HUSZONHARMADIK FEJEZET

 

 

Potheinosz, az eunuch a parton állt, és a tengert bámulta. Előző nap sietett Peluszionba a fiú-királlyal együtt, hogy szembenézzen a bajkeverő Kleopátra fenyegetésével, aki összetoborzott egy lefizetett cigányhadsereget, és letáborozott, alig néhány kilométerre innen, keletre. Biztosak voltak benne, hogy ma reggel támadni fog. Az eunuch az információforrását csalhatatlannak vélte. Olyannyira megbízott hírnökében, hogy még a reggeli mosdást is elhanyagolta, sőt a reggelijét is otthagyta az asztalon, hogy Peluszionba siessen. És szemtanúja legyen a bajkeverő halálának.

De Kleopátra nem jött. Valószínűleg azért, mert ugyanezen a reggelen, amelyre a támadást tervezte, a peluszioni kikötőmester arra ébredt, hogy a Nagy Pompeius egy hadihajókból és kereskedelmi uszályokból álló kis hajórajjal Julius Caesar elől menekülve itt várakozik három kilométerre a parttól, és bebocsátásra vár Egyiptomba. Potheinosz valamivel hajnal előtt kapta a hírt. Úgy számolt, hogy ugyanebben az időben értesülhetett róla Kleopátra is.

Citálta a váratlan dolgokat. Ezért aztán ahelyett, hogy a hadisátrában töltötte volna a napot, rendkívüli ülésre hívta össze a tanácsadóit, hogy eldöntsék: fogadják-e a legyőzött tábornokot.

Micsoda megpróbáltatások! És mekkora türelemre van szükség!

Potheinosz már a tanácskozás összehívása előtt tudta, milyen eredmény várható, mert Theodotosszal megvitatták a dolgokat. Mások azonban nem fogták fel ilyen gyorsan az elkerülhetetlent. Néhányan amellett érveltek, hogy jó kapcsolatokat kell kiépíteni Pompeiusszal, mielőtt Kleopátra rátelepedne. Éppen elég csábereje volt ahhoz, hogy megnyerje a férfit saját ügye támogatásához. Végtére is találkozott már vele Rómában, hiszen a vendége volt. Pompeiusnak szüksége van egy egyiptomi szövetségesre, és igencsak hasznát vehetné Kleopátra támogatásának Caesar haragjával szemben. Ám Potheinosz úgy látta, ez a változat nem fog bekövetkezni. Mások úgy vélték, harcolni kell Pompeius ellen, itt és most. Addig kell megütközni vele, amíg gyenge. Igen, igen, valóban így van, mondta Potheinosz újra és újra, miközben a római tábornokkal kapcsolatos aggodalmaikat hallgatta. Hagyta, hogy mindenki kibeszélje magát, és türelmesen végighallgatta egyik hibásan felépített érvelést a másik után. Aztán felvilágosította őket.

Most ott álltak Theodotosszal a kikötőben, ahonnan igen jó rálátás ígérkezett az eseményekre, melyeknek számításai szerint be kellett következniük. A színpad tökéletesen készen állott. Akhillasz tisztjei felsorakoztak a kikötőben, nem harci alakzatban, hanem egy főméltóság fogadására felkészülve, sorfalat álltak a fiú-királynak, a legfiatalabb Ptolemaiosznak, aki most hivatalos, bíbortógát viselt. A gyermek − nyugtalanul és idegesen, annak ellenére, hogy lelkesedett a tervért − úgy állt ott a napsütésben, mint valami rendellenesen fejlődött, reszketeg orchidea. Potheinosz arra gondolt, bárcsak otthon maradt volna a gyerek. A fiúcska azonban ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, és az eunuch az évek során megtanulta, hogy a makacs és esztelen kölyök ellen nem mindig érdemes küzdeni. Potheinosz nem volt biztos benne, hogy kiben bízhat. De a társrégenseknek kevés okuk volt rá, hogy elárulják. Most legalábbis − amikor Pompeius legyőzötten ott horgonyzott az öbölben, és bebocsátásra várt, hogy átvehesse az egyiptomi hadsereget és pénzt csaljon ki a kincstárból, amelyhez olyan nagyon értett a múltban is − semmiképpen.

− Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? − kérdezte Theodotosz.

− Az idegeskedésedtől görcs áll a gyomromba, Theodotosz. Reggel még ragyogóan érveltél a nevünkben. Most mitől szállt inadba a bátorság? – Potheinosznak elege volt ebből a fizetett szónokból. – Maradj nyugton, kérlek! Ha nem bírja a gyomrod a nehéz döntési helyzeteket, akkor bújj el a Múzsák Házában, és vigasztalódj a költészettel.

− Azt hiszem, nincs más választásunk − mondta a beijedt tudós.

− Caesar három napon belül itt lesz. A hajóit már észlelték a felderítők a tengeren. Azt akarjuk, hogy a római polgárháború a mi földünkön folytatódjék? Szembe akarsz szállni Caesar hadseregével? Vagy a bosszújával, amiért az ellenségét segítettük?

− Nem, nem. Igazad van. Meglehetősen igazad van.

− Örülök, hogy te is így gondolod.

− De Pompeius már megérkezett öt hajóval. Lehet, hogy nagy sereg tartózkodik a hajókon.

− Tettünk intézkedéseket ezzel kapcsolatosan is. Mindazonáltal nem hiszem, hogy a hajók tele lennének katonákkal. A sereg túlnyomó része Görögországban maradt. Szerintem ezeken a hajókon csak az a hatvan kövér szenátor utazik, akik elmenekültek Pompeiusszal.

− Oh, egek! − mondta a tudós.

− Emlékszel azokra a rómaiakra, akiket annak idején Aulétész hívott be Alexandriába? Azt gondolod, hogy ezek másmilyenek lennének? Nem, ők ugyanúgy kirabolnák a templomainkat a szent ereklyékért, kifosztanák a kincstárunkat, és megerőszakolnák asszonyainkat. Bevonulnának Alexandriába, betörnének a Könyvtárba, és ellopnák a régi iratokat, amelyeket annyira szeretsz olvasgatni. Most pedig kérlek, higgadj le. Felidegesítesz az állandó aggodalmaskodásoddal.

− De mi van a feleségével?

− Mi van a feleségével?

− Ott van a fedélzeten? Azt hallottam, igen szemrevaló.

− Igen, kétségkívül szemrevaló. Ez azt jelenti, hogy vissza fog menni Rómába, és hamarosan talál magának egy másik férjet.

− Óh, milyen szomorú

− Amellett meglehetősen gazdag, Theodotoszom, és fiatal is. Ne hullasd a könnyeidet Cornelia úrnőért. A rómaiak csakis politikai megfontolásokból házasodnak.

− De akkor is. Ő még olyan fiatal.

− Pompeius pedig öreg. Ötvenkilenc éves. Eleget élt már.

Potheinosz összekulcsolta a kezét. Ő is ideges volt, jóllehet nem akarta beismerni a tudós előtt. Értelmetlen lett volna további tápot adni Theodotosz nyavalygásának, amikor a helyzet ellen úgy se lehet tenni semmit.

− Nézd Akhillaszt! Milyen pompásan fest az egyenruhájában − Potheinosz leárnyékolta a szemét a nap elől, hogy jobban lássa Akhillaszt, aki egy kis halászcsónakon vitorlázott Pompeius felé, hogy üdvözölje. A csónak túl kicsi volt ahhoz, hogy az emberei is ráférjenek. Azt kívánta elmondani Pompeiusnak, hogy a kikötő vize túl sekély a gályái fogadásához, következésképpen legjobb, ha egyedül átszáll egy csónakba, és úgy jön ki a partra, ahol a fiú-király várja őt.

Akhillasz az alkalomhoz illő királykék hivatalos egyenruháját viselte, mely csak úgy káprázott a napfényben. Két férfi kísérte, egyikük Pompeius egykori tisztje, Lucius Septimus, akiről azt remélték, hogy Pompeius fel fogja ismerni, és Salvius, egy hajdani centurio. Jelenleg mindketten zsoldosként szolgáltak a gabiniánus hadseregben.

A csónak odaért Pompeius hajójához, és a hadvezér integetve üdvözölte őket. De Potheinosz látta, hogy Pompeius két embere hátrahúzza a hadvezért, mintha meg akarnák akadályozni, hogy beszálljon a kis csónakba. Majd Lucius kiáltott feléje − remélhetően latinul, ahogy tervezték. Magára vonhatta Pompeius figyelmét, mert a generális elhúzódott két tanácsadójától, hogy válaszoljon. Potheinosz nem volt biztos benne, de mintha Corneliát látta volna, amint palástjánál fogva megpróbálja visszahúzni Pompeiust. Ám Pompeius emberei leeresztettek egy kötéllétrát, és a generális lemászott a kis csónakba, felesége tiltakozása ellenére. A férfiak ellökték a csónakot a hajótól.

− Mi történik? − kérdezte Theodotosz.

− Jönnek, ez történik.

− Ez minden? Nekem nincs olyan jó szemem, mint neked.

− Nem tudom. Úgy tűnik, Pompeius egy tekercset olvas. Gondolom, leírta a király előtt tartandó beszédét, és most gyakorolja.

− Beszélnek hozzá?

− Nem, nem úgy tűnik.

− És nem gyanakszik?

− Látszólag nem. Arcával beletemetkezett az iratba.

− Van nála fegyver?

− Nincs. De most hagyd abba a kérdezősködést. Most mi következünk. Nézd, milyen közel vannak már. Előbbre kell lépnünk, hogy úgy tűnjön, mintha köszönteni akarnánk.

Potheinosz felékszerezett karjával integetni kezdett, gyűrűkkel díszített ujjai külön-külön mozogtak, mint egy rovar lábai. Pompeius felemelte a fejét. Elrakta az irományát, és készülődött, hogy kiszálljon a csónakból. Rátámaszkodott Lucius karjára, de az ahelyett, hogy segítette volna, előhúzott egy tőrt, és egyetlen döféssel hátulról leszúrta a hadvezért. Pompeius előreesett. Akhillasz és Salvius kardot rántott. Cornelia sikoltása odahallatszott a partra. Pompeius felnyögött, és köpenyét a fejére húzta, lemondóan fogadva a döféseket, melyek véget vetettek életének és karrierjének. Nem harcolt.

− Nem hiszem, hogy lett volna ideje arra, hogy átgondolja a végzetét − mondta Potheinosz közömbösen, mintha csupán egy színjáték nézője lett volna. Theodotosz elfordult.

Az egyiptomi hajók, melyek látszólag különösebb cél nélkül állomásoztak a kikötőben, hirtelen a római gályák felé fordultak, és kiüldözték őket a tengerre. Nehéz volt nyomon követni, de Potheinosznak úgy tűnt, mintha néhányat elkaptak volna. Korábban kiadta már a parancsot, melyet nem egyeztetett Theodotosszal: mindenkit megölni a fedélzeten.

Az eunuch a kis csónakon tartotta a szemét. Lucius és a centurio vadul eveztek a kikötő felé, ahol Potheinosz kinyújtotta a kezét Akhillasznak. − Szép munka volt − mondta.

− És most?

Potheinosz a halott Pompeiust szemlélte. Most láthatta, kitől örökölte a fiú az arcvonásait. Jóképű férfi volt a maga korában, nem vitás. Ám a nyitott szemek üresen meredtek rá. Az eunuch elfordult.

Kockázatot vállalt, és ezzel tisztában volt. Azon tűnődött, vajon őrültség volt-e pusztán a hírnevére és nem a katonái valós számára hagyatkozni, de hát végül is mikor hagyta őt cserben ez a stratégia? Úgy tűnt, Fortuna istennő bátorította őt a kockázatvállalásra, és az istenek meg is jutalmazták hitéért. Mindössze háromezer-kétszáz emberrel hagyta el Görögországot − aligha nevezhető lenyűgöző hadseregnek, amennyiben Pompeiusnak sikerül keletről újabb katonákat toboroznia. Caesar ellenséges vizeken hajózott át ezzel a kis létszámú legénységgel, olyan vizeken, ahol bárhol szembetalálkozhatott volna Pompeius harcra kész flottájával. Végül is azzal győzte le az öreg rókát, hogy elvágta őt a haditengerészetétől. Ha Pompeius képes lett volna újraszervezni a tengeri haderejét, Caesar nem élhette volna meg ezt a pillanatot, és most nem szívhatott volna friss mediterrán tengeri levegőt, és nem hajózhatott volna Egyiptom partjai, a legendás görög kolónia felé. Ám igaz szerelme, Fortuna, újból rámosolygott.

Hogyan lehetséges, hogy soha nem járt még itt? Hol volt a híres szeretete az irodalom, a művészet, a színház, a filozófia és mindenfajta görög dolog iránt? Hogyhogy eddig nem szakított időt Alexandria városára, a nagy Könyvtárra, mely a világ tudását gyűjtötte össze, a Múzsák Házára, mely a világ leghíresebb gondolkodóinak adott otthont? Óh, igen, nagyon elfoglalt volt. És a kelet ugyebár hagyományosan Pompeiushoz tartozott. Ő volt a barátja és jótevője az öreg királynak. Mégse őgyeleghetett Caesar Alexandria utcáin, veszélyeztetve ezzel a másik római felségterületét. Mindez természetesen arra az időre vonatkozott, amikor a két ember még szövetségben állt. Most, hogy Pompeius vereséget szenvedett, és elrejtőzött a fehérre meszelt mediterrán paradicsomban, minden megváltozott. Talán szót fog majd érteni hajdani társával. Hiszen Pompeius annyira gyakorlatias és alakítható, ha bizonyos kényszer alatt áll. Lehet, hogy nyélbe üthetnek valami megállapodást. Képességei és kapcsolatai még hasznosak lehetnek a közeljövőben. Pompeius, ha akarta, mindig Caesar tervei mellé tudta állítani a szenátust.

Caesar megtámaszkodott a hajó orrában. Senki – még az az ember sem, aki oly hatalmas országokat hódított meg, miközben elfecsérelt több mint egymillió emberéletet −, még ő sem tudott úgy rátekinteni a pharoszi világítótoronyra, hogy ne álljon el a lélegzete. Vadul égett a láng a háromemeletes építmény tetején, mintha még egy nap fénylene a forró délutáni égbolton. Caesar hipnotikusnak találta a lobogó lángot, és csaknem kényszerítenie kellett magát, hogy levegye róla a szemét.

A sziget kikötőjének bejáratánál valamelyik vérfertőző Ptolemaiosz-pár − melyik lehetett az? − két kolosszális szobra üdvözölte a révbe érkező hajókat. Az egyiptomi fáraók stílusára emlékeztető öltözéket viseltek, és úgy ültek a torony két oldalán, mint két szfinx. A király és a királynő, minden bizonnyal az első Ptolemaiosz fia és lánya, az egész görög világot megbotránkoztatták vérfertőző házasságukkal. Aztán apjuk vagyonával az istenek háta mögötti helyet a civilizált világ központjává változtatták − nos, legalábbis Róma felemelkedéséig. Caesar arra számított, hogy még mindig megtalálja a görög világ nagyszerűségének maradványait. Szerette a görög városok kopott eleganciáját, régies hangulatát.

Fogalma sem volt róla, mi várja a parton, ezért összehívatta a katonáit, és felkészítette őket a partraszállás után esedékes ütközetre. Ehelyett Caesart és kíséretét egy kissé bizarr, nőies fickó várta. Egy fontoskodó udvaronc, semmi kétség. Caesar nyomban megállapította a felcicomázottságáról, az ékszereiről és az öv-méretéről. Soha nem értette, hogy a görög uralkodók miért ilyen alakokat használnak tanácsadóknak. Az eunuch mellett egy kövér fiúgyerek állt, koronával a fején; mögöttük pedig népes kíséret sorakozott fel. Az egyik fickó közülük egy tálat tartott a kezében. Ajándékok, gondolta Caesar. Mik lehetnek azok?

− Gaius Julius Caesart kívánjuk megajándékozni ezzel a kinccsel − mondta az eunuch. Oldalra lépett, látni engedve egy tudósi talárba öltözött kushadó görög férfit, aki a tálat tartotta a kezében, karját olyan módon kinyújtva, hogy az, amit tart, a lehető legtávolabb legyen tőle. Kellett néhány másodperc ahhoz, hogy Caesar rájöjjön, mi van a tálcán. Soha nem ismerte volna fel a testtől elválasztott fejet, mely jelentősen elszíneződött már. A gyűrűt azonban ismerte. A kezet, mely viselte, egykoron bizalommal fogta meg, még ha a háború utóbb rá is cáfolt erre a bizalomra.

Caesar érezte, ahogy az epe felszökik a torkába. Elfordult. Az emberei látták már őt sírni. Nem volt ebben semmi szégyen. Összeszedte magát, nem érdekelte, hogy a nyilvánosság előtt törli le könnyeit.

− Ki a felelős ezért?

− A nagy Caesar most láthatja, nincs oka a maradásra. Megtettük önnek azt a szívességet, hogy legyőztük az ellenségét. Semmi más dolga nem maradt, mint megfordulni és visszatérni Rómába – mondta az eunuch ünnepélyesen. − Egészen biztos, hogy most nincs ok a maradásra.

Mit merészel ez a szörny? Még ő, Caesar se mert volna megölni egy ilyen nagy formátumú rómait, mint Pompeius.

− Ki vagy te, hogy megmondjad Caesarnak, hol van maradása? − Caesar metszően nézett az eunuch szemébe. A fiú-király idegesen húzgálta a tógáját, mintha kényelmetlen lenne az öltözet.

− Lehet, hogy ön nem értesült róla, de Egyiptomban éhínség van. A Nílus vize alacsonyabb, mint valaha. Nincs élelmünk a katonái számára. A király hadban áll a nővérével, Kleopátrával, aki a kormány megdöntésére készül, hogy ő kerülhessen hatalomra. Legjobban teszi, ha magunkra hagy.

Elment az esze ennek az alaknak?

− Mi most azért vagyunk itt, hogy behajtsuk az adósságot, amelyet Ptolemaiosz király elmulasztott visszafizetni a római népnek. Az a szándékunk, hogy addig maradunk itt, amíg ezt megnyugtatóan rendezzük − mondta Caesar. − Mindemellett feltartóztattak minket a passzátszelek, amelyek ez idő szerint nem kedveznek a hajózásnak. − Caesar ránézett a gyerekre. − Te vagy Ptolemaiosz fia?

A fiú bólintott. − És hadban állsz a nővéreddel, aki a jog szerinti királynő?

− Igen, de ő kezdte − mondta a gyerek, dobbantva a lábával. − Elszökött, és felállított egy saját hadsereget. − Caesar kíváncsi volt, vajon a fiúcska elsírja-e magát.

− Apád Pompeius kezébe tette le végakaratát és királyságát, de, amint magad is látod, Pompeius halott. Neked és a nővérednek most teljes mértékben belém kell vetnetek a bizalmatokat, és én elrendezem a vitát közöttetek. Ha rám hallgatsz, továbbra is uralkodhatsz a királyságodban.

A fiúcska megnyugodni látszott ezektől a szavaktól, melyek csak az eunuchot nyugtalanították. Caesar Potheinoszhoz fordult: − Üzenj a királynőnek, hogy jelenjen meg előttem.

− És hol óhajtasz találkozni vele? Javasolhatom Damaszkuszt? Ott lehet, hogy fogadják, nem úgy, mint itt, Alexandriában, ahol trónbitorlónak és lázadónak számít. Ő hivatalosan trónfosztott.

− Nos, majd ezt megvizsgáljuk. Jöjjön ide, a palotába!

− A palotába? − kérdezte az eunuch, mintha nem jól hallotta volna Caesar szavait.

− Igen, ugyanis itt fogok tartózkodni. Na, gyere fiú − mondta Caesar a királynak. − Menjünk szépen haza. Meg kell ismerkednünk egymással. Merre van a palota?

Caesar intett a kíséretének, hogy kövessék. Az elit őrség tagjai azonnal vigyázzba álltak, magasba emelve a bárd köré font vesszőnyalábjaikat. Akinél nem volt ilyen, az a bárdját emelte magasba a győzelem jelképeként.

Mielőtt elhagyhatták volna a kikötőt, egy kis csoport rendfenntartó katonaság rontott rájuk. Mi bajuk van ezeknek, csodálkozott Caesar. Aztán észrevette, hogy az alexandriai katonák sértésnek vették a vesszőnyalábokat. Azt hihették, hogy Caesar magáénak követeli Alexandriát. De hát miért is ne? Ettől még nem kell ekkora lármát csapni.

A hadvezér rá akart parancsolni a katonáira, hogy ne reagáljanak, de már túl késő volt. Jó néhány embere addigra közelharcba bocsátkozott az alexandriaiakkal. Látta, ahogy az egyik katonája összeesik, miután egy sötét bőrű görög átdöfte a torkát.

− Állítsd le őket! − követelte Caesar a királytól. − Állítsd le őket, vagy meghalsz.

Caesar megragadta a fiút, és erősen tartotta a karjánál fogva. Potheinosz jelezte a rendfenntartó erő parancsnokának, hogy hagyják abba a harcot. A katonák visszavonultak.

− Íme, nagy Caesar, mondtam, hogy itt nincs biztonságban.

− Ugyan már. Én Caesar vagyok, és nincs olyan hely, ahol ne lennék biztonságban.

Az eunuch nem válaszolt erre. Majd megtanulja, gondolta Caesar.

− Azonnal ellátni a sebesülteket − mondta Caesar a csapatparancsnoknak. Majd a fiú-király felé fordult. – Nos, akkor hol van a palotád?

− Ha valaki találkozni fog Julius Caesarral, az én leszek.

Kleopátra hajthatatlan volt. Ránézett Hephaesztionra, Arkhimédészre és Apollodorusra, a kalózra. Száműzetése során ők hárman voltak a leghűségesebb és legokosabb kancellárjai. Mégis azt gondolták, hogy saját maga helyett közülük fog elküldeni valakit élete legfontosabb találkozójára? Körbenézett az asztalnál ülőkön, és azon tűnődött, vajon hozzá képest melyik férfi tárgyalhatna nála sikeresebben Caesarral. Melyikük rendelkezik azzal a műveltséggel és nyelvtudással, beleértve Caesar nyelvét is, amivel ő? Ki tudna nála ügyesebben társalogni művészetekről, filozófiáról; olyan kérdésekről, melyekről tudta, hogy Caesart érdeklik. Melyikük ismerte nála jobban a római történelmet, és ki volt az, aki ott ült a Nagy Pompeius lakomaasztalánál, miközben a hadvezér Caesar lányának, Juliának a csinos kebleit dédelgette?

Arkhimédész szólt közbe. − Caesar már világossá tette szándékait. Békét akar teremteni közted és az öcséd között. Nem vitás, hogy a királyt már megnyerte magának. Nem gondolod, hogy képviselőt kellene küldeni hozzá?

− De igen − mondta Kleopátra. − Úgy gondolom, a királynőt kell elküldeni hozzá, ahogy kérte.

− Ez túl veszélyes − felelte az unokabátyja. – Nincs biztonságos út Alexandria felé. Engem nem érdekel, mit mondott Caesar − ha Akhillasz katonái feltartóztatnak, nem fogsz élve eljutni a rómaihoz.

Kleopátra érezte, hogy egész lényét valami lázas izgalom keríti hatalmába. Szíve elviselhetetlenül vadul kalapált. Legszívesebben kitépte volna magából az őrült ritmusban doboló szervet, és a padlóra vetette volna, hogy ne okozhasson kárt a testében. Mellkasára szorította tenyerét, hogy csillapítsa a tombolást, mely valósággal kifordította önmagából. Látva ezt a testbeszédet, Arkhimédész megragadta a kezét, és keményen megszorítva megpróbálta visszahozni őt a sötét erők rabságából, anélkül, hogy magához szorította volna a királynőt, elárulva ezzel bensőséges kapcsolatukat.

A hír, amely eljutott hozzájuk, a következőképpen hangzott: Julius Caesar rávette a fiú-királyt, hogy küldjön két hírvivőt, Dioszkoridészt és Szerapiont Peluszionba, hogy közvetítsék a király kívánságát, miszerint békét akar kötni elűzött nővérével. Akhillasz késedelem nélkül elfogatta és megölette őket. Caesar most Akhillasszal állt hadban. Ám Caesarnak csak háromezer embere volt Alexandriában, míg Akhillasz ötször ekkora erőt tudott mozgósítani.

− Jobb, ha nem teszi ki magát veszélynek azzal, hogy Caesarral találkozik − mondta Hephaesztion. – Caesar serege jóval kisebb.

− Öt az egyhez nem túl jó arány, még Caesarnak sem − visszhangozta Arkhimédész.

− Fogadni mernék, hogy Pompeius tanácsadói pontosan ugyanezt mondták a pharszaloszi ütközet előtt − ellenkezett Kleopátra. − Én mindig is azt mondtam, hogy Caesar legyőzi Pompeiust. Van arra bármiféle esély, hogy egy fölpuffadt eunuch, egy aggályoskodó tudós és egy piperkőc generális le tudja győzni Caesart?

Kleopátra nem tudta, hogy felveszi-e a versenyt a sakkjátszmában egy olyan mesterrel, mint Caesar, de nagyon szerette volna kipróbálni. Mi más választása lett volna? Úgy tűnt számára, hogy a sors külön ösvényen vezette el őt ehhez a különleges pillanathoz az időben, és most aligha tehet mást, mint hogy elmegy Alexandriába és szembenéz Caesarral − nem mint ellenséggel, hanem mint lehetséges baráttal. Mindent föl fog tárni Caesar előtt − hogyan került a trónra még apja életében, milyen nagyon akarta Aulétész, hogy halála után ő folytassa az uralkodást. Ecsetelné azt is, mit művelt vele öccsének Régensi Tanácsa, teljesen az ellenkezőjét cselekedve a hajdani király végakaratának, aki mindenekelőtt a Római Nép Barátja és Szövetségese volt.

− Sorsdöntő, hogy elmenjek Caesarhoz, és a saját nevemben beszéljek vele. Ő hívott találkozóra.

Arkhimédész tiltakozott. − Kleopátra, ez túl veszélyes. Akhillasz több ezer embere Peluszionnál maradt; ezrek haladnak Alexandria felé. Nem tudjuk, ki uralja a tengereket. Küldöttet kell menesztened. Sok alkalmas küldött lenne, de Kleopátra csak egy van. Ha bármi történne veled… − A férfi nem fejezte be a mondatot. Nem mondhatta ki, amit mondani szeretett volna. Aztán folytatta: − Ha bármi történne veled, a trón Caesarra vagy az eunuch Potheinoszra, vagy az öcsédre maradna, vagy ki tudja? Hogy Egyiptomnak melyik lenne a legrosszabb, nehéz megmondani.

Kleopátra nem tudta, hogy szeretője vajon megsejtette-e, amit a fejében forgatott, vagy csupán a féltő Királyi Rokon szava szól belőle. Remélte, hogy sikerült lepleznie a tervet, amely egy ideje formálódott benne. Azzal a felismeréssel kezdődött, hogy enyhe izgalmat érzett mindannyiszor, amikor kiejtette Julius Caesar nevét. Dallama volt a szótagoknak, és azon kapta magát, hogy időről időre újra ismételgeti magában a nevet. Szerette a látható remegést, amelyet a név puszta említése bárkiben előidézett. Még ha a beszélő megvetést próbált is mutatni, mögötte rendszerint a félelem munkált. Úgy érezte, ismeri őt. Csodálata még akkor kezdődött, amikor nyolc− vagy kilencéves kislányként kiszökdösött a bazárba, és kihallgatta a politikai, katonai és szeretői vitézségeiről szóló meséket. Nyomon követte a vele kapcsolatos történéseket a világban, és fülelt minden pletykára, amely a magánéletéről szólt. Hamarosan úgy festett, hogy az egész világot rabul ejtette ez a férfi, magánélete állandó társasági téma volt mindenütt a civilizált világban, ahol lépést tartottak a fontos történésekkel. Kleopátra elemezte a tetteit, megpróbálta összerakosgatni bonyolult személyisége mozaikdarabjait. És most, íme, találkoznia kell vele, mintha mindez csak azért történt volna, hogy ellenőrizze észleletei helyénvalóságát.

− Ki tud elvinni a városba? − kérdezte.

Mielőtt Arkhimédész tiltakozhatott volna, Apollodorus felajánlkozott: − Úgy gondolom, biztonságos utat ígérhetek Felséged számára Alexandria partjaihoz. Jöhetne velünk a tengerhez egy kisebb kíséret Felséged katonáiból − olyanok, akik tartják a szájukat −, hajóra szállunk, eltávolodunk a kikötőtől, de nem túl messzire, és amikor az éj leszáll, beszállunk egy kis csónakba, és a partra evezünk. Előre fogom küldeni az egyik emberemet a szárazföldre, aki könnyedén át tud csempészni minket a kikötői rendőrségen, mintha menekültek vagy kereskedők lennénk, akik apróbb cikkeket akarnak árulni másnap a piacon. Felségednek álruhát kell öltenie, habár számolnia kell azzal a kockázattal, hogy felismerik. Nem könnyű álcázni a királynői nagyságot − mondta a férfi némi büszkeséggel.

− Tehát ez a tervünk − mondta Kleopátra. − Küldhetek egy levelet Caesarnak?

− Igen, az az emberem fogja elvinni, akit előreküldök a városba.

− Írd! − mondta a királynő.

− Kleopátra, tudom, hogy nem lehet leállítani téged. Csupán azt szeretném, ha tudnád, hogy én tiltakozom. − Arkhimédész aggódva nézett rá.

− Bátyám, hiszek benne, hogy nincs más választásom. Be fogok mutatkozni Caesarnak. Azt akarom, hogy tudja: számolnia kell velem, mielőtt bármi visszafordíthatatlan intézkedést tenne az öcsémmel, aki nyilvánvalóan elmondott engem mindennek előtte: apánk árulójának, őrültnek vagy még rosszabbnak. − Írd a következőt, a legszebb görög betűiddel! – mondta az írnoknak, aki olyan hevesen ugrott fel a királynő szavára, hogy a tintájával és a papírjaival kis híján orra bukott, ahogy a királynő felé közelített. Elhelyezkedett a padlón, és figyelmesen várta a királynő szavait.

 

Gaius Julius Caesarnak!

 

Értesültem Pompeius nemtelen meggyilkolásáról, melyet Potheinosz, az öcsém régense követett el, kinek árulása miatt én, Egyiptom törvényes királynője, életemet mentve száműzetésbe kényszerültem. Apám és én Pompeius vendégei voltunk azokban a napokban, amikor Önök ketten szövetségesként kormányoztak, és ott voltunk az Ön lánya és az Imperátor ünnepélyes házasságkötésekor. Julia csodálatos társ volt számomra a száműzetés idején. Igazolhatom, hogy a Tábornok és ő igen tartalmas szerelemben éltek azokban a hajdani boldogabb időkben. Remélem, hogy ez némi vigaszt jelent az ön számára. Ami az Imperátori illeti, megvetem az olyan visszataszító módszert, mely a halálát okozta. Menekültként érkezett Egyiptomba, mivel a háború korai szakaszában Potheinosz barátjaként viselkedett, hajókat és katonákat adott neki ügye támogatására. Mindezt az akaratom és a jobb meggyőződésem ellenére tette. Öcsém régenseivel ellentétben én nem hittem, hogy Pompeius, akit nyolc éven át megfigyelhettem Rómában, és aki már akkor belefáradt a közéletbe, képes lesz legyőzni azt a férfit, aki meghódította Galliát és Britanniát. Igazam lett, de ebben az időben a trónomat mára Régensek Tanácsa bitorolta, és én, az életemet mentve, kénytelen voltam megtervezni a szökésemet Alexandriából. Most titokban térek vissza a városba, és meg fogom találni az utat a palotába, hogy találkozhassam Önnel. Folytatni kívánom apámnak, a Római Nép Barátjának és Szövetségesének örökségét, és a magam részéről készen állok arra, hogy mindent megtegyék ennek a megállapodásnak a fenntartásában. A nagy Julius Caesarról szóló történetek a bölcsességét, a könyörületet és a tisztességét dicsérik. Már előre örülök, hogy megtapasztalhatom e nemes tulajdonságokat, amikor majd szemtől szemben állunk, és reményeim szerint megszilárdítjuk életre szóló barátságunkat.

VII. Kleopátra,

Egyiptom Két Országa királynője

Arkhimédész követte Kleopátrát a sátrába, feltételezve, hogy élhet a szerető kiváltságával.

− Egy héttel ezelőtt háborúra készültünk és a halálra. Vakmerő szeretkezéssel búcsúztattuk az életet – mélázott a férfi.

Kleopátra nem akart a szemébe nézni. − Életre szóló lecke volt számomra − mondta a királynő. − Soha nem szőhetek egyedül terveket, mivel én, az országom, a közös sorsunk teljesen összefonódik Róma szándékaival. Róma sorsa diktálja az enyémet. Meg kell hajolnom az akarata előtt, ahogy apám, az ő apja és oly sok további ősünk tette.

− Az istenek kegyetlen takácsok, bánatunkból és gondjainkból szőnek fonalat körénk, mintha orsók lennénk − mondta Arkhimédész, keblére vonva a királynőt. Kleopátra megkönnyebbült, hogy karjába rejtőzhet, és így elkerülheti a tekintetét.

− De a végén talán mégis valami jó sül ki ebből az egészből − mondta Kleopátra. − Imádkozni fogok Athénéhez, a mestertakácshoz, hogy szép faliszőnyeg kerekedjen ki a látszólagos szomorúságokból.

− Talán mégsem a háború istennőjéhez kellene imádkoznod egy olyan ügyben, ahol az egyetlen kívánságod éppen az, hogy béke legyen − mondta Arkhimédész, megcsókolva Kleopátra homlokát.

− Akkor meg Aphroditéhez fogok imádkozni, aki a szerelmet bátorítja − mondta Kleopátra. Lehajtotta a fejét, jóllehet tudta, hogy a férfi éppen arra vár, hogy fölemelje, mert meg akarja csókolni.

− Kockázatos dolog az ingatag Aphroditét belekeverni egy ilyen komoly ügybe.

− Akkor imádkozzunk az Óvatosság istenéhez, akárki legyen is az − mondta Kleopátra, elhúzódva tőle, és lezárva az ügyet.

− Nagyon más vagy ma reggel, Kleopátra − mondta a férfi.

− A küldetésem foglalkoztat. Háborúra készültem, és most diplomatának kell lennem. Méghozzá nagyon ügyes diplomatának.

Habár Kleopátra nem ismerte be, pontosan tudta, mire gondol Arkhimédész. Tudta, hogy az alig tizenkét órával korábbi történésekre gondol, amikor feltétel nélkül átadta felhevült testét a férfinak. Ám ebben a pillanatban semmi nem indokolta, hogy felelevenítse az elmúlt éjszaka vad érzelmeit. Úgy érezte, visszanyerte egyensúlyát és hatalmát.

Hálás volt, hogy ismét szilárd talajt érez a lába alatt, a férfi ölelésében ugyanis mintha elveszítette volna önmagát. Éjszakánként, a kéj őrült hatása alatt azért imádkozott, élete állandó része legyen ez a mámor, és ne csupán valamiféle fukar kezekkel kiporciózott adomány. Nyögött, levegő után kapkodott, és eljutott az élvezetek csúcsára. Arkhimédésznek köszönhetően olyan gyönyöröket élt át, melyekről csak homályos szóbeszédeket hallott korábban; amelyek úgy hangzottak, mint távol élő emberek meséi. Mielőtt csatába mentek volna, azért imádkozott, hogy élve maradjanak és győzedelmeskedjenek, mert akkor megismételhetik a pillanat nagyszerűségét.

Miféle orákulum jósolhatta volna meg azokat az eseményeket, melyeket ma megtapasztalt? Melyik isten ösztökélte szerelemre őt és Arkhimédészt az egyik napon és küldte az életébe Caesart a másikon? Arkhimédésznek igaza volt; ők valójában csak az istenek orsóiként szolgáltak, melyekre rásodorhatták iróniájuk fonalát. Caesar azonban olyan férfi, aki elcsábította az isteneket, olyan, aki nyilvánvalóan alkut kötött Fortunával.

És ez volt az az üzlet, melybe Kleopátra is be akart kapcsolódni.

De mit kell most tennie? Arkhimédész fel volt ajzva. Úgy lépkedett a sátor körül, mint egy oroszlán, mely rossz odúba tévedt. Kleopátra tudta, hogy a férfi azon töpreng, vajon Julius Caesar elbitorolja-e azokat a kiváltságokat, melyek előző este neki jutottak osztályrészül.

Megtörténhet Kleopátrával − ami bármely nővel megtörténhetne hasonló helyzetben, ha egy harminc évvel idősebb férfival tárgyal −, hogy Julius Caesar, a hírhedt szerető házassági ajánlatot tesz a szövetségük feltételeként. És arra mi lesz Kleopátra válasza? Szerette az unokabátyját, efelől semmi kétség, és most, ahogy belenézett a megzavart barna szemekbe, úgy érezte, megint vonzza felé valami. De ő mégsem az az ember, aki képes megvédeni a királyságot. Meleg helyzetben hidegvérrel cselekedj! Hephaesztion, az eunuch tanácsolta ezt időről időre. Nem volt más választása. És mégis, Kleopátrát beteggé tette az, amit most ezzel a szép és hűséges emberrel tennie kell. Még csak előző éjszaka volt, hogy a férfi azt mondta róla: elbűvölő, megigéző asszony, akinek a kegyeiért ölni fogják egymást a férfiak.

− Asszony, istennő, királynő − nyögte a férfi újra és újra, miközben beleolvadt a testébe. Ha ez csupán egy szerető túlfűtött beszéde volt, ám legyen. Kleopátra ezt nem tudhatta. De ebben a pillanatban mégiscsak kulcsot adott Kleopátra kezébe a férfiakhoz. Vagy mindenesetre a kulcsok egyikét. A pénz volt nyilvánvalóan a másik. És mit meg nem tenne egy férfi a hatalomért és a pozícióért? Mi mindent tett már Julius Caesar ezekért a dolgokért?

Nos, Kleopátrának mindez rendelkezésére állt, nem igaz? Ott volt ősei kincse, Egyiptom gazdagsága, az ifjúság virágzása, és az a tudat, hogy a férfiak Achilles-sarka nem feltétlenül a lábukban rejtőzik.

Ez volt az ő harci felszerelése. Nem volt hadserege vagy tengeri flottája, de éppenséggel tudta, hogyan juthat hozzá ezekhez. Legalább olyan erős fegyverzettel rendelkezett, mint bárki, akivel Julius Caesar valaha is szembenézett.