12

Mi a fene bajom volt?

Nem mondtad egy vámpírnak, hogy... aranyos. Félelmetes, határozottan. Titokzatos... talán, ha fel akartam húzni. De – aranyos – valahol a gyenge vagy a gyáva nevek között kellett lennie.

Ami azt jelentette, hogy azt tettem, amit minden okos lány tett volna: Teljesen témát váltottam.

– Hol szállunk le?

Korábban nem kérdeztem, mert őszintén szólva az egész helyzet szürreálisnak tűnt, és nem igazán gondoltam, hogy tényleg eljutok erre az útra. Most, hogy már a levegőben voltunk, a kaland kilátása egy kicsit konkrétabbnak tűnt.

– Edinburgh-ban, természetesen.

Izgalom csiklandozta a gyomromat, ahogy gondolatban kipipáltam legalább négy közeli szeszfőzdét. Kiskorom óta Skóciáról álmodtam, a dédnagypapa meséi és apa utazási könyvei alapján.

– Hánykor kezdődik ez a találkozó? – máris feltérképeztem az útvonalunkat, a legrövidebb távot a legtöbb szeszfőzdével. Nem is volt olyan nehéz, hiszen olyan sok volt.

– Éjfélig nem.

– Hű, még jó, hogy ez nem közhelyes, vagy ilyesmi. – Néztem, ahogy Forge szemei nevetve összerándulnak. – De jó, akkor lesz időnk meglátogatni egy-két szeszfőzdét – vetettem fel lazán. – Mivel szívességet teszek neked, meg minden, elnéző lehetsz velem, ugye?

Egy pillanatra azt hittem, hogy megtagadja, de Forge a levegőben határozottan lazább volt, mint Forge a földön.

Persze, tudhattam volna, hogy a beleegyezésének feltételei lesznek.

– Csak akkor, ha sikerül megakadályoznod, hogy minden egyes gondolatot kitaláljak, ami a fejedben felbukkan... – Az órájára nézett. – Azonnal kezdjük.

Teljes akaratomat az arcizmaimra összpontosítottam, imádkozva, hogy az én verzióm a kifürkészhetetlenségről ugyanolyan legyen, mint Forge-é. Bizonyára megfelelt, mert egy pillantás után hátradőlt – a világ királyának látszott –, és komolyan elkomolyodott.

– Először is – mondta –, fél tizenkettőkor kell megérkeznünk, szóval ez éppen csak közhelyes. Másodszor, le kell fektetnem néhány alapszabályt a ma estére – mondta.

– Rendben van. Lássuk...

– Nem mehetsz el mellőlem. Egymás mellett fogunk ülni, de te semmilyen okból nem hagyod el a székedet. Olvasni fogsz minden vámpír gondolatában, ami könnyen hozzáférhető, de nem beszélsz, amíg biztonságban vissza nem érünk a gépre. Ha bármi történne velem, van egy... barátom, aki majd kihoz téged onnan.

Nagy erőfeszítésembe került, hogy megőrizzem az arcomon a kifejezéstelenség maszkját, és az utolsó részt biztosan félreértettem. – Ez nagyon sok szabály, Forge. Tudod, hogy én mit gondolok erről.

Az önelégült, pökhendi tekintet nem hagyta el az arcát.

– Megrándult a szemöldököd, Selena!

Leállítottam a kóborló szemöldökömet. – Ráadásul ez túl sok szabály egyetlen éjszakára. Azt hittem, hogy ez jó móka lesz, de te ezt inkább munkának, mint kalandnak állítod be.

Nem voltam felkészülve arra, ahogyan az arca megfeszült. Úgy tűnt, szokásom volt felbosszantani, különösen akkor, amikor nem is próbálkoztam.

– Ez nem vicc, Selena! Amit kérek tőled... – A hangja elakadt, mielőtt félrenézett volna. Végigsimított a haján, mielőtt folytatta. – A mai este veszélyes lesz, még inkább azután, hogy kereszteződött az utad Dobsonnal. Az az igazság, hogy nem kellett volna téged belekevernem az ügyeimbe, de... kétségbe voltam esve.

Nem tetszett, hogy hová tart ez a beszélgetés. Forge szinte baljósan hangzott. És az a tény, hogy hagyta kicsúszni a kétségbeesett szót, azt jelentette, hogy talán az is volt.

– Mit nem mondasz el nekem? Úgy értem, tudom, hogy mit kellene tennem. De sosem kérdeztem, hogy miért.

– Amikor komoly klánügyben kell dönteni, a húsz leghatalmasabb család összegyűlik a skóciai Edinburgh-ban. Gyűlésnek hívjuk – gondolj rá úgy, mint bíró, esküdtszék és hóhér, mindannyian egy asztal körül. Csak a legsúlyosabb ügyekben döntenek.

– Miért pont erre a gyűlésre megyünk? – Homályos nyugtalanság érzése kezdett erősödni bennem, különösen, amikor Forge teljesen elkerülte a tekintetemet.

– A Közgyűlés csak olyan ügyekben tárgyal, amelyek halálbüntetést érdemelnek.

– Te vagy az egyik bíró? – Kérlek, kérlek, mondd, hogy ő a jó fiúk közé tartozik... a jó vámpírok közé. Kérlek, ne hagyd, hogy óriási hibát kövessek el.

– Attól tartok, nem, Selena. Én vagyok a terítéken.

– Nem gondoltál arra, hogy ezt rögtön az elején megemlítsd? – A félelem és a düh között ingadoztam, miközben igyekeztem kifejezéstelenül tartani az arcom, mert, tudod – skót kirándulás. Bárcsak az álomnyaralásom ne járna együtt egy találkozóval a halálos vámpírokkal, akik meg akarták ölni Forge-ot.

– Valójában – mondtam, végül a düh mellett megállapodva – Skócia gyorsan veszít a vonzerejéből számomra. Miért nem mondtad ezt el nekem már az elején?

– Beleegyeztél volna? Még a céged megmentése érdekében is?

Elgondolkodtam.

– Igen, beleegyeztem volna. Mert még ha ez a kaland így egy kicsit kevésbé lesz is... vonzó, tartozom neked, és mi, Langstonok...

– Megfizetjük az adósságainkat. Igen, ezt már hallottam valahol – felelte Forge halkan, de a szúrásból hiányzott a szokásos önelégültség. Az ujjaival dobolt a széke karfáján, valami belső vitába bonyolódott, mielőtt megrázta a fejét. – Nem kellett volna eljönnöd, Selena! Hallottad volna az igazságot, és elsétáltál volna. Nem hibáztattalak volna, egy cseppet sem. A klánnak ez a találkozója már régóta váratott magára. Amikor láttam, mire vagy képes, úgy tekintettem rád, mint az utolsó esélyemre.

– Egyébként is, hogyan segíthetnék neked? Nem mintha... Megtetted, amire gondolnak? – kérdeztem gyorsan. Istenem, nem is akartam tudni. – Nem értem, hogyan segítene rajtad, ha tudnád, mit gondol mindenki.

– Megöltem egy másik vámpírt – régen volt, és nem hiba volt, hanem bosszú. Volt rá okom, hogy megöljem. Sajnos ő az Ősi utódja volt.

– Oké, talán kicsit többet kellett volna dolgoznunk a terminológia terén. Mi a különbség közted és egy Ősi között? – Forge órájára bólintottam. – Mennyi időnk van még? – Úgy éreztem, mintha a vizsgák felé tartanék, és még azt sem tudtam, milyen órákra iratkoztam be.

– Öt óra, és ez nem bonyolult, Selena. Csak annyit kell tenned...

– Magyarázd el nekem a dolgokat, különben nem szállok le a gépről. Én nem ezt a csípőből lövöldözős megközelítést alkalmazom. Jobban szeretem, ha van egy szilárd tervem, mielőtt belevágok.

– És általában mennyire szoktak beválni ezek a szilárd terveid?

– Nem jól, de nem is megyek be vakon. Terminológiai lecke, Forge. – Jézusom, a gondolatolvasó vámpírokat már aláírtam, de ezt? Az esélyek kezdtek nagyon, nagyon rosszul állni.

– Az Ősi egy olyan vámpír, aki idősebb és erősebb, mint bármelyik másik. Egyszerre csak egy létezik, és a mi fajtánk számára az ő szava a törvény.

– Ez nem úgy hangzik, mintha jó dolog lenne keresztbe tenni neki. Gondolom, nagyon jó okod volt rá, hogy megöld az utódját?

– Megölte Marát, a Teremtőmet. Viszonzásul én is megöltem őt.

Forge arcára árnyék vetült, amikor Mara nevét említette, és akkor tudtam, hogy komoly gilisztakonzervet nyitunk. Miközben teljesen belemerültem abba, hogy ki volt Mara Forge számára – egy szúrásnyi féltékenységgel kiegészülve – elintéztem annyival, hogy – Huh! Ez elég jó oknak tűnik.

A bosszúállás általában elég magasan állt az indítéklistán. Az emberek komolyan vették, és fogadni mernék, hogy a vámpírok is a szívükön viselték.

Vagy legalábbis ezt feltételeztem.