefagytak, bár nem voltam benne biztos, hogy mire számítottam. Forge vámpír volt; ezt tudtam. Csakhogy olyan előkelőnek tűnt, miközben azokban a hosszú, éles agyarakban semmi civilizált sem volt.

– De igen, ígérem! Elment.

Egy pillanatig azt hittem, hogy megint az uzsorás nevét fogja kérdezni, de biztos nem tette. A szemei teljesen olvashatatlanok voltak, amikor rám parancsolt.

– Menj haza! Gyakorolj tovább! Holnap találkozunk!

Ezúttal kérdés nélkül követtem a parancsát.